– Hagyományos képversekkel kezdte pályáját, majd egyik korai tanulmányában, feltárva az ezekben alkalmazott jeltípusok mûködését, önkritikát is gyakorol, mikor kijelenti, hogy eddigi képversei rosszak, mert zömmel metaforikusak, és általában nem többek a versszövegek vizualizálásánál. Változott-e véleménye azóta?
– A legelsõ képverseket harmadéves egyetemistaként rajzoltam, akkor már lelkes olvasója voltam a vajdasági Új Symposionnak, s a folyóirat avantgárd alkotóinak buzgó híve. Azaz, amikor rendszeresen kezdte a verseimet közölni a Forrás, a Tiszatáj és az Alföld, ezek az avantgárdtól határozottan elzárkózó, ámbár legszínvonalasabb folyóira-tok: irodalmilag kettõs életet éltem. Sokkal inkább vonzott az itthon lebecsült képvers-írói szabadság, de csábított a megjelenés lehetõsége is. Késõbb a Mozgó Világ, amelynek versrovata mindig szívesen fogadta a küldeményeimet, ugyancsak elzárkózott vizualista munkáim közlésétõl – de általában bárkiétõl –, s az egyetlen színvonalas avantgárd lap-pal, a párizsi Magyar Mûhellyel nem alakult ki alkotótársi kapcsolatunk. Nem mondhat-nám, hogy nem közöltek, idõvel ez is megtörtént, de az általuk képviselt három kánon épp oly távoli maradt számomra, miként a Nagy László bûvöletében élõ nemzedékem-nek – nem is költészete, de a magatartása.
A Gazdátlan hajók címû indító antológiánkban szó sem lehetett róla, hogy képverse-ket közöljünk. Nem volt erre megfelelõ a közeg, s mintha magam is szégyenkeztem volna ilyen érdeklõdésem miatt. Érdekes, hogy késõbb Zalán Tibor is „képversistává”, méghozzá kitûnõvé nõtte magát, mi több, bár kevesen tudhatnak róla, Baka István is rajzolt képverseket, azaz inkább a versei némelyikét vizuálisan értékelhetõ formákba tördelte. Az elsõ képversmunkáim az antológia megjelenése elõtt, a Csapody Miklós szerkesztette, Szegeden kiadott Bölcsészben láttak napvilágot. Utóbb ezekbõl antológia-darabok is lettek.
A Csütörtök Esti Társaságban némelyek szintén képversimádók voltak, mindenek-elõtt Csajka Gábor Cyprian és Szikszay Károly. Emlékeim szerint ez azonban a többség ellenkezését váltotta ki, esetemben az elhidegülés egyik okává is érett.
A JAK-kötetek indulásával Kulcsár Szabó Ernõ és Zalán szorgalmazott egy nemzedékies vizualista antológiát – ami aztán felemásra sikeredett, gondolom, a népfrontosságot többre értékelték annál, mint amennyit ér. A Versziókban ezért mindenki ott szorongott, aki valaha is a Magyar Mûhely külföldi rendezvényeire vágyott elmenni, aki csinált egy lettrista kompozíciót, vagy akinek a barátjának a barátja valamiféle megjelenési lehetõ-ségre hatással lehetett.
Hogy mégis értékes könyv született, amely ráadásul kordokumentum is, az a két szerkesztõ érdeme: a legjobbaknak nagyobb tér jutott az átlagosnál, és ez figyelemre méltó tett. Másrészt Zalán a Kortárs versszerkesztõje lett – a hazai képvers ügyéért egymaga legalább annyit tehetett, mint a párizsiak, s õ csöppet sem mutatkozott alkal-masnak arra, hogy az ízlését másokra kényszerítse.
79
SOMI ÉVA
Körülbelül ez volt a közös helyzet, amikor a kérdésben jelzett esszét megírtam. Azzal kellett számot vetnem, hogy a képvers, amely kultusz tárgyává vált, bizony csak azért lett az, mert a metaforikusság számára tudott újabb lehetõséget felkínálni: a szónyelvi szöveg kiegészült egy – meglehetõsen szedett-vedett – vizuális síkkal. S a rossz, lineáris versek maszkot váltottak, s képversként akartak regnálni. És ez az én munkáimra is igaznak mutatkozott. Meg kellett tisztítanom – ha másét nem is, a saját magam múltját.
A szöveg annak reményében született, hogy kell lenniük jó, értékes és érdekes kép-verseknek is. A mûfajt, s annak ezernyi válfaját, sem akkor, sem most nem tagadtam meg, ha mással nem, de azzal bizonyítom, hogy nincs olyan év, amikor ne lenne egy-két új kiállításom itthon vagy a világban, általában a legújabb munkáimból. Csupán azt a képversirodalmat utasítottam el, amellyel – sajátos furcsasága ez némelyikünk pályájá-nak – magam is bekerültem az irodalom e fajtájápályájá-nak ismertebb mûvelõi közé. S figyel-meztetném arra is, hogy a legtöbb verskötetemben találkozni fog vizualista megoldások-kal, ha fellapozza. Valójában sok kötetszerkesztési eljárás is vizualista megfontolásokon vagy azokon is alapszik, az annyira kedves kötetvers, vagy könyvmû mint mûforma is ebbõl táplálkozott.
– Képversekkel kezdte tágítani a lírai mûnem határait, és eljutott a vizuális költészeten keresztül az „intermediális” költészetig. (Ez utóbbi jelzõ Tandori Dezsõtõl való.) A különbö-zõ tipográfiai ötletek (betûismétlés, nagyítás, kicsinyítés stb.), valamint a fénymásológép adta lehetõségek (elmosódások, sûrûsödések) maximális kihasználásával alkotja mûveit. Ön hogyan csoportosítaná ezeket mûfajilag (ha van értelme itt ennek a szónak)?
– A vizuális jegyeket mutató versektõl mindenekelõtt számos módszertani megfonto-lást kaptam: ezek aztán beépültek és kimutathatóvá váltak más mûfajú munkáimban is.
Az a fajta eljárás, amelynek megtalálásával, megnevezésével, alkalmazásával a képversek születnek, s valamiféle módon az európai hagyomány, a nyersanyag oldaláról megköze-lítve, az avantgárd eljárásaihoz köti, eléggé köznapi, és persze még régebbi hagyomány része. A kollázs, a frottázs, a dekollázs – a felépítés és a rombolás – látszólag a talált elemek és a véletlenek jelentõségét elsõdleges módon használja fel, én mégis egy másik vonást hangsúlyoznék. A látványban az elemek, a szövegben egyes szóértelmek kiemelé-sének folyamatát, amelyek egyszerre csak magként, szívként, kristályosodási gócként kezdenek viselkedni, s maguk köré alkalmas mintázattá rendezik a korábbi afunkcionális szemetet. Persze, hogy a hagyományok foglyaként tevékenykedik itt az alkotó: akkor, amikor neoplatonista módon hinni kezd a rendezési elvben, s intuitíve rálel a rendte-remtõ elsõ elemre, amikor misztikusként felsejlik elõtte a rend, amelyben maga is meg-találja a helyét, s amikor a szakma kismestereként fölépíti – a tisztán olvasható – darab-ját a világnak. A káoszból kozmoszt – az artikulálatlan jelekbõl egy nyelvet. Vagyis az ember odaáll a dolgok: képek és szavak mellé, és az együttlétbõl nem csak a kép és a szó, de maga is konkrét értelemhez jut.
Végsõ soron nem találok éppen ezért nagy különbséget az avantgárd jegyeket mutató, huszadik századi képversek, a piaristák késõbarokk, tudálékos technopaegiuma, a sko-lasztika korának szerzetesei által rajzolgatott, meditációra szolgáló carmen figuratai vagy a hellenisztikus kor alkotóinak munkái közt. S ebbe a sorba illeszthetõnek látom a sze-mélyiségjegyeket olyan közvetlenül mutató, a kéziratosságot hangsúlyozó kalligrammákat éppen úgy, miként a valamiféle régi-modern technika által homogenizálható technikákat – a nyomtatás, a sokszorosító eljárások egyike-másika, a teret, a hangokat vagy a színe-ket hangsúlyozó, esetleg éppen performance-szá alakult megjelenítés módjait –, szár-mazzanak bár az irodalom, a képzõmûvészet, a mérnöki világ vagy bármi más területrõl.
80 SOMI ÉVA
Az a kényszer, hogy valamirõl jobban, tökéletesebben, érthetõbben kell szólni, fonto-sabb, mint az, mi által jutunk el a megszólalás pillanatáig.
Így aztán nemcsak a képvers és a hagyományos vers (de mióta létezik ez a hagyo-mány?) határát látom feloldottnak, de a szómûvészetek különállása sem lehet evidencia, mi több, a mûvészetek egymásba oldódásának is megmaradt a tradíciója. Hogy miféle termékeny megközelítéseket tesz ez a szemlélet lehetõvé, arra példa lehet Tandori Dezsõ életmûve. Esztétát is mondhatok, aki hasonló megfontolások mentén közeledik az alko-tásokhoz, például Sz. Molnár Szilvia ilyen a legfiatalabbak között – õ nem ragaszkodik kényszeresen a képversek és az avantgárd egymáshoz kötéséhez (mögötte persze ott áll a Kulcsár Szabó-i iskolázottság, s azok a pályatársak, akik egyelõre csak a prózai, vagy az ahhoz közel álló folyamatokban képesek megtalálni a hagyomány felülírásának egzisztens módjait). Az intermedialitás a képzõmûvészetekben jelent meg, az irodalom is onnan vette át, mert szabadságához ez is kellett. Hogy magam intermediális költõ lennék, azt Tandori Dezsõtõl kaptam, ha ezért nem is, de arra igen büszke vagyok, hogy több esszével támogatta a pályámat. Különös, hogy Tandori a lírai mûnem határainak szét-bontására tett kísérleteim hangsúlyozásával mintha háttérbe szoríthatónak találta volna az esszé és a próza területén végzett hasonló tevékenységemet, ámbár lehet, csupán rosszul olvasom õt. Meglehet, csupán érzékeny vagyok e problémára – a napokban, a munká-immal foglalkozó, Orpheusz Kiadónál megjelent tanulmánykötet némely szerzõjénél lát-tam, hogy az avantgárd hagyományok szervülését vagy szervetlenségét hangsúlyozva te-szik fel kérdéseiket.
A képversek kategorizálására nem szívesen vállalkozom. Tapasztalataim szerint nem sok haszonnal jár az – a világhoz való alkotói hozzáférést minden esetre megnehezítené.
A befogadói oldal ugyan ennek a hasznát élvezi, tapasztalom minden nap, mivel egyik kurzusom tárgya ez a Képzõmûvészeti Egyetemen. Miáltal mára a képvers több mûvé-szetbõl származtatott elemekbõl áll, hasznosnak találom a jelelméleti, strukturalista meg-közelítést. Biztosnak látom például a szavaknál kisebb egységeket használó és a szónyelv értelmezõ segítségére támaszkodó képverstípus megkülönböztetését, s valamelyik, a szerzõ által elõszeretettel hivatkozott képzõmûvészeti, irodalmi stb. oldal, azaz a mû homogeni-záltságát megteremtõ eljárás hangsúlyozódására való rámutatást. Másrészt azt sem árt hangsúlyozni, hogy a keresztény vagy az iszlám hagyomány, amely a tartalmi oldalt annyira kedveli hangsúlyozni, szakrális meghatározottságú, s valamiféle végsõ, egyetlen tökéletes nyelv – üdvözülés – kidolgozás szorgalmazásának terméke.
– Tudatos, vagy ösztönös a kapcsolódása a magyar avantgárd kassáki hagyományaihoz, a párizsi Magyar Mûhelyhez és az újvidéki Új Symposionhoz?
– Egyetemista éveimben, s késõbb is, jó érzéssel szívtam magamba az avantgárdot, s biztosan hatott is rám. A szabadsága, a másféle európai eredõk büszke vállalása, a meg-fellebbezhetetlenség elutasítása érdekelt, a próféciás természete azonban sosem. S ehhez muníciót a vajdaságiaktól és a párizsiaktól sokat kaptam, még ha személyes hatással nem is bírtak. A képverscsinálás okán hamar ennek az irányzatnak tagjaként akartak látni, s elégnek tûnt némely jegy kiragadása, illetve azok túlhangsúlyozása. Ugyanakkor sosem voltam avantgárd – inkább eklektikus, mert a mester nélküli tanulásnak ez az egyik formája. Kevesen vették észre, hogy alkatilag a szecesszió hagyománya áll legköze-lebb hozzám, annak természetet hivatkozó ornamentalitása, mellérendelõ szerkezetei, no és az orientalizmusa vonzott. A depresszív felhangoktól sem mentes, a világban való alárendeltség tudatában alakuló, a végleteket is érinteni merõ individualizmusa sem mu-tatkozott tõlem idegennek.
81
SOMI ÉVA
A természettudományos ismeretrendszer, azok gondolati, mentális következményei is avantgárd elemeknek látszottak sokak számára: magam mindezt sosem találtam össze-egyeztethetetlennek a kortárs irodalommal. A kettõs meghatározottságú kultúra azonban számos befogadói problémát okoz, s gondolom, ezzel is magyarázható az a marginális helyzet, amellyel a pályámat jellemezni szokás. (S azzal, hogy nem élek irodalmi életet:
nem tudom segíteni személyes példákkal a megközelítést.)
Idõvel személyesen is megismertem a vajdaságiakat, a Nyugaton élteket, sok nagy-szerû beszélgetés, barátság és vita forrásává váltak e kapcsolatok. Mindezek azonban nem alakították a mûveket, a mûvek befogadásra való fölajánlását, szerencsére tökélete-sen érdektelenek a pályám alakulása szempontjából.
– Kétségkívül a posztmodern prózaírók között is ott a helye, hiszen eddigi elkészült élet-mûvének körülbelül a felét novellák, regények, esszék alkotják. Számomra egyszerre sugallja ez a próza a „Minden Egész eltörött” élményét és szövegvilágának tárgyi, biológiai gazdagságával a világ teljességét is. Ön szerint melyik a meghatározóbb a világszemléletében?
– Nagyjából ugyanez igaz a posztmodern uralkodását elfogadó pályatársakra. Talán az árnyalja tovább a helyzetet, hogy a posztmodern vezetõ mûfaja a próza, valami oknál fogva nem mutatkozik jelentõs költészete, félek attól, hogy érdektelen a líra. Az epikus fejlemények ugyan be-beépültek egy-egy költõ életmûvébe, s az ilyesmik a posztmodern farvizén kánonalakítóknak képesek ideig-óráig mutatkozni. A mûfaji tisztaságra való felügyelet a hazai posztmodernek sajátja, még azok is drákói szigorral védik a hagyo-mányt, akik egyébként több mûfajúak. Rögvest leleplezõdnek azzal, ha felfedezzük, mennyi-re másként valósítják meg magukat az alkatuknak megfelelõ mûfajokban, s mennyimennyi-re, amikor ennek láthatóságához gyártják a terepet. A posztmodern jelentõs, a régitõl kü-lönbözõen mûködõ, rendkívüli hatásfokú esztétikai és intézményes bázissal rendelkezik, csak éppen azon az áron, hogy bár igen széles a birtoka, mégsem engedélyezi a hagyomá-nyokhoz való egyéb, a nem általa hitelesített viszonyulásokat.
Annak, hogy a valódi avantgárdistáknak posztmodernnek, a posztmoderneknek pe-dig avantgárd hatások alá kerültnek tûntem, számos következménye volt. Ilyen a sokmûfajúság látszata, vagy a már emlegetett marginalizáltság, ilyen a közéleti és közna-pi bevonhatatlanság. Ebbõl is származnak ugyan élmények, mégsem bizonyultak formá-ló hatásúnak.
Látszatról beszélek: a sokmûfajúság ugyanis éppen a hagyomány oldalának hangsú-lyozása. Amikor megteremt valaki egy alaphelyzetet, megtalálja hozzá a nyelvet, a tónust, a lehetséges alakítási rendet, eldönti, miféle utat választ, akár a próza, az esszé, a vers, vagy egyéb mûvészet, esetleg a tudomány örökségei felõl indul el, s hiteti el e megköze-lítést a mû egyetlen lehetséges megvalósulásaként olvasójával. Idõvel a mû törvényszerû-ségeire is elkezd utalni ez, miként az is, hogyan oszlanak egymásba, miként keverednek el benne a mûnemek. És látszat az is, hogy a pályatársaktól, irodalmi élettõl való érintet-lenség nincs teljesen jelen: abban a fényben, amely a dolgaimra vetül, nem vagy nem jól látszanak.
De fogadjam el a kérdését: mi van akkor az én többmûfajúságommal? Köszönöm, jól van. Rám alkatilag és életpályám által is meghatározottan ez a jellemzõ. A mérték, vé-lem, a költészet, csak azt csinálhatom, amit az lehetõvé tesz. Minden más, ami hol esszéként, hol tanulmányként, hol prózaként vagy képversként jelenik meg, ehhez illeszt-hetõ, ennek határmódosítása, s azzal szükségképpen egyenrangú. De sorolhatnám még tovább: a kert, az egyetemi oktatás, a lapszerkesztés, némelykor lakóvárosom alakítása, mind egymáshoz tartozik. S éppen a világ egysége, megosztatlansága,
szétdarabolhatósá-82 SOMI ÉVA
ga jegyében. Az eltöröttség élménye az olyan figurának, mint én, aki természettudomá-nyos alapmûveltségû, szinte természetes, de az is, hogy mind a részletekbõl kibontható az egész, mind pedig az analitikus gondolkodásban, s az abból némileg következõ mellé-rendelõ szerkezetekben fel-felsejlik a teljesség. A könyvmûvek és a hosszú/félhosszú ver-sek felé törekvés – amelyeket irányzatoktól független, s kizárólagosan huszadik századi fejleménynek tekintek – értelemszerûen az elõbbi megfontolások eredménye. Talán a könyvmû – ami nálam rendre fragmentált – organizációja, s annak következményei, lehetõségei mentén könnyebb lenne az olyan alkotókat megközelíteni, mint amilyen én vagyok.
– Életmûve egy részének fontos alakítója az ön Róma – tágabban: Itália – élménye is, amely a Tiltott ábrázolások könyve és az Angyalhéj címû köteteibõl tükrözõdik. Sajátos, fragmentális látásmódja olykor a bámész turistáé, máskor emelkedetten költõi/lírai, néha száraz, szakszerû. Mik ennek a vonzódásnak a gyökerei?
– Itália élményem mögött egy görögség-élmény húzódik meg: s hogy az átváltott, annak a Balkán térségben lezajlott eseménysor az oka. Nem járhattam Görögországba, így maradt rám a mediterráneum többi része – de ott is az, amely nem vonta ki magát a hellenizmus alól. Idõvel, éppen a bizánci jegyek segítségével, az addig rendkívül taszító, túlbonyolítottnak vélt reneszánszot, majd a reneszánsz által a nyugati muszlim civilizáció felfedezése is rendkívüli élményt jelentett. Bárhol is, de a tájélmények vonzottak, nem a romokban, településekben, könyvekben, emberekben, hanem a mindezt magába fogla-ló, a humanizációt nem tagadó táj, amely mindenkor, a legtermészetesebb módon ma-gáénak is fogadott. Hellasz és Itália persze nagyban más, a rómaiság legalább olyan kizárólagosságra törekvõ, mint a kereszténység, de a görögség tudásával annak meghatá-rozó nyoma könnyen felfedezhetõ volt más helyeken is.
Szerb Antal hosszan fejtegeti egyik regényében az umbriai és a toszkán táj közötti különbségeket, de vissza lehet menni az idõben, alig van olyan jelentõs alakja az európai gondolkodásnak, ahol ne akadnának a környezetet és az embert együtt szemlélni tudók, s ne tudnák a vidéket és az embert valamilyen viszonyban vizsgálni. Természetesen ez korszaktól függõ, erõsen alkalmi humán viszony, de ebben a harmóniára törekedõ, csu-pasz biologikum is meg-megnyilvánul. Aztán sorra fölbukkantak azok is, akiktõl érde-mes volt tanulni, Homérosztól Türolduszig – talán a Roland-ének oxfordi kéziratának szerzõje –, a salernói orvoslás alakjaitól Superville-ig, Vörösmartyig, Ezra Poundig, Ril-kéig (a sor itt fájóan és udvariasan folytatandó marad), hol csupán egyetlen szövegrész-letbõl, hol egy helyszínre való rámutatásból, hol munkásságuk példájából. A legtöbbjük arról beszél, miként elõször Alexander Humboldt, hogy a környezet és a lakói együttesen alakítottak ki egy beszélhetõ, a dolgokat megközelíteni tudó, a törvényszerûségükhöz odalopódzó nyelvet – végsõ soron a történetiséget –, s annak értelme a részletek együtt-állása nélkül bizony nem létezik. Mozaikszerûnek látható az egymás után pergõ látvá-nyok sora, de ha kellõen közel hajolunk, akkor a kövecskék saját, tiszta színe, s ha távolodunk, az egésznek a rendje is tapasztalatot eredményez.
A tájban, a hozzá kapcsolt kisvárosban, azaz a humán térben régóta igyekszem ma-gam számára megfelelõ mintákat találni. S erre alkalmasnak tûnt az esszéista közelítés.
– Mûvelõdéstörténeti tanulmányai az irodalmi motívumkutatásnak is alapmûvei – vagy elõbb-utóbb azok lesznek. A tavaly megjelent az Az iszlám kertje (Iskolakultúra, 2000. 6–7.
sz.) és az Allah rózsái (Terebess Kiadó, Bp. 2000.) mûveinek milyen volt a visszhangja?
– A szimbólumkutatáshoz viszonylag késõn, harmincas éveim végével jutottam el.
Megvilágosodásszerûen vettem észre, hogy mennyire szûk azok köre, amelyek
végigkí-83
SOMI ÉVA
sérik a történelmünket. Példának okáért alig százharminc növényt illetve nyolcvan álla-tot tekinthet az emberi faj civilizációs élõlénynek, amelynek táplálkozási, medicinális-higiéniai és szakrális-vallási hasznát látta. Ezen élõlényekre alapozva sajátos, a helyi kul-túrákra jellemzõ jelkép-mintázatok alakultak ki, amelyek fennmaradása vagy mélybe süllyedése mindenkor indokolható. A rózsa, amely nem tartozik az emlegetett növények közé, az említett módokon mégis bevonódott – perzsa területen – a kisázsiai kultúrába, ahonnan átszivárgott a Földközi-tenger térségébe, hogy aztán terjedését ne állíthassa meg semmi. A rózsa kultúrtörténete olyan idõs, mint a fehér emberé, attól elválasztha-tatlan, s idõrõl idõre más, a korszakok embereinek igénye szerint hangsúlyozott tulaj-donságokat viselõ. Létezik tehát egy rózsanézõpontú történelem, amint létezni tud róka-, kukorica- vagy a náluk bonyolultabb kert-, táj-, élelem-, agronómia stb. történet-mondás is.
A rózsa sok élvezetteljes munkát ad, kutatásom ennek mentén halad. Több megjelent tanulmány, és két kötet – a Terebess Kiadónál napvilágot látott Allah rózsái és a Krónika Nova Kiadó mostanság piacra dobott Természet-kép – ennek eredménye. Kiadás elõtt áll egy terjedelmes monográfia elsõ kötete is, meglehetõsen vaskosnak ígérkezik, ezt köve-teli a források halmaza, a jelképváltozások gazdagsága és az illusztráció mennyisége.
A kötetek eddigi szakmai-tudományos kritikai visszhangja nem kíméletlen. Az iro-dalmi folyóiratok, természetesen, kevésbé érdeklõdnek e munkák iránt.
– Ejtsünk néhány szót az Iskolakultúra c. folyóiratról, melynek Ön az alapító fõszerkesz-tõje. Hol a helye ennek a lapnak szellemi életünkben?
– Jelenleg 96 pedagógiai folyóirat létezik az országban, ezek többmilliós példány-számban jelennek meg összesen. Egy tanárra 45 példány jut. Sok-e ez vagy kevés? Egy jó folyóirat sohasem a jelennek készül, mindig a jövõnek, feladata az értelmiség tudásának fenntartása. Az Iskolakultúra egyébként nem kifejezetten pedagógiai folyóirat, noha ar-ról is szól, sokkal inkább mûvelõdéstörténeti, tehát szélesebb spektrumú. Támogatja az Oktatási Minisztérium; ama néhány lap között van, amelyeknek nincsenek egzisztenci-ális gondjaik. A folyóirat rovatvezetõkre épül, nincs fölöttük szerkesztõbizottság. Egy-egy lapszámunk különösen nagy visszhangot váltott ki, általában éppen az érintettek körében (pl. a romákról, a felekezetekrõl, a nemzetiségi oktatásról stb.).
– Legutóbbi beszélgetésünkkor úgy nyilatkozott, hogy korosztályával együtt az irodalmi
– Legutóbbi beszélgetésünkkor úgy nyilatkozott, hogy korosztályával együtt az irodalmi