Habár a világ más pontjain is bizonyíthatóan létezett, Japánban a hitobashira vagy hitomi-gokū 人身御供, azaz „emberi oszlop” vagy „emberáldozat” néven elhíresült rituálé az ókortól egészen a XVI. századig viszonylag szokványos eljárásnak számított.27 A hitobashira során az adott helyzettől függően vagy a falun kívülről érkező idegeneket, vagy pedig a közösség köreiből kirekesztett és megbélyegzett tagokat önkéntes alapon, néha erőszakkal élve eltemették, esetenként pedig a vízbe fullasztották. Általában nagyobb mennyiségű víz által veszélyeztetett helyszíneken: folyótöltéseknél, híd vagy épülő vár alá kerültek, hogy áldozatuk révén biztosítsák a kamik jóindulatát és kérjék segítségüket építkezések vagy súlyos árvizek idején. A rituálé után beinduló különféle vár- és hídépítési munkálatokban életüket vesztett emberek is áldozatnak minősül-tek, így maradványaik szintén gyakran kerültek az építési terület környékén levő földbe.28
25 Uo.
26 Komatsu, 異人論…, i.m., 21.
27 Jennifer Mitchelhill, Castles of the Samurai: Power and Beauty, Kodansha International, Tokyo, 2003, 8.
28 Akasaka Norio 赤坂憲雄, 境界の発生, 講談社学術文庫, 東京, 2002, 228., valamint Noritake Tsuda, „Human sacrifices in Japan”, The Open Court, 1918/12, 760–767. 767.
43 Az ijinek alakja a japán falusi közösségek folklórjában
A hitobashirát övező mágikus hiedelmek szerint az elhunytak lelke szoro-san kötődik a halál helyszínéhez, amely révén az adott építményt védelmező erővé válik: elhárítja a veszélyt, a meglévő katasztrófát pedig visszaszorítja.29 Ha pedig a társadalom rendjébe nem illő személyek (például gyilkosok) vérét hintik az építmény alapjaira, akkor az soha nem fog ledőlni.30 Némely esetben a gyermekáldozatok sem voltak ritkák: róluk úgy tartották, hogy lelkük a csin-talan, de a családi házra nagy áldást hozó gyermekszellem, a zashiki warashi 座敷童 képében él tovább a másik világban.31 A kamik jóindulatának elnyerésére az átlagostól eltérő személyeket: félszemű embereket vagy a fiatal, szépséges hajadonokat is feláldozhatták.32 Különösen nagy hangsúllyal esett latba, ami-kor a kamik világához közel álló személyt, egy mikót áldoztak fel.33 Csakhogy bármelyik áldozatról is legyen szó, mindig olyan személyt választottak ki, aki nem tartozott a falu hagyományos rendjébe, és akiről úgy tartották, hogy a kamik hírnökeként különleges erőket testesít meg.
Az áldozat kilététől függetlenül, a hitobashira egyes hiedelmi elemei feltehetően az ősi Kínából kerültek át, és épültek be az eredeti japán gyakorlatba. Ilyen például a kígyókkal kapcsolatos elképzelés, ezeket az állatokat ugyanis a sárkányszellem vagy mizugami 水神 manifesztációjaként tiszteltek a folyók, tavak környékén, így nem meglepő, hogy a hitobashira során legfőképp a víz közelében élő mizugami haragjának lecsillapítására törekedtek.34 A hitobashira gyakorlatához hasonló je-lenségeket a Qin-kori Kína (i.e. 221 – i.e. 206) büntetőjogi törvénykezései között is felfedezhetünk, csakhogy itt a vízbe ölés (sheng shui chong 殺水中) és az élve eltemetés (sheng mai 殺埋) – a japán típusú áldozattól eltérően – két különböző tételt takart, amelyeket nem rituális, hanem szigorúan büntetési célzattal hajtot-tak végre.35 Például kizárólag az olyan fertőző betegségben szenvedőkkel, mint a leprásokkal szemben hajthatták végre ezeket, akik valamilyen bűnt követtek el (a büntetlen előéletű leprásokat egyszerűen csak száműzték a nekik kijelölt helyre), így összességében továbbra is kérdéses, hogy ezek az eljárások mennyi-ben hatottak a japán szigetvilág rituális hagyományaira.36
29 Minakata Kumakuzu 南方熊楠, 南方閑話, Sakamoto Shoten Shuppanbu, Tokió, 1926,
35 Salát Gergely, Az ókori kínai Qin állam büntetőjogának rendszere, Budapest, 2006, 229.
36 Salát, i.m., 222–224.
A kegyetlen szokás legkorábbi, írásos feljegyzéseit a Nihonshoki37日本書紀 őrzi. Eszerint Nintoku császár 仁徳天皇 uralkodásának 11. évében (323-ban) kiöntött a Kita 北川 és a Mamuta-folyó 茨田川, így a helyzet megoldására a császár saját, álmában látott isteni kinyilatkoztatását vették figyelembe, és két személyt próbáltak feláldozni külön-külön a folyókban, hogy a víz szelle-mét kiengesztelhessék. Az egyiket sikerült beleölni, így ennek az áldozatnak köszönhetően sikeressé vált a későbbi gátépítési munkálat, ellenben a másik személy fondorlat útján megmenekült, de végül mégis sikerült lecsillapítaniuk a háborgó mizugamit.38
Habár a Nihonshoki feljegyzései mitológiai megközelítésben taglalják az ese-ményeket, és nem ijinek, hanem egyszerű, de ravasz közemberek kerülnek az áldozat szerepébe, a amely később már a népi hagyományokban is gyökeret verő hitobashira jelentőségét a mű egyértelművé teszi. Ilyen a Fukui tartomány fennmaradt történetei között szereplő szerzetes apáca (bikuni 比丘尼) esete, akit zarándokútja közepette elfogtak az árvíz fenyegette kilencfejű sárkány hídjánál, majd a töltésénél elástak. Áldozatának nevét azóta is őrzi a helyszín, az Apáca-halom (Bikuni-zuka 比丘尼塚).39 Az apáca halála lényegében itt is rituális felajánlás volt a folyóvízben élő kami számára, hogy megvédhessék a népet az árvíz veszedelmétől.40
A fent említett gyilkosságok elkövetéséhez szükséges volt egyfajta közös-ségi beleegyezés, amely alapján megteremtették a gyilkosság elkövetésének jogalapját, hogy az ijineket szükség szerint feláldozhassák az isteneknek.
Valójában az ijinekkel szembeni ellenérzést sokszor erősítette, hogy az ide-genek kisebb-nagyobb lopásokat, gaztetteket is elkövettek néha a környéken, így nem meglepő, ha nyomós indokok mellett alkalmanként gyilkosságba torkollt a falusiak indulata, akik az ijin-goroshi gyakorlata révén jogos erkölcsi igazságszolgáltatást is végrehajtottak.41 Mint azt az ijin-goroshi történeteiben is láthattuk, a hitobashira során szintén felállítottak egy-egy sírhalmot az el-hunyt áldozat lelkének kiengesztelésére. Az eset után nagy körültekintéssel hagyományozták tovább a történetet, hiszen továbbra is tartottak a termé-szetellenes halált halt lélek bosszújától, ami az emlegetés hatására nagy bajt okozhatott.
37 720-ban összeállított krónika, amely az istenek korától kezdve mutatja be az ország történelmét.
38 Tsuda, i.m., 760–761.
39 Yanagita idézi: Komatsu, 異人論…, i.m., 20.
40 Komatsu, 異人論…, i.m., 21.
41 Komatsu, 異人論…, i.m., 22–23.
45 Az ijinek alakja a japán falusi közösségek folklórjában
Annak ellenére, hogy a külvilág elől igyekeztek titokban tartani, vagy leg-alábbis az eseményeket részben megváltoztatva tovább hagyományozni, a hi-tobashirához fűződő történetek mélyen beépültek a falusiak kollektív tudatába.
Valójában ma már szinte lehetetlen feladat kideríteni a hasonló történetek valóságalapját, amelyek ettől függetlenül is sokat árulnak el – elsősorban a rég-múlt japán közösségeinek az idegenekkel szembeni elképzeléseiről.42