Péntek János
BBTE BTK Magyar és Általános Nyelvészeti Tanszék Szabó T. Attila Nyelvi Intézet, Termini, Kolozsvár
pentekj@gmail.com
Bevezetés
Az etnikai identitást több – személyenként vagy csoportonként eltérően, sajátosan szer-veződő – meghatározó jegy összességének tekintem, olyan jegyekének, mint a nyelv, a kultú-ra, a vallás, a hagyomány. Véleményem szerint az egyes identitások között nincs fejlődésbeli vagy értékbeli különbség, nincsenek fejlettek vagy kevésbé fejlettek, csak a történelmi múlt-tal és az aktuális helyzettel összefüggő másság van. Az egyes identitásmodellekben a nyelv eltérő szerepet játszhat. Megtévesztő azonban az a vélemény, amely azt sugallja, hogy az ún.
államnemzeti identitásban a nyelvnek mint kulturális tényezőnek nincs szerepe. Ellenkező-leg: az államnemzethez kapcsolódik a kiemelt státusú és presztízsű államnyelv, amely – mint a moldvai magyarok példája is bizonyítja – rendszerint fölé és szembehelyezkedik mind saját nyelvjárásaival, mind az illető állam területén beszélt más nyelvekkel. Ily módon az asszimi-lációs nyomás, a kényszerítés eszköze.1
Az identitás vállalásának és megvallásának joga alapvető jog, hozzátartozik az ember méltóságához. Annak kellene lennie, annak ellenére, hogy ez most nem mindig és nem min-denhol kinyilvánított és ritkán kodifikált. Az identitás ilyen értelemben helyzetfüggő, szabad-ságfüggő, jogfüggő, érdekfüggő, a szabadság és a méltóság fokmérője. Nagyon gyakran aka-dályokba ütközik az, hogy az etnikai csoport és a csoporthoz tartozó személy szabadon, általa használt névvel nevezhesse meg önmagát, maga mondhassa meg, ki ő. A hatalmi fölényben álló, agresszív identitású csoport folyamatos nyomással kényszerítheti rá a létszámban, stá-tusban alárendelt csoportot védekező identitásra, arra, hogy elrejtse vagy álcázza az identitá-sát. Ennek a nyomásnak lehetnek az eszközei a külső, gyakran sértő, gúnyos megnevezések (exonimák), amelyek többnyire kétségbe vonják, gyöngítik a másik csoport önazonosságát.
Ezek rendszerint az alapidentitás valamely meghatározó elemére irányulnak, nagyon gyak-ran a nyelvre, és különösen hatásosak akkor, ha az illető közösségnek nincs saját értelmisége, amely tudatosíthatná a külső manipulálásokat. Ilyen manipulációs kísérlet volt például az előző század második felében a románban a magyarokra vonatkozó két etnonima, a maghiar és az ungur jelentésbeli differenciálása: az előbbi a romániai magyarok neveként, az utóbbi a magyarországiakra vonatkozó névként. A névbeli megkülönböztetés nyilvánvalóan a meg-osztásra irányult, az azonosság tagadására.
A terminusok, kategóriák elméletek és ideológiák hálójában születnek és használatosak, elfedik a valóságot és különösen a folyamatokat. Jellemzően ez a helyzet a csángó megne-vezéssel. A népcsoport bizonyára legjobb mai ismerője, Tánczos Vilmos ezt írja: „A Mold-vában élő katolikus lakosság egészét moldvai csángó néven tartja számon a tudományos
1 Az etnikai identitás és a nemzeti identitás viszonyát nem kívánom tárgyalni, de ezt sem fejlődésbeli fokozatnak tekintem. Kétségtelen azonban, hogy más jellegű feszültségek keletkez(het)nek az etnikai identitás és a kulturális nemzeti, ill. az államnemzeti identitások között.
117 Etnonimák és identitások
irodalom és a köztudat.” (Tánczos 2011: 10). Ebben az értelmezésben, akikről csángóként írunk, beszélünk, legalább kétszázezren vannak. A másik végletet a hivatalos statisztika tárja elénk: az Országos Statisztikai Hivatal közöl egy olyan táblázatot a 2011-es népszámlálás alapján,2 amely az egyes etnikumok és a felekezetek kapcsolatának számadatait tartalmazza.
Ezen az szerepel, hogy összesen 1536 személy vallotta magát csángónak. Az ÉkSz.2 a csángó megnevezést mai köznyelvi jelentésében így regisztrálja: melléknévként: „Bukovinában, ill.
Moldvában élő v. onnan származó magyar <népcsoport>, ill. ehhez tartozó, vele kapcs.”, főnévként: „Csángó személy, kül. férfi.” Közhasználatú jelzős kapcsolatai azonban ennél is kiterjedtebb jelentésszférára utalnak: hétfalusi, gyimesi, dévai stb. A velük foglalkozó mai kutatásokban ez az elkülönülés tapasztalható: 1. a dialektológiában: ’a moldvai magyarok nem székelyes csoportja’, 2. a néprajzban: ’moldvai magyar’, 3. (mint Tánczosnál láttuk)
’moldvai katolikus’.
Előadásomban azt kívánom bemutatni, milyen szerepet játszottak a különböző exonimák és az ezeket kísérő külső minősítések, kényszerítések és megalázások a moldvai magyarok identitásvesztésében, identitáscseréjében. Az ő etnikai, nyelvi és felekezeti szigethelyze-tükben bizonyára elkerülhetetlen volt az identitáscsere, az asszimiláció. A megnevezésükre használt külső megnevezések és a hozzájuk társuló stigmatizálások azonban többnyire erősí-tették, gyorsították ezt a folyamatot. A kérdés tárgyalásában a következőkben előbb történel-mi idősíkokra bontva, horizontálisan jelzem a változásokat, majd a két legfontosabb identi-tásjegy, a nyelv és a vallás (hitélet) vonatkozásában tekintem át az elmúlt két és fél évszázad folyamatait. Mindebben elsősorban a tőlük származó, a MMTnySz.-ból vett nyelvi adatokra támaszkodom (a szótár anyagának legnagyobb részét az előző század közepén gyűjtötték).
A 18. század közepéig, fél évezreden át
A 12–13. században a középkori magyar királyság keleti határainak megerősítése céljá-ból jelentős számú magyar népesség került Moldvába: katonaság a végvárakba, véghelyekre, különböző rendállásúak az akkor alakuló városokba, parasztok Belső-Erdélyből. Ez utóbbiak falusi településeket hoztak létre, olyan jelentős magyar falvakat, mint pl. Szabófalva, Kelgyest, Balusest, Bogdánfalva, Forrófalva, Klézse, Lujzikalagor stb., 1526 után elszigetelődtek a ma-gyar világtól, önellátó paraszttársadalomként élték életüket, a következő két és fél évszázadban pedig a Vatikánon és a közelükben élő székelyeken kívül a magyar világ elfeledkezett róluk. De mindig eltaláltak hozzájuk azok a magyarok, akiknek valamilyen okból menekülniük kellett.3
Ekkor már a társadalmi ranglétra alsóbb szintjein helyezkedtek el: részes szabadparasz-tok, robotra kötelezett parasztok vagy jobbágyok voltak. A 18. századig elenyésző számban lehettek körükben székelyek. Településeiket magyar településekként ismerték. Saját nevük a magyar volt, román megnevezéssel ungur, a velük együtt élők magyar megnevezéssel: oláhok, cigányok, románul valah, țigan, az alsóbb szint további státusai szerint: răzeș, rumân, vecin (vö. Borsi-Kálmán 2012: 49-50). Kívül rekedtek a nyugati kereszténység keleti határvonalán, vallásuk révén is idegenek voltak: római katolikusok ortodox környezetben román megnevezés-sel: catolic vagy papistaș. Környezetük számára könnyű volt megkülönböztetni és megnevezni őket: a magyar és a katolikus, az ungur és a catolic szinonimájává vált egymásnak: elég volt ki-mondani az egyiket, mindenki hozzáértette a másikat. A román történelmi források és a vatikáni
2 http://www.recensamantromania.ro/rezultate-2/Vö. 14. táblázat.
3 A történeti folyamatra nézve ennél jóval részletesebben l. Tánczos 2011: 9–28.
118 Péntek János
iratok egyaránt így ismeri őket, így1646-ban Bandinus püspök is. Beke Pál jezsuita szerzetes jelentésére hivatkozva írja Tóth István György: „Mivel … a katolikusok nagy többsége ma-gyar, a katolikust magyar vallásnak hívják és a katolikus papot magyar papnak, még akkor is, ha német a nyelve.” (Tóth 2006: 16).4
A (jórészt Szeret menti) archaikus csoport saját neve tehát a magyar volt, magyarnak vallot-ták magukat, és ezt a 20. században lejegyzett adatok is tükrözik:5 Mi lesz itten velünk ezekvel a magyarokval? (Lujzikalagor). || Honnat leltik meg magik, hogy itt vannak madzsarak?
(Szabófalva). || Ök /a románok/ nekünk asz mongyák: magyarak (Lészped). || Örzik magikba, hogy magyarak. | Ittegyen es vannak magyarok (Pusztina); igaz magyar: A város nagy Szu-csáva, azok igaz magyarok vótak (Bogdánfalva); régebb magyar: Ék pedig régebb magyarok (Ku). Római katolikusok: katolikus, kátolik: Madzsar kătolikak vadzsunk (Tráján). | Tudják, mellik katolikusz, nem román (Szabófalva).
Madéfalva után: még mindig természetes nyelvi folyamatok
A 18. század második felében a Madéfalvi vérengzés után nagy számban menekülő, átte-lepülő székelyek önálló, új településeket hoztak létre (Pusztina, Frumósza, Lészped, Magyar-falu), már meglévő román (Dózsa, Ketris, Dománfalva stb.) vagy magyar falvakba (Diószén, Lujzikalagor, Klézse, Forrófalva stb.) települtek be. Jóval inkább keveredtek a románokkal, mint a korábbi magyar falvak lakói. Mindenképpen az ott már meglévő társadalmi rendbe tago-lódtak be, kényszerűen feladva korábbi székelyföldi státusukat.6 Megnevezésben is megjelenik a székely és a magyar megkülönböztetése. A székelyek tudtak a Moldvában élő magyar kato-likusokról, de identitásban nem azonosultak velük. A székely identitás Erdélyben is bizonyos tekintetben fölébe helyezte magát a magyarnak, és noha itt menekültek voltak, egy idő után ez történhetett Moldvában is. A helybéli románok bizonyára nem tudtak róla, mi a viszonya a két csoportnak (ma sem tudják még az értelmiségiek sem, hogyan viszonyul a székely identitás a magyarhoz), de számukra ez közömbös is volt. Legfeljebb csak annyiban, hogy a székelyek a kezdeti időszakban nem tudtak románul, letelepedési helyüktől és helyzetüktől függően ott váltak aztán kétnyelvűvé. Ezzel mindenképpen elkülönül egymástól a székelyek székelyföldi és moldvai csoportja.
A 20. században lejegyzett adatokban: magyar: A Szereten túl Ploszkocény magyar falu (Pusztina); székely: Aszonygyák, székelek vagyunk mük (Rosszpatak). || Nekünk asz monygy-ák: székelek (Szőlőhegy). || Mük székelyek vagyunk, úgy vagyunk feladval, hogy mük széke-lyek vagyunk (Esztufuj). | Nekünk monygyák a csángó falukból valók, hogy székejek, amijér ámesztëkáltak /= kevertek/ vagyunk az olával (Pokolpatak). Ez utóbbi arra való utalás, hogy a „székelyes” moldvaiak magukat nem, de a tőlük eltérő nyelvjárású csoportot csángónak te-kintik, amazok pedig jellemzőnek tartják, hogy a székelyek a románokkal vegyes falvakban élnek.
4 Ismeretes, hogy 1439-ben a magyarországi husziták jelentős csoportjai az inkvizíció üldözései elől Moldvába menekültek, és az is, hogy a 16. században erdélyi hatásra Moldvában is fontos szerepet játszott a protestantizmus (Tóth 2006). Ez azonban nem változtatta meg azt alapvető helyzetet és tudatot, hogy Moldvában a magyar és a katolikus egyet jelent.
5 1905-6-ban Wichmann ezt rögzítette: magyar: „sowohl der magyarisch sprechende als der rumänisierte, rumänisch sprechende „Magyare” (CsángSz.).
6 Ez alól nyilván kivételt képeznek a későbbi bukovinaiak, akik 1784-ben tovább vonulnak Bukovinába, és ott telepednek le.
119 Etnonimák és identitások
A 18. sz végétől: a csángózás első lépcsője, a zavarodottság jele
Mintegy ötszáz esztendő úgy telt el, hogy az egyébként bőséges vatikáni és moldvai forrá-sokban nyomát sem találjuk a csángó névnek. Első említésükre 1781-ből Zöld Péterre szokás hivatkozni (csángómagyarok), Sántha Attila azonban hitelesnek tekinti a név egy 1746-os és egy 1762-es előfordulását is (ez utóbbi személynévként, személynévhez kapcsolva: Csángó Pusztina Erzsébet) (Sántha 2012). A név a moldvai magyarok régebbi (nem székely) csoport-jának gúnyneveként jelenik meg (csángó, csángómagyar ~ r . ceangău. Nem idegen csoporttól eredő megnevezés, de nem is magától az így megnevezett csoporttól) (olyan csoport nincs, amely önmagát gúnyolná): egyik magyar (székely) csoport nevezte meg ezzel a másikat, a nem székelyt. A névadók csak az akkor odakerült székelyek lehettek. A moldvai székelyek ezzel az övékétől eltérő beszédjükre utaló külső, sértő, gúnynévvel mintegy kétségbe vonják a (a régeb-bi, ott talált) moldvai magyarok magyar identitását, csánogónak, csángónak nevezik őket, an-nak alapján, hogy leggyakrabban használt szavukat, a csinál igén csánan-nak ejtik (Péntek 2014).
Ezt ők folyamatosan sértőnek érzik, egészen napjainkig.7 Mindez nem érinti azt, hogy továbbra is szoros a korreláció a magyar és a katolikus, valamint az ungur és a catolic között. A magyar/
ungur elfogadott külső és belső etnonima, általánosabb értelemben magyar a népcsoport egésze, szűkebb értelemben magyar a moldvai magyarok nem székely része.
A zavarodottságra utaló adatok: Nem tartjuk magunkat csángóknak, magyarok vagyunk (Jenekest). Azt tudzsuk, hogy csángójak vadunk (Kelgyest). || De hát nem csángók vótak, hát sziékëlyëk (Bogdánfalva).
Felfedezésük és a kétféleség regisztrálása a 19. században
Több mint ötszáz év elteltével a moldvai magyarokat valósággal fel kellett fedezni. Az első hírnök Zöld Péter, maga is a madéfalvi megtorlás áldozata, aki börtönből szökve katoli-kus papként öt évet töltött Moldvában. A 19. század első felében őt követő Petrás Incze János pusztinai plébános, majd Jerney János világosan látják, hogy a moldvai magyarok kétfélék:
csángók és székelyek (csángó-magyar és székely-magyar csoportot különböztetnek meg).
Petrás Incze egyébként, aki 1839-ben 57 300-ra becsülte a Moldvában élő katolikusok számát, azt is megjegyezte, hogy „ezek közül mintegy 30-40-50 ezeren mais hol jobban hol rosszabban Magyarul beszélnek, a’ többiek magokat Magyaroknak hivatni erössen szeretik, de magok vagy egynehány hibás szavat vagy pedig semmit, egy kevés elpiruló szégyennel az ősi nyelveken kérdezőknek oláh, nem tudommal felelnek.”8 1906–7-ben ugyanezt tapasztalja Wichmann.
Petrás Incze megjegyzése vonatkoztatható a már akkor is tapasztalható nyelvcserére, és arra is, hogy éppen azok tartják magukat magyaroknak, akik „hibásan” használják a magyar szavakat.
Az első utazók, az őket leíró magyarok is eltérő beszédjüket teszik szóvá. Kováts Ferenc 1870-ben megjelent útinaplójában két évvel korábban tett utazásuk tapasztalata alapján jelzi, hogy eltér egymástól a Tatros és Tázló melletti „székely települések” lakosainak nyelve a csángó magyarokétól. Az előbbiek „nyelv tekintetében az erdélyi székely beszédmódjától miben sem különböznek, addig a csángó magyarok sajátszerű dialectussal bírnak, mely ab-ban áll, hogy selypeskedő gyermek módjára ejtvén ki a szavakat, s helyett mindenütt sze-t, cs
7 A kanonizált etimológia szerint is pejoratív értékjelentésű a csángó: ’kóborló, a rendtől eltérő, deviáns’. A gúnyra való hajlam, az eltérő beszédmód kigúnyolása általános az egyes falvak, vidékek lakói közt, Moldvában is mind a mai napig (Halász 2008: 198–200). Ezt erősíti meg nekem írt levelében Sántha Attila is.
8 Domokos Pál Péter alapján idézi Vincze 2008: 10.
120 Péntek János
helyett cz-t használnak…”, „Szeretik a kicsinyítő szókat…” „Egyébként tisztán és érthetően ejtik ki a magyar szókat, nem nyújtván azokat, mint a székelyek.” (l. mindezt: Péntek 2015:
71 kk.). Ezzel a magyar szellemi életben is egyre inkább gyökeret ver az a vélemény, hogy nem igazi magyar voltuk indokolja a csángó megnevezést, eredetük, valamint nevük rejtélye és ro-mantikája pedig egyre nagyobb érdeklődést kelt. Ettől kezdve folyamatos a nem székely csoport nyelvének már Kovátsnál tapasztalható infantilizálása.9
A 19. század 2. felében: a csángózás 2. lépcsője, kiterjesztése a moldvai magyarok egészére
1859-ben, a román állam létrejöttekor az állami népesség-összeírás Moldvában az 52 811 római katolikus 71.5%-át még magyar anyanyelvűként regisztrálja: „…1897-ben Dominique Jacquet jászvásári püspök azt közli Hurter jászvásári konzullal, hogy »Moldova körülbelül 65 000 magyar eredetű katholikus lelket számlál. Belőlük 40 000 nem ért mostanig más nyel-ven, csak magyarul.«” (Vincze 2008: 11). A román állami keretben meginduló oktatás a román nyelvet és írásbeliséget terjeszti, a katolikus papképzés is román neofitákat nevel, az egyetemes római katolikus egyház a magyarok számára egyre kevésbé római katolikus ~ romano-catolic, és egyre inkább româno catolic. A magyarnak a templomi használatból való kitiltására már 1889-ben sor kerül (Vincze 2008: 17).
A magyar köztudat és nyilvánosság, a székelyföldi székelyek, de a románok is egyre inkább egy kalap alá veszik a moldvai magyarokat: a moldvai székelyek is átkerülnek a lenézett csán-gó/ceangău „státusba”. Minden moldvai magyar csángóvá válik, mindnyájukra kiterjednek az általánosító és megoszló, gyakran szemben álló vélemények: nem igazi magyarok, nem is ma-gyarok, rejtélyes mama-gyarok, idegen eredetűek vs. mind székelyek, régebbi székelyek stb.).10 A csángó nyelvjárás megnevezés is egyre inkább kiterjed a nyelvváltozat egészére, annak alapján pedig, hogy Wichmann Szabófalván és környékén gyűjtött, Csűry pedig ettől délebbre, Bogdán-falván, Szabó T. Attila nyomán – a nyelvföldrajzi kutatások módszeres feldolgozását megelőző-en – a kétféleség helyett a hármas belső tagolódás válik elfogadottá.
A 20. százdban: a csángózás 3. lépcsője, kiterjesztése más peremrégiókra
A 20. században a csángó név jelzős kapcsolatokban egyre inkább kiterjedt más, peremhelyzetű kisrégiókra. Állandósul a moldvai jelző: moldvai csángó, de a gyimesi, a hétfalusi, a bukovinai stb.
is. Ebben szerepe lehetett a név feltételezett etimológiai jelentésének is (‘elcsángált’). Újabb szár-mazékokban összekapcsolódik a szórvány fogalmával: csángósodik, csángósodás. Ebben a nem indokolt általánosításban bátorító szerepe lehetett az 1936-ban német nyelven megjelent CsángSz.-nak, amely ismert címében egyaránt csángó nyelvjárásinak nevezi a moldvai északi régióját és a hétfalusit (Wörterbuch des ungarischen moldauer nordcsángó- und des hétfaluer Csángódialektes), holott a szótár nyelvi anyaga éppen cáfolata a két régió nyelvjárási összetartozásának.
9 Erről bővebben Bodó 2013. Szabó T. Attilánál is ez olvasható: „A csángó nyelvjárásnak a kicsinyítésre, becé-zésre gyöngédítésre való nagy hajlama kétségtelenül összefügg a csángóság életformájával [...] szelíd, gyermekies gondolkodásmódjával.” (Szabó T. 1972. 140). Murádin László is e nyelvváltozat alacsonyabb fejlettségi szintjével hozza összefüggésbe az összefoglaló megnevezések hiányát (Péntek 2015: 148).
10 Nem lehet elhallgatni azt az egyébként tabunak számító jelenséget, hogy a csángókkal kapcsolatos ünnepi és szakmai retorikával ellentétben a székelyföldi székelyek körében napjainkban is általános a csángók lenézettsége és a velük szembeni intolerancia.
121 Etnonimák és identitások
A név használatának ezt az indokolatlan és megtévesztő kiterjesztését a szakmabeliek nem tudták megakadályozni. Érthető volt, de teljességgel hatástalan dr. Kós Károly kifakadása egyik fontos dolgozata lábjegyzetében 1949-ben: „Itt jegyezzük meg, hogy a csángó elnevezést mi legrégibb és legáltalánosabb értelmében, moldvai néprajzi csoportunkra alkalmazzuk.
Az alig a XVIII. században a csíki Gyimesbe, illetve Bukovinába kiköltözött székelyekre a „csángó” elnevezést csak újabban alkalmazzák a hagyományos „gyimesiek”, illetve „bu-kovinai székelyek” mellett. A barcasági magyarok „csángózása” pedig éppen helyi (a közeli háromszéki falvak részéről használt) gúnyolódás eredménye, még analógiás magyarázata sincs, és a régi „tízfalusiak” vagy „hétfalusiak” vissza is utasították. A „csángó” elnevezés eme újabb székely-centrikus, tudálékos, csúfolódó vagy eredetieskedő kiterjesztése tehát ko-moly alap nélküli, megtévesztő s így helytelen és elvetendő.” (Dr. Kós 1949/1976: 213).11
1920—1945 között a románban is pejoratívvá vált a katolikusok korábbi semleges unguri elnevezése, így kezdték csúfolni őket. „Minden adódó alkalommal szemükre vetik, hogy ungu-rok, magyaungu-rok, csángók, bangyinok, és ezt nemcsak magánszemélyek cselekszik, hanem egyes katolikus településekről származó hivatalnokok is.” (Diaconescu 2008: 122).
A század közepén egy rövid, viszonylag kedvező konjunkturális időszakban lehetővé vált nyelvük, kultúrájuk kutatása. A diktatúra éveiben megjelenik, és hivatalos doktrínává válik a román eredetükre vonatkozó teljesen alaptalan áltudományos tézis. A román asszimiláció áldo-zataiból a magyar asszimiláción átesett, megmentésre váró román áldozatokká válnak. Román részről is egyre erőteljesebb a magyar, sőt csángó identitásuk megkérdőjelezése, nyelvük egyre inkább madárnyelvvé, az ördög nyelvévé válik. Ebbe bekapcsolódik a katolikus egyház is. A II.
vatikáni zsinatot követően, amikor hitük gyakorlásában szerepet kaphatott volna az anyanyel-vük, identitásuk és nyelvük kétségbe vonásával a román kapott egyre nagyobb és kizárólagos szerepet. A moldvai magyar mint ismeretlennek, nem létezőnek tekintett csángó nyelv tilalom alá került.
A század utolsó évtizedétől, a moldvai magyarok számára is szabadnak vélt világban, sok-féle jó szándékú, részben megkésett törekvés indul el nyelvük, kultúrájuk megmentésére. Ez is a feltételezett csángó identitás keretében történt és történik. Még az Európa Tanács támogatá-sának is az lett volna a feltétele, hogy magukat, nyelvüket a magyartól függetlenül, csángóként határozzák meg. Ez sikertelen volt: magyar részről is mintegy magyarságuk megkérdőjelezése volt, román részről folytatódott, mintegy megerősítést kapott magyar eredetük megkérdőjele-zése. Miközben a legközvetlenebb magyar szomszédjaik, a székelyföldi székelyek csángóként szintén lenézték és lenézik őket.
Kevesebbségüknek, alávetettségüknek maguk is tudatában vannak: Mik magyarok kicsi-debb /= kevesebben/ vagyunk (Borzest). | Kicsikicsi-debb /= kevesebb/ a magyar (Doftána).12 A ro-mánok gúnyolják őket magyarságuk miatt: Csúfoltak essze a rományok (Pusztina). bangyin:
Nekünk ugy monygyák vala, banygyin (Esztufujt). | Mi jövettek vagyunk. Bangyenek. Ami azt jelenti, hogy mindcsak a magyarokhoz tartoznánk, s nem volna annyi igazunk, mint nekik (Forrófalva); bozgor: ’hontalan, hazátlan’: A rományok mocskoltak, mer aszonták: ești boz-gor, úgy mondták, mer magyar vagy (Pusztina). | Ha megharagudnak, még azt es mondják,
11 Itt csak annyit kívánok megjegyezni, hogy a csángó elnevezésnek nem is ez volt a legrégebbi és legáltalánosabb értelme, hanem az, amelyhez a dialektológiai szakirodalom tért legújabban vissza Benkő Loránd javaslata nyomán:
a nem székelyes, archaikus, Szeret menti régió.
12 A moldvai magyarban eléggé általános, hogy a kicsi kizárólag ’kevés’ jelentésű, a kicsibben ’kevesebben’, a kicsike viszont ’kicsi’ jelentésű.
122 Péntek János
hogy bozgor. Ezt azért mondják, hogy ők nem értik a magyar beszédet, s akkor azt mondják:
bozgerálunk. (Forrófalva).
Összekapcsolódó és szétbomló identitáselemek: nyelv, vallás, hagyomány
A moldvai magyarok etnikai identitásának meghatározó eleme tehát a nyelv, a vallás és a hagyomány lehetett, akárcsak a többi moldvai etnikumé. Ezek mind megkülönböztették őket a
A moldvai magyarok etnikai identitásának meghatározó eleme tehát a nyelv, a vallás és a hagyomány lehetett, akárcsak a többi moldvai etnikumé. Ezek mind megkülönböztették őket a