század második felében
5. fejezet - Halál és halandóság
1. 5.1. Bevezető
Halálozás alatt az élet minden jelének elmúlását értjük, mely az élveszületés után bármely idővel bekövetkezhet.1 (Be kell vallanunk azonban, hogy az élet végének pontos megállapítását az orvosi technika fejlődése ma egy kicsit bizonytalanabbá teszi számunkra, de a demográfia szemszögéből nézve eddig egyelőre ennél jobb meghatározást nem találtunk.) A halál a népesedésnek a születésekkel egyenrangúan fontos jelensége. Bekövetkezése biológiai szükségszerűség, időpontja azonban bizonytalan – sőt minél messzebb megyünk vissza az időben, annál bizonytalanabb. Ez a fokozott bizonytalanság két tényezőből adódik össze.
Egyrészt az emberi magatartás által történő befolyásolhatóság, melyet eddig a házasodási vagy termékenységi magatartás kapcsán láthattunk, nem jellemzi a halandóságot. Másrészt a betegségekről szóló ismeretek és a megelőző, illetve gyógyító módszerek hagyományos világban tapasztalható fejletlensége, valamint a viszonylag gyakran bekövetkezett halandósági katasztrófák a mainál jóval kevésbé megjósolhatóvá tették valakinek az élettartamát.
5.1 ábra
A csecsemők és az idősek halálozási szezonalitása a miskolci reformátusok között (1828-1830) Forrás: szerző számításai a miskolci anyakönyvek alapján
Akármelyik felekezet anyakönyveinek 18-19. századi temetési adatsorait nézzük, azok legszembetűnőbb jellemvonása a meglehetősen nagy mértékű hullámzás. A halandóság ingadozása meghaladja mind a házasságkötésekét, mind a keresztelésekét és változása azoknál jóval kevésbé szabályos és kiszámítható. Az ingadozások azonban nem egysíkúak. Megfigyelhetők közöttük rövid távú, havonkénti (szezonális) ingadozások (5.1. ábra), melyek eltérőek a csecsemők és a felnőttek/idősek esetében. Előbbieknél a halálozási csúcs – főképp emésztőszervi megbetegedések miatt – nyáron található, míg utóbbiaknál a legtöbb haláleset késő ősszel és télen következik be. Ez egyrészt a kedvezőtlen időjárással hozható összefüggésbe (egy tüdőgyulladásba akkor könnyűszerrel belehalhatott a beteg), másrészt a szegényebb népesség esetében rendszeresen előfordult, hogy a tél vége felé egyre rosszabbul táplálkozott, fogyó tartalékát máshonnan (halászatból, vadászatból, gyűjtögetésből) sokhelyütt nem tudta pótolni, így legyengült szervezettel könnyen áldozatául eshetett olyan betegségeknek, amelyeket más körülmények között egyébként túlélt volna.
1 Az ENSZ 1953-ban keletkezett szóban forgó meghatározása tehát a fogalom köréből kizárja a magzati halálozást, vagyis hallgatólagosan az élet kezdetét a születéshez köti.
5.2 ábra
A születések és halálozások ingadozása Görömbölyön (1771-1950)
Forrás: Borsod – Abaúj – Zemplén megyei Levéltár, Görömbölyi anyakönyvek
A halandósági görbe másik ingadozási típusa a hosszabb távú változásokhoz kapcsolódik. A példaképpen bemutatott falu, a Miskolc melletti Görömböly adatai jól mutatják, hogy még a hirtelen változásokat csillapító mozgó átlag használata mellett is mennyire ingatag a halálozások grafikonja, mondjuk a születésekéhez képest.
(Utóbbiakat inkább csak az eltérő generációs létszámok mozgatják, míg a halálozás nagy mértékű változékonysága minden valószínűség szerint a különböző – többnyire járványos – betegségek hullámzó megjelenésére, majd eltűnésére vezethető vissza.) Ugyanakkor az is világosan látható, hogy a halandóság kiugrásai egészen az 1880-as évekig lényegében felemésztik az esetenként előforduló születési többletet.
Tapasztalataink szerint itt nem specifikus helyi jelenségről van szó, százával rajzolhatnánk ugyanilyen görbéket a 18-19. század halandóságáról. A népmozgalom mintája általában csak a 19. század végén változik meg és válik egyrészt egyenletesebbé, másrész mutat fel többé – kevésbé rendszeresen születési többletet. Ma ezekkel a jelenségekkel – sem a heves ingadozásokkal, sem a jelentős mértékű születési többletekkel – már nem igen találkozunk.
5.3 kép
II. József halálos ágyán (1790) Forrás: Sandgruber 2001: 173 (részlet)
Az idők során átalakult a halálhoz való viszonyunk is. Abban a tekintetben nem változott a helyzet, hogy a halálozás régen is, most is figyelmet, félelmet kelt, és mély hatást gyakorol azokra, akik túlélő tanúi, de a hagyományos világban nem ritka, és többnyire váratlan eseményt jelent, hanem jelenléte szinte állandónak mondható. A kor embere igen keveset tudott tenni azért, hogy elhárítsa, vagy legalábbis bekövetkezésének idejét késleltesse. Aki szerencsésen megérte a felnőtt kort az számíthatott arra, hogy nem csak nagyszülei és szülei, hanem testvérei, rokonai, játszótársai felének halálát végig éli és esélye volt rá, hogy több nagyobb, tömeges halálozást okozó járványnak szintén tanúja lehessen. Következésképp a halál a számára sokkal inkább természetes, sokkal inkább elfogadható volt, amiben segítségére lehetett az akkoriban még általános hit a túlvilágban, a természet feletti erőkben. Igaz, hogy a 2-300 évvel ezelőtti orvostudomány számos olyan betegséget nem tudott meggyógyítani, amelyből ma már könnyű szerrel kilábalunk, viszont a modern és racionális egészségügyi rendszer az élettől való, előbb-utóbb törvényszerűen bekövetkező búcsúzást nem minden esetben könnyíti meg. Valószínűleg humánusabb körülmények között tehették meg ezt elődeink, akik otthon, családias körülmények közepette, vigasztalással és a túlvilágba vetett hittel távoztak az élők sorából (5.3.
kép). Ugyancsak e vallásos hit és vallásgyakorlat mainál sokkal mélyebb és általánosabb elterjedtsége adott erőt az emberek többségének ahhoz, hogy a sok veszély és csapás közepette – amennyiben azokat sikeresen túlélték – újra és újra házasodjanak, gyermekeket nemzzenek, szüljenek és neveljenek fel (vagy temessenek el).
A halálozás jelentőségét a hagyományos demográfiai rendszerben tehát két tényező adja. Egyrészt időbelisége alig befolyásolható, másrészt miután a halandóság időegység (év, hó, nap) alatt bekövetkező mértéke a mainál jóval nagyobb mértékű volt egészen a 20. század elejéig, a népességszám változásának ugyanolyan – esetenként nagyobb jelentőségű – faktora, mint a termékenység.
A halandóság mértékét természetesen számtalan tényező befolyásolja az előre ki nem számítható katasztrófákon túlmenően. Szűkebb értelemben függ a nemtől, életkortól, fizikai állapottól. A férfiak halandósága születésüktől kezdődően kisebb–nagyobb mértékben magasabb a nőknél egészen utóbbiak termékeny periódusának végéig, amit minden valószínűség szerint a fajfenntartás védelme érdekében kialakult biológiai–genetikai tényezőknek
tulajdoníthatunk. A hagyományos világban azonban a patriarkálisan gondolkodó társadalmakban a leánygyermekek gondozására néha kevésbé figyeltek oda, illetve a nők szervezetét a bekövetkezett számos szülészeti esemény erősebben igénybe vette, így a két nem közötti halandósági különbség 150 – 200 évvel ezelőtt kevésbé volt feltűnő. Ami az életkort illeti, egyértelmű, hogy az idősebb korosztályok halandósága az életkor előre haladtával nyilvánvalóan egyre magasabb – ez egyébként ma is így van. Mai szemmel viszont a régi világ igen magas csecsemő- és gyermekhalandósága meglepő lehet, ma már ezzel csak Afrika egyes részein találkozunk. (De erre később visszatérünk.) Ugyancsak nyilvánvaló, hogy egy olyan világban, ahol a túlélésért folytatott küzdelem sokkal inkább épül a fizikai erőkifejtésre, mint a mai technicizált társadalomban, a fizikai állóképesség mértéke, a biológiai – genetikai adottságok születésüktől kezdve erőteljesen hatást gyakoroltak egy ember életkilátásaira.
Tágabb értelemben természetesen korábban is komoly mértékben befolyásolta az egyén életének hosszát lakókörnyezete – értve ez alatt mind a természeti viszonyokat, mind az ember alkotta épített, módosított környezetet, és szorosan kapcsolódott mindehhez a gazdasági, társadalmi és kulturális tényezők sora. A higiéné, a táplálkozás, az életmód – mely részben az egyén társadalmi helyzetétől, és vagyonától, részben az őt körülvevő közösség kultúrájától, részben az ismeretek és az egészségügyi viszonyok fejlettségétől is függ – jelentős mértékben növelhette, vagy csökkenthette a túlélési esélyeket.
2. 5.2. A magyarországi halandóság hosszú távú történetének vázlata
Nézzük meg először, hogy adatszerűen mit tudunk a halandóság folyamatának változásairól hosszabb távra vonatkozóan megállapítani. Az eddigiekből nyilvánvaló, hogy a legkorábbi halálozási adatokat az egyházi anyakönyvekben találjunk. Ezekből nagyobb területre és hosszabb távra vonatkozóan azonban nem könnyű egyértelmű információkhoz jutni. Nem csak az a baj ugyanis, hogy a kezdeti halálozási – pontosabban temetési – bejegyzések pontatlanabbak, hiányosabbak, mint a keresztelési adatok. (Utóbbiakra nem csak a törvényes születés igazolása miatt lehetett szükség, hanem a házasságkötéshez is kellettek, míg a temetési adatoknak nem volt ekkora fontossága.) A visszamenőleges kép megismerésének legalább ugyanilyen mértékű akadálya, hogy az egyházközségenként anyakönyvezett halálozási adatok összegzésére sem került sor a 19. század közepéig.
5.4 ábra
A halálozások alakulása Magyarországon (1828-2001)
Forrás: MStÉ 2001 (CD Rom kiadás) és MStÉ 2007. után. Az 1865 előtti adatokat Klinger 1972-1984. alapján számítottuk ki.
Mint korábban említettük, hivatalos népmozgalmi statisztika 1851-től döccenőkkel, folyamatosan pedig csak 1865 óta áll rendelkezésünkre a történeti országterületre vonatkozóan. Ennél hosszabb adatsorunk csak a mai Magyarország területére van, mivel a Klinger András által az 1970-es években szervezett adatgyűjtés során az anyakönyvek alapján a népmozgalmi adatokat visszavezették egészen 1828-ig.2 Az 5.4. ábrán látható azonban, hogy ez az adatsor tulajdonképpen az egész Kárpát medencére vonatkozóan is elfogadható következtetési alapot képez, mivel a két terület értékei 1865 és 1918 között – amikor mindkét idősor a rendelkezésünkre áll – lényegében azonos ritmusban és azonos mértékben változnak.3 A grafikonból azonban ezen túlmenően is több fontos következtetés levonható. Egyrészt látható, hogy a halandóság tekintetében az 1870-es években korszakváltás következett be Magyarországon. Az ezt megelőző időszakban sorozatos halandósági katasztrófákat mutató kiugrásokat látunk a halandósági görbén, melyek az 1880-as évektől többé már nem észlelhetőek. Csak két kivétel van, de mindkettő emberi tevékenység rovására írható: a két világháborúéra. (Bár az első világháború végén a spontán módon terjedő influenza – a „spanyol nátha” – áldozatainak száma sem lebecsülendő.) A másik, az ábrán látható szembeötlő jelenség a halandóság folytonos javulása, mely az 1880-as évektől figyelhető meg. Ennek eredményeképpen, míg a nyers halálozási arányszám 1880 előtt általában 35 és 40 ezrelék között mozgott, a második világháború előtt 20 ezrelék alá kerül, ma pedig már csak 10 ezrelék körüli.
5.5 térkép
Magyarország nyers halálozási arányszámai járásonként (1910-1911) Forrás: MStK 50: III. tábla
Természetesen a halálozás mértékében jelentős területi különbségek észlelhetők. A történeti országra jellemző nyers halandósági arányszám 24,3 ezrelékes 1910/1911. évi átlaghoz képest a szélső értékeket 45 (Bihar megye egy járása) és Pétervárad város 13,6 ezreléke jelenti, vagyis az adatok szórása meglehetősen magas, a regionális
2 A dátum attól nevezetes, hogy a többé-kevésbé egységesített rovatú anyakönyvezésről dokumentum jellege miatt ekkortól kezdődően hiteles másolati példány is készült, melyeket a megyei levéltárak azóta is őriznek.
3 A mai területre vonatkozó adatoknál – a népességi aránynak megfelelően – azok 2,5-szeresét használtuk, hogy az ábrán a nyers halálozási arányszámokat is szerepeltethessük. (A grafikon csak két lépték használatát engedte meg.)
különbségek az első világháború előtt még igen nagyok. A járási adatok Horvátország észak-keleti része és az Alduna mente, valamint számos alföldi terület (Arad, Bács, Békés, Bihar és Csanád megyék), észak-keleten Szatmár, Szilágy és Máramaros környékén jeleznek nagyobb, rossz halandósági értékekkel rendelkező térségeket, és viszonylag magas arányszámokat mutat a városok számottevő része is. Regionálisan nézve 1910-ben Erdély és Horvátország nyers halálozási arányszáma közel jár a 25 ezrelékhez, a Dunántúl és a városok mutatója 21 ezrelék közeli, míg Budapesté ennél alacsonyabb, csak 18,5 ezrelék.
5.6 térkép
Magyarország nyers halálozási arányszámai járásonként Forrás: Petrilla 1943: 159.
A halandóság térképének rajzolata az 1930-as évekre viszonylag keveset változik. Budapest és elővárosai kivételével a városok halandósága még mindig átlagos, esetenként annál rosszabb, és a keleti magasabb halandóságú régió nyomai is láthatók a megkisebbedett országterületen. Alapvető a változás azonban a halandóság mértékében: most az 1933-1938. évi országos átlag14,6 ezrelék, azaz csak 60 százaléka az 1910/1911. évinek. Vagyis a javulás általánosnak mondható, de a területi különbségek lassan változnak.
(Hasonlót tapasztalhatunk a későbbi évtizedekben is vö. Daróczi 1997:134)
Az alábbiakban részben a halálozási statisztika adatai, részben az irodalom, részben saját kutatásaink alapján megpróbáljuk értelmezni a halandósági folyamatok hosszabb távú alakulását. Induljunk ki az erdélyi Wesselényi István naplójából. "Keszei János uramnak tavaly keresztelvén meg egy kisleánykáját, kinek is keresztapja voltam, megholt, és ma temetők el szegényt a klastromban. Már hat gyermeke halván meg, egy kisfia is igen nyomorultul van, az is meg fog halni." – írja Wesselényi naplójában 1707. május 17-én. (Wesselényi 1985:
181). A kép teljesen tipikusnak mondható. Az iparosodás előtti korban minden 4-5-ik csecsemő meghal egy éves korának betöltése előtt, nagyvárosokban pedig még ennél sokkal rosszabb értékek is előfordulnak. Igen magas a kisgyermekek halandósága is, így végeredményben egy-egy születési évjárat 50–60 százaléka meghal, mielőtt elérné felnőtt korát.
Figyelemre méltó, hogy a 20. századdal szemben a halálozás mértéke a városokban lényegesen magasabb, mint a falvakban, közülük is a legrosszabb mutatókkal a 19. századi Pest-Buda "dicsekedhet". A hagyományos város magas halandóságának számos oka van. A zsúfoltság és a részben ebből eredő rendkívül rossz higiéniai viszonyok, amelyek betegségeket terjesztő baktériumok táptalaját alkotják, a fertőzött ivóvíz, s nem utolsó sorban az urbánus településekre jellemző nagy forgalom, az emberek állandó jövés-menése, mely együtt jár mindenféle fertőzés és betegség behurcolásával, illetve rendkívül gyors elterjedésével mind – mind növeli a városok halandóságát. Mindehhez járul még a városi népesség táplálkozásának ingatag helyzete is: a város ugyanis rendszerint képtelen a saját ellátásához szükséges élelem előállítására saját határában, az élelmiszer behozatal pedig a korabeli közlekedési viszonyok között nem egyszer akadozó.
Mindennek következtében a 17–19. században e városok természetes szaporodása többnyire negatív, a városok a népesség "temetői", rendszerint többen halnak meg bennük évente, mint ahány újszülöttet keresztelnek a templomokban. Az iparosítás előtti korszak városa a kutatók szinte egyöntetű megállapítása szerint tehát a környező falvak emberanyagából tartja fenn magát, még inkább azok terhére növekszik. Időközönként előfordul, hogy egy-egy nagyobb város ily módon részben elnépteleníti környékét – "elfogyasztja" azok népességét. Magyarországon azonban ez a halandósági modell csak a városok kisebb részére nézve érvényes.
Elsősorban Budapest, illetve a nyugati határszél régi, középkori hagyományokra visszatekintő, eredetileg nagyrészt német polgárok által lakott településeinek halandósági viszonyai jellemezhetők ilyen módon. A kisvárosok, valamint a városállomány túlnyomó részét kitevő mezővárosok demográfiai szempontból falusias viszonyokat mutatnak (lehet, hogy nem csak abból). Összességében a városok a 18–19. századi magasabb halandósága már azért sem befolyásolta jelentős mértékben a magyarországi halandóság általános trendjének alakulását, mert a városi lakosság aránya a 19. század közepén még kevesebb, mint 15 százalék. Ez az arány még a felgyorsult urbanizáció közepette sem lesz több az első világháború előtt az ország össznépességének ötödrészénél.
A halandóságról elmondottak számottevő része a falvakra is érvényes, a továbbélés valószínűsége mai adataink felől szemlélve csak minimálisan magasabb vidéken, mint a városokban. Ha megnézzük a népesség születéskor várható átlagos élettartamára vonatkozó, a 19. század első negyedéből származó adatokat, akkor azt látjuk, hogy azok összességükben igen alacsonyak, 30 év alatt maradnak, vagyis lényegében nem haladják meg azt a hosszat, mint amelyet a paleodemográfiai kutatások a kora középkori Magyarországra nézve megállapítottak. (Vannak demográfiai jelenségek, melyeknél sokszor évszázadokig alig látszik egyértelmű elmozdulás valamilyen irányba.)
Bár Magyarország népesedése a 19. század második felében már egyre pontosabban és időben egyre jobban közelítve követi a Nyugat-Európában is látható népesedési folyamatokat – ez az úgynevezett "demográfiai átmenet" időszaka –, a halandóság és a termékenység kiinduló értékei viszonylag magasak, amit a gyors változások sem tudnak teljesen áthidalni. A 19–20. század fordulóján a magyarországi halandóság mértéke még inkább az európai mezőny vége felé helyezkedik el. Az első világháború előtt a nyers halandósági arányszám 24 ezrelék, a fertőző betegségekben elhalálozottak aránya 23-25 százalék körüli, a csecsemőhalandóság pedig 200 ezrelék közelében van Magyarországon. Budapest kivételével a századfordulón a városok halandósága is az országos átlagértékek felé közelít. A főváros (és néhány nyugat-európai típusú régi város, pl. Sopron) halandósági mutatói viszont az országos átlagnál lényegesen kedvezőbben alakulnak.
Eddigi megállapításainkat – néhány utalástól eltekintve – többnyire a nyers halandósági mutatók alapján tettük.
Tény viszont, hogy természetesen a nyers halandósági adatok sem pontosabb mutatók, mint a nyers születési arányszámok. Alapjában függenek egy népesség korszerkezetétől. Sokkal megbízhatóbb eredményeket kapunk tehát akkor, ha adott időszak halandóságának mértékét a korszerkezet figyelembe vételével számítjuk ki, vagyis a meghatározott korban meghaltakat az adott életkorú népesség lélekszámához viszonyítjuk. Ha pedig pontos összehasonlításokat szeretnénk végrehajtani, akkor a kormegoszlások eltérését kiküszöbölő standardizált adatokat kell kiszámolnunk. A történeti kutatás problémája viszont abban áll, hogy utóbbiak csak 1891-től kezdődően számíthatók ki, a korábbi korszakokra nézve nem állnak rendelkezésre, holott, mint említettük, a halandóság modellváltása ennél két évtizeddel korábbi. Ha rövid, de lényeglátó áttekintést szeretnénk látni, akkor jobb, ha a halandósági táblákhoz fordulunk. Igaz, hogy ezek utólagos rekonstrukciók eredményei, de ilymódon korábbi korszakokra vonatkozó adatokat is használni tudunk.
A halandósági tábla – melyet a kevésbé pesszimista angol nyelv élettáblának nevez (Life table) – azt fejezi ki, hogy a különböző életkorokban mekkora a halálozás, illetve a továbbélés valószínűsége. Alkalmazása révén olyan populáció népesedési folyamatai is rekonstruálhatóak, mely nem rendelkezik népmozgalmi statisztikával, csak életkori adatokat tartalmazó népszámlálás jellegű forrásokkal. Segítségével megállapíthatók a születéskor, illetve az egyes életkorokban várható élettartamok, valamint az egyes életkorokra nézve várható továbbélési rend, melyek a halandóság változását – javulását vagy romlását – koncentráltan mutatják. A demográfiai
kutatások az emberi élettartam lehetséges maximális tartamát 125 év körülire becslik. Ha azonban a konkrét adatokat vesszük szemügyre, akkor azt látjuk, hogy az élet átlagos hosszáról szóló statisztikák a maximális élettartamnál sokkal kisebb, többnyire legfeljebb 60–80 éves végigélt időtartamokat mutatnak, attól függően, hogy mely korszakról, mely országról, azon belül melyik születési évjáratról, és férfiakról, avagy nőkről van-e szó. A 18 – 19. századra vonatkozóan pedig ezek az időtartamok még ennél is sokkal rövidebbek.
5.7. táblázat - Továbbélési rend Magyarországon (1821-1830)
Összesen 1000 747 556 500 478 459 417 373 312 238 138 51 28,2
nő
Összesen 1000 777 581 524 502 483 437 383 321 242 137 50 29,2
a) Pest szabad királyi város és néhány püspöki székhely adatai b) 2000 lakos feletti települések
c) 2000 lakos alatti települések Forrás: Hablicsek 1991: 88-93
Nézzük meg először a mai országterület népességének továbbélési rendjét az egyes hazai településtípusukban a hagyományos demográfiai rendszer időszakában. Ez 1821–1830-ben, tehát közvetlenül a 19. századi kolerajárványok sorozata előtt az alábbi sajátosságokat mutatja (5.7. táblázat). A 10 éves kort a népességnek körülbelül fele, a felnőtt kort – tekintettel arra, hogy több mint 80 százalék ekkoriban még falun élt – nagyjából 35–40 százaléka éri el. A nők továbbélési esélyei 20 éves korig szemmel láthatóan jobbak a férfiakénál, utána azonban – minden valószínűség szerint a gyakori szülések miatt – életesélyeik romlanak, jobban mondva már nem különböznek többé a férfiakétól. (Kivételt képeznek ez alól a nagyvárosok, ahol a nők végig megtartják előnyös pozíciójukat – ennek magyarázatát jelenleg nem ismerjük.) Településtípusok szerint nézve ezeket az
értékeket egyértelmű, hogy a nagyvárosban a legrosszabb a továbbélés esélye. A falvakban a legjobb esélyt gyermek- és felnőttkorban, a mezővárosokban pedig idős korban látjuk, bár e két utóbbi településtípus között nincs igazán nagy különbség. Úgy tűnik, hogy leginkább az élelemhez való könnyebb hozzáférés, a kisebb zsúfoltság, és a kisebb járványveszély az, ami az életesélyeket ebben a korszakban meghatározza. Feltűnő ugyanakkor, hogy mindkét nem esetében milyen gyorsan romlanak a falusi népesség továbbélési adatai 60 éves kortól kezdődően – úgy tűnik, hogy a korabeli technológiai szinten nagy fizikai erőkifejtést igénylő mezőgazdasági termelésben való részvétel idős korban már rohamosan csökkenti az életesélyeket.