A jelenlegi koncepció panoráma jellege, a meglévõ lehetõségek további korlátozása és a megváltozott társadalmi feltételek között feszülõ ellentmondásokat egy új, radikáli-san megváltozott elgondolással szükséges feloldani! A „változatlan változások” határához érve a változtatásokat egy olyan kiállítási koncepció mentén szükséges megtenni, amit elsõsorban „csak” itt érdemes megrendezni. Vélhetõleg – az európai régiók kialakulásá-val a békési illetve kelet-magyarországi régiók – már nem csak országhatárokhoz –, hanem a tényleges határokon is átnyúló társadalmi, gazdasági és majdan kulturális terü-letegységekhez is kötõdnek.
A sokféle nemzeti, társadalmi, gazdasági, nemi és egyéb azonosságok mentén lassan kisebbségek hálózata alakul ki. E változásokat leképezõen egy új szemléletû – vizuális kölcsönhatásokra – KAPCSOKRA – KÖTÕDÉSEKRE – figyelmezõ szellemiségre lehet (lehetne a tényleges változásokat újradefiniálni, újraartikulálni. Ennek a hamarosan ki-alakuló európai régiónak több kultúra irányában történõ nyitottsága, etnikai sokszínûsé-ge olyan kiállítási szemléletet feltételez, amelyet kiemelten az ország délkeleti perifériá-ján, folytonosan megújuló, de egymásra figyelõ regionális kötõdéseivel volna érdemes megrendezni. Ami a határokat is átlépõ, de ennek ellenére nem lehet provinciális, csak itt érvényesíthetõ szemléletû, nem lehet anakronisztikus) egykor volt stílusszemléletek menedékhelye ami, mint megmaradt végvár funkcionálna. Bármilyen furcsák az itt meg-születõ vizuális folyamatok valódi esztétikai értékei, eredendõen sajátosak és szükségsze-rûen más régiókon átnyúlóak is. És bármennyire nem furcsa egy, szemléletét tekintve tradicionális közegben a természeti, társadalmi környezet nem csupán geográfiai, szoci-ológiai dimenziókkal színesített, nemcsak antropológia meghatározottságokkal bír, ha-nem a kifejezés módjában a forma megteremtésével, létrehozásával is artikulálható.
Ekképp az értékteremtés, az értékközvetítés kulturális kölcsönhatásai szerint szervesülne az, ami természetesen egy volt, amit a trianoni békediktátum határai önkényesen, erõ-szakosan szétválasztottak. Sõt, olyan kulturális reorganizációs folyamatot biztosítana és tartana fenn intézményesen, ami új kölcsönhatásaival gazdagítaná az ÚJ KÖTÕDÉSÛ TÁRLATOK tartalmi-formai sokszínûségét. E vázolt koncepció elõsegíthetné a helyi kultúrára építõ, de a gazdasági folyamatoktól nem független kulturális decentralizációt is. Ezen új szervezõdésû más, eddig elkülönült kulturális szegmensek regionális hálózatát is megváltoztatná. Ugyanakkor hozzájárulna a hagyományos szellemi központok meg-merevedett, az úgynevezett centrum és periféria viszonyban rögzült, alárendelõ viszonyt fenntartó kapcsolatok átalakításához is. Ezzel egyidejûleg kultúraalakító szellemi energi-ák szabadulhatnának fel, ami határokhoz kötött elszigeteltségek helyett, a határokon átnyúló identitások és kölcsönhatások együtt-valóságára, annak sokszínûségére helyezné a hangsúlyokat. Annál is inkább, mert az állandósulni látszó „végváreffektus” tárlata olyan külön-valóságban él, amivel olybá vehetõ a „priccsszemléletbe” való beleragadást szemlélete, sõt, felgyorsítja saját régiónk a kulturális leépülési folyamatait is. Ma már
104 SZILÁGYI ANDRÁS
nem lehet az estlegességek mentén kontraszelektív (elnézést a hasonlatért „a mi kutyánk kölykeinek” munkáira épített) kiállítási teret mûködtetni. Természetesen, ezen elgondo-lás tartalmazhatna „meghívásos” önvédelmi gesztusokat is, hiszen a szakmai, az intézmé-nyi hierarchiában elfoglalt hely egyre inkább hátrább sorolja a peremvidéken rendezett kiállításokat, az itt élõ és alkotó mûvészeket, de nem a képzõmûvészeti minõség rovásá-ra. A jövõt tekintve, „ki kell szabadítani” a Tárlat szemléletét, azon kialakult uralkodó szakmai vélemény „fogságából”, amely szerint a Békéscsabán rendezendõ tárlatok szem-lélete – még mindig kizárólagosságok mentén – a népi, realista tendenciákat felvállaló Vásárhelyi Tárlat derivátumának (szellemi leképezõdésének) felel meg, illetve annak te-kintendõ. Még akkor is, ha ez utóbbi (is) már túllépett ezen, s lassan elmosódni látszik e karakterisztikai különbség.
Azt gondolom, az Alföldi Tárlat megváltozott feltételrendszerébõl következõ struktu-rális változások idõlegesen elodázhatóak, de elõbb-utóbb elkerülhetetlenek, hiszen a tör-ténelmi léptékû megváltozott társadalmi feltételrendszer, nem tudja az idõnek megfelelõ
„régi kiállítási keretben” tartani. Látványosan – már nemcsak a „régi kép” kompozíciója lóg ki a jelenlegi keretbõl, hanem annak keretét is feszegeti. Sõt, nem túlzás, alig tartja össze még valami…, az oly régen kiszabott és összeállított szemléleti keretet. A felgyü-lemlett „törmelék darabokból” is következik: nem hagyhatjuk figyelmen kívül a felgyor-sult kommunikációs folyamatokat, amely semmiképpen nem köti, nem szorítja nemzeti határok keretei közé a vizuális folyamatokat. Sajátosan a képzõmûvészeti folyamatok egyidejûleg lokálisak és nemzetköziek. Ebbõl következõen a többkultúrájú képzõmûvé-szeti tendenciák kölcsönhatásai másként, már új keretben – kölcsönhatásaikban artiku-lálódhatnának. Különös fontossággal bír e változó összetett folyamatok felismerése a jelenlegi megyerendszer kulturális irányításában, mert egyfelõl a regionális értelemben vett „alföldiség” kanonizált szemléleti reflexiók elvesztették érvényességüket – kiürültek.
Másfelõl, az átértelmezett hagyomány nem jelenti, de nem is jelenthette azt, hogy a realisztikus tendenciák is kifulladtak volna, hiszen másként – a létezés mélyebb dimen-zióiban – a változó tartalmú formaviszonylatokat követve újra megjelentek a posztmo-dern utáni szemléletben. Maga az alföldi festészet fogalmának értelmezése a szarkaszti-kusan aposztrofált „lósegg-festészet” egyoldalúságából, rátapadt ballasztjától, még mindig nem tudott „kimászni”. Valósággal benne „ragadt”. Másfelõl, nem követhetõ a modern festészet doktrinér egyoldalúságából fakadó kizárólagosság sem, ami az absztrakció szem-léletében találja meg az egyedül üdvözítõ bizonyosságot. Ami talán a legszimpatikusabb, ezen megváltozott keretek között, nem egymást kizáró ellentétekben, hanem egymást kiegészítõ folyamatokban lehet gondolkodni. A fenti szemlélet nem állítaná szembe a képzõmûvészeten belüli nem ábrázoló nonfigurativitást és ábrázoló jellegû figurativitást.
Miként az absztrakción belül a geometrikus és az organikus hagyományt sem abszoluti-zálhatjuk. Annál inkább, mert maguk a mûvek is lassan túllépnek ezen kizárólagosságo-kon, nemcsak hogy szabadon mozognak az elvont kifejezés és az ábrázolás között, ha-nem egyszerre tartoznak mindkét szemlélethez, sajátosan egyensúlyozva a két terület értékei között. Persze a kiállítási keresztmetszet – változatlanságot feltételezve – ettõl még szûk marad. De a meghívások körével és mûfaji csoportosításokkal szabályozha-tóbbá tehetõ, és nem utolsósorban új, gazdasági alapra helyezhetõ. A megváltozott szem-léletû tárlat rendszerét, már az itt mûködõ multinacionális és helyi cégeken túl, az erre elkülönített Európai Unió pénzforrása (is) táplálhatná – kidolgozott, kulturális szerzõdé-ses keretek és formák között. Mert a tárlat díjazási alapjai és formái változtatásra szorul-nak. A szabályozás mûfaji csoportokra (is) bonthatná a megrendezendõ tárlatokat.
Ek-105
SZILÁGYI ANDRÁS
képp az adott mûfaj (festészet, grafika, szobrászat stb.) felváltva, két- vagy hároméven-ként mutatkozhatna be, a maga vizuális kölcsönhatásai szerint, határokon túli alkotókat is – meghívásos vagy egyéb módon integrálva.
Az erõforrások koncentrálásánál, nem elsõsorban abból kell kiindulnunk, hogy mennyi pénz van, vagy mennyi pénz kell a kiállítás megszervezéséhez, hanem, hogy mennyi kultúra kell az értékesebb, szellemi viszonyok megteremtéséhez. Posztmodern utáni magatartás posztmodern utáni szemléleti „terek” felállítását igényli.
Befejezés
Ne csak résnyíre nyissuk ki ablakainkat. A mûveknek szükséges, de nem elégséges feltétele az, hogy falakon belül legyenek, a szó valóságos és átvitt értelmében keretek (feltételek) és fények kellenek hozzá. Fények, amelyek derûsek, szomorúak. Fények, amelyek nem „döglött”, hanem élõ színeket hívnak elõ szomorúan is szépséges életünk-bõl. Halvány fényû reményeim szerint az elkövetkezendõ jövõbeni idõ, nemcsak a társa-dalom életében hoz törvényszerû változásokat, hanem az Alföldi Tárlatok vizuális folya-mataiban is. Ekképp a kiürülés helyett, megtörténhet valami eredetibb, belülrõl fakadó változás, ami mindenkor kép-azonos és egyidejû a kor idõformáival, új kereteivel. Ek-képp a jövõ tárlata, többkultúrájú képi „fényeit” úgy gyûjthetné fókuszba, hogy új di-menziók önképében a mi, európai régiónk vizuális identitásait tárja fel. Ez a határon túli területeket is integráló régiós kiállítási tér lenne az a gyûjtõpont, amely akár szellemi
„gyújtóponttá” is válhatna, ami újra fókuszálná a kortárs magyar képzõmûvészek többet-nikumú, nem feladó, a multikultúralitásban kiteljesedõ vizuális folyamatait.
106
Széri-Varga Géza: Horgász (bronz, mészkõ)
107