Palatinus, Bp., 2000. 108 o.
restõl Esterházyn át
sok-121
BEDECS LÁSZLÓ
dálkozó egyszerûség irányába, és épp ezért sok mindent a megszokottól eltérõen mu-tatnak. Nem véletlen, hogy ez a kérdéskör szüli a legjobb verseket, mind a képi-poé-tikai megoldások, mind párbeszédkészség és a tárggyal való ironikus viszony szint-jén.
Ezek közül is kiemelkedik a Lámpa címû:
Lámpa, mikor lecsavarod, nem élek, ha nem akarod, állok a szobában a szekrény mellett, mozdulatlan ülök
Ahogy Menyhért Anna írja (Alföld, 2000/12.), több kötetbeli társával együtt ez a szöveg, direkt utalásainak is köszönhetõ-en, alapjaiban rendezi át a én-te, nõ-férfi viszonyok összefüggését. Hiszen míg azelõtt az Én-nek csak egy szegmense volt a nõi mivolt, itt a szubjektumot teljességében határozza meg a nemi és társadalmi szere-pet ráhárító biológiai és közösségi identi-tás. A nõi Én-nek immár nincs lehetõsége ebbéli minõségén túllépni, semmilyen szi-tuációban nem tud nem-nõként viselked-ni, pláne nem egy intim kapcsolatban. És ami Nagy Gabriella szövegeiben ezen is túlmutat: nem is akar. Mondhatnánk, ilyen az ideális nõ – ahogy azt egy „macsó”, ural-kodni vágyó, voltaképp tehát anakroniszti-kus férfi elképzeli. Csakhogy a férfinak önként alárendelõdõ nõ hangja más, rafi-náltabb szólamokba is átcsap. Így például a Csapnabe-dal meglepõ kérése után –
„Csapna be, kérném” – az egész szöveg egy reflexiós szinttel feljebb lép, a férfi fölé is, és azt kéri, hogy a becsapás legyen szóra-koztató és ötletes, nagyívû és stílusos. Egy-szóval a nagyon is sablonszerû szerepeknek minél jobban, már-már paródiaszerûen megfelelõ. De hasonló a Füstölõ és melódi-ák címû vers is: „meggyötört, pöttöm re-mény, / hogy egyszer nekem lakkoz / ci-põt, és úgy hazudik, / ahogy élõ még so-sem azelõtt”. A megcsalt, becsapott nõ el-sõre talán szánalmat keltõ figurájából e ref-lektáltság hangzóvá tételével lesz a játszma szabályait és kimenetelét pontosan
isme-rõ, ennek ellenére a játszmában maradó, sõt azt tulajdonképpen serkentõ figura. Aki ráadásul – igaz, némiképp szentimentális – önirónáját sem hagyja kihasználatlanul.
Vagyis akár azt is mondhatjuk, bármi-lyen meglepõ, a kötet, nõiként hallható hangjával együtt az elsõ szinten nem femi-nista magatartást közvetít, hiszen éppen hogy a férfiak által állítólagosan elvárt sze-repmintákat jeleníti meg, az amott kárhoz-tatott patriarchális kódokat mûködteti, és a férfiak által berendezett és uralt világban, e világ (játék)szabályait betartva próbálja a helyét megtalálni. És bár panaszos hangon, megbántottságról és néha megalázottságról beszél, nem lázad a hagyományos férfi-nõ kapcsolatokba eleve belekódolt alázatosság-gal szemben, épp ellenkezõleg: legfõbb bá-nata, hogy a férfi vagy nem akarja az úr kiüresedõ szerepét eljátszani, vagy nem jól játssza, esetleg egyáltalán nem is akar sem-milyen közös játszmában részt venni. Va-gyis ami Szabó Lõrincnél a Semmiért egé-szen borzalma, az Nagy Gabriellánál, aki a másik oldalról éppenséggel joggal mond-hatná erre, hogy borzalmas, jobb híján vá-gyott, pozitív tartalmat ígérõ mintaként jelenik meg. Ez magyarázhatja, miért nem próbál ennek a költõi világnak az elrende-zõje lázadni a látszólag eleve vereséget hozó leosztás ellen, és miért nem kísérli meg át-rendezni az örökölt nõ-férfi viszonyok sab-lonjait. Pontosan azért, mert ami veszte-ségnek látszik, az még mindig a legtöbb megnyerhetõ. És magyarázza a kötetben végig érzékelhetõ „mindent a szerelemért”
attitûdöt is, mely szerint nem számít, mi-lyen áron, csak mûködjön a kapcsolat.
Hiszen a szerelmes számára legrosszabb lét is jobb, mint a nemlét.
És csak miután elfogadja ezt az alaphely-zetet, és nem kérdõjelezi meg e helyzet határait, csak ezután igyekszik a számára láthatóan elõnytelen, de mégis a sok rossz közül a legjobb játékokat a saját javára el-dönteni.
Ez persze nem orvosság arra, hogy e szövegek eredendõen depresszívek,
öröm-122 BEDECS LÁSZLÓ
keresõk és még a legritkább esetben sem harsányak. A kötetbeli, nagyjából egységes-nek tudható hang mindvégig kacéran mo-doros, színjátékszerû, ami például a magá-zódó formulákban különösen erõs, mégis a közvetlenség látszatát kelti. Vagyis soha-sem fennkölt, még akkor soha-sem, amikor, úgymond, a lélek húrjain játszik, amikor kihívóan érzékeny és saját érzéseit is szín-re vivõ. Ugyanakkor nem szenvedélyes, akkor már inkább óvatos, fanyalogva és néhol gúnyosan rezignált. És majd mindig megszólító, kizárólag a másik, a te felé for-duló. Ezek a közelre szóló megszólítások pedig furcsa módon az otthonosság, és ezen keresztül a magabiztosság érzetét kölcsön-zik a beszélõnek – az olyan, már-már gyen-géd szavakon keresztül is, mint „simi”,
„depi”, „cicakaka”, „kuckó”, „cici”, „bizti”
– holott a kötet egészének hangulatától mi sem áll távolabb, mint az idill: „oly jó / nekem, ha rossz nekem” (Ágyõ).
Azaz Nagy Gabriella versei minden ro-mantika-vágyuk ellenére nem romantiku-sak. Annál sokkal tisztábban és kritikusab-ban tudják, hogy – a romantikus szerelmi líra nekrológját megíró Petrivel –: „A sze-relem nem tûri az alapok bonyolultságát.”
Márpedig az ezekben a versekben megje-lenõ kapcsolatoknak épp az alapjai a legin-kább bonyolultak és kibogozhatatlanok. És persze nem csak a szerelem sokarcú ebben a kötetben, hanem a versek beszélõje is.
Ez egyrészt a nem is oly kényszerûen fel-vett szerepek változatosságával függ össze, másrészt viszont a változásra való nyitott-sággal, az alkalmazkodás teljes felajánlásá-val függ össze. Amolyan „fa leszek, ha fá-nak vagy virága”-féle alapmagatartás ez, amely akár a saját személyiség határait is felszámolja. Jelzésszerûen például a Presszó-dalban:
lennék én itala, étke, csipkés ráfban a cselédje
Érdemes eközben a korántsem szokvá-nyos kötetcímre is vetni egy pillantást. Ez ugyanis egy újabb eltávolító alakzatként
funkcionálhat, hiszen az apróhirdetésbe illõ ajánlkozásával arra utal, hogy a könyvben eljátszott szerepek és megszólaló panaszok valóban csak szerepek, a panaszok pedig egy lehetséges olvasó lehetséges panaszai.
Arról lenne szó, hogy a szerzõ mintegy szol-gáltatásként kínálja fel szövegeit az olvasó-nak, aki a lírai én helyébe olvasva magát, a klasszikus képlet szerint sajátjának érezhe-ti e dalokat. A képviseleérezhe-ti modellbe ágya-zódva szólalnak meg ily módon Nagy ver-sei, de azzal, hogy erre ilyen direkt módon hívja fel a figyelmet, túl is lép azon. Képvi-sel, az olvasó helyett beszél, az olvasó bá-natait énekli meg, de csak akkor, ha az ol-vasó kér belõle. Egy apróhirdetés, mely világosan utal arra, hogy ez a költészet maga a par excellence szerelmi költészet, szomo-rúságával és kiszolgáltatottságával egyetem-ben. De azért is nagyszerû a cím – dicséret érte a szerkesztõnek is –, mert mindeze-ken túl remekül kijátssza a sírni-írni egy-becsengést, aminek külön érdekessége, hogy pont a versírásban hangzik össze.
Bátran kijelenthetjük tehát, hogy elsõ kötetnek ez a könyv kiváló. A fentieken túl például nagy erénye, hogy bár formakeze-lése bizony nem virtuóz, tisztában van sa-ját határaival, és egy-egy gyengébb megol-dáson túl végig biztosan kezeli szûkösnek mondható eszközkészletét. De nyelvhasz-nálatának, grammatikájának és formareper-toárjának hagyományos szabatossága sze-rencsére nem párosul e költészet modern-ségét bizonygató gesztusokkal. A jellemzõ-en négysoros strófákból épülõ, könnyedén hajló sorokat, lenge rímeket és gyors, lük-tetõ dallamot felvonultató szövegek nõie-sen érzékeny, finom lírát kínálnak az olva-sónak – olyan emlékezetes részekkel, mint a Casus Bella Donna címû dalban ez:
Már megbocsát, szívét tárogassa széjjel,
ontsa fájdalmát, de másra, ne rám, és ha kérhetném, térjünk a tárgyra
123