fejezet--Medikalizálás, patologizálás, pszichiatrizálás

A medikalizáció fogalma

Peter Conrad gyakran idézett meghatározása szerint a medikalizáció azt a modern tendenciát jelenti, melynek során egy alapvet en nem orvosi problémát orvosi szempontból szemlélnek, orvosi fogalmakkal és az orvostudomány nyelvezetét használva írnak le, az orvostudomány magyarázó elveit használva értenek meg és orvosi beavatkozásokkal próbálnak megoldani („kezelni”).¹

Napjainkban nemcsak az életproblémák, hanem a devianciák is medikalizálódnak, melyek maguk is egyre kevésbé puszta szabályszegésnek, és egyre inkább

betegségnek min sülnek. Conrad szerint egy deviancia akkor medikalizálódik, ha a kontrollálását célzó korábbi er feszítések cs döt mondtak, ha létezik valamiféle orvosi beavatkozás (legtöbbször gyógyszer), mely a kontrollálására alkalmasnak látszik, s végül, ha a medicina hajlandó a deviáns viselkedést betegséggé

min síteni. Conrad szerint a deviancia medikalizálása egyben kontrollálásának technológiai formáját valósítja meg. ²

A medikalizáció mindig egyben redukcionizmus is. Egy komplexebb problémakört puszta orvosi-fiziológiai problémává redukál.³ Ha például valaki a depressziót pusztán agyi szerotonin deficitnek tekinti, mely hasonló a cukorbetegségben tapasztalt inzulin-hiányhoz, akkor ez fiziológiaivá változtat egy sok esetben ennél lényegesen komplexebb problémát, s egyben a beteget dehumanizálja, hiszen egy biokémiai rendszerré fokozza le, melynek kémiai egyensúlyát helyre kell állítani.

Ilyenkor a beteg nem a pszichiáter partnere lesz a kezelésben, hanem inkább egy

„megjavítandó” tárgy.⁴

Ma számos olyan panasszal orvoshoz lehet fordulni, mely régebben nem számított volna orvosinak. Néhány évszázada például a rossz házasságot alapvet en erkölcsi problémának tartották. Ma pár- vagy család-terápiát kereshet fel az ebben szenved pár, így a rossz házasság erkölcsi vagy személyes nehézségb l orvosi,

pszichológiai problémává vált. Hasonlóképpen, ha régen egy gyerek fegyelmezetlen volt, vagy az iskolában rosszul tanult, az pedagógiai kérdésnek számított. Ma ilyen esetben nevelési tanácsadóhoz, pszichológushoz, gyermekpszichiáterhez lehet fordulni, aki sok esetben ilyenkor pszichológiai-pszichiátriai zavart diagnosztizál (pl.

viselkedési zavar, figyelemhiányos/hiperaktivitás zavar, olvasási zavar, számolási zavar, stb.) s kezelést nyújt. A korábbi pedagógiai probléma tehát mára átalakult orvosi-pszichológiai problémává. Ugyanez a tendencia érvényes számos más pszichiátriai betegség kapcsán is. Az alkoholizmust, a kábítószer-fogyasztást régebben erkölcsi gyengeségnek tartották, ma sok esetben els sorban orvosi problémának. Az öngyilkosság két évezreden keresztül a keresztény kultúrában erkölcsi b nnek számított. Ma pszichiátriai probléma, s az öngyilkosságot elkövet k háromnegyed részénél pszichiátriai betegséget tételeznek fel.⁵ A tendencia tehát az, hogy amit régen b nnek tartottunk, azt ma sokszor betegségnek tartjuk, amit régen büntettünk, azt ma kezeljük. Így folyamatosan n a betegségek és a betegek száma, hiszen egyre tágabban fogalmazzuk meg azt, hogy mi a betegség.

Medikalizáció a pszichiátriában

A pszichiátria nagyon sok, régen excentrikusságnak, különcségnek vagy egyszer en csak ellenszenves személyiségvonásnak tekintett tulajdonságot patologizált a XX.

században. Egyre több olyan nehézséget, melyet korábban egyszer en csak a mindennapi élet során keletkez normális életproblémának tekintettek, kezdtek ekkortól pszichiátriai zavarnak tartani. Az USA-ban például a pszichoterápiába járás széleskör en elterjedt, az 1980-as évek végére statisztikák szerint a feln tt amerikai lakosság 25%-a vett igénybe életében valamiféle pszichoterápiás segítséget.

Megtörtént a mindennapi élet szokásos problémáinak a pszichologizálása, a pszichológiai “betegségküszöb” látványos lecsökkenése.⁶

Mára a DSM-ben is megjelen pszichiátriai zavarok egy része—mint kés bb látni fogjuk-- alapvet en a medikalizáció eredménye. Nem jelentenek betegséget a szónak a klasszikus értelmében, vagyis nem jelentenek káros agyi vagy

pszichológiai diszfunkciót. A pszichiátriai zavarnak tartott entitások egy jelent s része nem egyéb, mint a környezeti stresszre adott elvárható, adekvát reakció, deviáns viselkedés vagy egyszer en a jól ismert emberi boldogtalanság, a körülményekkel való tartós elégedetlenség.⁷ A DSM modern változatai a bennük felsorolt összes pszichológiai, viselkedési tünetet a mentális zavar jelének tekintenek, függetlenül attól, hogy a tünet diszfunkció eredménye-e, elvárható reakció-e a környezeti hatásokra vagy esetleg szándékos megszegése-e egy

társadalmi szabálynak (deviancia). Ezzel a modern pszichiátria jelent sen túlbecsüli a pszichiátriai betegségek el fordulási gyakoriságát, medikalizálja a mindennapi élet normálisnak (noha esetleg nemkívánatosnak) tekinthet jelenségeit.⁸ Ha nem kell vizsgálni, hogy egy tünet indokolt reakció-e vagy sem, akkor az élettel való tartós elégedetlenség nevezhet dysthimiának, a házastárssal, gyerekkel kapcsolatos bármely tartós konfliktus tekinthet major depresszív zavarnak, a neveletlen gyerek tekinthet viselkedési zavarban vagy figyelemhiányos/hiperaktivtás zavarban szenved nek.⁹ Ahogyan Horwitz megjegyzi: a DSM-IV-be bevezetett új kategória, a Meghatározatlan alkalmazkodási zavar (309.9) kategóriájába voltaképpen bármilyen elképzelhet emberi életprobléma belefér, vagyis bármely probléma

medikalizálására lehet séget nyújt.¹⁰

A medikalizáció hátrányai

Felmerül természetesen a kérdés: miért rossz a medikalizálás? Miért baj, ha egy szenvedést okozó állapotot, mely alapvet en nem betegség, mégis annak tartanak, és kezelnek? Ha a kezelés hatékony, akkor segít annak, aki kapja, akár beteg volt, akár nem, ha pedig nem hatékony, akkor nem az a baj, hogy az adott állapotot betegségnek tartják, hanem az, hogy az alkalmazott kezelés hatástalan volt. Miért hátrányos tehát a medikalizáció?

A medikalizáció stigmatizáló, „érvénytelenít ” és dehumanizáló hatása

A medikalizáció káros, mert sokszor stigmatizál. A pszichiátriai betegség talán a legstigmatizálóbb hatású az összes ma gyakori betegségek közül. A pszichiátriai betegek ismételt panasza, hogy pszichiátriai diagnózisuk egyben identitásuk része lesz. k maguk is akaratlanul azonosulnak vele, s a környezet is azonosítja ket diagnózisukkal. Többé nem Péter és Klára lesznek, hanem Péter, aki depressziós, s Klára, a pánikbeteg. Ezt követ en a diagnózis invalidálja, érvénytelenné teszi

mindazt, amit gondolnak vagy éreznek. Ha a depressziós Péter valamivel ezentúl elégedetlen lesz, akkor érzésének jogosultsága könnyen megkérd jelezhet azzal, hogy csak azért elégedetlen, mert depressziós, elégedetlensége betegségének egyik tünete. A medikalizált pszichiátriai diagnózis voltaképpen a beteg

perspektívája jogosságának a megkérd jelezése e perspektíva patológiássá min sítésével. A pszichiátriai beteg reakcióit, érzéseit, gondolatait, véleményét betegsége tünetének lehet tartani, s ezáltal élményei hitelességét, jogosságát meg lehet kérd jelezni. Bármely másokkal való nézeteltérés, és tágabban a

társadalommal való bármely elégedetlenség esetén az egészségesek érvelhetnek úgy, hogy tudományosan igazolt, hogy a „betegnek” nincsen igaza, hiszen

betegsége t megakadályozza abban, hogy a világról ugyanolyan érvényes

ítéleteket alkosson, mint a mentálisan egészséges személy. A medikalizáció ezért súlyosan dehumanizáló lehet, s alkalmas bármely—mégoly jogos-- kritika

diszkreditálására és ezáltal elnyomására.¹¹

A medikalizáció passzivitást kelt és az eredeti problémát fenntartó hatása A medikalizálás további hátránya, hogy sok esetben a beteget passzivitásra készteti. Ha „tüneteinek” oka ugyanis benne magában van, agyi folyamataiban, termel d neurotranszmitterei mennyiségében, akkor a legtöbb pszichiátriai zavar egyfajta hiánybetegségnek t nik, melynek a megoldása a hiányzó transzmitter pótlása, legtöbbször gyógyszerekkel. Ennek rejtett üzenete az, hogy a „beteg”

környezetével nincs baj, azt nem kell megváltoztatni, azt maga is elfogadhatónak fogja látni és alkalmazkodni fog tudni hozzá, ha majd egészséges lesz. A panasz betegséggé min sítésének és a „beteg” gyógyszerrel való ellátásának üzenete: a gyógyszer meg fogja oldani a problémát. Ha a „beteg” szedi a gyógyszert,

zavartalanul folytatni tudja majd eddigi „normális” életét. A valóságban viszont éppen a „ beteg” addigi életének a megváltoztatására lenne szükség, s így a

medikalizálás—ennek megakadályozásával-- segíthet tovább fennmaradni a problémát. A „beteg” érzéseinek, gondolatainak, reakciójának patológiássá min sítése, s a betegszerepbe való belekényszerítése egyben csökkentheti a magabiztosságát. Megkérd jelez dik a számára, hogy jól látja-e helyzetét,

indokoltak-e az érzései? Ez csökkentheti önbizalmát a cselekvésre, helyzetének megváltoztatására. Ezt sokszor a mindennapi klinikai gyakorlat is meger síti. Az a

„jó” beteg, aki engedelmesen szedi a gyógyszereit, a „rossz” pedig az, aki mer egyet nem érteni, vitatkozni, panaszkodni és tiltakozni. Pedig ezek hatékony el készít i is lehetnek a problémát okozó helyzet tényleges megváltoztatásának.¹²

Ingadozás a medikalizáció és a demedikalizáció között a mindennapi klinikai gyakorlatban

Érdekes módon a pszichiátriai betegek esetén a betegségért való felel sség

feltételezése sajátos ingadozást mutat. Kezdetben általában az a feltételezés, hogy a beteg nem felel s a betegségéért, s t, hangsúlyozni is szokták, hogy problémája betegségének (pl. depressziójának) következménye, mely ugyanolyan betegség, mint a többi, s megfelel gyógyszeres kezeléssel gyógyítható. A beteg ezt sokszor passzívan elfogadja, s várja a gyógyulást. Ha azonban ez mégsem következik be, akkor gyakori, hogy megváltozik a kezel k véleménye, s kezdik a beteget is felel snek tartani állapotáért, gyógyulásának elmaradásáért. Nem azt mondják ilyenkor, hogy betegsége túl súlyos, hanem azt: nem tesz eleget a gyógyulásért, maga is felel s a helyzetéért. A beteg kezdeti sajnálata átadja a helyét a beteg implicit vagy explicit vádolásának, melyet az jelez, hogy a beteget kezdik

„hisztrionikusnak”, „manipulatívnak”, „éretlennek”, „agresszívnek”, stb. nevezni a róla szóló szakmai beszélgetésekben. Kezdetben tehát a beteget medikalizálták s arra bíztatták, hogy adja át az élete fölötti kontrollt a kezel személyzetnek, majd mikor a kezelés nem sikeres, akkor t vádolják, hogy nem vállalja a gyógyulásáért a

ráháruló felel sséget. ¹³ Vagyis a mindennapi klinikai gyakorlatban is zajlik egy sajátos demedikalizációs folyamat, amikor a kezdetben orvosinak tartott problémát, melyért a beteg nem felel s, a személyzet kezdi nem-orvosi (társadalmi, morális, stb.) problémának is tekinteni, s a beteg felel sségét sugallni. A mindennapi orvosi gyakorlat is ingadozik tehát a medikalizáció és a demedikalizáció között, mely abban nyilvánul meg, hogy milyen mértékben tartják a beteget felel snek a betegségéért.

A medikalizáció egyik f veszélye tehát az, hogy a beteg életproblémáját

betegségnek min sítve, annak társadalmi, politikai, morális stb. oldaláról a figyelmet elterelve s a probléma megoldásáért a felel sséget látszólag átvéve a pszichiátria azt sugallja a „betegnek”, hogy problémáját meg fogja tudni oldani. Mivel így a

„beteg” küls tényez t l várja a segítséget és nem saját magától, passzív szemlél je lesz a történéseknek. Valójában azonban ez a megközelítés nem a probléma

megoldását, hanem fennmaradását segíti el . S amikor a probléma fennmaradása világos lesz mind a pszichiátria mind a beteg számára, elkezd dik a „beteg” implicit vádolása: a beteg a felel s, mert nem segít, mert nem m ködik együtt, mert passzív, stb. Ebben természetesen van igazság, hiszen a „beteg” közrem ködése, aktivitása nélkül a problémái nem oldódhatnak meg, csakhogy ebbe a passzív szerepbe éppen problémájának a medikalizálása kényszerítette. ¹⁴

A medikalizációval járó gyógyszeres kezelés dominanciájának hátrányai A medikalizáció túlságosan nagy hangsúlyt helyez egy állapot gyógyszeres kezelésére, s nem vizsgálja, lennének-e hasonló hatékonyságú vagy esetleg

hatékonyabb alternatív, nem-gyógyszeres kezelési, megel zési formák is. Becslések

szerint a XX. század végére a fejlett országokban jelent sen javult megbetegedési és halálozási mutatók javulásának nagy részéért nem az orvostudomány fejl dése, hanem a magasabb életszínvonal, jobb táplálkozás, lakáskörülmények, stb. a felel sek. A mentálhigiénés mozgalom XX. századi kibontakozása is ennek a

felismerésnek az eredménye a pszichológia-pszichiátria területén: a pszichológiailag is egészséges családi, munkahelyi és tágabb társadalmi környezet, a megfelel nevelési stílus sokkal komolyabb hatást tud gyakorolni a pszichológiai

megbetegedések gyakoriságára, mint a direkt pszichológiai-pszichiátriai

beavatkozások. A gyógyszeres kezelés túlhangsúlyozása tehát eltereli a figyelmet a pszichiátriai betegségek megel zésének a lehet ségér l, s kezelésük nem

gyógyszeres formáiról. Mindez azt eredményezi, hogy elterel dik a figyelem a kérdéses probléma társadalmi, politikai okairól, és arról, hogy hogyan lehet azokat gyógyszerek nélkül is megoldani. Túlhangsúlyozódik viszont a kérdés orvosi, gyógyszerekkel megoldhatónak vélt oldala. S természetesen az ily módon

„szükségessé” váló új kezelések elvonják a forrásokat, s anyagilag el bb-utóbb finanszírozhatatlanná teszik a társadalombiztosítást. ¹⁵

A medikalizáció társadalmi igazságtalanságokat legitimáló és a beteg függését fokozó hatása

A medikalizáció—azáltal, hogy betegségnek tüntet fel sokszor normális, bár az adott kultúra által nemkívánatosnak tekintett emberi viselkedést—egyben

megvalósítja ezen „betegek” társadalmi kontrollját is. A beteget tartja szenvedése okának és nem a környezetét. Ezzel eltereli a figyelmet azokról az igazságtalan társadalmi körülményekr l, melyek az adott „beteg” szenvedésének, problémáinak tényleges okozói, s terápiaként nem azok megváltoztatását javasolja, hanem szakemberek, gyógyszerek, terápiás szolgáltatások igénybevételét. Ez azonban a

„beteget” sok esetben még kiszolgáltatottabbá, függ bbé teszi. Így a medikalizáció végs soron árthat a betegnek min sített embernek.¹⁶ A medikalizáció egy olyan, látszólag a beteg érdekében álló folyamat, mely a társadalmi kontroll egyre kiterjedtebb formáját valósítja meg a betegségmegel zés illetve az egészség helyreállítása ürügyén.¹⁷ Ezáltal a medikalizáció összekapcsolódhat bizonyos emberek illetve csoportok marginalizálásának más formáival is.¹⁸ A medikalizáció alapvet jellemz je, hogy politikai, társadalmi vagy személyes problémákat orvosi problémáknak állít be, s ezáltal azt sugallja, hogy e problémák megoldását csak szakért k végezhetik az orvosi gyakorlat szokásos keretei között.¹⁹ A medikalizáció orvosi megoldást sugall ott, ahol a politikai cselekvés (pl. a hátrányos diszkriminációt tiltó törvények megalkotása, a diszkriminatív gyakorlat elleni hatékonyabb fellépés, stb.) lenne az igazi megoldás.

Medikalizáció vagy kozmetikai pszichofarmakológia?

A medikalizáció lehet vé teszi, hogy alapvet en nem orvosi problémákat orvosinak tartsunk és kezeljünk. A nem orvosi problémák „kezelésének” létezik azonban egy

másik lehet sége is: elkerülve a medikalizációt nyíltan elismerhetjük, hogy a

„kezelni” kívánt állapot nem betegség ugyan, ugyanakkor nemkívánatos, s

gyógyszeres beavatkozással javítható. Megengedhet -e ez? Kramer a kérdést úgy teszi fel, hogy szabad-e pszichológiailag egészséges, de kedvez tlen

tulajdonságokat a pszichofarmakológia eszközeivel kedvez bbé alakítani, vagyis kozmetikai pszichofarmakológiát zni a kozmetikai sebészet analógiájára?²⁰ Az un.

melankóliás karakter (pesszimista, kétked , kényszeres), aki ugyan még nem meríti ki a pszichiátriai zavar kritériumait, de kevésbé energikus, mint egy átlagos,

egészséges ember, kaphat-e például Prozacot vagy valamilyen más hatékony antidepresszívumot? Ez ugyanis alkalmas lenne a melankolikus karakter

önérvényesít bbé, optimistábbá, energikusabbá formálására. Ma nagy az ellenállás a pszichofarmakológia ilyen kozmetikai felhasználásával szemben. A kozmetikai pszichofarmakológia elleni alapvet kifogás az, hogy gyógyszert alapvet en csak betegségek kezelésére szabad adni, egészséges, de nemkívánatos tulajdonságok megváltoztatására nem. Ennek megfelel en, ha pszichostimulánst, például Ritalint adnak figyelemhiányos/hiperaktivitás zavar esetén, az gyógyítás, míg ha

egészséges embernek adnak pszichostimulánst, az sok országban

b ncselekménynek min sül, hiszen az illet kábítószerrel való ellátását jelenti. Egy rossz koncentrálóképességet normálissá változtatni tehát orvosilag megengedett, míg egy normális, de gyengébb koncentrálóképességet jobbá változtatni nem az.

Gerald Klerman szerint a pszichofarmakológiának az egészségeseknél való felhasználását kritizáló mai nézetek egyfajta farmakológiai kálvinizmusnak tekinthet k. Míg a kálvinista felfogás szerint üdvözülni csak személyes

er feszítéssel, személyes munkával lehet, addig a mai, uralkodó szekularizált farmakológiai kálvinizmus szerint az ember csak személyes er feszítései révén válhat energikusabbá, optimistábbá, gyógyszer segítségével azonban nem. ²¹ Kramer szerint azonban a kozmetikai pszichofarmakológia széleskör

felhasználásával szembeni ellenszenv mélyebb okokkal is magyarázható.²² Szerinte a Nyugati kultúra ugyanis alapvet en el nyben részesíti a melankolikus karaktert. A szomorúságot, a szenvedést a mélységgel, a vidámságot, az

energikusságot a felszínességgel azonosítja. A melankóliás karakter jellemz tulajdonságai (pesszimizmus, perfekcionizmus, érzékenység, kétkedés, stb.)

voltaképpen a közgondolkodásban létez intellektuel képével mutat átfedést.²³ Nem véletlen--mondja Kramer--hogy kultúránkat jelent s mértékben melankolikus

karakterek formálták. A klasszikus morálfilozófia például nem kis mértékben a szomorú vagy kilátástalannak t n élethelyzetben lev nek próbált segítséget adni a nehézségek és f leg a veszteségek elviselésére. E filozófiai m vek nagy részét valószín leg melankolikus karakterek vagy egyenesen depressziósok írták depressziósok számára. Az ókori cinikusok, sztoikusok és az epikureusok voltaképpen azt fogalmazzák meg, hogyan lehet jó életet élni nagyon rossz

körülmények között. Az újkorban Montaigne és Pascal írásai is a melankólia elleni védekezésként foghatók fel²⁴, nem is beszélve Schopenhauerr l, Kierkegaardról, majd az modern, XX. századi egzisztencialistákról.

Vizsgálatok szerint az írók tekintélyes része, talán túlnyomó többsége depressziós volt, ill. bipoláris zavarban szenvedett²⁵. Talán depressziós állapotában képes valaki az emberi élet olyan mélységeit meglátni, majd hipomániás állapotában

mindezt megírni, melyr l az emberek többségének csak homályos sejtése van, s melynek világos kifejezését ezért revelációként éli meg.

Így Kramer is azt írja körül, melyr l korábban, a depresszív realizmus kapcsán már említést tettünk. Az emberi gondolkodásnak egyik nagy vonulata szerint a

kiábrándult, szomorú, pesszimista--a mai korszellem szerint depressziós—világlátás a valóság bizonyos vonatkozásainak mély, igaz leírását tartalmazza, s ennek

tömegméret eliminálása a modern pszichofarmakológia eszközeivel

elsekélyesítené, felületessé tenné a kultúrát, s egyfajta modern agymosásnak min sülne. Már a XX. század 30-as éveiben felfigyeltek erre a lehet ségre, Aldous Huxley akkoriban roppant népszer antiutópiája²⁶ már el revetítette egy olyan világ rémképét, amelyben minden emberi probléma súlytalanná tehet úgy, hogy az általa kiváltott szomorúság gyógyszerekkel megszüntethet . A Huxley által kitalált

„antidepresszáns” (szoma) ilyen jelleg használatát figurázta ki a versike:

Szóma, ha mondom, Segít a gondon, Már egy köbcenti, Helyrebiccenti

Noha Huxley könyve akkor még egyértelm en sci-fi-nek számított, a mai

pszichofarmakológiai eszköztár közel került a „szoma” létrehozásához és a Huxley által vizionált felhasználáshoz, s ez az, ami Kramer szerint a mai vitákat az

antidepresszánsok kozmetikai pszichofarmakológiai jelleg felhasználása kapcsán kiváltja. Ezért ma a medikalizáció sokkal gyakoribb, mint a kozmetikai

pszichofarmakológia nyílt felvállalása.

A pszichiatrizálás néhány példája.

A figyelemhiányos/hiperaktivitás zavar. (Attentiton Deficit-Hyperactivity Disorder=ADHD)

A túl élénk, iskolában figyelni nem tudó, emiatt folyton izg -mozgó, nehezebben kezelhet gyerekeknél a XX. század második felében valamiféle agyi patológiát tételeztek fel, s hipotetikusan ezt az 50-es, 60-as években minimális cerebrális diszfunkciónak nevezték. Ahogy egy kommentátor megjegyezte, mindig voltak rossz, kalandvágyó, tanulni nem szeret gyerekek, de ezt régebben a normális gyerekkor részének tekintették. A minimális cerebrális károsodás kategória bevezetésével ez megváltozott. Tom Sawyert az 1960-as években agyi diszfunkcióban szenved nek tartották volna.²⁷ Ez egyben arra is utal, hogy a XX. század második felére

megváltoztak a gyerekek irányában a társadalmi elvárások, bizonyos értelemben csökkent a gyermeki viselkedés bizonyos formáival szemben mutatott tolerancia. ²⁸ A minimális cerebrális díszfunkció nozológiai kategóriát 1968-ban felváltotta a

“Gyermekkori és serdül kori hiperkinetikus reakció” kategória, majd ezt 1980-ban, a DSM-III- ban a “Figyelemhiányos zavar”. Ez 1987-ben, a DSM-III-R-ben változott

Figyelemhiányos/hiperaktivitás zavarrá s ez szerepel a DSM-IV-ben is.²⁹ A kórkép lényege a figyelemösszpontosítás képességének a zavara, melynek eredményeként az ilyen gyerekek (és feln ttek) rosszul koncentrálnak, nem tudnak feladataikra összpontosítani, s így rosszabb teljesítményt nyújtanak. A kórképben szenved gyerekek figyelme könnyen elvonható, s így az iskolában fegyelmezetlenek, izegnek-mozognak, impulzívak.³⁰ Ez a kórkép amphetamin származékokkal jól kezelhet nek bizonyult. Ma már széles körben adnak methylphenidatot (Ritalint) az így diagnosztizált betegeknek. 1995-ben 2,6 millió amerikai szedett Ritalint, nagy részük 5-12 év közötti gyerek.³¹

Az USA-ban azonban sokkal gyakrabban diagnosztizálják az ADHD-t, mint pl. az Egyesült Királyságban. Míg az USA-ban a kórkép incidenciáját iskoláskorú gyerekek között 3-5%-ra becsülik, addig Nagy Britanniában 1%-nál alacsonyabb incidenciát találtak.³² Ezek az adatok önmagukban is arra utalnak, hogy lehet sz kebben és

Az USA-ban azonban sokkal gyakrabban diagnosztizálják az ADHD-t, mint pl. az Egyesült Királyságban. Míg az USA-ban a kórkép incidenciáját iskoláskorú gyerekek között 3-5%-ra becsülik, addig Nagy Britanniában 1%-nál alacsonyabb incidenciát találtak.³² Ezek az adatok önmagukban is arra utalnak, hogy lehet sz kebben és

In document DR. KOVÁCS JÓZSEF (Pldal 142-189)