GYŐZELEM A bajnok:

- Mindjárt láttam, hogy nehéz küzdelmem lesz. Knockautolni akartam, de háromszázon már lófejjel húzott. Hat hatnál erősítettem, de a kapufélfa feltartott. Ekkor laposvágást kapott a fejére, úgy, hogy fiftinszörtire egyenlítettem. A második félidő kezdetén rossz volt a fejesugrása, ezzel szemben én a fordulókat kétszer negyven tempóval vettem egész addig, míg a labda a huszonkettes kilométerkőnél tengelytörést kapott. A helyzet egyszerre kritikussá lett! - Ne hagyd magad régi motoros! - buzdítottam magamat a tribünről. Ez hatott! Mester-séges légzéssel fokoztam az evezőcsapásokat Nem láttam, nem hallottam, csak ütöttem a sarkantyúval a kormánykereket. Egyszerre észrevettem, hogy a tribün üres. Mindenki haza-ment. Így lettem győztes...

A hős:

- Rettenetes pergőtűz szakadt ránk! Szemben tízsoros vonalban jött az ellenség. A jobbszárnyunkat már korábban elsöpörték és egyszerre tenger repülő mászott elő a kukoricásból. De ez semmi! Hátranézek és látom, hogy a bokrok alatt angol hadtestek csúsz-nak mögénk és torkukszakadtából ordítják, hogy ehe-juh-nyem. Egy pillanatra azt hittem, hogy mindennek vége. Lemondtam mindenről és elfogyasztottam az utolsó konzervet. De hirtelen felbuzdult bennem az ősi vér és nagy lendülettel kimásztam az árokból. Utánam! -ordítottam. Száguldó hengerként hátrakanyarodtunk, magunkkal ragadtuk a szomszédos derék jungbreuslaui vitézeket és elsöpörtük minden tartalékunkat. Másnap meglátogatott bennünket a fő izé és könnyezve köszönte meg, hogy megmentettük a hazát...

Az alpinista:

- Már majdnem felértünk a csúcsra. Magam alatt láttam a Dolomitokat, a Magas Tátrát, és a Mont Blancot. Társam egyszerre megcsúszott és lehengeredett az alattunk tátongó rettenetes szakadékba. Minden pillanatban vártam, hogy a kötél engem is magával ránt. Még egy búcsú-pillantást vetettem a Manci fényképére, azután hasravágódtam. Rettenetes lavinák gördültek lefelé. Mikor minden hó lement, megrángattam a kötelet. Sándor élsz még? kiáltottam. -Öhö - hangzott az elhaló válasz. Akkor mássz fel! - Felmászott és így szabadultunk meg a biztos haláltól.

A vállalkozó:

- Se pénzem, se állásom nem volt, így tehát szinte kényszerítve voltam, hogy meg-gazdagodjak. Mikor Lajos a fizető pincér megtagadta a további feketék hitelezését, otthagy-tam megszokott helyemet és elindulotthagy-tam gondolkozni. Minden rendben lett volna, csak azt nem tudtam, mire vállalkozzam. A Körút sarkán biciklista pofozkodott egy sofőrrel és ahogy gyönyörködve néztem a küzdelmet, hirtelen rájöttem, mit kell tennem. Műkotorék gyárat fogok alapítani! A többi már magától ment. Az államtól megkaptam a szubvenciót, a MÁV-tól a kedvezményes tarifát, a városMÁV-tól az ingyen telket. Minden szépen fejlődik. Tegnap este szóltam a sofőrömnek, hogy hajtson a régi kávéházamhoz. Lajos, a fizető kezetcsókolt, a tulaj pedig tízezer forintot kért kölcsön. Természetesen nem adtam...

A vőlegény:

- Vettem egy gyönyörű csokrot, új fehér cérnakesztyűt és egy nyakkendőtűt. Így indultam neki. - Győzni, vagy meghalni, - dúdolgattam magamban és becsöngettem. - Iduska, mondtam - ön-kegyed a legszebb lény! - De ő kitérőleg mosolygott és így szólt: - Miért mondja ezt nekem Aladár? De én nem hagytam magam. - Iduska, - szóltam - maga, vagy a Duna! - Ekkor kezdett szédülni! - Ha én volnék Rafael, magát fényképezném le angyalnak. - Erre könnye-zett. - Iduska, - folytattam a féktelen rohamot - ha kegyed nimpha lenne, önre hordanám az Ararát hegyét. Jaj! - sikoltott ő és könnyezve rámszédült. Mikor a mama látta, hogy így egymásra találtunk, behozta a haboskávét és így szólt: Aladár, kegyed egy gladiátor!

A VEKKER

Az élet sokszor a legszörnyűbb detektív regény borzalmait is messze felülmúlja, -gondolta Dagadt Dezső a Szépremény Bankház tisztviselője, midőn egy borús őszi reggelen az ágy szélén ülve álmosan keresgélt harisnyái után.

Itt van például ez a reggeli rém, ez a nap-nap után lecsapó pánik. Dagadt Dezső nem ismerte ennek a mechanizált lidércnyomásnak tudományos, vagy őslénytani nevét. Egyszerű, de keresetlen magyarsággal csak úgy hívta, mint mindenki: Vekker!

A hétfőtől szombatig terjedő szomorú időszakra, mint az őszi köd, szinte észrevétlenül rátelepszik ez a szörnyű élősdi. Minden reggel végzetszerűen ráront az ember álmodó szívére, agyongyötört idegeire. Dagadt Dezső százszor megátkozta, elnevezte szívkullancsnak, álomráknak, idegfűrésznek, mindennek. Nem használt.

Megpróbált mindent. Agyafúrt spekulációval és magasabb matematikával variálta a mutatók ide-oda tologatását. Hiába. Szívfagyasztóan éles, berregő krákogó, sikoltozó hangját próbálta tompítani, finomítani. Kamillateás borogatást rakott rá, feláldozta a kispárnáját, hogy alatta szép csendesen viselkedjen ez a vastehén. Nem használt. Ha eljött az ideje bőgött és ordított. Dagadt rémülten kapkodott levegő után és szomorúan tapogatta mindig jobban romló szíve táját. Nem lehetett megvesztegetni, nem lehetett barátságot kötni vele, még egyezséget sem. Tudta, hogy szükség van rá és nem engedett a jussából.

Dagadt Dezsőben folyton nőtt az elkeseredés. Az egész emberiség ennek a szörnyű lidércnek az átka alatt nyög, - szónokolt nem egyszer társaságban, vagy a kollegáinak. - Miért nem tudunk megszabadulni tőle? Gyógyíthatatlanok vagyunk? Meddig tűrjük ezt az állapotot?

Egy keserű reggel elhatározta, hogy antivekkerista világszövetséget alapít és proklamá-cióval fordul a szenvedő emberiséghez. Nem sok követője akadt. Az úr vállat vont. Engem az inas ébreszt, - mondta. Változtatni a dolgon? - ütődött meg a polgár, - azt nem lehet hiszen már a nagyapámat is a vekker keltegette. Nekem nem kell vekker, - mondta a paraszt, - engem a kakas kelt. Vekker? - szólt a munkás, nem a vekkert kell kiirtani, hanem a szirénát!

Magam megyek, egyedül. Határozta Dagadt. Nem tűröm és nem bírom! Lesz, ami lesz. A szívem gyöngül. Az idegeim roncsolódnak, nem bírom! Nem bírom! Megszabadítom magamat ettől a rémtől és példát mutatok messze századoknak. Kiirtom! Kipusztítom!

Megérlelődött benne a tett! Csak a végrehajtás részleteivel nem volt még tisztában.

Gyengédszívű, alkalmazkodó lélek volt, nem szerette az erőszakos dolgokat.

Legjobb volna morfiummal, - gondolta - de hogyan? Megszerezte a tűt és hosszabb töprengés után kicsavarta az ébresztő felhúzó csavarját. A csavarmenet mentén kis rés támadt.

A keze kicsit reszketett, mikor a tűt benyomta a résen, de erősen tartotta magát és beengedte az egész adagot. Idegesen, lázasan lüktető fejjel figyelte mi lesz. Az öreg vekker egyenletesen ketyegett, mintha semmi se történt volna. Természetesen, gondolta, - hiszen csak az ébresztő szerkezet halt el. Reggel a megszokott csörömpölésre ébredt. A vekker vidáman szólt, mintha semmi sem történt volna.

Vízbe fojtom, - gondolta másnap. Megfontolta a teendőket. A fürdőszobában vizet mele-gített s a kádba beállította a halálraítélt áldozatot. Most határozott mozdulattal. elfordította a csapot és a bosszú kellemes érzésével nézte, hogyan lepi el szegényt a gőzölgő ár. Tíz percig várt s akkor leengedte a vizet. A vekker forró volt, hozzá sem tudott nyúlni. Ott hagyta a kádban. Reggel irtó csörömpölésre ébredt. A mechanizmus szinte megtisztult tüdővel trillázott a visszhangos kád mélyén.

Agyonlövöm, - gondolta harmadnap és barátjától kölcsönkért egy revolvert. Minek meséljek? A golyó csak az üveget törte össze, másodszor már nem volt ideje lőni, mert berohantak a szomszédok és lefegyverezték.

Rajtam pedig ki nem fogsz! - Morfondírozott a megátalkodott gyilkos. Szörnyű tervet készített, a villamos fogja széttaposni a beled - vicsorította a fogát. A vekkert bedugta az irattáskájába és elindult. Valahol a városon kívül kell végrehajtani a tettet, - gondolta, hogy ne keltsen feltűnést és ne akadályozzanak meg. Villamosra ült és elindult Kőbánya felé. Szegény vekker, mintha érezte volna mi vár rá. Egyszerre megszólalt az irattáska mélyén. Szívhez szólóan, segélykérően csilingelt a hangja a zsúfolt kocsiban. Az emberek csodálkozva, nevetve érdeklődve néztek Dagadtra s ő bűnös öntudattal menekült a kocsiból.

Igaz... Szegény vekker... Még az apámtól maradt rám. Ez volt az egyetlen örökségem...

Most ezt is elpusztítsam? Végeredményben talán nem is ő a hibás... Hiszen a cserebogár sem tehet róla, hogy lerágja a levelet... Meg a poloska, a légy és minden egyéb ilyen élősdi népség... Nem, nem ölöm meg. De velem ne maradjon többé! Leteszem!... Igen, egyszerűen leteszem és alászolgálja. Útjaink elválnak, örvendtem a szerencsének, most boldogítson mást is. Így.

Egy sötét kapualjban letette és emelkedett hangulatban távozott. Nagy, rég nem érzett megnyugvás töltötte el. Hogy íme nem követett el semmi rosszat és mégis megszabadult az átkos holmitól. Jól bevacsorázott és főúri nyugalommal feküdt le.

Másnap természetesen őrült késéssel futott be a bankba.

- Érdekes, - szólt az igazgató úr. - Maga mindig rendesen szokott bejönni. Valami baj van?

- Nem, nekem nincs kérem semmi, csak elaludtam...

- Elaludt? Hát miért nem vesz magának egy vekkert. Harminc forintért már kitűnőt kapni.

Ez igazán nem probléma kérem.

- Igenis kérem, még máma veszek egy vekkert.

MARIS

A sok nemszeretem és rafinált városi leány után valódi, hamisítatlan vidéki pancamárit fogadtunk. Messze-messze, valahonnan a Dráva partjáról érkezett, cédulával a kezében.

Hajnali háromkor érkezett a lelkem Kelenföldre. Taxival vittük haza. Csuklott az ijedtségtől, azt sem tudta hogyan hívják s csak a kezében szorongatott céduláról tudtuk meg, hogy ő az a bizonyos.

Első nap sírt. Második nap már csak szipogott. Harmadnap már le mert menni a lépcsőn és negyedik nap eltévedt úgy, hogy este kilenckor halásztam elő a kerületi kapitányságról.

Egy hét múlva már reggeltől estig vidáman énekelt, sőt néha túl vígan. Hosszú copfja minduntalan megakadt egy szoba összkomfortos zsúfoltságunkban, de ez nem izgatta úgy, mit a parkett, hol naponként kétszer-háromszor hanyattvágódott.

Egy hónap múlva kisütötte, hogy a tejcsarnokos kifutója földije, sőt később unokabáty lett belőle és egyik este feleségem rajtakapta, hogy szoknyáját tíz centivel felvarrta. Két hónap múlva vasárnap délutánonként a Keleti előtt zsibongott a többivel, a harmadik hónap végén pedig lebubiztatta a fejét.

Ruhái állandóan alakultak és mindig jobban elütöttek attól a drávaparti divattól, amiben érkezett. Rajongó mozi látogató lett és jobban ismerte a sztárokat, mint egész családom együttvéve. Egyik elsején megjelent a retikül és azt nemsokára követte a púderdoboz. A tejesfiú unokabáty ekkor már rég letűnt és ártatlan vidéki lelkülete felfedezte az uniformis hódító szépségeit. A vitéz úr eleinte a kapualjban várakozott, de egy vasárnap délben mikor hazaérkeztem, merev tisztelgéssel fogadott a saját konyhámban. Társalgásunk rövid volt de velős, úgyhogy Maris két napig szipogott utána.

Egy szép napon kitépett szemöldökkel érkezett haza és napokig kissé ijedten bámulta magát a fürdőszoba tükrében. Egyszerre a Tüzián fejekről kezdett mesélgetni feleségemnek.

Nem tudtuk mi legyen az a Tüzián, hamarosan rájöttünk, mert egyik este vörösre festett hajjal futott be.

Ekkor írtam az anyjának, hogy jöjjön fel és nézze meg a lányát. Az öregasszony meg is érkezett, batyura való csirkével, tojással, miegymással. Olyan jó vágású, ízig-vérig magyar parasztasszony volt. Leültettük, kínálgattuk, kikérdeztük. Azután elmagyaráztuk neki, hogy lánya nem éppen a legideálisabb irányban fejlődik. Hümmögött, bólogatott, helyeselt. Azután neki is ágyat szerkesztettünk a konyhában és rábíztuk, beszéljen a lányával, mert feleségem már nem győzi.

Másnap reggel a nyanya elment egy kicsit szétnézni és csak délután vetődött haza. Merre járt, nem tévedt el, nem félt? - kérdezgettük. Nem, - mondta, nem volt semmi baj. - Hát a lányával miben maradtak? Elviszem magammal a Marist, mondta. Ugyan néni, -csitítgattuk, - azért nem kell mindjárt hazavinni, elég ha jól leszidja, kicsit megcibálja, azután mi majd vigyázunk rá, hogy baja ne legyen. Nem viszem én haza, csattant fel a nyanya. -Nem? Hát hová? - Nagyon jó helyet szereztem neki a Sas utcában, - mondta. - Igen finom hely, nem szekérozzák örökké azt a szegény lányt. Na Maris, szedd a holmidat, azután gyerünk!

Anya és lánya elvonultak és mi szájtátva álltunk az ajtóban.