önmaguk mocskába fult kukák
jön a sárga nagy és horkanó utókor
csont és bőr
filológus guberálók atomkor
3* 35
E S T E R H Á Z Y P É T E R
Egy mondat körmönfont megidézése
— Lapostetű van?
A férfi magas volt, majd két méter, szemöldöke összeért.
— Nincs kérem — hangzott Sztrapicska úr udvarias válasza. A férfi szó nélkül megfordult, két lépéssel az ajtónál termett, a válla fölött visszanézett, kitartotta a tekintetét (mintha csak azért, hogy olvasni lehessen benne), korántsem vádlólag vagy szemrehányóan, inkább valami megértő hitetlenséggel, azután hirtelen eltűnt.
Sztrapicska úr, kinek szakértelme, türelme és kisebbik leánya, Zizi közismert volt, baljósan húzogatta a szakállát. Agyában megfontolások, összehasonlítások, (sőt) ötletek kavarogtak kétes pompával; nem zavar volt ez, inkább az élmények értelmi földolgozásának az a kezdeti szakasza, melyet sok adófizető, aggálytalanul, az „Áll, mint Mózes az esőben" szólásmondással jellemez. Sztrapicska úr (eredendően Star-fighter Ignác — még 1938-ban magyarosított, éles előrelátással, nyelvérzékkel) sza-tócs volt egy kisvárosban, most bajban. Azt tüstént átlátta, hogy valami történt.
Ezt az üzleti életben oly jelentős képességét már több ízben is kamatoztatta.
Történt például, hogy Zizi — jócskán innen a húszon — hipp-hopp, máról holnapra rászokott (mint mondták) a HÍMZŐ szakkörre. Azért ez gyanús volt. Sztrapicska úr föl is vonta a szemöldökét. (A látvány, önmagában, roppant komikus: a szőrpamacs, mint morózus puli a homlok közepére száguld, megáll, toporog, forog, vakkantgat, időnként — részleteiben — megrándul: ilyenkor bolhát fog: megbízható.) Az ese-mények később meggyorsultak: Zizi meghízott, majd mégsem, mindenesetre estelente mély, basszus hangú kandúrok dicsérték a szatócslány lelkét.
— Eine kleine Nacktmusik — hunyorított ártatlanul Sztrapicska úr, és (vagy:
de) figyelmét azokra a dallamos, ám prózai mondatokra összpontosította, amelyek az énekbe ékelődtek, és amelyeket Ignác ú r őszinte csodálkozására és mindjobban felparázsló érdeklődésére egy-egy szám követett. Ez az egész esti előadás fölöttébb ingatag jelenség volt, ezért Sztrapicska úr még inkább örömmel és bizalommal for-dult a számok fölé, amik már eddigi életében is nagy szerepet vittek: az esetleges-ség tombolása itt, közöttük alábbhagyni látszott, s ezt Sztrapicska úr a gyakorlat szintjén nagyon intenzíven és (gazdaságilag) hatékonyan élte át.
így hát mikor kint, a ház előtt megkezdődött a kórusművet bevezető összetett mocorgás, a színházi előcsarnokok zsongásának egy erőszakosabb (erotikus értelem-ben), férfiasabb változata, ahol például a kissé fáradt, de még mindig gyöngyöző asszonyi kacagásnak akadozó harákolás felel meg, amelyet azért még mindig len-dületes köpet hitelesít, akkor Sztrapicska úr karosszékét az ablakhoz húzta, és fülelt.
Azt hamar földerítette, hogy a számok semelyike sem nagyobb 100-nál; két hetes szorgosság eredményeként pedig rájött arra, hogy a számok, egy estét tekintve, növekvő sorrendben következnek. A nem lankadó lelkesedésnek és a rendszerező elmének volt a jutalma a végső felismerés:
— Hömm, ez árverés.
Ez jókora megállapításnak tetszett, így aztán a család által is tudomásul vett 36
jó szokás lett, hogy Ignác úr a vacsora után (melyet felesége és nagyobbik leánya, Sára társaságában teljesített) fölment a szobájába, homlokát, amely egyre nőtt, az ablaküveghez nyomta, s nézte az előadást. Egyszer, midőn 80 forintnál tartott a tár-saság, Sztrapicska úr pénzügyi tehetsége utat tört kopott gégéje közt, s hallatta magát.
— Nyolcvanegy!
A színészek a holdba bámultak, és röhögtek. A szatócs ebből megértett«, hogy nyert. Boldogan aludt el.
A dolgok lassan az intellektuális birtoklás fényével ragyogtak. Bosszantó ho-mállyal tompította az összhatást Zizi: a lányka neve lett ugyanis minden előadás zárószava. Miért. Zárójelenete pedig az — és Sztrapicska úrban ez is bonyolult ingerültséget keltett —, hogy a felesége elzavarta az ünneplőket, hangja otrombán recsegett, de cinkosán is, mintha azt mondaná: „Takarodjatok, majd holnap."
Sztrapicska úr leleményes ember hírében állt, nem ok nélkül: nem kellett sok ez-az, hogy rájöjjön (amint arról már esett szó), képességei kamatoztathatók, s hunyorogva, félálomban tudta: a kamatokat estén te Zizi hozza. De ez már régi ügy, mondhatnók a múlté, a jelennel csakcsupán az a kis palló köti össze, melyen Ignác úr áll, s leányát nevelendő hűvösebben, azaz a szokásos volt homlokcsókot mellőzve búcsúzik t ő l e . . .
Sztrapicska úr a kiscsengőt vizsgálta, amely az ajtó felett az utolsókat himbá-lództa. Ujjaival játékosan csavargatta a szakállát. Felesége, leányai anyja (a látszó-lag túlterhelt elnevezés magyarázata a szimmetria rugóin pihen, ugyanis Róza, Ignác úrról szólva, sosem mulasztotta el megjegyezni: „Férjem, leányaim apja." Sztra-picska úr filológiai érzékenységének bizonyítéka az a habos fölindulás, amely a
„Hömm, mintha az nem lenne ugyanaz!" kurcundbündig, etikai színezetű felkiáltás-ban öltött testet), a leányok anyja tehát a sarokfelkiáltás-ban állt, tekintete nyugtalanul rebbent hói a férjére, hol a csengőcskére.
— Ignácka — suttogta mély hangján az asszony. — Ignácka. — Sztrapicska úr könnyed csuklómozdulattal jelezte, hogy kuss. Sztrapicska úr gondolkodott. Üzleti és morálisnak nevezhető megfontolások követték egymást — kimászva a kisagyból, végigcsavarogva az egész kobakot, hogy végül az orrban kössenek ki. A véletlen igen ízléstelen tréfájának tekinthető Ignác úr feltűnően pisze orra, amely határt szabott a tárolható gondolatok számának. (Természetszerűleg a rövidebb gondolatok-ból több is elfért.) Aggodalommal töltötte el, hogy talántán ez egy jó vevő, s neki van lapostetve, így élete egyik legjelentősebb üzletét szalajtotta el, vagy ez egy jó ember, neki van lapostetve, de egy utolsó, snassz alak, és ezt letagadja, vagy ez ugyan egy rossz vevő, és neki van lapostetve és nincs lapostetve...
Sztrapicska úr türelmetlenül megvakarta az orrocskája hegyét, és éppen remény-kedőn a zsebkendője után nyúlt, amikor ismét előtte állt a férfi.
— Lapostetve van? — Sztrapicska úr orcáján egy izom finomkodó táncba kez-dett, az arc maga elvörösödött, az alulról fölfelé haladó vérhullám minden gondolat-foszlányt és -kezdeményt a koponya felső belső felületéhez préselt. Onnan, nemde-bár, az orrba jutni kész képtelenség. A férfi valószerűtlenül mozdulatlanul állt, ajkát is alig mozgatta.
— Van?
Minden érzelemtől mentesen, higgadtan beszélt, majdnem unottan, de a sze-mén látni lehetett, hogy választ vár: neki sem tét nélküli a dolog. Szavai társtala-nul keringtek a pult fölött, megkerülték Sztrapicska urat, és lassan, mint a jó papírgöbzaj a polcon landoltak, a gömbvasak és a patkányirtószer között.
Ignác úr tompa nyomást érzett a feje tetején, és egy pillanatra, kívülről látta magát: vörösen, alázatoskodó mosollyal. Nem volt ínyére ez a kép: tehetetlennek bizonyult hát elvszerű fölháborodásával szemben: bántotta az a nyilvánvalóan hibás és rosszindulatú föltételezés, hogy itt lapostetvek lennének, noha tudván tudta, hogy az a várakozásteli meghajlás, amellyel vevővé avatta a férfit, egyúttal azt is jelentette, hogy az érdeklődés homlokterében álló lapostetvek nem civil lapostetvek:
provokációról nincs szó, üzletről van szó. De éppen ez a „vevő"-ség... !
37
A férfinak hosszú haja és búzakék szeme volt, tekintete tiszta. Csodálkozva Sztrapicska úrra nézett, s hátrálni kezdett. Róza fölsikoltott. (Józansága aranyat ért:
„Talán felkarolja a Zizikét!")
— Te-tetűt te-tetszik? — lépett elő. Sztrapicska úr képtelen volt összpontosí-tani: arra gondolt, és csak arra, hogy a felesége, leányai anyja, vajon miért tegezi az idegent. A férfi hátrált. Sztrapicska úr fel-felnyögött, azon munkálkodott, hogy gondolatait valamiképpen leszerelje a koponya felső belső felületéről; evvel egy-idejűleg változatlanul foglalkoztatta az előbb említett nyelvtani probléma is. Meg-rázkódtatás nélkül vette tudomásul, hogy — mily érdekes! — egyre inkább a kisebb fajsúlyú grammatikai talány tolakszik előre, és szomorkásán belenyugodott, hogy életének talán legkülönlegesebb eseményét hagyja elperegni, de hát — ezzel nagyon is tisztában volt — a fizika törvényei ellen mit sem tehet.
A csengőcske diszkréten megrázta a farát, jelezve a férfi távozását. A szatócs és a felesége még jó ideig látni vélte az ajtó üvegén át lassan tűnő arcot, a szem-öldök összenőtt bokrait.
Sztrapicska úr időközben visszanyerte megnyugtató halovány színét, a fejtetőn érzett nyomás is megszűnt: a gondolatok nagy része használhatatlan szavakra (életcél, Isten, jóság, kinyilatkoztatás, lehetőség, packázás stb.), majd betűkre (a, b, x, z, c) esett szét. Sztrapicska úr bölcsen hallgatott, majd szólt:
— Hömm.
Róza lelkesen bólintott. Kicsit, mint a nagyothallók, előbbre dőlt, izzadó tenye-rét a szoknyájába törölgette. Nehéz percek. Ignác úr lábujjhegyre emelkedett, majd elengedte magát. Mégegyszer: Ignác úr lábujjhegyre emelkedett, majd elengedte magát. Az ablaküvegek megremegtek.
— Róza, zárunk.
— Igen — felelte a nő sietve, és készségesen bezárta az ajtót, amire Sztrapicska úr úgy érezte, hogy benne világosság támadt, s pislogva kijelentette, hogy zárt ajtók mögött várni értelmetlenség, érted Róza, értelmetlenség, és megfontolt léptekkel elhagyta a bolthelyiséget, s átrontván a raktáron, fölment a szobájába.
Miután a szekrényből friss zsebkendőt vett elő, kedvenc és egyetlen karosszé-kébe ült, amely nagy darab, puha jószág volt, mondhatni mérföldkő a rekamié felé vezető úton, némi történelmi patinával, amennyiben Ignác úr, alig túl a csecsemő-koron, nem lévén tisztában a helyi szokásokkal, rá- sőt belepisilt, és Ignác úr azóta némi kajánsággal lazított szeretettel viseltetik Mme Récamier iránt.
A zsebkendőt kibontotta önmagából (széthajtogatta), aztán egy gyakorlott moz-dulattal fölhajította a levegőbe. Kezét várakozón megemelte: nem eredmény nélkül:
a kendő, az elegáns, lusta sirály elborította a kézfej csontos felületét. (Sztrapicska úr manővere pontos volt és kiszámított. A mozgássorozatban föllelhető parányi lezserség, kedélyes nemtörődömség a rutin rovására írható; még számonkérhetik!) A másik kéz mutatóujja alulról — akár egy sátorrúd — fölemelte a kendőt, a föl-meredő mutatóujjról alácsüngő szövetet a többi u j j — a sátorcövekek — megfeszí-tette, szorítván így azt a mutatóujjhoz. Sztrapicska úr az eképp előkészített ujjával óvatosan, nehogy fölsebesítse a nóziját, piszkálgatni kezdte a nóziját.
Hiába, hiába, hiába.
Mikor Róza felszólt, hogy menjen enni, már eldöntötte: rossz kedve van. A vacsora zajlott: a nők aggódva lesték a Tigrist, minden rezzenését, lihegését, böffen -tését. De Sztrapicska úr türtőztette lelki indulatait: csámcsogott. Róza rendelkezvén a tapasztalatok bőséges tárházával (?), látván férje szinte emberfölötti hangtani erőfeszítéseit, közbeavatkozni kívánt, így lányához fordult, s nyájasan hazudni kezdett.
— Tudod, drágaságom... — Sztrapicska úr fölemelte jeles fejét, majd sértődöt-ten tovább ügyködött — . . . járt nálunk egy ember. Fess, magas, nem idevalósi.
A szakkör szakmai-higiéniai megbízhatóságáról kívánt információkat szerezni. Hatá-rozottan nem volt érdektelen.
38
Sztrapicska úr a vajjal bíbelődött. Róza egy lélegzetet vett, s az Ignác úr bel-világában húzódó feszültséget feloldandó, kinyögte:
— És képzeld, drágaságom, lapostetű után érdekl...
— Teee!
Bizony Sztrapicska úr üvöltött. Fölugrott az asztaltól, rámeredt a két nőre.
Egy pillanatra ijesztő csönd támadt. (Reprezentáns pillanat.)
— Tüü — fújta ki aztán halkan a magába szorult és fölöslegesnek bizonyult levegőt, s fölrohant a szobájába.
Másnap reggel sütött a nap Sztrapicska úr orrnyerge mögött, arannyal átszőtt jókedv csöpögött zsebkendőjébe. Kora hajnalban már az üzletben rendezkedett, seré-nyen tett-vett, és igazán nem kellett nagyon mesterkednie azért az asszociációért, amely a tegnapi napot összekapcsolta valami örvendetesen túlélt és teljesített próba-tétellel. Sztrapicska úrnak részletesebb értesülések nem álltak rendelkezésére, mind-azonáltal fölöttébb megelégedett volt Sztrapicska úrral, amiért is az ilyen kiváló ember.
Ahogy a polcok között szorgoskodott, akarva-akaratlanul rábukkant az idegen szavaira, amint azok meglapultak a gömbvasak és a patkányirtó szer közt, félúton.
Ignác úr rémülten megtorp.
39
Tőeloeiiet éoe. iziiLelelt Qlémetíi JláizlÁ
K E R E S Z T U R Y D E Z S Ő
Utazás közben
NÉMETH LÁSZLÓRA EMLÉKEZVE
1.
Családomban dédapám bölcsességét volt hivatva őrizni a köztapasztalatot szóba foglaló mondás: „lakva, osztozva, utazva ismerni meg igazán az embert".
Németh László egyéniségének, alkotó természetének néhány igen lényeges vo-nását valóban utazás közben ismertem meg igazán. Három ilyen tanulságos együtt utazásra emlékszem különösen. Nem a részletekre: ezek itt s most nem is fontosak; inkább a lényegre: az utazó magatartására, aki — ennyit elöljáró-ban mégis el kell árulnom — nem ismeretlen tájakat, műemlékeket, embereket keresett fel, hanem a maga lelkét utaztatta. S annyit még, hogy mindhárom utazás az 1930-as években folyt le, Németh László fellépésének, első nagy összezördüléseinek, harcainak, kivonulásainak és visszatéréseinek: a hősi mér-kőzésekre gyürkőző és sértetten mindújra magába zárkózó író kiforrásának idején.
2.
Sógorom boglári házacskájában nyaraltunk, amikor értesített, hogy Ber-zsenyi életének színhelyeit végigzarándokolva, Nikiára menet betér hozzánk.
Űgy érkezett, mint egy műhelyébe utazó munkásember: egy aktatáskányi hol-mival. Az épp akkortájt megnyitott üdülőszállodában, ahol elszállásoltuk, nem érezte jól magát: idegesítették a pincérek, a tánczene, a nyaralóflanc és zsivaj.
Másnapra sikerült autót szereznem. Kettesben mentünk, Lengyeltótin át. Rosz-szul aludt, szótlan volt; én sem nagyon zavartam, pedig lett volna itt-ott mu-tatni való: néhány szép tájrészlet, öreg kúria. Mindez alig érdekelte; csak Nik-lán élénkült fel. A falu alig látszott ki az akkor még sűrű, félvadon somogyi erdőségből; nyomasztó hangulat áradt felénk, ahogy közeledtünk a Berzsenyi kúriához. Kikívánkozott belőlem egy idézet (akkor még friss volt az emléke-zetem): „Van itt is ember, mondd, de milyen ember? / Ínség, gonoszság néz ki vad szeméből / S lesújt pipádért, hogy ha nem vigyázsz." ő nem idézettel felelt (emlékezete mindig is inkább az idézendő tételnek csak a velejét őrizte), ha-nem azzal, hogy Berzsenyi niklai „héjázásairól" és bajusztépő magányáról be-szélt. Eltűnődve s szótlan szeretettel nézegette a Berzsenyi-ereklyéket, amiket valami idős hölgyrokon vett elő megmutatni egy kredencből; de kifelé alig figyelve haladt át a kerten, amelyben pedig ott borult őszi színekbe egy még Berzsenyi-ültette fa is. A temetőben feltornyosodó síremlékeken épp hogy át-futtatta a szemét, s máris indultunk vissza. Miért lett volna hajlandó akár gyalogszerrel is nekivágni az isten háta mögé süllyedt faluba vezető útnak, ha csak ennyi érdekelte? Nem kérdeztem tőle. Bizonyos azonban, hogy Berzsenyi-könyvében alig esik valami szó a valóságos vagy elképzelt egykori környezet-ről; annál több a Niklán kihordott művekről.
Délután még áthajóztunk Badacsonyba: elvittük Egryékhez, hogy lássa, hogyan élnek fenn, a huzatos, régi pincehajlékban, nyomorultan bár, de
tün-déri környezetben. Egry hajlandó volt képbemutatót rendezni; felesége szőlő-vel kínált. Németh itt is meglehetősen szótlan volt. Hazafelé már éjszakai sö-tétben siklott a hajó; tele gajdoló részegekkel; lármájuktól, öklendezésüktől feleségem majdhogy rosszul nem lett. Németh útirajzában három mondat őrzi legfontosabb emlékeit: feleségem fáradt ág gyengéd virága; a badacsonyi cse-megeszőlő a legjobb a világon; Egrynek arra jók a világ látványai, hogy ürü-gyükön a maga nagy természetét lobogtassa meg. A kedves, figyelmes, álmo-dozó, magára keveset adó fiatalember azonban útközben annyi benyomással szítta tele magát mégis, hogy másutt játszódó regényeire is futotta belőlük.
De akkor és ott már főként saját gondjaiban emésztődött.
3.
Közös utazásaink emlékei közül, másodikul, a Regáton és Erdélyen át veze-tővel kapcsolatosakból válogatott, amikor könyvet írt erről a kirándulásról.
Ez hosszabb út volt, kalandosabb és veszélyesebb is. Berlinből még egy nagyobb fiatal író- és kutatócsoport tagjául hívtak meg; Pestről azonban már csupán négyen indultunk el az éjszakába merült Dunán lefelé dohogó-sikló hajón;
Giurgiuban pedig már csak hárman maradtunk Németh Lászlóval és Boldizsár Ivánnal. Csaknem egy hónapig jártunk a Regátban — a fővárosban és a ten-gerparton — meg Erdélyben; itt Brassón, a székely körvasúton, egy kárpáti román falun, Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Farkaslakán, Kolozsvá-ron, Kalotaszegen át utaztunk. Az utat vonaton, szekéren, gyalog, autóbuszon, autón jártuk végig; aludtunk nyugágyban, vén parasztházakban, barátok ven-dégszobáiban, elhanyagolt szállodákban vagy robogó vonaton; tárgyaltunk hi-vatalokban, beszélgettünk barátokkal, közömbös utazókkal, éber ellenségekkel, rokonszenvező s gyanakvó románokkal, székely parasztokkal, erdélyi magyar értelmiségiekkel, újságírókkal, orvosokkal, ügyvédekkel, szépasszonyokkal és idős hölgyekkel: igazán sokféle emberrel. Egymást is alaposan megismerhet-tük: lakva, osztozva, egymásra vigyázva; munka, szórakozás, vizsgálódás köz-ben, egyetértve és vitatkozva, frissen és halálos fáradtsággal. A Regátban inkább az én Berlinben szerzett román ismerőseimre támaszkodhattunk csak, meg az ő barátaikra, akik mind nagyon kedvesek voltak hozzánk; Erdélyben azonban már kézről kézre adtak bennünket a helybeli magyarok; főképpen írók vagy irodalmi érdeklődésű emberek: ott tehát természetszerűen Németh volt az érdeklődés főtárgya.
Akkoribaij kezdett igazán fényleni a neve: itthon sem lehetett megkerülni már; a határon túl még kevésbé. (A helyzetet jól jellemezheti egyébként, hogy Németh vitája Molnár Erikkel; a minőség forradalmáráé a tételes marxistáé-val az erdélyi Korunk-ban folyhatott csak le; az a brassói fiatal riporter is, aki Némethtel interjút készített, főként ez iránt érdeklődött.) Németh mégsem lett Erdélyben sem „egy delegáció vezetője". Kitűnő útitárs volt; bírta a fáradal-makat, a nagyon is meg-megváltozó környezetet; akkor még némi kaján ön-iróniával élvezte is az apró „incidenseket", cipelte ócska „kuffer"-jét; inkább szótlankodott azonban itt is; ha beszélgetett, szelíd előzékenységgel, bár álma-tag tekintetén gyakran át-átvillant valami szúrós fény, szája nemegyszer hegyeződött rosszmájúra kemény vonalú állkapcsa keretében. Szó nélkül vál-lalta és végezte, ami ráesett a közös vállalkozás terhéből, bár szívesen vette, ha az adminisztrációt mi végeztük el. Már akkor is tartott a hivatalossággal való közvetlen érintkezéstől: egyáltalán, az erősebb személyes, bőrünket súroló-igénybevételtől. A külügyminisztériumban, a rendőrségeken, ahol mind újra jelentkeznünk kellett, alig szólalt meg; ismerősök közt, még Erdélyben is, ahol magyarul folyt a beszéd: egy volt hármunk közül. Brassóban láttam először halálos izgalomban, amikor egy interjú írásban kért kérdéseire írásban vála-szolt; Farkaslakán a tiszteletünkre — főként az övére, mert hiszen orvos volt
41.
az orvos nem járta vidéken — összegyűlt Tamási-rokonság betegeit szelíden a kórházba tanácsolta, bár azt hiszem, puszta kézrátétellel is meggyógyíthatta volna legtöbbjüket.
S micsoda vitát, botrányt, s elragadtatást keltő könyvet írt erről az útról!
A Tanú egy egész számát megtöltötte az útirajz. Minden hazai és hazán kívüli ellensége meg barátja a maga kedve szerint nevezte „hamis"-nak vagy „végre igaz"-nak, lírainak vagy a kelet-európai tudat ápolójának, hazaárulónak vagy hazamentőnek. Pedig egyik sem volt; vagy ha úgy tetszik: mindegyik egy-szerre. Jó negyvenévnyi távolból visszanézve is elragadó az a szenvedélyes sze-mélyesség, amely kiárad ebből az írásból, meglepő az építkezésnek az a — jobb szó híján — megtervezettsége, amely egységbe fogja, kiemeli, arányosítja, vala-milyen közírói kompozíció elemeivé teszi a valóságban sokkal véletlenszerűb-ben, kiszámíthatatlanabbul alakult utazás részleteit. Ahogy visszaemlékezem rá, magam is terjedelmes könyvet tudnék írni róla, de sokkal mozaikszerűb-bet, csapongóbbat, bár talán valóságosabbat, még az emlékezés szűrőjén át-ment élmények nyomán is. A növekvő idő megerősíti azt a benyomásomat, amit a könyv első olvasásakor is éreztem: Németh László a maga problémáit hordozta még utazásunk színterein is; igazából csak azt vette tudomásul, amire valamiképpen felkészült. De amivel szembesítette az útközben látotta-kat: egy korszak és egy nemzedék legjava magyarjainak nehéz problemati-kája volt.
4.
Egyik nagy írói vállalkozásának szolgálatában kezdeményezte azt az olasz-országi utat is, amelyre 1937 tavaszán indultunk el. A megszervezendőket Ella asszony intézte el; nekünk is ő szólt, s mi is csak ötletszerűen csatlakoztunk hozzájuk, mert szinte csak napokkal az indulás előtt kaptuk meg Berlinből, ahonnét akkoriban költöztünk haza, átutalt pénzünket. Éppen annyit, amennyi elég volt az egyszerűre, de hosszúra tervezett utazást finanszírozni. Velencéig Szerb Antal is velünk jött; ott elváltunk s egy héttel későbbre adtunk talál-kozót, délelőtt 11-re, Siena főterén. Némi kalandozás után pontosan ott voltunk valamennyien. Mi aztán tovább haladtunk, az utat többször is megszakítva, Rómába, éppen a húsvéti örvénylésbe, onnan Nápolyon át Salernóba, Amalfiba, Ravellóba, Paestumba. Itt Laci már költői zarándoklásának is végső színhelyére érkezett. A Gergely-dráma terveivel volt viselős. Viselős a szó szoros értelmé-ben; jóformán minden csak ebben a vonatkozásban érdekelte ekkor is; min-den zavaró körülményt elhárított; megkívánós, szeszélyes, érzékepy volt. A sa-lernói katedrális falába vésett sírfeliratot olvasva — amelyen Gergely még sír-jából is örök átokkal sújtotta bitang császári ellenfelét — sokáig némán állt;
szívéből már-már szemébe is feltört a zokogás. Ella asszony addigra már halá-losan elfáradt; hirtelen elhatározással visszafordult; Laci utána eredt; ma-gunkra maradtunk Amalfiban.
De nem a mi utazásunkról van itt szó, hanem az utazó Németh Lászlóról.
Ezen az úton újra más színben tűnt fel, mint az eddigieken. Nemcsak azért, mert ahogy mondtam: viselős volt. Azért is, mert időközben dúltabb, riadozóbb, meztelenebb, a közvetlen érintkezésekben sebezhetőbb, már árnyszörnyetegek-től is ijedősebb lett. Addigra már legalább ötször bejelentette, hogy meghal — végrendelkezett is, öt fekete pecséttel lezárt levélben —, hogy leteszi a tollat, vagy legalábbis kivonul az irodalmi életből. Erről az utazásról nem is írt, lehet, hogy azért, mert ebben állapodott meg feleségemmel, aki csendesen moso-lyogva közölte vele, hogy megöli, ha „kiszerkeszt" bennünket is. (Nem sokkal haláluk előtt beszélgettek is erről s Laci tréfásan azzal fenyegetődzött: „figyel-jen csak a hagyatékomra!") De hiszen akkoriban volt írnivalója más is bőven, s ami igazán foglalkoztatta, beleírta a Gergely-drámába meg egyéb, akkoriban bőven sorjázó műveibe. Az egész olaszországi út idején erős feszültségben élt;
főként befelé figyelve. Az utazási teendőket mi hárman magunk közt osztot-tuk meg: Ella intézte a szállodaszerzés, fizetés stb. ügyeit, én a csomagokkal, a pénzátutalással vesződtem, feleségem a jó kedélyről gondoskodott, mindhárman a látnivalók műsorának összeállításán töprengtünk. Németh itt már mindvégig meg akarta tartani személyi autonómiáját. Az első velencei reggelen mély gondba merülten fogalmazta előre a pincérnek mondandó olasz fordulatokat, miközben a csodálatos, reggeli városból semmit sem látott; a tetthelyen aztán meg se szólalt: a hölgyek intéztek el mindent, improvizálva. Németh állandó izgalomban volt az előfordulható „incidensek" lehetőségei miatt; s okozott is ilyeneket, ha egyszer-egyszer úgy érezte, át kell vennie a vezetést. Sienában például takarékoskodni akart, az állomáson tehát lovaskocsit fogadott; ezért aztán bőrig áztunk s csak a legdrágább szállodában kaptunk helyet, ahol reg-geli közben a pincérek hada halálra izgatta. Ha véletlenül — például Rómában
— a magyar hivatalosság körében akadt incidens, azt egyenesen az ő arcába szánt ökölcsapásnak vélte. A maga világában azonban páratlan gyorsasággal, biztos ítélettel és színes képzelőerővel tájékozódott. Mert ismétlem: ezen az utazáson is jobban lekötötték a saját izgalmai, mint az elébe táruló világ látványa.
Németh László útirajzai után tehát ne azok nyúljanak, akik idegen tájak színes kaleidoszkópját vagy pontos útikalauzt keresnek, hanem azok, akik egy kivételes lélek belső drámájának kibontakozását szeretnék nyomon követni.
Mert fontosabb bennük a válságaival birkózó, álmait, vágyait a valósággal szembesítve is megőrző szellem lírája, mint az utazó előtt elpergő táj látványa.
F O D O R A N D R Á S
Három találkozás
B U D A , 1956. J Ú L I U S 24.
Téves fogalmam volt a Szilágyi Erzsébet fasor számozásáról. Azt hittem a Buda-gyöngyénél kezdődik. Húsz perces késéssel, izzadozva és röstellkedve állítok be a kissé elhanyagolt modern ház harmadik emeleti lakásába. A házigazda fogad, de mindjárt belebotlom Juditba is, Gigibe is. Mindegyik emlékszik rám az Eötvös Kollégiumból.
A szobában, ahol megtelepszünk, a szembenső1 fal tele van könyvekkel. Leg-érdekesebb mégis a polcok közé helyezett nagyméretű faragott szekreter. Ez a feke-tén domborló felület szolgál Némethnek háttér gyanánt. A kettőnket elválasztó asztalon, nyilván nem véletlenül, Szabó Lőrinc és Csanádi Imre kötete hever egy-másra téve.
A négy éve együtt töltött hosszú este, a közelmúlt röpke szóváltásai után az első, amiben biztonsággal ismét megkapaszkodhatom: a szemhéjak összecsípett sarkából áradó derű, a feszes vonósok harmonikus nyugalma, az értelmesen szép arckifejezés.
Ő is a régi témát keresi bennem, a még meglévő somogyi kötelmekről kérdez.
43