„Hát amikor csak úgy beszél az ember, az micsoda?”
Narratívák 4. A történelem poétikája
ti kutatások nem korlátozódnak az iroda-lom területére. A narratívák komplex kér-déskörei felõl több más tudományág is megközelíthetõ. Ezt illusztrálja a Narratívák elsõ kötete is, amely narratológia és mûvé-szettörténet, irodalmi elbeszélés és képi narráció találkozási pontjait térképezi fel.
Az „olvasó szemléletmód” képzõmûvészeti alkotások széles körére is alkalmazható, amelyek történeteket mesélnek el. E prob-lémákba mûvészettörténeti szempontból még különösen Oskar Bätschmann (Beve-zetés a mûvészettörténeti hermeneutikába) és Svetlana Alpers (Hû képet alkotni. Holland mûvészet a XVII. században) nemrég meg-jelent könyvei vezethetik be az érdeklõdõt.
Az irodalmi elbeszéléseket meghatáro-zó fikcionalitást is átfogóbb kategóriaként (filozófiai, szemantikai, hermeneutikai, esztétikai, olvasáselméleti és narratológiai vonatkozásból) tárgyalja a Narratívák má-sodik kötete (Történet és fikció). Azóta nap-világot látott magyar fordításban Wolfgang Iser, a fikcióelmélet egyik német kidolgo-zójának alapvetõ munkája is (A fiktív és az imaginárius). Történet és fikció kapcsola-tának lényegi kérdését exponálja egyik re-génye elején Amin Maalouf, amikor meg-DUSNOKI-DRASKOVICH JÓZSEF
jegyzi: „ez egy igaz szem-be, hogy ugyanarról Kijárat Kiadó. Bp. 2000. 214 o.
128
több igaz történet mondható el, avagy pesszimista felfogásban nem létezik igaz történet, hanem csak fikció. Valóság és fik-ció (hasonlóképpen objektív és szubjektív) nem állítható mereven szembe egymással, a fikció átléphet a valóságba és fordítva. A történész is dolgozhat elképzelésekkel, va-lószínûségekkel és feltevésekkel, de még ilyen esetben sem szakadhat el a történeti forrásoktól, a tanúbizonyságoktól, amelyek megkötik képzelete csapongását. A regény-írónak viszont nem kell törõdnie története igazságának ellenõrizhetõségével, magyaráz-nia alkalmazott eljárásait, módszereit, lép-ten-nyomon bizonyítania állításait és cáfol-nia az ellenkezõ nézeteket. Az író is töre-kedhet arra, hogy tartósítsa, konzerválja a múltat, az emlékek világát, az „igazság va-lódi ízét” (lásd Rushdie fûszeres, szöcske-zöld csatniját!). A történész is tartósítja, el-beszéléssé formálva újraalkotja a múltat, de neki – Jacques Le Goff szavaival – „az emlékezet kritikai történetét kell megalkot-nia”. (A múlthoz való viszony három kü-lönbözõ módját képviselõ emlékezet, felej-tés és történelem hármasságáról, amely a történeti tudat dialektikájába van beágyaz-va, értekezik a francia filozófus, Paul Ricoeur a Narratívák harmadik kötetében.) A történelmi múlt nyitott, mert folyton más jelentést kap, sokféle olvasata van, ezért is lezáratlan. Teljes megjelenítése, hû olvasa-ta a megismétlése lenne, a kritikai olvasat ezzel szemben nem más, mint jelentései-nek folytonos aktív megalkotása.
A Narratívák harmadik (A kultúra narratívái) és negyedik kötete (A történe-lem poétikája) a legszorosabban összekap-csolódik. A harmadik kötet tanulmányai-nak egyik fele a természeti népek kultúráit tanulmányozó kulturális antropológia (et-nológia) szemszögébõl veti fel a reprezen-táció és az elbeszélés központi kérdéseit.
Amint James Clifford leszögezi, „a legjobb etnográfiai fikciók… igazsággal telítettek, de adataik – mint a humántudományok adatai – kiszûrtek, kontextualizáltak és
el-meséltek”. Ez az egy idézet is jelzi, hogy az utóbbi évtizedekben egymás módszereibõl sokat merítõ kulturális antropológia és a történettudomány hasonló cipõben járnak.
A történész sem tehet mást: tudatosan vá-lasztott és kialakított szelektív nézõpontból közelíti meg a múltat. Többek között ezért szükségszerû a történelmi interpretáció plu-ralitása, a konkurens értelmezések közül egyik sem lehet kizárólagosan igaz és vég-sõ. Hasonló gondolatot fogalmaz meg a francia Annales-iskola egyik képviselõje, Paul Veyne: „a teljességet leírni lehetetlen, és minden leírás szelektív… történelem az lesz, amit mi kiválasztunk”. A tanulmányok másik fele már a történelmi elbeszélés kér-déskörének vizsgálatával foglalkozik. N.
Kovács Tímea alapos bevezetõ tanulmánya (amit a negyedik kötet elején már csak ki-egészít Thomka Beáta rövid elõszava) sor-ra veszi azokat a tényezõket, amelyek – Ferdinand Saussure nyelvészeti munkássá-ga nyomán – a társadalomtudományokban fokozatosan kibontakozó „nyelvi fordulat”
hatására átalakították a történetírás és a kulturális antropológia önértelmezését, tu-dományképét is. Annak felismerésérõl van szó, hogy a nyelv nem mimetikus funkció-val bír, nem funkció-valami rajta kívülálló funkció- valósá-got ír le, hanem éppen generalizálja, létre-hozza azt. A nyelv jelentést konstruáló sze-repének tudatosítása megingatta azt a tu-dományképet, amely valamiféle autentikus valóság objektív kutathatóságának feltérké-pezésén nyugszik. Ennek következtében került elõtérbe a tudományos és a mûvészi reprezentáció vizsgálata, nyelv és valóság viszonya. N. Kovács Tímea írása mellett különösen Gyáni Gábor igen világosan megírt kis könyve (Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése) nyújt jó bevezetõt a történetírás posztmodern diskurzusának egész problematikájába, s ezzel egyben megkönnyítheti a Narratívák utóbbi két kötetében olvasható tanulmányok befoga-dását.
Gyáni részletesen ismerteti a posztmo-DUSNOKI-DRASKOVICH JÓZSEF
129
dern historiográfia talán legnagyobb hatá-sú képviselõjének, Hayden White-nak az elméletét, akitõl ugyan nem vettek fel írást a Narratívák köteteibe, mégsem hagyható ki a kontextusból, mivel a közölt tanulmá-nyok jórészt vele folytatnak diszkussziót, illetve inspiráló hatása nyomát viselik ma-gukon. White legfontosabb tanulmányaiból megjelent már egy összeállítás (A történe-lem terhe), 1973-ban kiadott fõmûvének (Metatörténelem: a történelmi képzelõerõ a XIX. századi Európában) viszont sajnos csak A történelem poétikája címû elsõ fejezete olvasható magyar fordításban, amelyben fölvázolja „történeti-tropológiai” elmélete lényegét. (Az Aetas címû folyóirat 2001/1.
számában közölték, a fordítók gondosan megírt bevezetõ tanulmányával együtt.) Nyilván emiatt szerepel White helyett hol-land tanítványának, Frank R. Ankersmitnak két írása is a Narratívák negyedik köteté-ben.
White írásait elõször olvasva úgy tûnt, hogy meglehetõsen egyoldalú és valójában nem túl sok igazi újdonságot hoz kérdés-feltevése, sõt Molière úrhatnám polgárá-nak elementáris megdöbbenését idézte emlékezetembe: „Teringettét! Negyven esz-tendeje beszélek prózában, de azt se tud-tam, mi az!” Hiszen a történetírás egészen a 18. század második feléig a retorika és az irodalom területéhez tartozott, sokféle ok-ból nem csupán a tudományos igazság fel-tárásának célja vezette. A történettudomány mint szakdiszciplina megszületése által (a német historizmus és a pozitivizmus hatá-sára) került a történész tevékenységének homlokterébe a kutatás módszertani sza-bályozása, és szorult háttérbe a történetírás mint a kutatástól nagyon is megkülönböz-tethetõ tevékenység. (Lásd errõl Jörn Rüsen írását a harmadik kötetben!) Nyilvánvaló azonban, hogy a nyelvi, retorikai és eszté-tikai megformálás szempontja teljességgel azért nem veszett ki a történetírásból.
White szerint amint a mindennapi életben hajlamosak vagyunk történeteket
formál-ni, úgy a história alapja is az elbeszélés, s mivel tudományosságra törekvése hiábava-ló, a történésznek mûvészi szöveget, iro-dalmi alkotást kell létrehoznia. Ezzel szem-ben a mindennapok valósága sem csupán történetekben tudatosul és a történetírás sem korlátozódik a történetmondásra, ha-nem érvelõ, magyarázó, elemzõ és interp-retáló funkciót is betölt. A görög historia szó eredeti értelme nem történet, hanem kérdezõsködés volt, s a megfelelõ kérdés-feltevéshez valóban invencióra és történel-mi érzékre van szükség. Az utóbbi két év-tizedben fordult a figyelem újólag az elbe-szélés, az események és szereplõik szintje felé, különösen a mikrotörténelmi megkö-zelítésben, amely aprólékosan kidolgozott közelképet próbál adni a múltról. (Az ezzel kapcsolatos kérdésekrõl lásd Peter Burke és Hans Medick tanulmányait a negyedik kötetben, valamint Gyáni könyvét!)
White legfõbb érdeme, hogy az iroda-lomelméletek nyomdokában elsõként dol-gozta ki a történetírásra alkalmazott elbe-széléselméletet. Ez egy meglehetõsen eklek-tikus és spekulatív (négyességeken alapu-ló) strukturalista elmélet, amely azzal ho-zott fordulatot, hogy nem a valóságot, nem a történeti forrásokat, hanem a történelem-rõl szóló elbeszélést, narratívát strukturáló különbözõ szinteket vizsgálja. Ez a narratológia tehát mintegy a történész el-len fordul, aki íróként maga is szöveget, történetet alkot, amelyet az irodalmi, reto-rikai, magyarázó és ideológiai sémák együt-tese által meghatározott beszédmód, stílus irányít. Amint azt Ricoeur megállapítja Történelem és retorika címmel írott tanul-mányában, a történelmi mezõ felvázolása-ként a tropológiai formaadás minden önál-lóságot megvon a saját struktúrával rendel-kezõ múlt eszméjétõl. Mivel White felfo-gásában a valóság alapjában kaotikus (és mivel a forrásokat csak nyersanyagnak te-kinti, holott ezek nagy része jelentéssel és történetekkel telített), a történész szuverén alkotó, amit a teremtõ poétikai aktus ré-DUSNOKI-DRASKOVICH JÓZSEF
130
vén létrehoz, az voltaképpen inkább iro-dalmi, mint tudományos mû, legalábbis elmosódik tudomány és mûvészet határa.
(White filozófiai nominalizmusával szem-ben David Carr azt kísérli meg bizonyíta-ni, hogy a mindennapi emberi tapasztalá-sok és tettek szintén narratív jellegûek.
Tehát a történeti elbeszélés strukturálisan hasonló a történeti realitásban, illetve a forrásokban meglévõ narratív struktúrák-hoz.) Igazsághoz való viszonya nem vizs-gálható, a referencialitás, vagyis a valóság dimenziója nem játszik különösebb szere-pet. Chris Lorenz szerint viszont a törté-nelem valójában – szemben a fiktív iroda-lommal – mindig valami szövegen kívülire utal, a valódi múltra, ezt pedig a források közvetítik.
A történész a múltat valamiképpen meg-jelenítõ és interpretáló történeti források-kal, az adott témával foglalkozó korábbi történeti munkákkal és a virtuális olvasó-val is diskurzust folytat, s mindez alakítja elbeszélését, „beleíródik” a szövegébe. Ha betartja a mesterség szabályait, és nem író módjára követi képzeletét, válogat az ada-tok között, akkor irodalmi szempontból többnyire csak jól megírt, logikusan felépí-tett értekezõ próza lehet a végeredmény. A történész munkája az író helyett inkább a fordítóéhoz hasonlítható, aki kreatívan és egyéni módon, többé vagy kevésbé hûen az eredetihez újraalkot, rekonstruál szelle-mi eszköztára, szókészlete segítségével egy idegen nyelven írott szöveget. Ebbõl a meg-közelítésbõl különösen Chris Lorenz tanul-mányának kritikája figyelemreméltó White és Ankersmit történetfelfogásával, „meta-forikus narrativizmusával” szemben.
Ricoeur szintén jogosan beszél „tropológiai inflációról” és arról, hogy a tropológiát az érvelés ellen fordították, aminek pedig a történettudomány ismeretelméleti gravitá-ciós központjának kell megmaradnia. Jörn Rüsen az egymással szembeállított két
vég-let, a kognitív-racionális és a poétikai-re-torikai tényezõk összeegyeztetését próbál-ja megoldani. A „retorikai vagy metafori-kus fordulat” a történeti tudás narratív struktúrájába való azon belátáson alapul, amelyet az analitikus történetfilozófia dol-gozott ki. A narrativitás realitás- és tudo-mányosságellenességét úgy kell felszámol-ni, hogy közben ne merüljenek feledésbe vívmányai.
A narrativizmus pozitív hatása, hogy a történetírás tudományosságával kapcsola-tos alapvetõ problémák újragondolására és megvitatására ösztönözte a kutatókat. Ezen túl fölhívta a figyelmet az írásra, a beszéd-módra, az elbeszélõi technikák és írói esz-közök tudatos alkalmazására, ha a forrá-sok megengedik. Ezt a hatást illusztrálja Natalie Zemon Davis regényes történetként is olvasható „mikroelbeszélése” (Martin Guerre visszatérése), amely nemrég jelent meg magyar fordításban. Végül szerénységre inti a történészt: mûve többnyire csak egy apró láncszem az egymást követõ, lehetsé-ges narratívák vagy interpretációk hosszú sorában.
A Narratívák harmadik és negyedik kötetében szereplõ, neves külföldi szerzõk által írt tanulmányok jó áttekintést nyújta-nak a posztmodern történetelméleti és fi-lozófiai diskurzusról, nemcsak a narrativis-ták, hanem más irányzatok álláspontjait is megismertetve az olvasóval. A szerkesztõt és a fordítókat csak biztatni lehet a vállal-kozás folytatására. Mellékesen hívom fel a figyelmet egy apró fordítási hibára. Két-szer is „A regénykarnevál” címmel említik (a negyedik kötet 89. és 91. oldalán) Le Roy Ladurie 1979-ben megjelent könyvét (Le Carnaval de Romans), amely Romans település 1580. évi karneváljának véres konfliktusba torkolló eseményeit dolgozza fel, tehát a helyes cím: A Romans-i karne-vál.
DUSNOKI-DRASKOVICH JÓZSEF
131
IRODALMI, MÛVÉSZETI ÉS TÁRSADALOMTUDOMÁNYI FOLYÓIRAT Megjelenik kéthavonként. Kiadja a Békés Megyei Könyvtár.
Felelõs kiadó: dr. Ambrus Zoltán. Szerkesztõség: 5600 Békéscsaba, Derkovits sor 1.
Telefon és fax: 66/454-354/106. E-mail cím: barka@bmk.hu.
Szerkesztõségi fogadóórák: hétfõn 14.00–16.00 óráig.
A társadalmi szerkesztõbizottság tagjai: Ambrus Zoltán (elnök), Banner Zoltán, Cs. Tóth János, Erdmann Gyula, E. Szabó Zoltán, Timár Judit.
A lapot tervezte: Lonovics László.
Alapítók: Cs. Tóth János (felelõs kiadó), Kántor Zsolt (fõszerkesztõ) HU ISSN 1217 3053
Nyomdai elõkészítés: Kovács Sándor Nyomdai kivitelezés: Colorprint Bt., Békéscsaba
Megrendelhetõ a szerkesztõségben. Elõfizetési díj: 1 évre 900 forint.
Terjeszti a LAPKER Rt.
Kéziratokat nem õrzünk meg, de visszaküldjük, ha kapunk megcímzett, felbélyegzett válaszborítékot.
Az elektronikus úton küldött írásokat lehetõleg „rtf” formátumban kérjük.
2001/5.