4. Gyermeknevelés az ősi zsidó kultúrában
A zsidó kultúra a görög és a római kultúrával együtt az európai kulturális örökség fontos része. A görög kultúra a maga sokszínűségével, a római kultúra a magas szintű szerve-zettségével hatott az európai kultúrkörre, a zsidó kulturális örökségből pedig a spiri-tuális tartalom mélysége és a racionális alapokon nyugvó fegyelmi állapot részleteinek kidolgozottsága a meghatározó.
A zsidó kultúra sokféle sajátosságából érdemes kiemelni az időszemléletet. A zsidó időszámítás másságát a világ teremtésének számítási módja adja, mely szerint Krisztus születéséig 3761 év telt el. A hithű zsidó gondolkodás ezen az időszalagon helyezi el az eseményeket. A nyugati kultúrában az idő reggeltől estig szerveződik. A zsidó kultú-rában pont fordítva van, a nap akkor kezdődik, amikor feljönnek a csillagok és akkor ér véget amikor a nap lenyugszik. Sajátos az ősi zsidó írás is, hiszen irányát tekintve a nyugatihoz képest fordított, azaz jobbról balra halad, emellett hiányzik a magánhangzók jelelölése. Újabb kutatások szerint a magánhangzó jelölése nélküli írások olvasása külön-leges hatású, ugyanis ez mindkét agyféltekét ingerli (Reinhard, 2006).
Az Ószövetség szerint a termékenység, a gyermekáldás Isten ajándéka. A Zsoltárok: 128 szerint „Gyermekeid olyanok asztalod körül, mint az olajfacsemeték”. Ilyen áldásban pedig az az ember részesül, aki féli az Urat. A nagycsalád Izraelben örömöt, szerencsét és különös áldást jelentett. Ha valamely házasság gyermektelen maradt, abban viszont Isten büntetését látták. Az anya általában nagyon hosszú ideig, két-hároméves koráig szoptatta gyermekét, és csak azt követően választották el. Az ősi időkben főleg fiúkat kívántak gyermekként, ugyanis a fiúk biztosítottak a család és a nemzetség fönnma-radását, továbbá ők vitték tovább az apai nevet. Minél több fiúgyermeket szült egy nő, annál inkább nőtt az asszony és férje becsülete, tekintélye a nemzetségen belül.
A női meddőséget csapásnak, Isten büntetésének tekintették, a közösség szemében pedig szégyennek és megaláztatásnak számított. A fiúk közül az elsőszülött gyermek, mégpedig az elsőszülött apai vonalon különleges helyet foglalt el. Ő például két részt kapott apja vagyonából, és az atyai áldást is ő nyerte el, mert abban reménykedtek, hogy egyszer majd az ő utódai közül kerül ki a Messiás. A mindenkori elsőszülötteket, mivel ezek az Úréi voltak, szent helyre kellett vinni és ott öt ezüst sékelért meg kellett őket váltani.
A zsidó gyermek születésének körülményei
A gyermek születése a világon mindenhol rendkívül ünnepélyes és megható történés, így van ez a zsidó családokban is. A gyermek szü letése előtt a falra kabbalisztikus szöveget tartalmazó táblát akasztanak. Ennek lényege az, hogy a körön belül van Ádám és Éva, kívül Lilit. Lilit alakja még a babilóniai démonológiából ered. Ott Lilituként szerepelt. A zsidó legenda szerint Lilit volt Ádám első felesége, de eltaszítása miatt Lilit meg akarja ölni az újszülött gyermekeket. Ezért védekeznek ellene. Az újszülött leánygyermek születésekor az apa a Tóra elé járul és a gyermek ekkor kapja meg ünnepélyes külsőségek között héber nevét, amelyet természetesen a család határoz meg. Többnyire a közel-múltban elhunyt rokon (nagyszülő vagy dédszülő) nevét szokás így átörökíteni a család
legifjabb tagjának. Ha fiúgyermek születik a családban, akkor a szülőkre még több más teendő is vár. A vallási előírások szerint a születést követő nyolcadik napon a fiúgyer-meket felveszik „Ábrahám szövetségébe”. Ez egy rituális szertartást, azaz egy kismű-tétet jelent, amelyet körülmetélésnek, héberül (brisz milonak vagy röviden brisznek) neveznek, amelynek első „szenvedő alanya” Ábrahám fia, Izsák volt. Ezen ősi parancs teljesítése elsősorban az apa kötelessége. Előfordulhat, hogy a szülők elfelejtik vagy elmulasztják e szülői kötelezettségüket. Ilyen esetben, amikor a felnövekvő gyer mek abba a korba kerül, hogy képes lesz megérteni a (micvonak) vallási parancsnak a jelen-tőségét, akkor ő maga köteles ezt a szülői mulasztást pótolni. A zsinagógákban, ahol ezt a műveletet elvégzik a fiúgyermeken, teljes felszerelés állt rendelkezésre, ezüstből, héber feliratokkal. Külön kerevet van erre a célra, amelyre a kisgyermeket ráfektetik és amelyet Elijahu székének is neveznek. Elijahu a hagyomány szerint az a próféta volt, aki harcolt a körülmetélés fenntartásáért Âcab és Izabel idejében. A szertartás során az apa gyer-mekét Elijahu székébe teszi, ahol a gyermeket ilyenkor a névadó szülő a (kvater) tartja.
A mai gyakorlat az, hogy egy vallásos tanokban is képzett szakembert, a mohelt kérik fel a brisz elvégzésére, aki a kisfiú nemi szervének előbőrét szakszerűen és gyorsan keresz-tülmetszi. Az édesapa mindvégig a mohel mellett áll, ezzel is érzékeltetve, hogy gyerme-kének lelki és fizikai fájdalmát ő is átérzi. A műtét közben az apának el kell mondania az előirt áldást. A jelenlevők a szertartás ideje alatt végig állnak, majd a végén közösen így kiáltanak fel: „Ahogy az újszülött most a szövetségbe került, úgy jusson el a Tóra tanulá-sához, a szerencsés házassághoz, és a jócselekedetek gyakorlásához.”
A szertartást követően ünnepet tartanak nagy lakomával egybekötve, hiszen a gyermek születése nagy öröme a családnak és mindazoknak, akik részesei lehetnek a tórai törvények betartásának. Izraelben a körülmetélés mint vallási szertartás igen korán az Istenhez és a zsidó néphez való tartozás bélyege lett, melynek kultusza mind a mai napig fennáll. A körülmetélés a vallási előírások mellett higiéniai okokkal is magya-rázható.
A gyermekek nevelése
A hagyományos zsidó nevelés olyan összecsiszolt rendszer amelynek alapját az erkölcsi alapok jelentik, ami lényegében azokat a törvényeket jelenti, melyek szerint az ilyen élet megvalósítható. Ez magában foglalja az igazságosság és a kötelező jótékonyság gyakorlásáról szóló tanításokat és a közösségi együttélés szabályait. A zsidó nevelés szót a (muszár) kifejezés tartalmazta, amelynek sok jelentése van de az alapjelentése (a fenyítés) melyen túl még más jelentéstartalmat is hordozott: mint a figyelmezetést, intést, korholást, dorgálást, valamint a tanítást és a nevelést.
Ha részletezni szeretnénk a zsidó nevelési hagyományokat, akkor annak valójában három színterét kell megemlítenünk: a családot, a tanítók szerepét, és a zsinagógais-kolát.
A család és a gyermekek
A családokban a nevelés az apa és az anya közös feladata volt, s ennek alapja a szülői hatalom tisztelete, erre utal a Talmud is:
4. Gyermeknevelés az ősi zsidó kultúrában
“– Mondd meg nekünk rabbi, meddig szól a szülői tisztelet parancsa?
– Engem kérdeztek? – felelt a rabbi – kérdezzétek meg Dámá ben Nethinát, a tanács-gyűlés fejét. Agg anyja egyszer hirtelen dühében úgy ütötte meg az egész tanács előtt fiát, hogy a saru, mellyel ütött, kihullott a kezéből. Mit tett erre a fiú? Felemelte a sarut és átnyújtotta anyjának, így akarván megkímélni agg szülőjét a lehajolás fáradtságától.”
A család életében a vallási előírások nagyon pontosan meghatározzák az apa és az anya feladatait, szabályozzák egymáshoz való viszonyukat is, ami belülről kiegyensú-lyozott rendszert jelent. A családfő az apa, de az anya sem alárendelt, hanem sajátos jogokkal rendelkező társ. Nem véletlen, hogy a héberből hiányzik a „szülő” szó, helyette az „apa és anya” elnevezés használatos. A Példabeszédek könyvében ez a gondolat így jelenik meg:
“Hallgass fiam apád intésére, és ne hagyd el anyád tanítását.”
A gyermekek nevelését elsősorban az anyák végezték. Fiúgyermek estében a neve lést ötéves kortól az apák vették át, de egyes gazdagabb családok külön nevelőt is fogadtak melléjük. A lányok neveléséről továbbra is édesanyjuk gondoskodott mindaddig, amíg azok férjhez nem mentek.
A gyermekek az ószövetségi időkben az atya személyes tulajdonainak számítottak, szabad volt ezeket akár eladnia is, igaz csak izraelitáknak. Előfordultak olyan esetek is, amikor a hitelezők az apa adósságának fejében a gyermeket rabszolgaként vették meg.
A családban nagy hangsúlyt fektettek a hitbéli és erkölcsi nevelésre. A vallásos nevelés az apa mindenkori kötelessége, neki kellett bevezetnie gyermekét a mózesi törvények ismeretébe. Neki kellett elmesélnie Jahve tetteit, amelyekkel népét vezette, elmagyarázni az ünnepek jelentőségét és a vallási szokásokat, ő vezette a családi zarándoklatokat és a mindennapi imádságot. Egyben ő adta tovább fiainak mesterségekben való jártasságát is. Módszerként a legfontosabb a példamutatás és az utánzás útján való tanulás. A zsidó kultúrkörben a tanuló vagy egymással vitatkozó felnőttek körül mindig ott lábatlan-kodnak a gyermekek, akik ezen az úton spontán módon sok ismerethez juthatnak. Az évről-évre ismétlődő liturgikus ünnepekhez kapcsolódó szokások, kötelező imádságok pedig a sokszoros és rendszeres ismétlés révén juttatják tudáshoz a felnövekvő gyermekeket.
A Példabeszédek és Sirák könyve is nagy figyelmet szentel a gyermek nevelésének.
A családi nevelésnek a házi rítusok betartása adja a természetfeletti támpontokat. A család mindennap elmondta a 18 imát, az apa vezetésével. Alapvető hitigazság a zsidó kultúrában, hogy az emberi élet nem más, mint folyamatos és gondosan szabályozott fegyelmi állapot. Ez a hittétel megjelenik a Példabeszédek könyvében is:
“A gyermek szívéhez hozzátartozik az ostobaság, de a fenyítő bot kiűzi belőle.
Fegyelmezd fiadat, akkor nyugodt lehetsz felőle, sőt örömöt találsz benne.
Fenyítsd meg fiadat, míg van remény, de ne vigyen el indulatod odáig, hogy halálát okozd!”
(Példabeszédek könyve 15, 17, 18)
A nevelés tehát alapvetően az apa kötelessége. Az anya munkája is felelősségteljes, ő tartotta fenn az otthon rendjét. Emellett műveltnek kellett lennie, ismernie kellett az ételek kiválasztását, elkészítési módjukat és a fogyasztásukhoz kapcsolódó szokásokat is, amelyek a Törvényből eredtek. A lányok nevelésének ez volt az egyik eszménye és alapja:
az édesanyáknak föl kellett őket készíteni az Isten akarata szerinti feleség szerepére.
A családi nevelésnek a házi rítusok adtak természetfeletti támpontokat. A szülői ház ajtófélfáján ott volt a mezuza (az ezüstből készült szivar alakú kis henger), melyben megtalálható volt a „Halld Izrael” alapparancs. Ahányszor csak ki és bementek az ajtón, ujjheggyel mindig megérintették, majd megcsókolták kezüket, mellyel kifejezték Istenhez való állandó ragaszkodásukat, szimbolikus együttlétüket. A reggeli és az esti imádságnál pedig a homlokukon viselték a mezuzát.
A nevelésnek sajátos jelleget adott, hogy a szülőknek a gyermekek egyéniségét is figye-lembe kellett venniük. „Neveld a gyermekedet a neki megfelelő módon, még ha megöreg-szik, akkor sem tér el attól.” A nevelés alapvető eszközének a fenyítést és a jutalmazást tekintették, úgy vélték „Aki szereti gyermekét, az olykor megrendszabályozza.” Tehát Isten fegyelmének vetik alá magukat. Külön hangsúlyozták, a bölcsességi útmutatás alapján, hogy az erkölcsi feddés mindig többet ér a testi fenyítésnél és akár 100 botütésnél.
Az izraelita gyerek egyébként ugyanúgy, ahogy a világ többi gyermeke, elsősorban játékban töltötte gyermekéveit. A fiúk általában kitanultak valamilyen szakmát, majd később ezt kamatoztatták férfiéletük során.
A családi nevelés átfogta szinte az emberi élet minden szegletét, és a vallásra, a vallá-sossághoz akart elvezetni. A zsidó gondolkodás számára fontosak a jól megjegyezhető, egyszerű, de mégis elgondolkoztató mondások, amelyek fontos nevelési tanácsokat jelentenek:
"Rabbi Jehúda ezt mondta: - Tanulj figyelmesen, mert ha a tanulásban tévedsz, ez felér egy gonosztettel.” (Talmud Könyvei: Atyák mondásai IV. fejezet 16)
“Elisa ben Abuja ezt mondotta: - Amit gyermekkorodban tanulsz, olyan mint a tinta-írás a tiszta papiron; amit öreg korodban tanulsz, olyan mint a tintatinta-írás levakart papíron.”
(Talmud Könyvei: Atyák mondásai IV. fejezet 25)
“Négyféle tanítvány van: Aki könnyen fog fel és könnyen felejt: hibája ellensúlyozza előnyét. Aki nehezen fog fel, de nehezen is felejt: előnye ellensúlyozza hibáját. Aki könnyen fog fel és nehezen felejt, ez jó osztályrész. Aki nehezen fog fel és könnyen felejt, ez a rossz osztályrész.” (Talmud Könyvei: Atyák mondásai IV. fejezet 15)
A tilalmak és a szigorúság ellenére sok ösztönző lehetőséggel is élhetnek a szülők és a tanítók is. Ezek közül a legfontosabb gondolat az, hogy „a szülő nem adhat nagyobb ajándékot gyermekének, mint hogy büszke rá”. A zsidó kultúrában előszeretettel alkal-maztak további ösztönző módszereket, ilyen volt például a jutalmazás egyik sajátos módja, amikor a jó magatartási vagy tanulási teljesítményért a gyermek bedughatta az ujját egy mézes csuporba és lenyalhatta azt, így azonnal érezve a tudás adta édességet.
De fontos módszer a játékos tevékenység és a tanulás összekapcsolása akkor, amikor például ünnepekre készülődve együtt sütik és eszik meg a héber ábécé betűit.
A zsidó családok a gyermeket teljes értékű családtagnak tekintik, mert ő az, aki az elődök hibáit rendbe hozhatja és ő a szellemi örökség továbbadója.
Összességében ideális esetben a tradicionális zsidó családi nevelést a türelem, a szeretet, a szabályozottság, a törődés és jókedv egyedi kombinációja jellemzi.
A tanítók
A papok a kultusz szolgálatával ápolták a népben a szövetségtudatot, és folytonosan ébren tartották az Istennel való helyes viszonyt: az ember dolga az áldozatbemutatás,
4. Gyermeknevelés az ősi zsidó kultúrában azaz az Istennek áldozott élet, ami a bölcsességet, és isten áldását, vagyis az életet közve-títi az embernek.
A próféták Isten szavát nem hagyományból, hanem saját személyes Istennel való találkozásukból merítették. A bölcsek, a tanítók megjelenésével a közösségi tanítás is megjelent, ők ugyanazt a szerepet töltötték be a nép körében, mint az apák a családban, de rendszerezettebben és átfogóbban tudtak tanítani Isten törvényeiről és a jámbor emberi életről. Ez a bölcsességi irodalom lassan asszimilálta a prófétai tanításokat is, így nem csak a törvény értelmezésből állt a ténykedésük.
A bölcsek, papok és próféták tehát minden szinten az egyetlen mesterre, Jahvera irányították az emberek figyelmet, és úgy tanítottak, hogy közben nevelni is akartak.
Így az ókori zsidó ember folyton azt kívánta, hogy meg jobban megnyíljon szíve Isten igazának a befogadására, hogy az Isteni tanításokat még inkább befogadja életébe.
Zsinagógaiskolák
A babiloni fogság előtt Kr. előtt 597–538-ban Izraelben még nem volt olyan iskola, mely a nép számára elemi ismereteket, oktatást nyújtott volna. Az írást, olvasást fizetett magán-tanítók segítségével sajátították el. Miután visszatértek a száműzetésből, fejlődésnek indult az iskolarendszer. Jeruzsálemben, a templom udvara körül voltak azok a termek, ahol az ifjúságot írni-olvasni tanították és Mózes törvényeiről beszélgettek velük.
A nevelés valódi intézményes formája a zsinagógával kezdődött. A zsinagóga erede-tileg szombatonként a zsidóság népoktatását célozta meg, természetesen vallási és erkölcsi értelemben, itt a Tórát olvasták fel és magyarázták, de a kezdetektől fogva a gyermekek írás-olvasását is ehhez kapcsolták. Jézus életében a zsinagógákhoz iskolák is tartoztak. A jeruzsálemi zsinagógákban pedig általában két iskola is működött. Egy alap-fokú és egy magasabb szintű. A zsinagóga tanulóit a következőképpen különböztették meg:
„Négyfélék a tanház-látogatók: Aki a tanházba jár, de nem gyakorol jót, jutalmat érdemel az útért. Aki jót gyakorol, de nem jár oda, az jutalmat érdemel a jócselekedetért.
Aki jár is oda és jót is gyakorol, az jámbor. Aki nem jár oda és jót sem tesz, az gonosz.”
(Talmud Könyvei: Atyák mondásai IV. fejezet 17)
Jehosula Ben Gamala főpap a Kr. u. 63-ban elrendelte, hogy minden tartományban és minden városban legyen zsidó iskola, ahol a tanítók a 6 évnél idősebb gyermekeket (lányokat is) bevezetik az írás-olvasás tudományába és az Úr törvényeinek megismeré-sébe.
Az ókori hagyomány továbbélését jelzi, hogy Kr. u. 64-ik évben kötelezővé tettek az iskolai elemi (ingyenes) oktatást, és évszázadok múltán is megmaradt a tanítás anyaga, ahol héber nyelvet, a zsidóság történelmét, a zsidó valláserkölcsi és szokásrendszert tanították. E hagyományelv alapján alakították ki a máig is élő követelményeket. Ezek szerint az 5–10 eves gyermekek kezdetben bibliai történetekkel ismerkedtek, a 10–15 év közöttieknek a zsidó szokásokat ta nították, (így az ünnepeket, a házasságkötés feltét-eleit, a polgári jogot, az üzleti élet szabályait), a 15 év felettieknek pedig a Talmudot kellett tanulmányozniuk, az ebben lévő különféle magyarázatokkal, szabályozókkal egyetemben.
Az itt tanítóktól megkövetelték, hogy:
Tökéletesen ismerje azt, amit tanít.
Ezt az ismeretet alkalmazni is tudja.
Ingyen oktasson.
A tanítványokat saját fiainak tekintse.
Tanítsa meg őket arra, hogy a tudományt önmagáért és ne haszonért műveljék.
Jóindulatú legyen a tanítványaival szemben.
Oktassa a tanítványokat értelmi erejük fokozatos növekedése szerint.
Nem csak a tanítókkal szemben fogalmazódtak meg elvárások, hanem a tanulókkal szemben is, melyek a következők:
A lelkét tartsa tisztán.
Ne szégyelljen kérdezni, ha valamit nem tud.
Csak a tanulásnak éljen.
Az alapelveket igyekezzen jól megérten.
Egyetlen tudományágat sem hanyagoljon el, mert azok egymásra épülnek.
Egy percig sem maradjon tétlen.
Önzetlenül foglalkozzék a tudományokkal.
Oda menjen, ahol a legtöbbet tanulhat.
Tanítóit jobban tisztelje, mint szüleit.
Az első 12. életévüket betöltött zsidó gyermekek nevelése végső soron arra irányult, hogy alaposan felkészüljenek a zsinagógaalapú életre, ha elérték a 13. életévüket, akkor pedig már minden mózesi törvényt meg kellett tartaniuk, illetve jogot nyertek arra, hogy a zsinagógában kérdéseket tegyenek fel.
A zsinagógák fontosságát jelezte az is, hogy azokat úgy építették meg, hogy azok minden esetben Jeruzsálem fele nézzenek. A hívek hetente három alkalommal hétfőn, csütörtökön és szombaton vettek részt a szertartáson.
Az iskolai oktatást-nevelést befejezvén, akkor tekintettek nagykorúnak a fiatalt, ha az a 20. életévét betöltötte, de ha már ennél korábban is megnősült, akkor ezzel együtt nagykorúvá vált és ezt követően megszűnt felette apja hatalma. Valójában házasságot a fiúk 15, a lányok 12 éves koruktól köthettek.
Felhasznált irodalom
Adalbert Rebic (2000): Bibliai régiségek. Agape kiadó, Szeged.
Bognár László (1991): Az ózsidó iskola nemzeti nevelése. Új pedagógiai Szemle 11. sz.
37–46. o.
Deutsch Robert (1987): Halljad Izrael. Alef kiadó, Budapest.
Haag, Herbert (1998): Bibliai Lexikon. Szent István Társulat, Budapest.
Dr. Molnár Ernő (1989): A Talmud Könyvei. Ikva Kiadó, Budapest.
Oláh János (1999): Judaisztika I. (Ünnepek, emléknapok, gyásznapok és böjtök, neve-zetes napok). Országos Rabbiképző Intézet, Budapest.
Raj Tamás (2002): Zsidó eszmék és jelképek. Saxum Kiadó, Budapest.
Tarjányi Zoltán (1998): Pedagógia I. Szent István Társulat, Budapest.
4. Gyermeknevelés az ősi zsidó kultúrában A Példabeszédek Könyve. Biblia-Ószövetség. Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya,
Budapest, 1991.
Reinhard, Wolfgang (2006): Lebensformen Europas. Eine historische Kulturanthropo-logie. Beck Verlag, München.