13. FEJEZET
mert nem akarták a kitűnő bizonyítványomat lerontani, és mert igen szorgalmas vagyok.” Nos, mit fogsz mondani?
- Azt fogom mondani: „A Szabó tanárnő tisztelteti a tanár urat, illetve tanár úrnőt, és azt üzeni, hogy nekem nincs hangom, és csak azért kaptam jelest, mert nem akarta lerontani a kitűnő bizonyítványomat...”
- Na jól van, fiam, eredj!
Hát így kaptam énekből is kitűnőt, és amikor következő szeptemberben először léptem át a kereskedelmi iskola kapuját, eszembe se jutott, hogy Ilonka néni intelmére még valaha is szükségem lehet. Megnéztem az új iskola tanrendjét, volt abban kereskedelmi alapismeretek, német, francia, történelem, földrajz, algebra, gépírás, gyorsírás, könyvvitel, levelezés, amit csak el tudtok képzelni, még szépírás és torna is. De ének, szerencsére ének igazán nem volt.
Talán egy hete jártunk iskolába, amikor osztályfőnöki órán bejött egy sovány, szemüveges, nagyon magas nő. Azt mondta:
- Kedves lányok, álljon fel az, aki tavaly a régi iskolájában karénekes volt, mert minden pénteken délután kettőtől négyig a jó hangú gyerekek számára énekórát tartunk.
Néma csönd. A jó torkúak is szépen lapultak, mert éppen elég tantárgyunk volt, még délutáni sportkör és délutáni gyorsírásgyakorlás is. Senkinek se volt kedve péntek délutánonként is bejönni az iskolába.
- Na, mi lesz, lányok? Kik voltak tavaly karénekesek?
Csönd.
- Ne tréfáljunk, lányok. Legalább tíz karénekes kell.
Nyugodtan ültem. Rólam igazán nem lehet itt szó.
Sajnos, a többiek se moccantak.
A tanárnő megunta a könyörgést.
- Ha nem jelentkeznek, hát nem jelentkeznek. Nekem igazán így is jó. Ki tudom válogatni én magam is. Óra után lejönnek a tanterembe valamennyien.
A tornaterem sarkában zongora állt. Itt kellett délben felsorakoznunk.
- Álljanak névsor szerint - mondta a tanárnő. - Tessék, kérem, sorban. Antal Magda.
A tanárnő leütött egy billentyűt.
- Skálázzon, fiam.
Antal kornyikált valamit.
- Rendben van. Megfelel... Bakos Gizella. Tessék énekelni.
Szegény Bakos is nyöszörgött valamit.
- Rendben van. Megfelel. Czikó...
És így ment sorba, amíg végre én következtem.
- Horváth Katalin.
A zongorához mentem, és ekkor eszembe jutott Ilonka néni intelme. Hiszen én becsület-szavamat adtam neki...
Szép egyenesen megálltam, szembenéztem a tanárnővel és azt mondtam:
- Szabó tanárnő tisztelteti a tanár úrnőt, és azt üzeni, hogy én csak azért kaptam énekből kitűnőt, hogy ne rontsa le a bizonyítványomat. Énnekem ugyanis hangom nincs...
- Mit motyog?
Úgy látszik, nem mondtam elég értelmesen. Meghajoltam, még jobban kihúztam magam, és még hangosabban mondtam:
- Szabó tanárnő tisztelteti a tanár úrnőt, és azt üzeni...
- Ne szavaljon, drága gyermekem, hanem énekeljen.
- Igenis...
- Igenis.
A tanárnő leütött egy hangot. Rettenetesen figyeltem, és megpróbáltam utána énekelni.
- Na, énekeljen, fiam, énekeljen!
- Kérem szépen, hiszen én énekelek...
- Énekel? Nyöszörög. Vinnyog. Gúnyt űz belőlem. Énekeljen.
- De kérem szépen, hiszen én énekelek...
- Jobban nem tud?
- Nem, kérem...
- Hazamenni... eltűnni... látni se akarom magát!
Így történt, hogy negyvenünkből harminckilencet bevettek az énekkarba, engem egyedül haza-zavartak... Ezek után elképzelhetitek, mennyire vágyódtam hangversenyre, zenét hallgatni...
Meg kellett volna mondani Lacinak. Szegény pénzt adott ki, azt hitte, örömet szerez vele. De nehéz ezt megmondani, mert lehet, hogy ő nagyon szereti a zenét, és kiábrándulna belőlem, ha megtudná, hogy nekem mindegy egy Beethoven-szimfónia vagy a Hullámzó Balaton tetején...
Csak valami tragédia ne történjék a hangversenyen. Például ne aludjam. Borzasztó volna. A karmester int... a zenekar egészen halkan játszik, én meg hangosan horkolni kezdek. Majd jól megcsípem a karomat, vagy összekarmolom a tenyeremet, hogy fájjon, és akkor biztosan nem fogok elaludni...
Tulajdonképpen még egy csomó más gondom is van. Háromtól négyig tanítanom Dórikát. Jó, itthon mondhatom azt, hogy tovább tanultunk. Ötig. Vagy fél hatig. De meddig tarthat az a hangverseny? És hol van? Még jó, hogy más ruhám úgysincs, csak sötétkék rakott szoknyám és matrózblúzom, arra nincs gondom, hogy mit vegyek fel. Persze, amikor Dórikához megyek tanítani, akkor nem szoktam a jobbik blúzomat felvenni, de hangversenyre...
Hát így indultam el otthonról, hogy meghallgassam a hangversenyt, Laci karácsonyi ajándé-kát...
Pont négykor faképnél hagytam Dórikát. Még közöltem vele, hogy Japán területének csak tizennyolc százaléka termőföld. Azt mondta rá: „miért?” Mondtam, mert isten így teremtette, szervusz! És felvettem a tálcáról az ötven fillért.
Laci már a kapuban várt, mulatságos volt, annyi hó volt rajta, mint egy hóemberen. És kalap nélkül, sapka nélkül, ilyen időben!
- Szervusz, Kati, ide nézz, Pacni is velünk jön. Hau-hau, Pacni, köszönj szépen a Katikának!
Zsebéből előhúzta Pacnit, én pedig Rozmár Róbertet vettem elő.
- Messzire megyünk?
- Majdnem a Zeneakadémiára - felelte Laci, és nevetett. Nagyon különös hangverseny lesz, de azt hiszem, örülni fogsz neki. Tudod, mi a program? Beethoven IX. szimfóniája. Nagyszerű, ugye?
- Igen - feleltem bizonytalanul.
- Azt se kérded, ki vezényel?
- Hát... de igen...
- Arturo Toscanini.
Ezt Laci úgy mondta, hogy ennek nagyon kell örülnöm, és tudnom is kell, ki az a Toscanini, hát inkább azt kérdeztem:
- És mikor kezdődik?
- Öt perccel azután, hogy odaérünk.
Rozmár Róbert tudja, nem én, hogy ez meg mit jelenthet.
A Király utcán mentünk végig, a Körút felé. Úgy emlékeztem, hogy a Zeneakadémia a másik oldalon van, a Liszt Ferenc térnél, de nem arra mentünk, hanem befordultunk a Teréz körútra, és megálltunk egy nagy, fényes hangszerüzlet előtt.
- Ide bemegyünk - mondta Laci.
- Ide???
Sohasem voltam még ebben az üzletben. Nagyon szépen kivilágított, nagyon hosszú üzlet volt. Két oldalán pultok. Az egyik oldalon rengeteg kotta, könyv, gramofonlemez a polcokon.
A másik oldalon trombiták, dobok, tangóharmonikák. A segédek csinos egyforma köpenyben sürögtek. Kabátomon elegánsan összébb húztam Regendorf haját, és el nem tudtam képzelni, hogy hol lesz ebből hangverseny.
- Parancsoljanak - lépett hozzánk egy fiatal nő.
- Hanglemezt kérnénk - mondta Laci.
- Tessék, ott jobbra...
- Igenis, azonnal, máris kiszolgálom az urakat - hangzott ebben a pillanatban a pult felől.
Zavartan mentem Laci mögött.
- Tessék, Katika, parancsoljon - mondta Laci udvariasan, és előbbre tessékelt. Fiatalember állt a pult másik oldalán, szőke, szemüveges, és miközben hangosan azt mondta, hogy „kezét csókolom, tessék parancsolni” - ráhunyorított Lacira, és azt mondta: „Szevasz!”
- Toscaninival a Kilencediket szeretnénk...
- Hogyne, természetesen, máris adom, a londoni filharmonikusokkal...
- A New York-ival nincs? - kérdezte Laci.
- Máris nézem, uram... de igen... His Master’s lemez. Parancsolják kipróbálni?
- Igen - mondta Laci.
- Akkor fáradjanak be a kettes fülkébe...
Most láttam, hogy telefonfülkeszerű kis építmények vannak a hosszú bolt legvégében. Ahogy elmentünk a fülkék mellett, halk zene szűrődött ki. Az egyikből divatos sláger: „Egy kis kíváncsi kacsa”, a másikból dobot és trombitát hallottam, de nem tudtam, mi az.
- Ide parancsoljanak... talán a kabátot oda felakasztani, úgy kényelmesebb...
De hiszen mi hangversenyre megyünk! Nincs idő kabátot levetni... És Laci már vette is le a kabátját, és segített rólam is lehámozni a Regendorfot.
- Vigyázz nagyon a lemezekre, Lacikám, nehogy balhé legyen - súgta most az eladó. - Tudod, milyen drága... és ne felejtsetek minden lemez után új tűt tenni... Jó mulatást!
- Nem értem... - mondtam Lacinak, amikor a segéd becsukta a fülke ajtaját.
- Pedig egyszerű, Fókapofa. Pista a legjobb barátom... és van egy undok főnöke, aki most sza-badságon van. Ha nincs benn az öreg, akkor bejöhetek egy kis zenét hallgatni. „Parancsolni méltóztatik?” „Igen, hogyne... szeretném a Tavaszi szonátát... Vagy megnéznék egy jó opera-felvételt” - és akkor behozza ide a lemezt kipróbálásra, és hallgathatok egy kis zenét. Majd ha egyszer nagyon gazdagok leszünk, akkor otthon is lesz gramofonunk és világvevő rádiónk és hangversenybérletünk a Zeneakadémiára, jó? De most figyelj nagyon, ugye, te is szereted a Kilencediket?
- Szeretem - suttogtam elkeseredve. Nahát, még a végén eltörik ez a vacak, azt mondta ez a fiú, hogy drága lemez... és ha már nem igazi hangversenyre jöttünk, hanem egy üzletbe, akkor legalább kérdezte volna tőlem Laci, hogy mit akarok hallgatni. Inkább a Kíváncsi kiskacsát hallgatnám, vagy azt, hogy Lesz maga juszt is az enyém...
- Pszt... figyelj!
Hát ha már ez Laci karácsonyi ajándéka, akkor legalább jó arcot fogok vágni hozzá. Vég-eredményben itt ülök Laci mellett, fogja a kezemet, nem is húzom el, pedig tudom, hogy ez nem illik, de mit csináljak, olyan jó, amikor a tenyerébe veszi a kezemet... és majd vigyázok, hogy el ne aludjam... A lemez forogni kezd, nem, nem csúnya, egyáltalán nem csúnya, emlékeztet is valamire... A többi fülkéből mindenféle zaj szűrődik át, Laci fogja a kezemet, és behunyja a szemét. Csak néha nyitja ki, akkor rám nevet, mintha azt kérdezné, hogy örülök-e, boldog vagyok-e. Anyu mesélte, hogy amikor kislány volt, akkor nem volt más muzsika a faluban, csak vasárnap játszott egy cimbalmos a kocsmában, meg nyáron, hadgyakorlatkor mentek a katonák, és szólt a trombita, meg énekeltek...
Laci megfordítja a lemezt, megcseréli a tűt, megint fordítja a lemezt, megint új tűt tesz be.
Egyszer egy köpenyes néni kinyitja a fülke ajtaját, lemez van a kezében, azt mondja: „Jaj, bocsánat” - és visszacsukja az ajtót, és továbbmegy. Nem tudom, mióta ülünk itt Lacival, és még mindig egész csomó lemez van előttünk, nagyon hosszú ez a szimfónia, fáradtnak érzem magam, de csöppet sem vagyok álmos, inkább szomorú, nem tudom, mitől. És akkor egyszerre Laci megint új lemezoldalt tesz fel, és azt mondja:
- Figyelj, most jön a negyedik tétel...
Vállat vonok, nekem ugyan mindegy, hogy hányadik, mert mind egyforma, és akkor hirtelen...
valami egészen különös dolog történik. Ha hiszitek, ha nem, én ezt a negyedik tételt ismerem.
Újra meg újra visszatér egy dallam... ezt én... ezt... és a zenekar hegedűi közé egyszerre csak énekhang... igen... Hát persze hogy ismerem... hiszen mi ezt tanultuk énekórán... hiszen ezt mi énekeltük...
Ez Schiller Öröm-ódája...
Szeretném megmondani Lacinak, hogy ezt én ismerem... ezt én... ezt én tanultam... de sose tudtam, hogy az a IX. szimfóniából van. Sose tudtam, hogy én ismerem Beethovent... és ez a gyönyörű énekszó, a hatalmas zenekar... mintha az egész világ örülne, a felhők, a fák, az emberek... Olyan érzésem támad, hogy boldog vagyok, és sírni szeretnék... Én mindig azt hittem, hogy a zene számomra érthetetlen... és most úgy érzem magam, mint Ali Baba érez-hette magát az Ezeregyéjszaka meséjében, amikor azt mondta: „Szézám, nyílj meg!” - és egy-szerre lábánál hevertek a gyémántok, smaragdok, ametisztek. Dehogy alszom el... dehogy...
most úgy szeretném, ha egymás után feltehetném a sok ezer lemezt, hallgatnám a hegedűket és hárfákat, csavaroghatnék ebben a csodabirodalomban, amihez váratlanul megtaláltam az ösvényt... Lehet, hogy úgy éltem volna le az életemet, hogy nem lettem volna kíváncsi egy Beethoven-szimfóniára? Mint ahogy van az osztályunkban lány, aki soha el nem olvasna egy regényt vagy egy verset a kötelező olvasmányon kívül... Hát ami azt illeti, olyan sokat én se olvasok...
Vége. Vége. Kész.
Laci nem mozdul. A lemez lejárt, kattant egyet, és megállt a motor.
- Ugye, szép volt?
- Köszönöm. Nagyon.
Óvatosan visszateszi a tokba a lemezeket. Pista már ott áll a fülke előtt.
- Karácsony után szerdán megint jöhettek... akkor megint szabadnapos a főnök... ilyenkor...
- Köszönöm szépen - súgja Laci.
- Köszönöm én is - mondom én.
- Nincs mit. Viszlát!
Végigmegyünk a fényes üzleten. Mindjárt hat óra, záráshoz készülnek.
- Kassza négyötven... Kassza tíz pengő... - hallatszik mögöttünk. És a csomagolóból a hangok:
- Tasakba tettük, kérem. Szíveskedjék vigyázni, nagyon törékeny.
Mi Lacival egymásra nevetünk. Visszük a kincset a fülünkben, a szívünkben. És nem is lehet összetörni.
14. FEJEZET