A kutatói énfogalom disszonanciái a kulturális antropológiai terepmunkában
A 2011/2012-es tanév tavaszi félévében az egyik legnagyobb feladatot az jelentette az ELTE Társadalomtudományi Kar – akkor még létező – társadalmi tanulmányok alapszak körülbelül nyolcvan elsőéves hallgatójának, hogy beszerezze, vagy a meglévő könyvtári példányokhoz hozzájutva jegyzeteket készítsen „a kavicsos könyvből” Síklaki István professzor úr szociálpszichológia kurzusára, amelyet szerda délelőttönként tartott évfolyamunknak a „D”
épület 0-804-es, Lóczy Lajos előadótermében.
Bár csoporttársaimmal szorgalmasan olvastuk Eliot R. Smith és Diane M. Mackie vaskos Szociálpszichológia166 című tankönyvét (amelynek borítóján kékes kavicsok szolgáltak illusztrációként, ezért Síklaki professzor úr szóhasználata után „a kavicsos könyvként” terjedt el a „tétés” folklórban), megvallom, a fejezeteket felosztottuk szűkebb köreinkben, s csupán a vizsgára készülve adtuk át egymásnak az akkor számunkra kincset érő kivonatokat. (Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkezni, hogy a kevésbé szorgalmas hallgatótársaink sem kerültek nagy bajba, ha nem adták fejüket könyvbújásra, hiszen Síklaki professzor úr minden fejezetből pontos összefoglalót készített, amelyeket az előadásokon – mi akkor úgy véltük – a PowerPoint valamennyi sablonját hasznosító diasorokon prezentálta.)
Tehát, miután felosztottuk egymás között e tetemes ismeretanyaggal szolgáló tankönyvet, rám többek között a negyedik fejezet (A self)167 feldolgozása várt, amelyben – csakúgy mint a Professzor úr egyik előadásán 2012 márciusában – az önfogalom, az énkép mibenlétéről és komplexitásáról volt szó. Hogyan épül fel az önfogalom? Miből táplálkozik az önismeret? Miben tér el önmagunk megismerése mások megismerésétől? Mit jelent a selfkomplexitás? A különböző selfeket hogyan rendezhetjük úgy, hogy koherens énfogal-munk alakuljon ki? Milyen veszélyeknek van kitéve énfogalénfogal-munk, s hogyan lehet e veszé-lyekkel megküzdeni? – a szociálpszichológia énképünkkel kapcsolatos kérdéseit hosszan sorolja „a kavicsos könyv”, de ehelyütt most nem szeretnék egy újabb kivonatot készíteni.
E rövid írásban arra vállalkozom, hogy a szociálpszichológia kurzus ismeretanyagát tovább gondolva az énfogalom vizsgálatára egy meghatározott kontextusban tegyek kísérletet:
hogyan épül fel a terepkutató kulturális antropológus önfogalma, hogyan kerülhet veszélybe, s milyen eszközökkel védheti meg? – a továbbiakban e kérdésekre szeretnék többek között saját kutatói tapasztalataim és élményeim alapján reflektálni.
Mindenekelőtt fontosnak tartom megemlíteni, hogy a kulturális antropológiai kutatás-módszertan „posztmodern fordulata”168 (1970-es évek) óta a szaktudomány számos munkája vagy egy-egy fejezetében, vagy akár egész struktúrájában körültekintően figyel a kutató és a terep kapcsolatának, valamint a kutató külső-belső pozíciójának analízisére.169 E
166 Eliot R. Smith – Diane M. Mackie: Szociálpszichológia. Osiris Kiadó, Budapest, 2004.
167 Smith – Mackie 2004:189-253.
168 A kulturális antropológia „posztmodern fordulata”, a gyarmatosításban gyökerező kutatásmódszertani hagyományok felülvizsgálata számos szerzőhöz és műhöz köthető, itt most csak illusztrációképp említek néhányat: George E. Marcus – Michael M. J. Fischer: Anthropology as Cultural Critique. An Experimental Moment in the Human Sciences. The University of Chicago Press, Chicago – London, 1999; James Clifford – George E. Marcus: Writing Culture. The Poetics and Politics of Ethnography. University of California Press, Berkeley – Los Angeles – London, 1986; Michael H. Agar: The professional stranger: an informal introduction to ethnography. New York, Academic Press, 1980.
169 Az insider-outsider probléma tematizálásához lásd bővebben: Russell T. McCutcheon szerk. The Insider/Outsider Problem in the Study of Religion. A Reader. Continuum, London – New York, 2005. Szem-léletes példák még: Ben Kasstan: Positioning oneself and being positioned in the ‘community’. An essay on
modern szellemben” elkészített mikrotársadalmi elemzésekből kitűnik: adott közösség és annak szereplői nem laboratóriumi körülmények között élik hétköznapjaikat, amelyekbe a
„fehérköpenyes” kutató észrevétlenül és érintetlenül ki- és beléphet tudományos igényei szerint. E munkák felismerik, hogy a „másik”, az „idegen” címkével vignettázott kutató feltűnése (s későbbiekben szociális érzékenységének és kapcsolatteremtő képességének mértéke, illetve személyiségének, szocializáltságának, értékrendszerének jellegzetességei) egy zárt közösségben alapvetően képes befolyásolni az általa vizsgálni kívánt társadalmi realitás működését. Azt, hogy ez a gondolkodási ív ma, 2020-ban is fontos szerepet tölt be a szaktudományban, mutatja, hogy a European Association of Social Anthropologists jubileumi konferenciájának (amelyet 2020 nyarán terveztek megtartani Lisszabonban, de a koronavírus terjedése miatt online felületeken realizálják) több panelfelhívása ösztönözte arra a konferenciarésztvevőket, hogy a kutató pozícióját, sebezhetőségét, a kutató és a terep viszonyának komplexitását a 21. századi gyakorlatok kontextusában értelmezzék.170
Ahogy fentebb is jeleztem, napjainkra már a kulturális antropológiai kutatásmód-szertan-szakirodalom számos tanulmányban behatóan foglalkozik a kutatói pozíció és énfogalom változásaival, sérülékenységével, a kutató érzelmeinek terepmunka által előidézett komplexitásával, s mindezek tudományos megismerésre gyakorolt hatásával. E munkák hangsúlyozottan kiemelik, hogy a terepmunka-szituáció magában foglalja annak kockázatát, hogy a kutató énfogalmának eltérő részei egyidőben kerüljenek felszínre. Azaz, azok az inkonzisztenciák, amelyekkel az egyén saját, koherens énfogalmának kialakítása és fenntartása, valamint a társadalom más tagjainak megismerése, különböző kontextusok és hatások észlelése során találkozik, a terepmunkával dolgozó kulturális antropológus állandó, intenzív élményei közé tartoznak, amelyeket nem lehet vákuumba zárva elkülöníteni, amikor a kutató a vizsgált mikrotársadalom működési mechanizmusainak értelmezésére törekszik.
Smith és Mackie több pontban összegzi, hogy a self milyen lehetőségek kombinálá-sával tarthatja fenn koherenciáját, hogyan küzdhet meg a stresszel, az inkonzisztenciákkal, illetve a kudarcokkal: a szerzők az egyik leghatékonyabb problémaközpontú megküzdésnek a selfkomplexitást, illetve a magas önértékelést tartják.171 Az önértékelés, az önreflexió fontos eszköz a terepkutató kulturális antropológus kezében is arra, hogy saját kutatói énfogalmát kutatói önreflexióra a kulturális antropológiai megismerésben. A terepen a kutató számos olyan dologgal találkozhat, amely énképében disszonanciákat előidézve és negatív érzelmeket generálva úgy a kutatás sikerességét, mint a kutató és a terep szereplőinek testi-lelki egészségét veszélyeztetheti.172 Pollard összegző írásában PhD hallgatók terepmunka-traumáinak főbb motívumait körvonalazza, amelyek között egyszerre találunk a terepmunka bizonyos periódusával kapcsolatba hozható érzeteket és érzéseket, de a kutatói önképet hosszabb távon determináló észleléseket és tapasztalatokat is.173
Jewish ethnography as a ‘Jew-ish’ ethnographer. Scripta Instituti Donneriani Aboensis, 2016 (27):264-283.;
Jennifer O’Brien: Building understanding: Sensitive issues and putting the researcher in the research.
Anthropology Matters Journal, 2010, Vol 12 (1):1-16; Katherine L. Smith: Is a happy anthropologist a good anthropologist? Anthropology Matters Journal, 2009, Vol 11 (1):1-11.
170 Lásd a konferencia panelfelhívásait: https://easaonline.org/conferences/easa2020/panels (letöltés: 2020. május 12.)
171 Smith – Mackie 2004:245-246.
172 Amy Pollard: Field of screams: difficulty and ethnographic fieldwork. Anthropology Matters Journal, 2009 Vol 11 (2):1-24.
173 Egyedüllét, szégyenérzet, megfosztottság (gyász), elárultság, depresszió, kétségbeesés, csalódottság, zavartság, feszélyezettség, félénkség, frusztráció, bűnösség, zaklatottság, otthonvesztettség, paranoia,
nyomás-A fentiekben legalább ötször használtam azt a kifejezést, hogy „terepmunka”, anélkül, hogy definiáltam volna. Ez nemcsak azért hiba részemről, mert a kulturális antropológia legfontosabb módszertani eleméről van szó, hanem azért is, mert kicsit több mint száz éves művelése óta több fajta értelmezése, meghatározása él egymás mellett, s szinte kutatónként változik, hogy mit érthetünk alatta. Összevetve az Amy Pollard tanulmányában hivatkozott terepmunka-értelmezéseket saját példáimmal, az alapvető különbséget abban látom, hogy a szerző jellemzően olyan PhD hallgatókkal készített interjúkat, akik saját társadalmukon kívül, valamilyen „idegen” országban végeztek terepmunkát, míg én saját társadalmamon belül maradva választottam közösséget, tehát intenzíven nem szakadtam ki a saját környezetemből.
A terepmunka esetemben meghatározott számú résztvevő megfigyelést jelentett közösségi eseményeken.
E „bejárásos” terepmunkákat 2015-ben, illetve 2017 és 2019 között végeztem két különböző budapesti zsinagógai közösségben. A két terepmunka intenzitását, időtartamát tekintve más volt, de a „kutatott” közösségek demográfiai, illetve szociokulturális szempont-ból is eltérő képet festettek. Közös volt azonban a két terepmunkában, hogy bár mindkettőt
„saját társadalmam” egy-egy közösségében, de kulturális kívülállóként, nemzsidóként végeztem. Kulturális és kutatói másságom találkozása a két különböző tereppel, a terep és a magánszféra közötti állandó ingázás és e kettő közötti határ folyamatos átszegése arra késztetett, hogy rendre újragondoljam pozíciómat, kutatói öndefiníciómat, s reflektáljak arra, hogy saját meghatározottságaim miként befolyásolták az adott megismerési folyamatot, saját kutatói önképemről és a szaktudomány módszereiről való gondolkodásomat. A továbbiakban az Amy Pollard által exponált tényezők közül azokat választom ki, amelyekkel kutatásaim során én is találkoztam, illetve megkísérlem az ő felsorolását saját benyomásaimmal is kiegészíteni.
Állandó határátlépés. Ha a kutató elutazik a kutatni kívánt közösségbe és hátra hagyja saját életét, jól láthatóvá válnak a terepmunka határai. Azonban ha a kutatás nem kívánja meg a saját közegből való kiszakadást, a terepmunka – ilyen értelemben – egy komplexebb miliőben realizálódik. A „bejárásos” terepmunka esetében megvan az esély arra, hogy a terep világa és a magánszféra összemosódjon. A terep fizikai közelsége, a közös nyelv, (részben) közös valóság, közös ismeretség és témák mind ezt a határ-elmosódást segítik elő. Ez a tendencia az idő előrehaladtával erősödik, hiszen a kutató a terepen is egyre több ismeretséget köt, s ezek az ismeretségek a terepen túli világára, az online felületeken való tevékenységére is hatást gyakorolnak. Egy olyan kettős élet jön létre, amelyben bár külön-külön szerepek várnak a kutatóra, a realitásoknak megfelelő szerepváltás mégsem történik automatikusan, ehhez erőteljes tudatos jelenlét szükséges.
Esetemben ennek a határátlépésnek az egyik legmeghatározóbb példája két vallás közötti „átjárás” volt. Különböző etikai okokból kiindulva nemzsidóságom nyílt kimondására mindig törekedtem: a kereszténységem jelentette a családi szocializációt és vallásgyakorlást, a judaizmus – de sokkal inkább a zsidóság – az érdeklődésemet, a munkámat, a kutatásaim fókuszát. Noha más-más csatornákon, de mindkettő az identitásom része (lett). Kutatásaim során megtapasztaltam olyan helyzeteket, amikor ez a fajta kettősség felszínre került a tuda-tomban: például akkor, amikor a zsidó és a keresztény ünnepek ugyanazon a napon talál-koztak. Ezekben az esetekben döntést kellett hoznom, hogy melyik valóság részese legyek, s ha döntöttem az egyik mellett, azzal együtt lemondtam a másikról.
Az egyik leghangsúlyosabb ilyen eset 2019 pészahján174 volt, amikor az első széder-este és a nagypéntek széder-estek egybe. Míg saját vallásomban a nagypéntek a legszigorúbb
alattiság, sajnálkozás, szótlanság, stressz, csapdábaesettség, kényelmetlenség, felkészületlenség, támogatás-nélküliség, lelki-fizikai rosszullét.
174 Az Egyiptomból való kivonulás ünnepe, amelynek első két napján a széderestéken mesélik el (olvassák föl) meghatározott rendben a kivonulás történetét.
napot175 jelenti, addig a szédereste alatt a zsidó vallásban az egyiptomi kivonulás történetének elmesélése köré rendezett többórás vacsorát értjük. Terepmunka-struktúrám megengedte volna, hogy ne vegyek részt ezen az eseményem, de részt szerettem volna venni, tehát a saját dön-tésemmel idéztem elő, hogy az énképem különböző szegmensei találkozzanak. A disszonanciát azzal oldottam fel, hogy betartottam a böjtnapot és a széderestén nem fogyasztottam húst.
Terepmunkáimra általában jellemző volt, hogy a kutatás céljainak elérése érdekében mesterségesen próbáltam szétválasztani a kutatót, és „a minden mást”, ami egyébként én (voltam). Ez azonban csupán egy törekvést jelentett az esetek túlnyomó többségében, hiszen a selfek visszavonhatatlanul hatnak egymásra. Egy-egy szombatfogadásról hazatérve, saját ágyamban nyugovóra térve, álmaimban újra és újra részese voltam az átélt (terep)esemé-nyeknek, de nem ritkán a történteket átrajzolt képekben láttam magam előtt.
Egyedüllét, magány. A világok közötti határokat azért is kellett rendre áthágnom, mert a terep történéseinek lejegyzése, értelmezése valahányszor saját magánszférámban, egyedül történt, folyamatos párbeszédet létesítve magammal buszon, metrón, sétálva vagy éppen vidéki otthonunkban ebédet főzve. Ezt példázza az alábbi terepnapló-bejegyzésem 2018-ból:
Reggel fogvacogtató hideg volt, most pedig, kora délután verőfényes napsütés van. A szökőkút szélén ülve a vizet az arcomba fújja a szél. Őszi falevelek a lábamnál. Alapvetően sokszor magányosnak érzem magam a munkámmal. Sokszor felteszem magamnak a kérdést, miért is csinálom azt, amit csinálok.
Ugyanakkor sokszor érzem azt is, hogy amit csinálok, senki más nem csinálja itt és most, ebben a közösségben, ezért elégedett is vagyok. Ezt a pillanatot, érzést most élem át a KSH előtti szökőkút mellett lejegyezve a ma délelőtti élményeimet. Egy-egy terepélmény, „résztvevő megfigyelés” nem ér véget a rítus, a közösségi esemény befejeztével. Az „igazi” munka csak ezután következik. Mivel a saját társadalmam egy mikrotársadalmát kutatom, nagyon nehéz meghúzni a határt a terepmunka és a saját világom között. Ahhoz, hogy ezt megtehessem, meg kell próbálnom „kiszakadni” mindkét világból. A
„kiszakadás” módszertanilag szükséges, ez jellemzően hosszú, magányos elmélkedéseket, sétákat jelent, olyan alkalmakat, amikor olyan impulzusok érnek a külvilágból, amelyek segítenek a látottak, az élmények feldolgozásában, lejegyzésében, értelmezésében. Számomra a kulturális antropológiai terepmunka résztvevő megfigyelések és „kiszakadások” sorozatát jelenti.176
Résztvevő megfigyelő akarok lenni, de közben „én” nem „ti” vagyok. Mint fentebb említet-tem, törekedtem arra, hogy a határokat fenntartsam „világaim” között. Kutatói hitelességemet (ha egyáltalán létezik ilyen) azzal próbáltam fenntartani, hogy erősítettem kutatói másságom.
175 Háromszor lehet valamilyen húsmentes ételt magunkhoz venni.
176 Terepnapló-bejegyzés, 2018. szeptember 24.
Nem szerettem volna többnek mutatni magam mint egy kutató, de közben az aktív jelenlétem egy idő után arra késztette a terep bizonyos szereplőit, hogy úgy viselkedjenek velem, mintha egy lennék közülük. Arra gondoltam, hogy ezeket a helyzeteket el kell kerülnöm, hiszen nem tekinthetem kutatói játékszernek mások emocionális kötődéseken alapuló valóságát. Ezért állandóan felül kellett bírálnom saját viselkedésemet és megkérdezni magamtól: vajon megfelelek-e a kulturális antropológia etikai normáinak?
Törekvés a csendre, de késztetés a megszólalásra. Mivel az antropológus nem steril közegben dolgozik, óhatatlanul is kialakul véleménye a terep szereplőiről. Lesz, akivel szimpatizál, de lesz, akivel kevésbé fog rokonszenvezni. A hosszú hónapok alatt konfliktusok szemtanúja lesz, de törekednie kell arra, hogy résztvevőjükké semmi esetre se váljon. A csoportdinamika miatt akár maga a kutató is sérülhet, ugyanakkor azt gondolom, hogy közbe-avatkozással csak nagyon indokolt esetben és akkor is igen körültekintően szabad élnie, hiszen a terepmunka során észlelt konfliktusok mögött sok esetben olyan latens összefüggé-sek húzódhatnak, amelyek előtte nem ismeretesek. A felületes információk szerinti ítélkezés pedig nemcsak szakmai, de emberi minőségét is képes csorbítani.
Bármennyire is kicsi egy közösség, soha nem mutat egységes képet, tagjai alcsopor-tokra oszlanak, „klikkesednek”. Az antropológus azonban nem csatlakozhat egyik „klikkhez”
sem – még akkor sem, ha szimpátiái és értékrendje szerint megtenné. A kutatónak – felülkerekedve saját meghatározottságain – az a feladata, hogy megértse, hogy ezek a klikkek miért jöttek létre, milyen mechanizmusok tartják fenn őket, tehát közöttük mozogva kell végeznie munkáját.
Bűnösség. „Nincs jogom itt lenni.” – számtalanszor fordult meg bennem ez a gondolat.
Nincs jogom megtudni titkokat, munkahelyet csinálni egy „szent térből”, amely másoknak az otthon egy formáját és lelkük legintimebb részének, vallásuk megélésének helyszínét jelenti.
A zsinagógák atmoszférája sokszor képes volt arra, hogy elhitesse velem, hogy az „itt” és
„moston” kívül nem létezik más kozmosz, hogy a terep valósága „A valóság”. Ezzel egyidőben azonban sokszor ezt a meggyőződést az előimádkozók mélyről jövő dallamai sem tudták előidézni, és ilyenkor legbelül „ott” és nem „itt” voltam, s valamelyik saját kozmo-szomból becsöppenve úgy éreztem, jelenlétemmel mindenkit becsapok – leginkább saját magamat. (Pedig csak akkor éppen valamiért nem akartam, nem volt elég motivációm „itt”
lenni.)
A bűnösség érzése elfogott akkor is, amikor „az adatot”, „az információt” láttam olyan helyzetekben, amelyek adott esetben negatívan érintették a terep bizonyos szereplőit.
Kezdetben csak a megismerésre és a megértésre gondoltam, de később vizuálisan megjelent előttem Zempléni András tanulmányának címe: Hallgatni tudni. A titokról és az etnológus mások életébe való betolakodásáról...177 És akkor tudtam, hogy én sem vagyok több egy betolakodónál.
Szégyen. Amy Pollard tanulmányából kiderül, hogy PhD hallgató terepkutatók gyakran éreztek szégyenérzetet munkájuk során, sok esetben akkor, ha tevékenységükkel kapcsolatban az a benyomásuk támadt, hogy az nem felel meg az akadémiai követelmé-nyeknek. Ezt a fajta szégyenérzetet azt gondolom, táplálja, hogy tudományos szempontból a terepkutatás egy magányos tevékenység, a kontrollt, az ellenőrző funkciót a terepkutató maga gyakorolja saját munkája felett. Ha az elméleti kurzusokon megtanultaktól vagy etikai kódexektől percepciója szerint eltér, saját alkalmasságát kérdőjelezi meg.
A szégyenérzés az én terepmunkáimnak két okból adódóan is velejárója volt: egyfelől, a fentebb is említett sokrétű akadémiai követelményeknek való meg nem felelés permanens érzetéből fakadóan. Ha a következetes viselkedés – amelyre minduntalan törekedtem – sérült, arra gondoltam, hogyha „valaki”, aki „tényleg tudja” hogyan kell antropológiát csinálni, látja,
177 Zempléni András: Hallgatni tudni. A titokról és az etnológus mások életébe való betolakodásáról. Tabula, 2000 (2):181-214.
hogy én mit próbálok véghez vinni „antropológia” és „terepmunka” címszavak alatt, alkal-matlannak nyilvánít majd a feladatra. Szégyelltem magam a kudarcaimért, ha nem tudtam elég etikus lenni, ha nem vettem észre háttérben kitapintható összefüggéseket, ha naiv voltam, vagy épp erőszakos. Később aztán megkérdeztem magamtól, ki mondhatja meg, hogyan teljesítek „itt” és „most” a terepen, ha én vagyok itt és nem más?!
Másfelől, szégyent éreztem akkor is, amikor véletlenül megsértettem a zsinagóga vallási szabályait. Ezekben az esetekben úgy véltem, hogy figyelmetlenségemmel vagy felkészületlenségemmel csalódást okozok a közösségnek. Emblematikus példa volt, amikor a húsos konyhában természetességgel vettem elő a kakaómat,178 vagy, amikor a sábesz (szombat) bejövetele után lekapcsoltam a villanyt a mosdóban.179 Mindkétszer szembesítettek a mulasztásaimmal – természetesen kedvesen és tanító jelleggel – de én ekkor már csupán a buta sajnálkozásra voltam képes.
Nyomás, stressz. Szorosan az előbbi tényezővel összefüggésben, a tudományos teljesítménnyel támasztott elvárások miatt is különös feszültséget éreztem. Nem pusztán azért, mert a mesterszakos szakdolgozatom, illetve a doktori disszertációm minősége függ(ött) attól, hogyan vagyok jelen egy-egy közösségi eseményen, de azért is, mert a szakmán túli körökben szinte általánosnak mondható benyomásom az (volt), hogy a kulturális antropológia szak-tudományának kevés presztízse van és a társadalomtudományok között is a periférián mozog (legalábbis Magyarországon). Különösen jól akartam „csinálni” az antropológiát, hogy bizonyítsam: a kulturális antropológiai terepmunka a társadalomtudományos megismerés hiteles és unikális formája.
Igazságok és paranoia. A terepmunka – tehát a kulturális valóság közvetlen meg-tapasztalása – mellett interjúkat is készítettem, jellemzően egy külső, a zsinagógákon kívüli helyszínen. Általánosnak mondható élményem volt, hogy az interjúszituációk „mesterséges”
kontextusában másfajta igazságok is megfogalmazódtak, mint azok, amelyeket a közösségben megtapasztaltam. Több esetben az interjúalanyokat tudtuk nélkül reflektáltattam olyan szituációkra, amelyeknek egy közösségi eseményen ők is részesei voltak korábban. Az egyik terepmunkám során egy interjúalany teljesen nyíltan okostelefont használt szombaton, s ezért az interjúszituációban megkérdeztem, látott-e már valaha szombatszegést a zsinagógában. A válasza nem az volt, hogy „én is követtem már el...”, hanem az, hogy „persze, Kiss Béla” ezt és azt csinálta. Az interjúalany nem tudta, hogy önellentmondásba került, ugyanakkor bennem dilemmát vetett fel: melyik igazságot fogadjam igazságnak, a narratív igazságot, vagy az általam észlelt igazságot, egyáltalán kell-e döntenem közöttük?
Interjúszituációkban számtalanszor hangzott el az „ezt csak neked mondom” kezdetű mondat. Ezek azok a mondatok voltak, amikor az egyének a terep egy másik szereplőjéről osztották meg saját – nem feltétlen pozitív tartalmú – igazságukat. Terepmunkáim vége felé e saját igazságoktól csordultan vettem részt a közösségi eseményeken, és sokszor nem tudtam eldönteni, hogy kivel hogyan viselkedhetem, kinek mit mondhatok, hogy ezek a saját igazságok ne törjenek ki az általam megtestesített „feneketlen kútból”.
Interjúszituációkban számtalanszor hangzott el az „ezt csak neked mondom” kezdetű mondat. Ezek azok a mondatok voltak, amikor az egyének a terep egy másik szereplőjéről osztották meg saját – nem feltétlen pozitív tartalmú – igazságukat. Terepmunkáim vége felé e saját igazságoktól csordultan vettem részt a közösségi eseményeken, és sokszor nem tudtam eldönteni, hogy kivel hogyan viselkedhetem, kinek mit mondhatok, hogy ezek a saját igazságok ne törjenek ki az általam megtestesített „feneketlen kútból”.