fejezet--A pszichológiai normalitás meghatározásának problémái

Mindennapi problémák a pszichológiai normalitással kapcsolatban A mindennapi életben sokszor merülnek fel a pszichológiai normalitással

kapcsolatos kérdések, melyek eldöntésére ma egyre inkább a pszichiátriát érzik hivatottnak.

Egy beteg például nagyanyja halálos ágyánál egy pillanatra arra gondolt, hogy örökölni fogja annak lakását, s így megoldódik lakásproblémája. Már a következ pillanatban elszégyellte magát ett l a gondolattól, gonosznak és önz nek érezte magát amiatt, hogy ilyesmi még csak eszébe is jut. Vajon az érzelmi hidegség jele-e egy ilyen gondolat, amivel vádolta magát, vagy a normális gondolkodás

“hordaléka” , mely mindenkinél, a legjobb kapcsolatokban él embernél is el fordulhat?

Egy másik betegnek az volt a szokása, hogy miel tt elment otthonról, mindig WC-re ment, mert gyerekkorában így szoktatták. Házastársa mindig az utcán keresett WC-t, s úgy érezte, az elindulás el tti WC-re menés beteg, kényszeres szokás. Tudni akarta, hogy így van-e?

Paula Caplan említi annak a fiatal házaspárnak az esetét, akiknél az els

veszekedés azon robbant ki, hogy mikor kell törölköz t cserélni a fürd szobában? A lány szüleinek az volt a szokása, hogy minden tusoláshoz tiszta törölköz t adtak. A fiú családjában viszont a törölköz ket hetente cserélték. Mindegyikük a saját eredeti családja szokásait érezte normálisnak. A fiú úgy érezte, hogy a lány pazarol, hiszen feleslegesen cserél le egy tiszta törölköz t. Ezzel szemben a lány úgy gondolta, hogy a fiú piszkos. Mindegyik azt tartotta, hogy a másik hozzáállása abnormális.¹ Ha valaki vidékr l 15 éves serdül lányához költözik, aki egyedül él albérletben a f városban, mert úgy érzi, hogy egy 15 éves lány még nem elég érett az egyedül élésre, akkor ez patológiás túlféltés vagy egészséges szül i gondoskodás?

El lehet-e egy 9 éves gyereket egyedül engedni az iskolába? Aki nem engedi el, az túlfélti-e a gyerekét, vagy aki elengedi, az felel tlen, nem elég gondos szül ? A példák hosszan folytathatók lennének, jelezve, hogy a mindennapi élet hány helyzetében merül fel az a kérdés, hogy egy reakció, gondolat, viselkedésmód, szokás kóros-e vagy sem.

A másik patologizálása mint fegyver

Az ilyen jelleg kérdésekr l folytatott vita során nagyon gyorsan elhangzik a vád, hogy a másik szokása, reakciója abnormális, s aki ezt meggy z en állítja, az

„megnyeri” a vitát, hiszen ett l kezdve úgy t nik, hogy orvosilag is eldönthet , kinek van igaza: az egészségesnek. A „patológiás”, abnormális jelz tehát a mindennapi élet vitáiban egyfajta fegyverként szerepel: aki rá tudja sütni a másik szokásaira, meggy z désére, életvitelére, az „nyer”. Sok függ tehát attól, hogy mennyire objektívek, „tudományosak” ezek az állítások. Az ilyen mindennapi „vádak” és a patológiástól, az abnormálistól, a stigmatizálódástól való félelem nagyon sok

emberben kelt bizonytalanságot, hogy nincs-e ezekben a vádakban valami igazság, s az érzései, szokásai nem patológiásak-e?

A mindennapi életben általában azt tekintik normálisnak, aki olyan, mint a többi ember. Sok helyzetben azonban nem lehet tudni, hogy a többi ember hogyan érez és gondolkodik. Nagyon sokan azért fordulnak pszichiáterhez vagy

pszichoterapeutához, mert nem tudják, hogy az a mód, ahogyan éreznek, vagy reagálnak normális-e vagy sem. Sok pszichoterapeuta nem tudja elkerülni ilyenkor a kísértést, s patológiásnak tartja az illet t, sokszor pusztán azért, mert az

patológiásnak tartja magát, vagy legalábbis felmerül benne a gondolat, hogy lehet, hogy érzései, gondolatai nem normálisak. Az indoklás ilyenkor úgy szól, hogy még ha az illet érzései normálisak is, az, hogy ezeket abnormálisnak érzi, vagy

egyáltalán felmerül benne az a kérdés, hogy ezek az érzések esetleg abnormálisak lehetnek, már önmagában abnormális. Hiszen miért van az, hogy mások

ugyanezeket az érzéseiket nem tekintik abnormálisnak? Ezzel a téves—de gyakran használt—érveléssel oda jutnánk, hogy akiben felmerül a gondolat, hogy valamely cselekedete, érzése, gondolata abnormális, az pusztán ett l a gondolattól

abnormálisnak számítana. Ez az érvelés nem veszi figyelembe, hogy a mindennapi viták során gyakran nevezik egymás reakcióit, szokásait az emberek patológiásnak, s sokszor ennek interiorizálása kelti fel a kételyt egy emberben, hogy nincs-e a másiknak igaza? Fontos tehát a patologizálás csapdáját elkerülni, s abból kiindulni, hogy ha valakinek kételyei vannak atekintetben, hogy normális-e, ez nem jelenti azt, hogy abnormális, legfeljebb csak azt, hogy az illet tájékozatlan, informálatlan a pszichológiai m ködés tényeit illet en, vagy egyszer en a mindennapi élet vitáit kísér patologizálás vesztese. Ilyenkor a tájékoztatás, a tanácsadás a megfelel reakció. Ilyen esetben sokat segít a magát patológiásnak gondoló ember

depatologizálása, annak közlése, hogy problémái normális problémák, melyek szubjektíve nehezek lehetnek ugyan, azonban mindenkinél, még a

legegészségesebb embernél is el fordulhatnak.

A patologizálás hatása a személy ön-azonosság érzésére

Az abnormalitás fogalmának tudományos tisztázása és a betegek ezzel kapcsolatos objektív tájékoztatása annál is inkább fontos, mert ma a létez egyik legnagyobb stigma, ha valaki azt gondolja, hogy agya kóros m ködése következtében pszichiátriai beteg. Ez szinte valamennyi érzését, gondolatát „érvénytelenítheti”, hiszen azok többé nem az eredeti gondolatainak, érzéseinek fognak t nni a számára, hanem pszichiátriai betegsége tünetének. Így elveszítheti személyisége autentikusságának élményét, mely az emberi méltóság nagyon fontos eleme. A pszichiátriai betegség annyiban különbözik a szomatikus betegségekt l, hogy sokkal jobban megkérd jelezi az ilyen ember identitását, ön-azonosság-érzését, mint az, s sokkal jobban fenyegeti emberi méltóságát. Hagyományosan a racionális

gondolkodást, a választásra való képességet, az akarat szabadságát tekintik az embert az állattól megkülönböztet legfontosabb jegyeknek, ezek tehát ember mivoltunk legfontosabb jellemz i. Ha ezek betegek, akkor ez mintegy azt jelenti, hogy az beteg, ami minket emberré tesz, mintegy emberi mivoltunk betegedik meg.

Ez mintegy azt sugallja, hogy a pszichiátriai beteg kevésbé ember, mint az egészséges. Ez az az implicit érvelés, mely a pszichiátriai betegségeket a legstigmatizálóbb betegségekké teszi.²

Elméleti problémák a pszichológiai normalitással kapcsolatban

A normalitással kapcsolatos tanácstalanság azonban nemcsak laikusokra lehet jellemz , hanem szakemberekre is. Kísérletek szerint terapeuták sem értenek egyet abban, hogy egy adott személy normális-e vagy sem, s ha nem, akkor miben

abnormális, illetve miért nem normális?³ Így az a kérdés, hogy pszichológiailag mi a normális ill. egy adott gondolat, viselkedés, érzés, reakció normális-e, nem könnyen eldönthet kérdés, s a mai napig számtalan vita tárgya. A pszichés m ködés

megítélése terén ugyanis nincsenek anatómiai és fiziológiai normák, melyek segítséget adnának annak eldöntésében, hogy mi a normális és mi nem az. A pszichés m ködés területén elmosódik a határ a patológiás m ködés és a furcsa, különös, de nem patológiás viselkedés között. A normalitás kritériumai pedig--anatómiai és élettani normák híján--szükségszer en szubjektívek és erkölcsi értékekt l is függ k lesznek.⁴ Nézzünk ezzel kapcsolatban egy példát!

A hipománia és a jóllét. M. úr esete.⁵

Kórosnak lehet-e nevezni például egy olyan állapotot, a hipomániát, melyet az azt átél nagyon kellemesnek érez, s mely--definíció szerint--nem okoz jelent s zavart a munkaképességben ill. a szociális funkcionálásban. Érdekében áll-e az ilyen

személynek gyógyszert, pl. lítiumot szednie?

M. úr tanár, n s, két lánya van. 43 éves korában egy súlyos depresszív epizód kapcsán a pszichiáter kórházba utalja, ahol elektrokonvulzív terápiában részesül. Az anamnézis felvétele során valószín síthet , hogy 7 évvel korábban M. úrnak volt már egy hasonló depresszív epizódja, s emiatt a pszichiáter lítiumot ír fel a további depresszív epizódok megel zése érdekében.

A kórházból kikerülvén azonban M. úr “kísérletezni” kezd a lítiummal, bizonyos ideig szedi, majd 6 hónapra abbahagyja a szedését. Amikor M. úr nem szedte a lítiumot, úgy érezte, hogy tele van energiával. Feleségét és családi életét unalmasnak találta, s úgy érezte, hogy házassága soha nem is volt jó. Kapcsolatot kezdett egy

kollégan jével. Azt fontolgatta. hogy elválik, s barátn jét elveszi feleségül. Kollégái M. urat kreatívabbnak találták abban az id szakban, amikor nem szedett lítiumot.

Maga M. úr is úgy érezte, hogy sokkal kreatívabb volt ebben az id szakban: dalokat komponált, s kollégái is úgy írták le, hogy tele volt ötletekkel.⁶

Amikor viszont M. úr szedte a lítiumot, úgy találta, hogy barátn jével való kapcsolata felületes és jelentéktelen, s ezért abbahagyta a vele való találkozást. Azt mondta, hogy inkább a családjával marad, ami mindig is fontos volt a számára. Kollégái ekkor kevésbé tartották stimulálónak a társaságát, viszont megbízhatóbb lett, tanítását ill.

írásos teljesítményét alapul véve produktívabb is.⁷

A szakirodalomban az a vita bontakozott ki, hogy mi tekinthet inkább M. úr

érdekében állónak? Ha szedi a lítiumot vagy ha nem szedi? A kérdés azért nehezen eldönthet , mert M. úr mindkét esetben boldognak t nik, azonban másképpen

boldog, amikor szedi a lítiumot és másképpen boldog, amikor nem.⁸ Úgy is mondhatnánk, hogy a M. úrnak más lesz a személyisége amikor szedi a lítiumot, mint amikor nem, s a két különböz személyiségnek mások a vágyai, s más teszi

ket boldoggá.⁹ Létezik olyan elvi módszer, mellyel el lehetne dönteni, hogy mi szolgálja inkább M. úr érdekét ebben az esetben? Nagyon nehéz a döntés, hiszen a

szabadabb, romantikus, kifelé forduló M. úrnak éppúgy megvannak a maga értékei, mint ahogyan a megbízható, tör d , s produktív M. úrnak is megvannak.¹⁰

Lennének olyanok, akik itt a racionalitás nevében többre értékelnék az unalmas megbízhatóságot a romantikus lángolásnál, ezt azonban sokan esztétikai okokból nem fogadnák el, s ez a “racionális” nézet manapság nem is túlságosan népszer .¹¹ A kérdést azzal sem lehet megoldani, ha egyszer en azt mondjuk, hogy a hipománia kóros állapot és ezért kezelést igényel, hiszen akkor az a kérdés merül fel: miért kóros állapot a hipománia? Hiszen valamit azért lehet csak kórosnak nevezni, mert fájdalmat, szenvedést okoz annak, aki azt átéli, vagy megnöveli a fájdalom,

szenvedés jöv beli valószín ségét. M. úrnak azonban a hipománia nem okoz szenvedést. Szakadást, zavart okoz ugyan élete addigi menetében, de ha a hipomániát pusztán ezért kórosnak tartjuk, akkor kórosnak kellene tartanunk bármilyen radikális életformaváltást, új értékek elfogadását, például egy vallásos megtérést is.¹²

Egyéb példák

A DSM III-R és a DSM-IV el készít munkálatai során volt olyan javaslat, hogy a DSM-be vegyék be a “Rasszista személyiségzavar” és a “Pleonectikus

személyiségzavar” diagnosztikus kategóriákat. (Utóbbi az anyagi javak birtoklására való kényszeres törekvést jelenti. ) Ez a két kategória végül is nem került be a DSM-be, de természetesen megkérdezhet : miért nem? Ha a kényszeres kézmosás betegség, miért nem az a rasszizmus vagy az anyagi javak halmozásának kényszere?¹³ Itt még arra sem hivatkozhatunk, hogy azért, mert utóbbiak nem károsak, hiszen, a rasszizmus vagy a vagyongy jtés kényszere okozta szenvedés egyike a legismertebb jelenségeknek.

A fenti kategóriákon kívül számos egyéb kérdésben is felmerült vita a pszichiátria történetében arról, hogy betegségnek min sülnek-e vagy sem, s a DSM-en kívül is számos javaslat volt arra, hogy bizonyos jelenségeket tekintsenek patológiásnak.

Menninger, a XX. század második felének egyik vezet analitikusa például a prostituáltakhoz járást betegségnek tekintette. ¹⁴ Volt olyan neves pszichiáter, aki betegségnek tekintette mindkét nemnél azt, ha valaki nem házasodik meg. ¹⁵ Mások az er szakot és az emberölést tartják pszichiátriai betegségnek.¹⁶ Edward E. Stecker 1940-ban a kommunizmust, a fasizmust, és általában a totalitariánizmust tömeges pszichopatológiai jelenségeknek tekintette. Szerinte a demokráciához való

vonzódás jellemz az érett, független, egészséges személyiségre.¹⁷ Láttuk azonban, hogy Snyesznyevszkij klasszifikációs rendszere az el bbivel szemben éppen a polgári demokráciához való vonzódást, s a szovjet társadalom normáihoz való alkalmazkodási képtelenséget tekintette betegségnek.

Így a normalitás meghatározásának a kérdése, s az egyes nemkívánatos egyéni jellemz k patológiás voltáról folytatott vita már többször lejátszódott a pszichiátria történetében, mutatva, hogy itt a diagnózis és az értékrend kapcsolatáról szóló elkerülhetetlen kérdésr l van szó, melyek különböz helyen és id ben, de ismét és ismét felmerülnek.

Úgy t nik tehát, hogy mind a hétköznapi életben, mind a szakemberek között a szakirodalomban komoly probléma, hogy mi tekinthet pszichológiai értelemben normálisnak, s mi számít mentális betegségnek.

A pszichológiai normalitás modelljei

Paula Caplan a pszichológiai normalitás öt modelljét különbözteti meg.

A pszichés egészség mint szeretetre és munkára való képesség.

A pszichológiai normalitás egyik máig népszer definíciója Freudból indul ki, aki úgy gondolta, hogy pszichológiailag az az ember egészséges, aki képes dolgozni és szeretni. Ennek kicsit árnyaltabb megfogalmazása szerint az a személy normális, aki képes tartósan produktív munkát végezni és így magát eltartani, képes továbbá másokkal szoros kapcsolatokat létrehozni és azokat fenntartani.¹⁸

Ez az egyébként kit n definíció azonban komoly értelmezési nehézségeket vet fel:

mit jelent a produktív munka és mit jelent a szoros emberi kapcsolat? Egy

modernista fest kevesek által értett alkotása produktív munka vagy sem? A mai demokratikus társadalmak az ilyen m vészi alkotásokat produktív munka

termékének tartják, de például a náci Németországban 1937-ben külön kiállítást szerveztek az ilyen “degenerált” alkotások bemutatására. Paul Klee, Max Ernst és sok más m vész képeit betegesnek min sítették, s a modern m vészet eme formáját elfajzottnak tekintették. Az ilyen m vészeket foglalkozási tilalom alá helyezték.¹⁹ A Szovjetunióban sem ismerték el ezt a m vészi stílust m vészetnek. Az egyik

társadalomban az ilyen m veket alkotó m vészt tehát produktív munkát végz nek és így egészségesnek tekintik, a másikban nem. A szoros emberi kapcsolat definíciója hasonlóképpen kultúra- és azon belül értékrendfügg .

A pszichés egészség statisztikai megközelítése.

A pszichológiai normalitás másik megközelítése a statisztikai megközelítés. Eszerint bármely jelleg esetén az számít normálisnak, ami statisztikailag a leggyakoribb, mely a vizsgált populáció legnagyobb részében megtalálható. Ez a megközelítés azonban elégtelen, hiszen gyorsan változó társadalmi körülmények között semmi biztosíték nincs arra, hogy a leggyakoribb tulajdonság biztosítja a legjobb alkalmazkodást ezekhez a körülményekhez. Az evolúció törvényei azt tanúsítják, hogy a faj-tipikus tulajdonságok azokat a tulajdonságokat jelentik, melyek a legjobb alkalmazkodást biztosították a hosszú ideig állandó környezeti tényez khöz a múltban. Gyorsan változó környezet esetén azonban (s az emberi környezet ilyen) a faj-tipikus, vagyis a leggyakoribb tulajdonságok azok, melyek a legjobb alkalmazkodást biztosították a régi, változatlan körülményekhez, de ezek a tulajdonságok nem szükségszer en jelentik a jelenlegi körülményekhez való legjobb alkalmazkodást.²⁰ Jó példája ennek az elhízás. James Neel állította fel 1962-ben azt a hipotézist, hogy azok a gének, melyek táplálékhiányos id kben el nyösek, b ségesen elérhet táplálék esetén elhízáshoz vezetnek, vagyis itt betegségre hajlamosító géneknek számítanak.²¹ Ma az elhízás a civilizált társadalmakban szinte népbetegségnek számít, s maga is számos további betegség forrása illetve rizikófaktora. Evolúciós értelemben azonban az elhízáshoz vezet szomatikus és pszichés tulajdonságok (a felvett tápanyag jó hatásfokú hasznosítását ill. elraktározását lehet vé tev anyagcsere-sajátosságok, az ezzel kapcsolatos biokémiai, enzimatikus jellemz k, rendelkezésre álló táplálék esetén a jó, s t mohó étvágy, stb.) valószín leg el nyösek voltak,

hiszen--zsírtartalék képzésével--védelmet jelentettek az éhínség id szakában. Az emberi evolúció meghatározó részében a f fenyeget veszély nem az elhízás, hanem az éhhalál volt, ezért szervezetünknek, szomatikus és pszichés tulajdonságainknak az ezt kivéd mechanizmusokat kellett kifejlesztenie. Az evolúció "nem tudhatta", hogy lesz egy kor, amikor az emberek egy kis részének már b ségesen elegend

táplálék áll majd rendelkezésére, s a veszély nem az éhhalál, hanem az elhízás lesz. Erre nem fejl dtek ki olyan mértékben védekez mechanizmusok, mint az éhhalál ellen, ezért ezekhez a körülményekhez rosszul alkalmazkodottak vagyunk.

Az elhízáshoz vezet tulajdonságok tehát egy más (élelemhiányos) környezethez való alkalmazkodottságot jelentenek, s egyben maladaptívak a mai, fejlett társadalmi környezetben. Mindez valószín leg egyéb szomatikus és pszichés tulajdonságainkra is érvényes. Ezért mondhatjuk, hogy a ma leggyakoribb tulajdonságok az emberi evolúció évmilliói alatt uralkodó körülmények között voltak a legel nyösebb tulajdonságok, s nem a mai, gyorsan változó viszonyokhoz való legjobb alkalmazkodottságot jelentik.

Az elhízáshoz hasonló példa pszichológiai szempontból is hozható. Például a nagyon sok emberben meglev rasszizmus illetve xenofóbia evolúciós szempontból--úgy t nik--fajunknak el nyös volt, mert a genetikai sodródásnak nevezett

mechanizmussal lehet vé tette az evolúció felgyorsulását. A genetikai sodródás azt jelenti, hogy ha egy nagy populáció sok kis, egymástól relatíve izolált

részpopulációra szakad, akkor a "mintavétel hibája" következtében bizonyos--az eredeti populációban ritka-- tulajdonságok az egyes részpopulációkban relatíve gyakorivá válhatnak. Így lehet ség nyílik arra, hogy az egyes részpopulációk mindegyikében más-más tulajdonság legyen a leggyakoribb, s így az evolúció egyidej leg "kísérletezhet" sokféle tulajdonság adaptív értékének a

"megállapításával". Mindez az evolúció jelent s felgyorsulását eredményezheti. A genetikai sodródás mechanizmusának érvényesüléséhez azonban relatíve izolált részpopulációk létezése szükséges. A sokféle nyelv, és a xenofóbia ill. a

rasszizmus lehettek azok az "eszközök", melyek az evolúció során biztosították a részpopulációk egymástól való relatív izoláltságát az emberi faj esetében.²² A xenofóbia, rasszizmus azonban--bármilyen "hasznosak" voltak is az emberi evolúció szempontjából--a mai globalizált világban--túl azon, hogy erkölcsileg elfogadhatatlanok-- természetesen maladaptívak és diszfunkcionálisak is. Így ma bizonyos értelemben ugyanúgy betegségnek lehetne tekinteni ket, mint pl. az elhízást. Ráadásul--mivel genetikai eredet ek--valószín leg léteznek bizonyos agyi-strukturális mechanizmusok is ezen jellegek biztosítására.

Sok más pszichológiai tulajdonságról is elmondható az, ami a xenofóbiáról. Az irigység, az agresszió, az altruizmusra, szolidaritásra való képesség és voltaképpen minden, az emberre jellemz pszichológiai tulajdonság az evolúció er i által

létrehozottak, és a primitív, skori körülmények közötti túlélést biztosították, melyek ezért a mai, megváltozott körülmények között maladaptívak lehetnek. Voltaképpen számos erkölcsi szabály sem más, mint a kultúra által kifejlesztett eszköz a bel lünk biológiailag hiányzó diszpozíciók pótlására, illetve bizonyos--veleszületetten létez diszpozíciók ellensúlyozására. (A rasszizmust, xenofóbiát elítél erkölcsi és jogi szabályok is ilyeneknek tekinthet k.) Hadd utaljunk itt Konrad Lorenz elméletére, aki szerint emberben azért nincsenek hatékony agresszió gátló mechanizmusok, ( mint amilyen például farkasoknál, kutyáknál a legy zött megadási pozíciója, mely a

gy ztes állatban biológiailag áttörhetetlen gátlást kelt legy zött fajtársa megölésével szemben) mert az ember--természetes állapotában--nem rendelkezik olyan fogakkal, karmokkal, melyekkel könnyen meg tudná ölni a fajtársát. A kultúra azonban

számos--a fajtárs könny megölését biztosító--eszközt fejlesztett ki, mely a használatával kapcsolatos beépített gátlás nélkül a faj, az egész emberiség pusztulását is el idézheti. A ma létez erkölcsi, politikai mechanizmusok részben voltaképpen eme hiányzó biológiai agressziógátló mechanizmusok pótlására szolgálnak.

Egyszóval tehát gyorsan változó környezeti feltételek között nem mondhatjuk, hogy a leggyakoribb tulajdonságok a legel nyösebbek, s ezért az egészségest a

gyakorival azonosító felfogás mind a szomatikus mind a pszichés medicinában tarthatatlan. Ugyanakkor a statisztikailag jellemz illetve a fajtipikus tulajdonságot nem szokták betegségnek tartani, mert nem jelent eltérést a faj tervét l, mint azt a kés bbiekben látni fogjuk. Mivel azonban a fajtipikus gyorsan változó környezetben egyben rossz alkalmazkodást is jelenthet, az a paradoxon áll el , hogy az ilyen fajtipikus, de rosszul alkalmazkodott ember nem beteg ugyan, de nem is számít egészségesnek!

gyakorival azonosító felfogás mind a szomatikus mind a pszichés medicinában tarthatatlan. Ugyanakkor a statisztikailag jellemz illetve a fajtipikus tulajdonságot nem szokták betegségnek tartani, mert nem jelent eltérést a faj tervét l, mint azt a kés bbiekben látni fogjuk. Mivel azonban a fajtipikus gyorsan változó környezetben egyben rossz alkalmazkodást is jelenthet, az a paradoxon áll el , hogy az ilyen fajtipikus, de rosszul alkalmazkodott ember nem beteg ugyan, de nem is számít egészségesnek!

In document DR. KOVÁCS JÓZSEF (Pldal 86-142)