Fenntarthatóság, fenntartható fejlődés

A fenntartható fejlődés fogalma 1987-ben a Brundtland-Bizottság (World Comission on Environment and Development) Környezet és Fejlődés Világbizottság, WECD) közzététele után terjedt el széles körben. A Bizottság az ENSZ felhívása nyomán alakult meg, az ENSZ-közgyűlés 1983. őszi 38. ülésszakán elfogadott 38/161. számú határozat értelmében. Elnöke Gro Harlem Brundtland, az akkori norvég miniszterelnök lett. A

bizottság létrehozása szerinte azért volt fontos, mert a problémák megoldásával eddig olyan intézeteket bíztak meg, amelyek nem tudtak megbirkózni azokkal.

A Bizottság eredetileg a harmonikus fejlődés, ill. az ökológiailag fenntartható fejlődés kifejezést javasolta, mivel a harmonikus fejlődés az alapszükségletek kielégítésével együtt a jobb életkörülmények elérésének lehetőségét teremti meg mindenki számára, ésmegkívánja azoknak az értékeknek a támogatását, amelyek révén a fogyasztási szint az ökológiai határokon belül marad.

A Bizottság a környezetvédelem mellett az emberi szükségletekre helyezte a hangsúlyt. Olyan alapszükségletekkel foglalkozott, mint az élelmiszerekhez való hozzáférés, az egészséges ivóvíz vagy az egészség megőrzése. A gazdasági növekedésnek tehát két elő feltétele van:

• a népességnövekedés jelentős csökkenése,

• a természeti erőforrások használatának csökkentése piaci mechanizmusok bevonásával, pl. olyan ökoadók bevezetése, amelyek a valóságos környezeti költségeket a gazdasági tevékenységbe szervezik.

A fenntartható fejlődés röviden olyan fejlődés, ami biztosítja a jelen szükségleteinek kielégítését anélkül, hogy lehetetlenné tenné a jövő generációk szükségleteinek kielégítését. A fogalom tágabb értelmezés szerint jelenti a fenntartható gazdasági, ökológiai és társadalmi fejlődést is, de szokás használni a szűkebb, környezeti jelentésben is (értsd az időben folyamatos, optimális erőforráshasználat és környezeti menedzsment), a fenntartható fejlődésre korlátozva a fogalom tartalmát.

Ez utóbbi, szűkebb értelmezés szerint a fenntartható fejlődés érdekében fenn kell tartani a természeti erőforrások által nyújtott szolgáltatásokat, és meg kell őrizni a minőségüket.

A természeti erőforrásoknak a fenntartható fejlődés szempontjából három csoportját szokás megkülönböztetni (1.2.2.1.ábra):

• megújuló természeti erőforrások (víz, biomassza stb.);

• kimerülő, azaz nem megújulók (ásványok);

• részben megújulóak (talajtermékenység, hulladékasszimiláló-kapacitás).

1.2.2.1. ábra

A fenntartható fejlődés követelményei a következőkben összegezhetőek:

• a megújuló természeti erőforrások felhasználásának mértéke kisebb vagy megegyező legyen a természetes vagy irányított regenerálódó (megújuló) képességük mértékével;

• a hulladék keletkezésének mértéke/üteme kisebb vagy megegyező legyen a környezetszennyezés befogadóképességének mértékével, amit a környezet asszimilációs kapacitása határoz meg;

• a kimerülő erőforrások ésszerű felhasználási üteme, amit részben a kimerülő erőforrásoknak a megújulókkal való helyettesíthetősége, részben a technológiai haladás határoz meg.

A fenti elvek megsértése erőforrás-szűkösséghez vezet, feltéve, hogy:

• a környezet nyújtotta szolgáltatások és javak alapvetőek, nélkülözhetetlenek a gazdasági rendszer számára;

• léteznek nem kielégítő helyettesítési lehetőségek az újratermelhető tőke és a környezeti funkciók között;

• a környezeti funkciókat a technikai haladás adott mértéke nem növeli.

A fenti három kritérium bizonyos óvatosságot takar. A közgazdászok ugyanis már számtalanszor tévedtek amiatt, hogy nem vették figyelembe a technikai haladás nyújtotta új lehetőségeket. Így például évtizedek óta visszatérő fenyegetettségként jósolták egyes ásványi eredetű nyersanyagok, köztük például a réz hiányát, közben pedig kiderült, hogy a réz tökéletesen helyettesíthető, sőt számos korábbi felhasználási területén nem is alapvetően fontos a gazdaság számára. A távközlésben a digitális jelek továbbítására az üvegszálak sokkal alkalmasabbak, mint a rézvezetékek, ezáltal a nagyvárosok alól a réz telefonkábelek felszedhetőek, és a rezet más területen újrahasznosíthatják.

Számos más példát is hozhatnánk a technikába vetett hitünk növelésére, ez azonban nem jelenti azt, hogy a technika mindenre nyújt megoldást, különösen azt nem, hogy a megoldás mindig időben érkezik. A gazdasági fejlődésnek két komponense közül az egyik: az ember technológiai leleményessége az energia és más erőforrások felhasználására szinte kimeríthetetlennek tűnik; a másik komponens: a készletek ezekből az erőforrásokból, amikből ezt a leleményességet kamatoztathatjuk, nagyon is végesnek látszanak. A készletek csökkennek, és romlik a minőségük. A helyzet nem katasztrofális, de több mint figyelmeztető.

A fenntartható fejlődést mint kifejezést gyakran bírálják. Ezt azzal indokolják, hogy a két fogalom összeférhetetlen egymással. Ha egy tevékenység fenntartható, akkor gyakorlatilag vég nélkül folytatható.

Amikor egy fogalmat meghatározunk, azt mindig az adott tudásunk szerint tesszük. Ebből a szemszögből nézve a fenntartható fejlődés a következőt jelenti: a természetet megóvó megközelítést kell alkalmazni olyan tevékenységek esetén, amik a környezetre hatást gyakorolhatnak. Alaposan tanulmányozni kell az ilyen tevékenységek hatásait, és gyorsan kell tanulni a hibákból. A cél az emberi élet minőségének javítása, az eltartó ökoszisztémák teherbíró képességének határain belül. A Környezet és Fejlődés Világbizottság (WCED) meghatározása szerint a „fenntartható fejlődés olyan fejlődés, amely kielégíti a jelen szükségleteit anélkül,hogy károsítaná a jövőbeli generációk képességét saját szükségleteinek kielégítésére.”

Beszélhetünk néhány rokon értelmű kifejezésről is:

A fenntartható használat csak a megújuló erőforrásokra vonatkozik. Azt jelenti, hogy olyan arányban használjuk azokat, ami megújulási képességükön belül marad.

A fenntartható gazdaság a fenntartható fejlődés terméke, megőrzi a természeti erőforrásalapot. Alkalmazkodás révén és a tudásban, szervezésben, műszaki hatékonyságban bekövetkező tökéletesedésén keresztül folyamatosan fejlődhet.

A fenntartható társadalom a következő kilenc alapelv szerint létezik:

1. az életközösségek tisztelete és védelme;

2. az emberi élet minőségének javítása;

3. a Föld életképességének és sokféleségének megóvása;

4. a nem megújuló erőforrások felhasználásának minimalizálása;

5. a Föld teherbíró képességének határain belül maradó növekedés;

6. az egyéni magatartás és szokások megváltozatása;

7. a közösségek képessé tétele arra, hogy saját környezetükről gondoskodjanak;

8. a fejlesztés és természetvédelem integrálására szolgáló nemzeti keretek kialakítása;

9. világméretű (globális) együttműködés kialakítása.