A fordítás és a másolat nyelvi jellemzői

Az első magyar nyelvű görögkatolikus liturgia fordítója, illetve e szöveg másolói a 18–19. század fordulójának irodalmi nyelvi normáját jól ismerték, és Benkő szavával élve, néhány provincializmustól, azaz az irodalmi nyelvi normával szemben álló írásformától elte-kintve (1960: 380) magas színvonalon alkalmazták. Ezzel magyarázható, hogy a két szöveg-ben alig találunk a normától eltérő alakokat.

2.2.1. Hangtani jellemzők

Jelenség Kritsfalusi Lupess

Magánhangzók

a ~ o magasság ~ magosság

3:1 magasság ~ magosság

1:3

o ~ a – alkanyadás

el választatt

u ~ o Evangyéliomod Evangyéliumod

Testamentom

1 A továbbiakban Kritsfalusi: Kr, Lupess: L.

62 Révay Valéria

i ~ ü idvez (légy) (42)

idveség ~ üdvösség 7:1 ö ~ e

de:

temjén

fertelemtől ~ fertelemtűl tökélletes T/3. birt. sz.j. 3:0

-ek/-ök bennek

bémenetelek

e ~ é bé mégyen

Mássalhangzók

g ~ gy Evangyelistákért

l ~ lj feljül

2. táblázat. A magán- és mássalhangzók használatának jellemzői a két szerzőnél Lupess a magánhangzók jelölésében viszonylag pontosan követi Kritsfalusi fordítását, de a figyelmetlenségből adódó eltérések minden bizonnyal saját megszokott kiejtését, pl.

a nyíltabb magánhangzó használatát tükrözik. Udvarinak a Krucsay szövege kapcsán tett megjegyzését, mely szerint abban „markánsan jelentkezik az e-zés” (Udvari 2004: 230), úgy pontosíthatjuk, hogy bár a szótövekben ez nem jellemző (lásd: a fenti példák), ugyanak-kor a grammatikai kötöttségű e-zés a T/3. birtokos személyjelben megtalálható (bennek).

A mássalhangzók ejtésében palatalizációs hajlam tapasztalható mindkettőjüknél a g és az l esetében.

2.2.2. Alaktani jellemzők

Lupessnél néhány szóban megtalálható a relatív tő zártabb tővéghangzója: oltalmom (72/21v),² egyházodnak (93/36r). Ez a sajátosság az északkeleti nyelvjárási régió jellemzői között ma is megfigyelhető (vö. Juhász 2001: 293). Mind a két szövegben gyakori a hangzó-nyújtó igetőtípus: ád (87/31v), tészi (89/33r), végy bé (56/10r), légyünk (L48/4r). A létigének T/3-ban a gy-s töve (vagynak) használatos. A jön ige hosszú magánhangzós változatban is előfordul E/3-ban: jő (L75/23v), v-s töve pedig az E/3. és T/3.-ban is megjelenik: jöv (54/8v), jövnek (51/7v). A fővebbike (55/9v) szóban a főnevesült fő melléknév hiátustöltőből szár-mazó -v-s tövéhez járul a középfok jele. Hasonló példát a TESz. az NySz.-re hivatkozva az iskoláit Zemplénben végző, majd Beregszászban tanítóskodó Geleji Katona Istvántól közöl (1: 962).

A képzők közül az -ít igeképzőt emeljük ki, amelynek Lupess szinte kivétel nélkül az -ét alakját használja, amikor a fordítónál -it (-ít) olvasható, bár ő sem mindig következetes:

tisztésd-meg (66/16v).

2 A példák mellett Nyirán (2011) lapszámaira utalok.

63 A görögkatolikusok első magyar nyelvű liturgiájának nyelvéről

A határozóragok közül a korabeli normától eltérő alakban jelenik meg Kritsfalusinál a -ban/-ben inesszívusz, a -hoz/-hez/-höz allatívusz rag és az után névutó, amelyeknek az utol-só mássalhangzóját következetesen megkettőzi: békességbenn (63/14v), Lélekbenn (61/13r);

ajtóhozz (52/8r), Áldozóhozz (55/10r); utánn (49/5v). Benkő a felvilágosodás korabeli írás-beliséget vizsgálva a Debreceni Grammatikából és Kazinczy korai műveiből hoz példát az inesszívusz rag n formánsrészének geminációt tükröztető írásmódjára (1960: 460), az al-latívusz ragnak hosszú mássalhangzós alakjára pedig a Révai Miklósnál olvasható Kihezz névmást idézi (i.m. 221), amelyet „grammatikai alapon való »tudós« kikövetkeztetésnek”

tart (1960: 380).³ 19. század eleji szatmári iratokban szintén előfordult az n nyúlása (vö.

Révay 2010: 39). Mivel ezek az alakok a korszak irodalmi és nyelvi vitáinak kiemelkedő vezéregyéniségeinél és egy közkézen forgó grammatikában is megtalálhatók, gondolhatunk akár az ő példájuk, illetve a nyelvtan normaalakító hatására is e jelenségnek más szerzőknél való felbukkanása kapcsán. A honnan? kérdésre felelő határozóragok egy kivételével közép-ső nyelvállásúak: kezdetétől (54/9r), de fertelemtűl (64/15r).

Mivel mind a két szövegben ingadozó az E/3. birtokos személyjel hangalakja: népiért (L 47/3r) ~ népéért (Kr), kezdetétől (L 54/9r) ~ kezdetitől (Kr), arra következtethetünk, hogy beszédben mindketten használhatták az -e és az -i személyjelet is. A veláris hangrendű sza-vakban az irodalmi normánál gyakoribb a -ja személyjel: állapotjáért (46/3r), áldozatját (73/22r).

A T/3. személyű birtokos személyjel mindkét szövegben -ek ~ -ök/-ok ~ -ak változatban fordul elő, tehát teljesen hiányzik a két felső nyelvállású alak. A maguk visszaható névmás is csak nyíltabb magánhangzóval található meg: magokat (51/7r). Az -ük személyjel helyett az illabiális és nyíltabb -ek alakot olvashatjuk: bennek (47/3v), „Szenteidnek esedezések által”

(90/34r), (ezeknek) idvezségekért (47/4r); és Kritsfalusinál a két fokkal nyíltabb -ak személy-jel is felbukkan a mindnyájakról (81/27v) szóban.

Az igeragozásban megtalálható az -n személyrag E/3.-ban: vagyon (89/33r, hiszen (75/23v). Az áldoz igét ikesen használják mindketten: áldozik (88/32v). Az iktelen igének az északkeleti régióban napjainkban széles körben elterjedt -l személyragos alakja E/2. sze-mélyben már ekkor is felbukkan: igéiddel tanitol (95/38v).

2.2.3. Mondattani jellemzők

Elsőként a mennyiségjelző után álló többes számot emeljük ki: két egyházi szolgák (57/11r), sok ezer Arkangyalok, és sok tiz ezer Angyalok (75/23r). Amikor azonban nem az egyházi szókincsbe tartozó szó előtt áll számnévi jelző, akkor a jelzett szó egyes számba kerül: még vagy két, három ének (52/7v). A birtokos jelzős szószerkezet meghatározó tagját a fordító és a másoló is a -nak, -nek genitívusz raggal látja el: életeinknek „minden” napjaiban (54/8v–9r). A való folyamatos melléknévi igenév gyakran felbukkan mindkét szövegben:

„A feljülről való békeségért” (46/3r), vér nélkül való (63/14v), de az is előfordul, hogy a fordító által használt alakot beálló melléknévi igenévvel helyettesíti Lupess: „Az 1ső An-tifonához tartozandó Könyörgés” (48/4v). A határozói igenevet -ván/-vén képzős alakban használják:„a Kar el végezvén az éneklést” (51/7v).

A múlt idők közül az elbeszélő és a befejezett múltat egyaránt megtaláljuk: „meg áldá, meg szentelé, meg szegé azt ’s adá a maga Szent Tanitványinak és Apostolinak” (76/24r);

„az embert a magad képére, és hasonlatosságára teremtetted, és minden kegyelmeddel fel

3 A -hozz alak felbukkanása Kritsfalusinál esetleg kapcsolatba hozható Révai 1775-ös nagykárolyi tanárságával.

64 Révay Valéria

ékesítetted” (53/8v). A régmúlt és a folyamatos múlt csak egy-egy mondatban jelenik meg a liturgia szövegében: a régmúlt mindkettőjüknél azonos módon: „mivel az előtt tsak két ré-szét énekelte volt el” (68/18v); a folyamatos múlt csak Lupessnél: „azon éjtszakán, mellyen el árultatik vala, vagy is inkább maga által adja vala magát a világ életiért” (75–76/23v), Kritsfalusi viszont ugyanott szenvedő jelen idejű igét használt: elárultatik .