1. 3.1 Házasodás
A házasság a hagyományos világban egy olyan társadalmilag szentesített kapocs, amely szabályozza a résztvevők közötti szexuális kapcsolatot, célja utódok létrehozása és egymással szolidáris rokoni csoportot–
rokoni kapcsolatrendszert teremt, illetve erősít meg. Bár a magyar házasodási rendszer Európa többi keresztény népéhez hasonlóan a monogámiára épül, ennek ellenére ez a kapcsolat a fentebb elmondottakból következően még sem egyszerűen két egyén, hanem egyének csoportjai (családok, rokoni csoportok) közötti megegyezés eredményeként jön létre, és, mint ilyen, rendkívül bonyolult összefüggés-hálóra épül. Ugyanakkor a benne résztvevő egyének számára is alapvető átalakulásokat hoz magával: megváltoztatja a házasfelek társadalmi pozícióját, lehetőségeit, sok esetben munkamegosztásban elfoglalt helyüket, végső soron egész életmódjukat.
Mivel a házasság tehát rendkívül sokfelé kapcsolódó intézmény, teljes körű tárgyalása messze túlterjed a demográfia vizsgálati körén, így csak a kérdéskör bizonyos elemeit szándékozunk részletesebben tárgyalni.
A házasodás szokásrendszere
A hagyományos társadalomban a házasság létrejövetele tulajdonképpen két szakaszra bontható. Az első a néprajzkutatás által „párválasztás”-nak nevezett szakasz, melyet lényegében a megfelelő partner megtalálásához szükséges szokások, normák és stratégiák határoznak meg. Többek között magában foglalja a fiatalok ismerkedése és a szerelem, a partnerek közvetítése (a „házasságszerzés”), az informális és formális előzetes megállapodások (szeretőtartás, eljegyzés, próbaházasság) szokásrendszerét, valamint a választható partnerek körét behatároló különböző endogámia-szabályokat. Itt érdemes megemlíteni azokat a speciális megoldásokat is, amelyekkel a népesség igyekezett praktikus válaszokat találni a vagyon gazdaságosabb elosztására, illetőleg a házasságkötés kapcsán felmerült vitás kérdésekre (rokonházasságok, házassági cserék, „vőül menés”,
„nőrablás”). A második szakasz a szűkebb értelemben vett házasságkötési aktust jelenti annak családi, egyházi és állami/hatósági vonatkozásaival (az esküvő és lakodalom szokásai és szertartásai). Az iparosítás előtti korszakban a párválasztás egyértelműen az idősebb generáció, a szülők és rokonok kezében volt és ők a maitól alapjaiban eltérő értékrend szerint döntöttek, melyben az érzelmi szempontok nem igazán játszottak szerepet. A párválasztás tulajdonképpen annak a stratégiai rendszernek volt kulcsfontosságú eleme, amely a hagyományos világ – főként a parasztok és a kézművesek – számára számos fontos kérdést rendezett. Biztosította egyrészt a genealógiai értelemben vett „család”, a rokoni csoport fennmaradását, sőt esetenként számszerű növekedését.
Biztosította másrészt azt, hogy az abban résztvevő családok földbirtokukat, vagyonukat megőrizhessék, esetleg gyarapíthassák és fenntarthassák a gazdaság folyamatos működéséhez szükséges kellő méretű, illetve kor- és nemi összetételű munkaszervezetet. Biztosította végül a leszármazottak, a kapcsolatba kerülő családok összeházasodó tagjainak további életét olymódon, hogy vagyoni helyzetüket, közösségen belüli társadalmi pozíciójukat legalábbis megőrizzék, de ha lehet, még javítsák is. A párválasztás mellett még több ide tartozó stratégiai elemet megemlíthetünk: a házasodás életkori időzítését az utódok számára (amit az első házasságkötők átlagos életkora jelez a külső megfigyelő számára), az ifjú pár házasodás utáni lakóhelyválasztását, valamint az esetleges szerződéses megegyezéseket és kölcsönös kötelezettségvállalásokat.
3.1 kép
Falusi menyasszony és vőlegény a 20. század elején
a) A kép jól jellemzi a házasságkötés külsőségekben is megmutatkozó ünnepi jellegét, mely a rokonok és ismerősök nagy csoportjának részvételével történt és közös evés – ivás (lakodalom) koronázta meg a ceremóniát.
Forrás: Fél – Hofer 1994: 13 után (részlet)
A fenti stratégiai célok elérése időközönként sajátos megoldási módokat eredményezett. Gazdasági-társadalmi okokból egyes közösségek, illetőleg egyes leszármazási csoportok tudatos megfontolás alapján előszeretettel kötöttek rokonházasságokat, melyek segítségével a vagyont – elsősorban a legfontosabb ingatlanokat: a házat és a földet – a rokonságon belül lehetett tartani. A legtöbb esetben unokatestvéreket házasítottak össze a vagyon megtartása érdekében. A rokonházasságok tényleges aránya azonban nem volt túl magas, a 19. század utolsó harmadában kevesebb, mint egy százaléka az összes házasságkötésnek és csökkenő tendenciát mutatott. Mivel gyakoriságuk a városokban illetve a fejlettebb, urbánusabb dunántúli területeken valamivel magasabb, mint a falvakban valamint az elmaradottabb régiókban (Tiszántúl, Kárpátalja, Erdély), korántsem egyértelmű az, hogy ez a szokás elsősorban a parasztsághoz illetve a magyar etnikumhoz kötődött.1
A rokonházasságokhoz hasonló „vagyontakarékos” megoldás volt az, amikor két rokonság megállapodott egymással abban, hogy „keresztbe házasodnak”. Ennek során a csoportok egy-egy tagja kölcsönösen a másikból választott magának házastársat (gyakorta egyidejűleg is kötöttek házasságot). Ezzel a módszerrel el lehetett kerülni azt, hogy a hozomány vagy az örökség kiadása következtében földet és vagyont veszítsenek a szóban forgó rokonságok, illetőleg mód nyílt arra, hogy a fenti javak „cseréje” révén kedvezőbb birtokfekvést biztosítsanak maguknak. Ehhez még hozzájöhettek azok az előnyök, amelyek két rokoni csoport többszörös házasságkötése révén történő szorosabb összefonódásból a mindennapi élet tevékenységeinek szervezése és véghezvitele során adódhattak.
A családi stratégiák fontos eleme volt a házasságkötés utáni lakóhely megválasztása. 18. századi szórvány adataink azt mutatják, hogy e téren különböző modellek létezésével számolhatunk. Voltak olyan közösségek, ahol a fiatal házasok közel háromnegyed része vagy azonnal, vagy a házasságkötést követő néhány éven belül önálló háztartást tudott létrehozni. Ennek ellenpólusaként a Duna menti Fajsz adatában azt látjuk, hogy itt az 1760-as években például a fiatal párok kevesebb, mint 15 százaléka tudott házassága első éveiben önállósulni, többségük még hosszabb ideig a szülőknél lakik és legény, illetve lánykorához hasonlóan továbbra is irányításuk alatt él és dolgozik. Legtöbb adatunk azonban egy harmadik modellre vonatkozik: eszerint a fiatal házasok kb.
fele az, amelyik korán saját lábra tud állni (új lakásba költözik = neolokális lakóhelyválasztás), a másik fele viszont a szülői háztartás része marad. A többség az új férj szüleinek háztartásában élt (patrilokális lakóhelyválasztás), de egyes helyeken nagyobb arányú „vőül menést” (vagyis az új párnak a fiatalasszony szüleihez való költözését) is tapasztalhattunk. Bár erre vonatkozó konkrét kutatások csak igen gyéren állnak rendelkezésre, a szórványos adatokból arra következtethetünk, hogy a 19. század folyamán – amikor a még használatba nem vett üres földterületek már csaknem eltűntek és a parasztság terjeszkedése-földszerzése gyakorlatilag lehetetlenné vált, vagyis a magyar paraszti társadalom a „földszűke” szorításába került – a házasságkötés után rögvest külön költözni tudó új házaspárok aránya alighanem csökkent. Valószínűleg erre az időszakra tehető a fent említett sajátos partnerválasztási/ lakóhelyválasztási stratégia, a „vőül menés” szélesebb körben történő elterjedése is. Ez egyúttal a szegényebb származású fiatal férfiak, szolgalegények felfelé mobilitásának egyik útját is jelenthette. (A másik út egy módosabb özvegyasszony feleségül vétele volt.) Alkalmazták ugyanakkor azokban a családokban is, ahol több fiú nőtt fel és egyforma mértékű földdel való ellátásuk komolyabb birtokaprózódás nélkül nem lett volna lehetséges. Nem egy esetben ilyenkor a legidősebb fiút vőként próbálták meg elindítani életpályáján. Más célból ugyan, de előfordult ez a „megoldás” az egyetlen lánnyal rendelkező egykés családokban is. Itt a gazdaság folyamatosságát próbálták biztosítani vőfogadással – vagyis tulajdonképpen a hiányzó férfi örökös és egyúttal a hiányzó fiatal férfi munkaerő „beszerzésével”.
A legfontosabb motívumok a partner kiválasztásánál az alábbiak voltak: a rokoni csoport stratégiai törekvéseinek megfelelő származás, azonos vagy megfelelőnek ítélt vagyoni helyzet, a közösség és a család endogámiára vonatkozó szabályainak betartása (lakóhelyi, felekezeti, etnikai, társadalmi azonosság vagy megfelelés), a jelölt családjának és személyének hírneve, morális elfogadhatósága, végül a jelölt munkaképessége és esztétikai megfelelése. Mindezek általános formában normaként fogalmazódtak meg a helyi közösségben, nem egy-két személy vagy család individuális döntései voltak. Maguk a fiatalok is elfogadták e szabályokat és félig-meddig automatikusan figyelembe vették kapcsolataik kialakítása során.
A megfelelő partner megtalálásának megkönnyítésére a hagyományos társadalom igyekezett kizárni azokat, akik nagy valószínűséggel egy-vagy több elvárásnak már eleve nem tudtak megfelelni. Erre a célra alakították ki a különböző típusú endogámiák szokásrendszerét. Maga a fogalom tulajdonképpen meghatározott körön belül maradást jelent. A házasodás kapcsán kétféle értelemben használatos – beszélhetünk térbeli és társadalmi értelemben vett endogám házasságkötésekről. A térbeli endogámia jelentheti azt, hogy partnerválasztás egy meghatározott településrészen (alvégen, felvégen, stb.) belül történik meg, de jelenthet egy településen, egy
1 / A vérrokonok aránya a házasságot kötők között az 1897. évi országos 7,6 ezrelékes átlaggal szemben a német anyanyelvűek között 19 ezrelék, a magyarok között 8,5 ezrelék, a szlovákok és horvátok között 6 ezrelék körüli, a többiek esetében viszont az arány elhanyagolható (Népmozgalom 1897).
szűkebb település-együttesen, falucsoporton vagy egy néprajzi tájon, régión belül maradást is. A szélesebb értelemben vett társadalmi endogámián belül megkülönböztetünk felekezeti, etnikai, társadalmi rétegbeli vagy foglalkozási csoportbeli azonosságra törekvést (pl. a katolikusok, kisnemesek, pásztorok, stb. leszármazottainak egymás között történő házasodását). Az endogámia elsősorban a kulturális azonosságot őrizte meg, s ily módon könnyebbé tette az érintettek kommunikációját, együttélését, de ugyanakkor hozzájárult a túléléshez szükséges ismeretek, tapasztalatok, munkafogások zavartalan megőrzéséhez és problémamentes továbbörökítéséhez is.
Számszerűen nehéz megállapítanunk az endogámia mértékét illetve annak változását. Tamásy József (1969) 1960-as évekre vonatkozó adatai a lokális endogámia mértékét Budapestre nézve 83, a városokra 68, a falvakra vonatkozóan pedig 51 százalékban határozták meg.2 Utóbbi szerző kutatásaiból tehát egyértelműen megállapítható az, hogy minél nagyobb egy település, annál nagyobb az endogámia lehetősége és tényleges mértéke függetlenül attól, hogy faluról vagy városról van e szó. A másik tendencia, ami Tamásy eredményeiből kirajzolódott az a területi/lokális endogámia folyamatos csökkenése a huszadik század közepén. Országos méretekben két trend észlelhető: a 18. század folyamán a helyi közösségek nagyobb része kevésbé zárt a házasságkötés szempontjából, mégpedig minden valószínűség szerint az ország újratelepülését kísérő, átmenetileg megnövekvő vándormozgalmak miatt. Ezt követően a 19. században sokhelyütt megfigyelhető egy bezárkózási (vagy inkább visszazárkózási?) folyamat, amit a 20. században ismét egy, most már úgy tűnik, hogy megállíthatatlan nyitás, egy folytonosan növekvő exogámia-hullám kísér, vagyis a házasságot kötők párválasztásuk során nem ragaszkodnak többé már sem a térbeli, sem a kulturális, sem a társadalmi
2 Kérdés persze, hogy van-e értelme egy Budapest méretű település esetében egyáltalán lokális endogámiáról beszélni.