A. mi csak történik külföldön s hazánkban
V. FEJEZET A Bujdosó nyoma
Jó p á r to ro n y elm aradozott az u t m entén, am ig a tisz tta rtó hölgyei az u g ató vándor- legények á lta l k eltett rém ületből m agukhoz té r
tek. A d u n á n tú li n y á ja s tájképek, a p á rá s völgyek, am elyekből békés dalok hangzanak, a zöld erdők, am elyek szeliden m u tatk o zn ak a látó h atáro n , m int a boldog végtelenség, am ely
ben m ajd m eggyógyul m inden szenvedő, az égbolt tá ja in csüngő b árányfelhők, am elyek olyan képeket ra jz o ln ak a lélek tü k rére, hogy az kisim ul, m in t a B alato n : ig en alkalm atos látván y o sság o k ahhoz, hogy elfelejtsék az u ta zók a rém ületet. Csak J u lisk a m ondta hosszú gondolkozás u tá n :
— Petőfinek nem v o lt p a tta n á s az arcán.
— M ilyen folyékonyan tu d o tt beszélni!
Jvlint egy p ró k á to r, — vélekedett M arisk a a sszony.
—- Azok a legveszedelmesebb bolondok, ak ik titk o ln i tu d já k őrültség ü k et, — jelen tette ki a postam ester. — É n egyszer olvastam egy köny
vet, am elyben az volt Írva, hogy tulajdonképen m inden h arm a d ik em ber ő rü lt, csak nem vesz- szük észre.
— De m á r ezt kikérem m agam nak, p o sta
m ester u r, — p a tta n t fel M arisk a asszony. — M i itt például h á rm a n v ag y u n k önnel szem
közt, eg y ik ü n k te h á t őrült?
A p o stam ester elszégyelte m agát.
— Az a b a ja önnek, postam ester u r, hogy m in d en t elhisz, am i a könyvekben és ú jsá g o k ban van, — m ondá feddőleg M arisk a asszony.
— De ez jó lecke volt. Nem osztja meg dohá
n y á t és pénzét ism eretlen vándorlegényekkel.
— Csak egyszer V á rp a lo tá n legyünk, m ajd m ásként beszél a tek in tetes asszony, — dörm ögte m agában P o rti F erke. És k ív án ság a m ásnap h a jn a lb a n teljesült.
O lyan k o rá n in d u lta k ú tn ak , hogy m ég a m a d a ra k is ú g y tettek , m intha aludnának.
L egalább is ném a volt a ta rk a erdei p in ty , le g feljebb a diszöltönyös h a rk á ly csillogott fel, am ik o r a fa d erek án u ta z á s á t kezdte. Verebek m ondták el egym ásn ak hétköznapi álm aikat a száraz szénaboglyák környékén, m ig odabent a h in tó b á n M arisk a asszony tan ácsk o zo tt leá
n y aiv al, hogy m i leh et jelentősége annak, hogy éjjel k ak a s n ő tt az a rc á n álm ában? Zsu
zsanna é r te tt v a la m it az álom fejtéshez, de ily e n álm ot m ég ő sem h allo tt, pedig össze
szedett m in d en álm ot, a m it a B alato n környé
kén álm o d tak az asszonyok.
— V alam elyik kisasszonynak vőlegényt szerzünk útközben, azt je le n ti; — kardoskodott a postam ester, ak i bevette a szokásos adag tö r
kölyt, hogy kedve és b á to rsá g a legyen az élethez.
M arisk a asszony a rc a elkomolyodott, a leányok m in t m á r ilyenkor szokás, lesütötték a szem üket, v idám reggeli harangszó, m in t jó
ságos eső von u lt át a tájo n , hogy könnyen azt le h e te tt h in n i: M agyarországon ezen a napon m indenki jókedvvel ébredt.
A k aso rn y a a p alo tai szőlők között b u k d á
csolt, m in t egy m eg sán tu lt g ú n ár. A postam es
te r fe lá llo tt a h in tó b án és ig y kereste R adics Ján o s szőlőjét, am elyben lévő p ré sh áza t alapo
san le írtá k előtte, am ig ú tra bocsátották.
— H a ez sem lesz az igazi Petőfi, örökre lemondok arró l, hogy v a la h a is fe ltalálh assam a költőt, — rebegte iz g a to tta n P o rti F erke.
(V alahogyan oly ex p o n áltn ak érezte m a g á t abban a. hitében, hogy P etőfi valah o l él és r e j
tőzködik, hogy néha a z t vélte: egész M agyar- ország őt lesi. Az országos v itá t még nem z á r
ták le, sokan jelentkeztek az ú jság o k h asá b ja in , ak ik itt-o tt szavahihető em berektől „hal
lották", ho g y Petőfi él, de a s a já t k é t szemével a b alato n i p ostam ester lá ta n d ja S egesvár óta a k ö ltő t: ó, h án yszor k itervezte ezt P o rti Ferke! V éget vet eg y szerre az országos k étsé
geknek. A költő él, h a lljá to k legújabb költe
m ényét, egy vérbeli, igazi P etőfi-verset term é
szetesen, nem olyant, am ily en t az a n a g y bányai kópé irt, am elyről könnyű volt m egálla- p itan i, hogy ham isítv án y . Hogy is kezdődött az a vers?
„Táncoljatok, lányok, táncoljatok!**
Itt bujdosott Petőfi Sándor,
Mig volt tarisznyájában sódar és bor."
H olott m indenki tu d ja, hogy T betűvel Petőfi S án d o r csak a hazafias v erseit kezdte.)
K ön n y en rá leh ete tt ta lá ln i a B adics-féle présházra. N em csak a legrégibb évszám diszi- te tte a ház fa lá t, hanem innen h angzott a
lég-éktelenebb károm kodás. A süket-R adícs károm kodott legázolt szőleje m iatt. S o rb a vette a D u n á n tú l m inden m egyefőnökét, já r á s i elöl
já ró já t, egyetlen várm eg y ét sem fe le jte tt ki.
H a jn a l óta károm kodott, éppen a h o rv á t m e
gyéknél ta rto tt.
A p o stam ester m egelégedetten bólongatott a fejével:
— íg y csak egy elkeseredett h azafi önti ki mérgét. Derék, jó ra való h áz ig a zd ája van — Són dórnak.
A ka.sornya m egállót! a domb a la tt, a p o sta m ester egyedül in d u lt a présház felé. Ne ijesz- sziik m eg a B ujdosót a töm eges láto g atással.
A m in t a szőlőleveleket félreh á ri tó ttá , R adies Já n o s borz-szerü a la k ja tű n t fel előtte. Szalonna vágó kést ta r to tt a kezében és n ag y m unka val v o lt elfoglalva. A présház meszelt faláról v a k a rt le egy szénnel íro tt verset, amely, am ig olvasható volt, ig y h angzott:
„Itt bujdosott Petőfi Sándor,
Míg volt tarisznyájában sódar és bor.“
-‘- B este lelke! — rik ác so lt az öreg Radies.
— K iette a k am rá m at, k iitta a pincém et, vége zetül pedig m ég neki á ll feljebb. P á s k illu st kell írn i az ily en költőről, hogy ország-világ meg ism erje őkéim ét. Az a n y ja házában nem volt olyan jó dolga a korhelynek. M inden este to r
kig itta m ag át, m inden reggel p atik asz ert kel
le tt beléje adnom , hogy ta lp r a tu d jo n állani. Uj n ad rág o t kellett szabatnom , m ert a régi nem fé rt rá , k ih izta am ikor vég re felkelt a hárságy- ról.
A postam ester d arab ideig m eglapulva h a ll
g a tta R adies Já n o s dohogását. A süket em ber
56
nem ü g y elt a rra , hogy v a la k i h a llg a tja szavait, tovább dühöngött.
— Én nem bánom , a k á r igazi, a k á r ál- P etőfi, zálogban itt ta rto m a leányasszony örökségét, ő hozta a n y a k a m ra ezt a széltolót, soha se engedtem volna a házam ba a bojnyikot.
A m ikor észrevette a postam estert, félv áll
ról üdvözölte:
— N incs eladó borom, m ind elfogyott egy cseppig.
— Nem is b o rt ak a ro k én, R adics ur.
— T egnap óta m á r a h a rm a d ik veyő. M intha az egész v ilá g a „Loncsos" borától a k a rn a le- részegedni, — fo ly ta tta konokul a süket. — E g y asszonyság is j á r t itt tegnap, k ó sto lg atta a bort, hogy m á r szinte félre állt tőle a kontya, am ikor k iv a llo tta az igazi szándékát: B ü n közsdi B an d it szeretné látn i. Abból u g y an semmi se lesz, Isztricsn é m éltóságos lelkem ! Abból u g y a n nem esztek ti vérm es asszonyságok az éhes szemetekkel. M enjetek, keressetek m a g a to k n ak m ásfelé legényt. Az én Bünközsdi B a n dim at h ag y játo k békébe. M ór csak a húgom nak dalolja el azt a n ó tá já t, hogy: „A v irág n a k m eg tilta n i nem lehet! . . .“
— Süketnek tetszik lenni? — kérdezte a postam ester. — Én nem a m aga B ünközsdi B a n d ijá é rt jöttem . Én m ia tta m fela k aszth atják a lókötőt. K eresek bizonyos S a rla i nevű ta k á c s
legényt, a k it itt re jte g e t az ur.
— Bezzeg nézett erre egyet a pip aesarcu asszonyság. Azt hitte, hogy csak id áig kell ko- csikáznia, hogy B ünközsdi B andi a szeretője le
gyen. M intha R adics Já n o sn a k sem m i köze se volna ahhoz az emberhez, aki a csizm áját, ingét, g a ty á já t hordja. Nem szeretem a húgom at, az
egykori m arkotányosnét, de m á r csak inkább bezárom az a jtó t idegen asszonyságok előtt, ha az ő B ünközsdi B a n d ijá t kerü lg etik .
— H ol van? — kérdezte teli torokból a p o sta
m ester.
Ka dics Já n o sn a k a szeme se rebbent m eg:
— M indegyik ezt kérdezgeti teg n ap óta, hire m ent a d a lá rd istá k láto g atásá n ak . V oltak itt m ég Szálából és Som ogyból is. Az öreg Ra- riics J á n o s v á rp a lo ta i bora le tt egyszerre a leg
jobb, az ő szőlője a legszebb, az ő présházában a legkellem esebb a pihenés. M ég a pipaszurká- ló já t is kegyeletes kézzel v ette m agához egy szürke szakállu úriem ber. P ercek ig á llta k az ág y felett, am elyen egy ré g i bundám on m eg
húzta m a g á t Bünközsdi B andi! H ej, de m eg
csaltad te az egyetlen b aráto d at!
A p o stam ester eg y száraz venyigét v ett a kezébe és a hom okba ir ta a nevet:
„Sarlai."
— Igen, ő azt szerette m ag áró l hiresztelni, hogy fo g lalkozásra nézve egyszerű tak ács
legény. S oha se m o n d ta m a g á t m ásnak, hiába rá g tá k a szájáb a a láto g ató i, hogy ő a bujdosó P ető fi S ándor. Nem, ezt nem v állalta, m ég ha ügy könyörögtek is neki. É ppen csak én ne
veztem a h á ta m ögött B ünközsdi B andinak, m ert egy tak ácsleg én y t mégse rejte g etek a h á zamnál.
„H ová lett?“ — ir t a a hom okba P o rti Ferke.
— M egirigyelték őt a rossz em berek Radics Ján o stó l. A ddig já r ta k a n y a k á ra , am ig elszök
tették tőlem. Az Isz tric s Öméltósága, az a piros m enyecske tu d n a errő l beszélni. De u tá n a me
gyek, a m in t rendbehoztam a k á rt, am it a d a lá r
d isták a szőlőmben tettek . Visszahozom, h a r á
m egy a házain. Van R adics Já n o sn a k pénze, azért, in ért kopott a k ab á tja . Nem adom oda, ha m á r eddig- ta rto tta m . Sokba v an nekem ez a m ulatság. A sok csirkepörkölt, a sok gond, ve- sződség. E g y lá n y t férjhez leh etett volna ad n i ennyi bajjal.
A vén zsugori összeráncolta a hom lokát és m agában szá m itg ato tt:
— M inden kiadásom fel v an jegyezve. A leg
utolsó fe h érv á ri bicskának is fe lírta m az á rá t, m ert tudom én azt, hogy v alak i m ajd egyszer azt m egfizeti. Jó pénz az, jó helyen van. Csak a bolond em ber ta rto g a tja a pénzét otthon a ládafiában, hogy legyen m it elvinni a ra b ló k nak, ha kiássák a ház fa lá t. Legalább kétszáz forintom v a n B iinkösdi B andiban. T ö n k re
mentem, koldus vagyok.
A m ig a piac-bérlő h irtelen sopánkodni kez
dett, a sárg arig ó k belekiabáltak a R adics J á n o s szavaiba: „Nem igaz“. E g y szilvafáról ócska lábravaló fü g g ö tt aló, m in th a csak gúnyból h a g y ta voln a i tt az eltű n t vendég. R ongyos volt ez a lábravaló, m in t a betyáré, a k i húsz évig ü lt vasban. Az eresz a la tt ré g i köpések nyom ai látszo ttak , m in th a valaki u n alm áb an a feje felé
köpdösött volna.
„ írá s m ara d t?" — irta fel a postam ester a homokba.
— Nem i r t az sohasem , m e rt nem ad tam neki tin tá t. O tt volt a teli kancsó. E lég k alam á
risn ak . Legutóbb a legnagyobb lá b u jjá t moz
g a tta , ha rossz kedve kerekedett.
„N aplót nem irt!"
- V olt eszében. Azaz, hogy m égis firk a n to tt v alam it a kom árom i képes k alen d ário m n ak fe
hér la p já ra , m ert se k iadása, se bevétele nem
5 8
volt. Én bizony nem olvasom el, m e rt nem ro n tom a szemem. De ha p o stam ester u r a t érdekeli az ilyen bolondság, olvassa.
E g y szutykos, eln y ű tt könyvecskét húzott elő az eresz alól R adiqs Ján o s. A m ú lt század huszas éveiben a d ták ki K om árom ban. J ó volt ez a régi n a p tá r is a B ujdosónak, hiszen m in d egy, hogy m ilyen n ap o t Írn ak a kalendáriom - csinálók.
A p o stam ester letelepedett a diófa alá és mohón f u tta tta szemét a ceruzavonásokon, am e
lyek körülbelül a következő tö rté n e te t ta r ta l
mazták.
VI. FEJEZET