IMRE LÁSZLÓ
A jelképességnek ez az utóbbi válfaja az, melynek révén a hivatásától búcsúzó író, megindultan és felelősséggel, a segítő beleszólás jogán, a szocializmus ügye mellett tesz hitet. Az Irgalom jelentékeny ihletői ugyanis az 50-es évek politikai fordulatai. Németh László a 60-as évek elején a visszafordíthatatlan folyamatoknak, a szocializmus meghonosodásának tényét feladatvállaló buzgalommal veszi tudomá-sul, részt kér az ú j világ emberi-erkölcsi arculatának kialakításából. Ezért válik szükségessé számára, hogy Halmiból, Kertészből, részben Vetésiből is, s elsősorban Ágnesből erkölcsi, világnézeti szimbólumot formáljon.
*
Az új eszméket, a szocializmust Halmi képviseli a regény világában. Ágnes szá-mára a 20-as évek Magyarországa Vetési-féle értéktelen, önző, frázisos egyéneket sorakoztat fel, csak Halmiban láthat az apjáéhoz fogható eszményteljességet. Az em-lékeiben élő Kertész a múlt embere, a szokásaiban, vágyaiban, eszményeiben a fel-színhez tapadó Vetési a jelené, Halmi a remélt jövőé. A 20-as évek silány jelené-nek ellenében tehát a múlt bizonyos értékei és a jövő lehetőségei kapcsolódnak össze Ágnes értéktudatában. (Vetési életszemlélete végig elfogadhatatlan az ő szá-mára.) A kezdeti ideáltól, apjától némileg eltávolodik, s a mű végén Halmihoz csat-lakozik. Ennek a csatlakozásnak azonban az az alapja, ami Kertészben és Halmiban rokon. Életkor, társadalmi helyzet, elvek dolgában látszólag távol esnek egymástól, Németh László mégis mintha éppen az ő közeledésüket szánná regénye egyik fontos üzenetének. Többször is saját nézeteit adja Kertész szájába, s így annak rokonszenve Halmi és annak eszméi iránt egyszersmind arra kíván rámutatni, ami őt kezdettől a szocializmushoz kapcsolta. Mintha azt akarná mondani eszmehordozó alakjainak egymáshoz fűződő viszonyával, hogy a Halmi Ferik ne lássanak ellenséget, de még ellenfelet sem a Kertészekben (megférnek ők Ágnes szívében ketten is, sőt feltéte-lezik egymást). Kertésznek, a morális kiindulású értelmiségi gondolkodás közvetítő-jének pedig bíznia kell a Halmik által teremtendő jövőben.
Ágnes megváltóként várja vissza a környezetében legkülönbnek tekintett em-bert, apját, akinek erkölcsi komolyságát, szelídségét, jóakaratát követendő példának tartja. Kertész eszményei részben a múlt századhoz kötődnek: a népet felemelni kívánó, nemzetnevelői pátosz, Deák Ferenc-i bölcsesség, tisztesség, munkaszeretet stb.
Mindennek még Ágnes szemében is van valami idejétmúlt jellege, a szerzői előadás időnként humorosba átcsapó hangneme pedig egyenesen donquijotizmusnak láttatja.
A gyöngéd áhítat, mely (már csak az önéletrajzi modell miatt is) körüllengi Kertész alakját, mit sem változtat azon, hogy hazaérkezése után az apa egyre kevésbé t u d j a valóra váltani azt, amit lánya tőle remélt. Szerepe úgy módosul, hogy Halmi előtérbe kerüléséhez járul hozzá.
Németh László szerint nincs áthidalhatatlan ellentét az értelmiségnek a korabeli hivatalosságtól eszmeileg viszonylag független, erkölcsi szempontú, népért élő és dolgozó, puritán képviselője és a szocializmus eszményei között. A gondolati általá-nosítást ezúttal is társadalmi és karakterológiai részletezés támasztja alá. Feri kez-detben csak Kertész oroszországi beszámolóinak elfogulatlanságát dicséri, később megérzi, hogy a szerzésen, érdekviszonyokon alapuló társadalmat mindketten ellen-szenvvel nézik. Kertész nem teszi magáévá az osztályharcos felfogást, de keresi a szocializmus morális elfogadásának lehetőségeit. Nem a polgár előítéleteivel nézi a szovjet rendszert, hanem pedagógiai szenvedélyéből következő, a „kísérletező or-szág"-ot megillető bizalommal. Ennek a megértésnek a feltételei eleve adottak, hiszen Kertészt (mint Némethet is) semmi nem köti az úri osztályhoz és az ellen-forradalmi Magyarországhoz, elhivatottsága és származása a parasztság, a dolgozók közé vonzza a honvágy erejével. A Kertészben a Szovjetunió iránt ébredező rokon-szenv, még ha aggodalmak kísérik is, Ágnest is bizakodóbbá teszi Feri eszmé-nyei iránt.
A regénynek ez a mozzanata, Kertész és Halmi kapcsolata magyarázza Ágnes és Feri közelkerülésének történetét. Kertész és Halmi elveinek összebékíthetősége ú j 88
perspektívákat derengtet fel. Reményt ad arra, hogy Halmi felfogása kiegészül az.
„irgalom-tan"-nal, amit Kertész (és Ágnes) kínál számára, de arra is, hogy a Ker-tész képviselte erények beépüljenek a tervezett jövőbe. A néppel, a közösséggel szo-lidáris felelősségérzet, szívós tudásvágy a Halmi Ferikben kelthet rokonszenvet.
Ágnes érzi, hogy Vetési teljesen érzéketlen volna az apja értékei iránt, s hogy Ker-tész és Feri valamilyen módon összetartoznak.
Ágnes az erkölcsi tisztaság és megközelíthetetlenség szimbólumaként, kezdetben;
elzárkózik a szennyesnek és értéktelennek vélt világtól. Függetlenségét védendő el-szigeteli magát környezetétől az apa ideáljának makacs megőrzésével, a tanulással,, mely védő tok volt számára, „amelyből tagadhatta a világot", túlzott érzékenységével, már-már önmaga szemében is „természetellenesen" magas erkölcsi mércéjével, azzal a vegyülésre képtelen tökéletességgel, mely Frida néniből is vénlányt csinált. Mind-ezt biológiai oldalról motiválja a „már kényelmetlen szüzesség". Magányosságán.
apja hazaérkezése sem sokat változtat. Szinte észrevétlenül mégis megindul az oldó-dásnak az a folyamata, melynek során „magát kell megváltania, hogy másokat is képes legyen megmenteni" (Illés Jenő). Ennek a lassú fejlődésnek előbb csak tanúja, majd cselekvő részese Halmi. Az ő eszméi és távoli tervei hosszabbítják meg és teljesítik ki Ágnes morális útkeresését.
Ágnes kezdetben ridegnek és korlátoltnak látja Feri elveit, sőt néha ironikusan veszi át osztályszempontú kategóriáit. Nyugtalanná teszi, hogy az, ami Ferit moz-gatja : a gondosan táplált sérelem és a „csalhatatlan teória rossz keveréket ad:
gőgöt, megvetést". Ágnes szerint nem a harc a lényeg, hiszen az emberek valódi érdekei összeférnek egymással, hanem a tökéletesebb élet elérése. Ügy érzi, egész-ségesebbé és harmonikusabbá válna Feri szándéka, ha nem gyűlölet, haHem szeretet és jobbító ösztön vezetné. Viszont a kezdetektől jelen vannak olyan momentumok is,, amelyek valami szövetségfélét hoznak létre közöttük. Ilyen a gyermekkor emléke, Tükrös, az apja szülőföldje. (Feri ösztöne hamar ki is tapintja, hogy Ágnest az apja felől közelítheti meg.) Ágnes a cselekmény előrehaladása során Feriben az életnek éppolyan kifosztottját látja, amilyenné apja vált anyja mellett. Az összevetés meg-döbbenti: ha szívtelenül bánna Ferivel, anyja erkölcsi szintjére süllyedne. A család megváltozott körülményei, Frida néni és Kertész élete a Horváth utcai házban, az
„új kivonulás" egyfajta társadalmon kívüli helyzetet eredményez. Az „úri" életfor-mával való teljes szakítás, a tiszta, szegény, egymást szolgáló életek olyan közösséget jelentenek, melybe Feri zavartalanul tud beilleszkedni.
Az Ágnes képviselte erkölcsi abszolutizmus és a Feri által megszemélyesített"
társadalomátalakító szándék közeledését a bemutatott sorsok mindegyike elősegíti.
Ágnes ugyan magánéleti, erkölcsi konfliktusok formájában éli át a fennálló viszo-nyok tarthatatlanságát, de mintha a felgyülemlő keserűség valami átfogóbb, gyöke-resebb orvoslás igényét is kifejlesztenék benne. Értéktudatában végbemegy a sze-replők végleges átcsoportosítása. Eszerint nincsenek úri és szegény származásúak, hagyományos értelmiségiek és szocialisták, csak értékes emberek az egyik oldalon, akik az elveikért áldozatokat hoznak, akik a hivatásukat komolyan veszik, akik nem tudják tétlenül nézni a mások szenvedését, életüket az „adás"-ra teszik fel, s ily módon a jövő munkásai lehetnek; s velük szemben a felszínesek, az élvezni vágyók, a paraziták. így kerül egy táborba Kertész és Halmi, s a másikba Vetési és Lacko-vics. Ez az átrendeződés teszi egyértelművé, hogy a befejezés nem tantételszerű
„toldalék": az apai ideáltól egyenes út vezet Halmi elfogadásához.
Ágnes azt is megérzi, hogy Feri forradalmi gondolatai, bénaságától megnyomo-rított lelkének kissé merev szocializmusa számára a megtisztulást éppen az ő sze-relme jelentheti. Ez volna neki az a nem remélt s ki nem követelhető ajándék, ami belőle is felfakasztaná a számítgató elvszerűség helyett a bőség boldogító adakozását..
A regény megoldása az emberi szolidaritás értékeket megsokszorozó erejét példázza.
Feri a hirtelen rászakadt boldogságban megszabadul kisebbségi érzésétől, képessé 89
válik a világ spontán, felszabadult birtokba vételére: „Halmi, akit a rásulykolt kéreg a természet ellen is megkeményített, meghatottságában és szomorúságában fellá-gyulva, mintha először eszmélt volna rá a világ szépségére." Ágnes meg azt érti meg, hogy Ferinek róla kialakított idealizált képére nem szabad méltatlannak bizonyulnia.
A regény ezzel a kiegyenlítéssel zárul: a tartózkodó, önnön tisztaságát védelmező erkölcsi idealizmus magához öleli „az egész elfekvőt, a nagy emberiség"-et, feloldó-dik a cselekvő szeretetben, a jövőt szolgáló szolidaritásban, a Feri képviselte doktri-ner osztályharcosság is megszabadul csonkaságától, kiegészül az „irgalom-tan"-nal, a szeretet, az ingyen és önként adás nagylelkűségével.
Az Irgalom testamentum érvényű záróképe Németh László üzenete a jelennek és a jövőnek. A szocializmus további humanizálása nem egyszer utópikusnak mon-dott erkölcsi igényességét kívánja normává avatni. Az író hite szerint a „jóra szö-vetkezők", a „minőség" forradalma nem a szocializmus ellenében, hanem éppen annak keretei között bontakozhat ki. A 20-as években játszódó regény így az 50-es, 60-as évek tapasztalatát rögzíti: a megváltozott társadalmi és tulajdonviszonyokra olyan új életszemléletnek, értékhierarchiának kell épülnie, mely a szerzés, önzés, érvényesülési vágy helyett az áldozatvállalás, a közösségiség, a tiszta emberség, a másokért élés szintjére emelkedik.
*
Az Irgalom címe bizonyos félreértésekre, a regény eszmeiségének eltorzítására adhat alkalmat. Papoló irgalmaskodást, öncsonkító, s így értékfeladó mártírkodást olvashattak ki belőle. Holott nem valamiféle egyetemes szánalmat propagál benne az író, a szenvedéseken való passzív sajnálkozást, s még kevésbé valami életidegen aszkézist. Németh László Levél egy negyedéveshez című írásában lányának címzetten, de a mának és a holnapnak szólóan fogalmazza meg az Irgalom mondandóját: „Az emberek bdlldogtalansága, lelki sivárosodása, idő előtti hervadása civilizációnkban már nem annyira a nyomor, inkább a kitenyésztett vágyak és igények, a mindenáron kapniakarás következménye. A csak adó életeknek pedig szép csodájuk, hogy végül mégiscsak kapnak, váratlan helyen, de annál meglepőbben, mint Ágnes apja a lánya nagy szeretetét. Ahogy az az ember is, akit te filozófiám ellenpéldájául szoktál fel-hozni, ha nagy kivárással, ha poklokon át is, tulajdonképpen mindent megkapott, amit ezen a történeti helyen, olyan szerény képességekkel s elég nehéz természettel is megkapható volt." Németh László tehát nem az önfeladó aszkézis, hanem a bol-dog, értelmes élet receptjét ajánlja, reméli Kertész Ágnes történetében.
A regény elején Ágnes keserű igazságként könyveli el, hogy nem érdemes má-sokra tekintettel lenni: „szüret a komiszoknak, a haszontalanoknak!" Hazatérő apja sorsának alakulása is ezt a tapasztalatát erősíti fel. Csak amikor éppen apján, s aztán másokon segítve megérzi az adás örömét, kezdi megtalálni élete értelmét és boldogságát. Vetési életvitelével állítja szembe a maga meglelt igazságát: mások szenvedése árán nem szerezhetünk magunknak tiszta örömöt. Egyre biztosabb benne, hogy nem kell lemondania az életről azért, mert hű akar maradni eszményeihez.
A megoldás pedig nem mártíromságot, hanem a rátalálás örömét és bizonyosságát jelenti a számára. Németh László már az Égető Eszterrel arra tett kísérletet, hogy a tragikum ellentétét írja meg: a végzeten vett győzelmet, a „harmóniában lezárt életet". Ennyiben, Németh László felosztása szerint, legenda az Irgalom is, legenda,
„hogy győztem, vagy mondjuk: győzni lehet, íme a győzelem ormai, a szentség harmóniája".
Az Irgalom erről a győzelemről szól. Ágnes nem irgalmasságot gyakorol, nem a saját boldogsága árán kíván adni, hanem éppen ez az adás teszi gazdaggá. A számára kínálkozó lehetőségek közül azt választja, ami neki is a legtöbbet jelentheti. Ebből a szempontból ellen-Don Quijoté-t írt Németh László. Cervantes hőse éppúgy, mint Dosztojevszkij Miskin hercege azt bizonyította, hogy a jóság, a nemes önfeláldozás kibékíthetetlen ellentétbe kerül a valósággal, hogy a szemeit a legkülönb eszmé-nyekre függesztő ember orra bukik, nevetségessé válik, vereséget szenved, szükség-képpen szerencsétlen, boldogtalan. Németh László a reményt szólaltatja meg, hogy 90
a világ és a magasabb erkölcsi normák összhangba hozhatók, hogy nemcsak lehet-séges, de érdemes is vállalni „a vak vágyaktól, hiú versengéstől gyötört, természete szerint elfekvő világban" az adás morálját, hogy az ember, „ha megvan benne a források bősége, értelmet nem is találhat szebbet, mint önteni, folyatni magát, tisz-tulásra és enyhületre". A regény jelképi-gondolati jelentésrétege az író közvetlen jelenlétét teszi lehetővé, s ennek meg is van a maga külön funkciója. A nyújtott életrecept naivságán, követhetetlenségén fejüket csóválóknak, hitetlenkedőknek fel-mutatja a maga „csak adó" életének boldogító, győztes teljességét.
KOCSIS RÓZSA
„Szerettem az igazságot..."
NÉMETH LÁSZLÓ TÖRTÉNELMI DRÁMÁI
Németh László új fejezetet nyitott a XX. századi magyar dráma történetében is.
Mivel célja „prófétai és nevelői" volt, egyben a színpadot is közösségi problémák fórumává kívánta emelni. Mindig azt tanította, hogyha magyar író igazi író akar lenni, be kell ülnie a „néptanító katedrájába". Ahogy a magyar irodalom sosem volt önmagáért való, a színház sem lehet szórakozás csupán, hanem a népi-nemzeti lét ügyét szolgálva töltheti be művészi hivatását.
Németh már indulásakor az európai művészet bölcsőjére, a görög kultúra kin-csesházára hívta fel kortársai figyelmét. Eszményképe az Euripidész előtti színjáték, amely — mint a műfaj fénykoraiban — nem egy vékony réteg, hanem az egész közösség eszmei és kulturális életét szolgálta. A némethi életfilozófiában ugyanis az ember lehetőségei nemcsak a saját lehetőségei, hanem a társadalomé, a természetéé is egyben. S az egyéni életben az juthat a legmagasabbra, aki „a legtöbbet öleli föl a közösségéből és kozmoszéból".
A magyar dráma érdekében a műfaj klasszikus és modern alapjaihoz tért vissza. A görögök, így Szophoklész művészetében a végzettel küzdő emberi lélek nagyságát csodálta. Ibsen és az orosz dramaturgok pedig a modern ember jellem-drámája és lelkiismereti vívódása felé fordították a figyelmét. Pályája elején úgy vélte, hogy a korabeli nyugati színpadokon hódító ú j irányok nálunk is teret nyer-hetnek. Hamar ráébredt azonban, hogy nálunk nemcsak a színházi élet feltételei mások mint Nyugaton; de mások a magyar valóság által követelt művészi feladatok is. Az esszéíró és a színikritikus éles szemével azonban nemcsak a különbséget, ha-nem azt az ú j igényt is látta, amely más-más' történelmi helyzetben mégis egyfor-mán ott munkált egész Európa XX. századi kultúrájában.
Németh tudta, hogy mondanivalója csak a magyar dráma legjobb hagyomá-nyaira épülve válhat meggyőző erejűvé, és így juthat el prófétai-nevelői céljainak megfelelően a közönséghez is. Előtte állt a múlt század történelmi-nemzeti tragé-diája és a századelőn feltűnt társadalomkritikai realista-naturalista dráma. Ezeket a honi talajból fakadt irányokat azonban az intellektuális kérdésekkel vívódó modern gondolati dráma felé hajlította. Mindig is azt az írót tartotta nagy alkotónak, „aki-ben az európai korszellem és ízlés kereszteződött a magyar népiséggel". Hangsú-lyozta viszont, hogy nekünk az európai kultúrát „nem meghonosítani, másolni, to-vábbadni kell, hanem a népek nagy társalgásába — alkotó módon — közbeszólni".
91
Színházzal kapcsolatos igénye is hasonló volt, hiszen darabjait mindvégig korunk magyar szintről érzékelt sorsproblémái feszítik.
Illyés Gyula az egyik 60-as évekbeli nyilatkozatában a némethí drámaszemlé-letre mint követendő példára hivatkozott: „Németh László huszonöt drámát írt, valamennyi kiszakított része az itteni életnek, ezt kellene folytatni. Nem azt mon-dom, hogy a fiatal írók Németh Lászlót utánozzák, de az ő magatartása a példa-mutató: itt vagyunk, erről beszélünk." S valóban, a szocialista magyar dráma fej-lődése azt mutatja, hogy a némethi és a vele sok tekintetben rokon illyési szemlé-letnek több európai színvonalú követője és továbbvivője van.
A felszabadulás utáni magyar drámatörténetbe Németh László történelmi tárgyú műveivel írta be a nevét. Nagy Péter írónk ez irányú munkásságát méltató, 1957-es tanulmányában arra hívja fel a figyelmet, hogy nálunk a történelmi drámának mindig külön jelentősége volt, mert e műfaj a nemzet „történelmi tudatának ala-kítója, korokon át hagyományozója". Németh hősei ugyanis kárhozatokba merülő, de eszményeikért körömszakadtáig küzdő történelmi alakok, a magyarság- és em-beriségtudat képviselői.
Németh egész életműve a történelemmel való heroikus viaskodás hevében fo-gant. A történelemmel, amely pusztulás vagy megmaradás kérdése elé állította a magyarságot, de nem egyszer megkérdőjelezte az emberiség sorsát is. Németh hősei megváltónak hitt ideáikkal feszülnek a végzet ellenébe, küzdenek a magyarság-emberiség felemeléséért, a haladásért, a jövőért még akkor is, ha ezért bukniok és vérezniök kell. Az emberiséget szolgáló eszme életük legszemélyesebb igazsága is egyben.
Köztudott, hogy Németh üdvösségtanának, a minőségideának felépítése érdeké-ben, történetfilozófiai kérdésekkel is foglalkozott. Nem célunk e tanulmány kereté-ben ilyen vonatkozású nézeteiről beszélni, csupán drámái miatt említjük, hogy már a Tanú esszéiben is az emberi és a magyar történelem csomópontjait vizsgálta.
A kor értelmiségi döbbenetéből kereste a kivezető utat, a szellemi vezérelvet, „a történelmi önalakítás tudományát, amelyben egyéni üdvösség, nemzeti küldetés és embertörténelem egyet jelent és egyet akar". Németh számára az emberiséget szol-gáló tudatnevelés jelentette az igazságot.
A nagy történelmi átalakulás első éveit Hódmezővásárhelyen élte át, mint óra-adó tanár. Jobbára magyart és történelmet tanított, a két tárgyat egy világtörténeti keretbe ágyazva. Ügy vélte, a pedagógia az a terület, ahol a legtöbbet tehet a szo-cialista építésért, A vásárhelyi években a drámák mint „pedagógusi kohójának a melléktermékei" születtek meg. Szíve igazija a történelmi dráma volt, „e halottnak tartott műfaj aktualizálása, hozzáidomítása a magam sorsához s fokról fokra a nemzet helyzetéhez".
Németh ugyanis a világszínpadon jelentős szerepet betöltő történelmi parabola vonulatnak egy sajátos magyar változatát teremtette meg. A modern európai szer-zők, a történelmet csupán „vázlatnak" tekintik, amelyből megszerkesztik koruk em-berének a „viselkedését". A jelképes történelmi példázattal a jelen mélyen elvont és konkrét cselekménybe nehezen sűríthető problémáira utalnak. A vázlatos törté-nelmi keret többértelmű parabolává válik, amely a jelenhez szóló mondandóján túlmenően fenntartja az általánosság igényét is. Németh történelmi drámái szintén a jelennel kapcsolatos párhuzamokat kínálnak, de nem egyértelmű parabolák.
Hőseik és témakörük önmagukban is helytálló, történelmileg hiteles, konkrét sze-mélyek és események, csak konfliktusuk cseng össze az írót is foglalkoztató prob-lémavilággal.
A késő polgári kultúra tézises és ironikus parabolái inkább az abszurd groteszk életérzés, a társadalmi elidegenedés az ember tragikomikus mivoltának megannyi tanúbizonysága. Ezek a történelmi keretű példázatok nemcsak a jelen társadalmat vagy politikai hatalmat kérdőjelezik meg, hanem a mindenkorit is egyben. Túlvan-nak kétségbeesésen és reményen, s a gúnyolt társadalmi valósag, valamint erkölcsi szemlélet helyébe semminemű ú j értéket nem kívánnak, de nem is tudnak állítani 92
Evvel szemben a közép-kelet-európaiak történelmi drámái a közösségi élet nevelé-sének a példái.
Németh az ember „legmélyebben gyökeredző közösségi ösztönének . . . az ságszeretet, az igazság kimondásának ellenállhatatlan kényszerét tartotta. Az igaz-ság: a közösség érdeke". Egyetlen témát sem dolgozott fel annyi változatban, mint az igazságszeretet által felidézett tragikumot. Első történelmi drámájától, az 1937-ben született VII. Gergelytől kezdve az életművét lezáró Colbertig, az igazság vállalá-sának és kimondávállalá-sának embert és társadalmat próbáló lehetőségeivel vívódott. VII.
Gergely utolsó szavait: „Szerettem az igazságot, gyűlöltem a hazugságot, ezért halok meg száműzetésben . . . " síriratnak szánta.
Mert az igazságban „nagy társadalomtisztító és félelmes emberpusztító erő van együtt" — fejtegeti a Galilei együtteséhez szóló tanulmányában. Ebből következik, hogy Németh igazságkimondó drámái tragikus töltésűek. Lukács György is azt taní-totta, hogy a tragédia kora egybeesik a társadalom világtörténeti átalakulásával.
A tragikus konfliktus történelmileg-társadalmilag sorsdöntő eseményt és olyan jel-lemet követel, amelyben egyéni szenvedélyként jelenik meg a társadalmi tartalom.
A „világtörténeti egyéniség" társadalomtisztító szándéka és az adott korban való kiteljesedésének problematikus volta Némethet is a tragédia felé fordította.
Mindig tiltakozott azonban ellene, hogy a tragikumot összetévesszék a pesszi-mizmussal. Szerinte a tragikum érzése sosem apasztotta az egyén vagy a társadalom erejét. „A regényírás közben" említi, hogy a görögség sosem képviselt akkora tör-ténelmi-társadalmi erőt, mint amikor egész életét a tragikum világította át. „Mert a tragikum nem azt mondja: úgy is elbukom; hanem azt mondja: ha el is kell buknom. A tragikus ember ragaszkodik a világnak azokhoz az erőihez, amelyek benne, népében, ügyében összefutottak."
Németh itt nemcsak a regény, hanem a modern dráma alapvető problémájára is rátapintott. Pirandello, Dürrenmatt stb. színpadának az értője és elemzője vilá-gosan látta a nyugati és a magyar dráma közti különbséget: „A mi vívódásunk ide-gen attól, amit a néző a XX. századi drámában megszokott. A dráma inspirálója ott az ötlet, hangneme az irónia, itt az erkölcsi lábonmaradás, emberi méltóság-tartás s a kikerülhetetlen pátosz, amelyét a nyugati fül tévesen XIX. századinak érez. Engem ez kényszerített arra, hogy a nyugati szempontból időszerűt, melyet pályám kezdetén oly világosan láttam, elvessem, és az időszerűtlent csináljam" — vallja egyik 60-as évekbeli nyilatkozatában. Voltaképp a tragikummal kapcsolatos állásfoglalása választotta el a későpolgári kultúra drámaszemléletétől. Mivel a pol-gári világnak nincs többé ú j tartalmat adó eszmeköre, ezért színháza is individuali-zálódik. Nem lobog benne többé az emberi boldogulás kollektív akarása, a hit, amely szülője az eredményeket teremtő emberi cselekvésnek is. A „meghalt istenű", a látszat és valóság, az objektum és szubjektum közt felborult egyensúlyú világ-rendben az ember cselekedetei egyébként is érvényüket vesztik, nem tükrözik többé a valóságot, csupán a felszíni látszatvilág konvencióinak engednek. Ezért sikkad el a műfaj lényegét jelentő emberközötti, jelen idejű cselekmény is. Hit nélkül, annak kézzelfogható formája, a tett nélkül pedig nem létezik tragédia.
Ibsen és Csehov a hiányzó objektív erkölcsi világrendet a hős egyéni ideavilá-gával pótolta, és drámáik dialektikája az egyén eszmekörére épült. Ibsen hősei, Lukács Györgyöt idézve, „össze akarták egyeztetni az életet az eszmével", és tragi-kussá váló konfliktusukból többnyire komikusan kerültek ki. A klasszikusok, így Schiller vagy Hebbel azonban hőseik ideáját a történelem sorsdöntő eseményeivel hozták összefüggésbe, és így még valódi tragikus konfliktus felidézésére voltak képesek. Erősebb tragikus sugárzást Némethnek is ott sikerült felvillantani, ahol hőse törekvésében egyéni szenvedélyként jelenik meg az előre mutató történelmi-társadalmi tartalom.
Németh az igazságkimondás nagy lehetőségeit a történelem szinte mitikusnak érzett alaphelyzeteiben fedezte fel. Mert „a nemzetnek ma a történelem a mitoló-giája" — magyarázza a Széchenyi kapcsán a Tímár Józsefhez intézett levelében.
„A modern dráma fejlődésének történetében" Lukács is a történelmi dráma „mito-93
lógiát pótló, mesterséges distanciákat teremtő, monumentalitásokat létrehozó, trivia-litásokat eltüntető, és ú j pátoszt produkáló" hatásáról mint modern, tragikus lehe-tőségről beszél. A lukácsi szemlélethez hasonlóan, a tragikus végzetszerűséget Né-meth is leginkább a történelem és a jellem lehetőségeiben találta meg. Tragikuma ugyanis — mint már fejtegettük — az eszme megvalósításának problémájából, a világtörténeti hős és az adott társadalmi szituáció sokszor végzetes kimenetelű pár-viadalából táplálkozik.
A vásárhelyi tanárkodás idején született történelmi drámáknak, a Széchenyinek (1946), az Eklézsiamegköveíésnék (1946) és a Husz Jánosnak (1948) a „Vásárhelyi trilógia" nevet adta Németh. Életének legtermékenyebb, ugyanakkor legnehezebb periódusa volt a vásárhelyi időszak. Az írót éppúgy, mint az országot, a múlttal való leszámolás és „helyesebb nézettel", valamint „alkalmasabb nazarénusokkal" — ahogy az 1939-es Cseresnyésben beszélt erről —, az élet újrakezdésének a gondolata foglalkoztatta. A „Tanügy rendezése" című röpiratában azt tűzte ki célul, hogy „az embereket nemcsak munkájukban kell egy dolgozó családdá tennünk, de műveltsé-gükben is". Tehát mint nevelő kívánt bekapcsolódni az ú j világ építésébe, s a nevelői hevület hívta életre egymás után születő drámáit is.
Az ú j életbe való beilleszkedés azonban távolról sem volt számára probléma-mentes. Ez idő tájt sokan támadták az 1943-as szárszói beszédben vázolt nézeteiért, egész harmadikutas koncepciójáért. Némethnek nemcsak a jó- vagy rosszindulatú bírálókkal, hanem önmagával is meg kellett küzdeni, hogy nézeteiből védeni t u d j a azt, amit jövőt, emberiséget és magyarságot szolgáló igazságnak érzett, amiért vál-lalni tudta a „ha el is kell buknom", akkor ist. Számára ez a mindennél fontosabb igazság a minőségszocializmus eszménye volt. A nagy történelmi-társadalmi átalaku-lás céljával egyetértett. Mindig is szocialistának vallotta magát, ha a módszert nem is tartotta olykor megfelelőnek. Hitt abban, hogy munkája „minőségével úgyis a kívánatos XX. századi minőségszocializmus felé tolja a meglévőt" — mondja a Negyven énben.
A „Vásárhelyi trilógia" darabjainak tragikus konfliktusa sorra az életmű meg-kérdőjelezett és menthető vagy menthetetlen volta körül forog. Széchenyi, Kis Mik-lós vagy Husz János konkrét helyzetben ábrázolt, hiteles történelmi alakok. Hiteles-ségüket Némethnek az említettek személyével és korával kapcsolatos történelmi tanulmányai támasztják alá. Konfliktusuk azonban az író korabeli vívódását idézi.
Németh mindennel számoló, minden lehetőségbe belekapaszkodó, önmardosó és túl-érzékeny lelkiismerete többféle lehetőséget végigpróbál. Husz János, a vallásalapító máglyahalált szenved, de nem vonja vissza tanait. Misztótfalusi Kis Miklós „maga-mentségiért" megköveti az eklézsiát, ám belepusztul a méltatlan megalázkodásba.
Széchenyi pedig elmegyógyintézetbeli menhelyén megírja és világgá bocsátja a Blicket, jóllehet ezáltal Döbling olyan kelepcévé válik számára, amelyből csak az élete árán szabadulhat ki.
A Galilei előtt Némethnek az 1946-os Széchenyi a legjelentősebb történelmi műve. Az eszmékkel, tanokkal, a történelemben vállalt szereppel való irgalmatlan szembenézés drámája, amelynek központjában Széchenyi vívódó lelkiismeret-vizs-gálata áll. Németh itt Ibsen módszeréhez hasonlóan bontja ki hőse jellemvilágát, és fedi fel sorsformáló eszmékkel vívódó tudatát. A dráma ugyanis a Blick lelki kö-vetkezményeit vizsgálja. Széchenyi kálváriája ott kezdődik, amikor egy magyar-országi látogató elhozza Döblingbe a vádirat otthoni feltűnésének a hírét. Széche-nyinek nem az a problémája, hogy helyes volt-e megírni a művét. Mindvégig vál-lalja és védi az eszményeit képviselő tettet, mint ahogy ez a Goldmark doktorral való vitából is kitűnik: „Én mindent mélyen megfontolva, a magyar nemzet leg-hívebb fiaként tettem." A felelősség azért nyomasztja, hogy történelmi szerepével mit indított el helyesen vagy helytelenül a nemzet életében; és utolsó tette, a Blick miatt milyen sors várhat a családjára.
A Blick és Széchenyi megtalált naplója alapján ugyanis az osztrák rendőrség összeesküvést szimatol. A szálak Döblingbe vezetnek, és Széchenyi sorsa megpecsé-94