Swisfer csalogatója
161 A fővárosba költöztünk. Gyönyörű lakást bé
relt ki számunkra, melyet pazar fénnyel rendezte- tett be, szerelem helyett, kényelemmel vett körül.
És én hittem, hiszen nem mertem kételkedni benne.
Valahányszor késő éjjel vetődött haza, mindig el tudta hitetni velem, hogy hivatalosan volt el
foglalva.
Eleinte nem sokat gondolkoztam. Száz módját is tudta a hazugságok leleplezésére és én hittem, mert azt gondoltam, hogy szeretem, hiszen szeret
nem kellett, az uram volt, a törvényes esküdt fér
jem, kinek az oltár előlit örök hűséget esküdtem.
Az Operában egy volt iskolatársnőmmel talál
koztam. Három hónapos menyecske volt, szemeiben a pajzán jókedv, az éltető boldogság sugárzott s mikor gyönyörrel súgta a fülembe, hogy anyának érzi magát: zokogni szerettem volna elkeseredettsé
gemben. E naptól kezdve szinte idegenkedtem az uramtól.
Egy éjjel részegen vetődött haza. Szó nélkül törni, zúzni kezdett mindent. Remegve, szótlanul néztem garázdálkodását, majd kérlelni kezdtem, de mikor édes szülém fényképét csapta a falhoz, el
szántan rohantam felé és a kétségbeesés szülte erő
vel ragadtam meg k a r já t. . . A másik pillanatban eszméletlenül terültem el a földön.
E szörnyű éj után haza utaztam. Atyám előtt elhallgattam hazamenetelem okát, de anyámnak tö
redelmesen bevallottam, amit bevallani mertem . . . Édesanyáin megnyugtatott, hogy majd jóra fordul minden.
Három hétig hirt sem halfollam az uramról, de mikor atyámnak is feltűnt a dolog, anyám vele is
Qarai F e re n c : A pénz parancsol,
162
közölt mindent, mire mindketten felkerestek, hogy kibékítsenek bennünket.
Két héttel ezután bocsánatkérő levelet kaptam tőle, melyben könyörögve kért, hogy térjek visza a hitvesi házhoz. Engedelmeskedtem.
A régi játék ismétlődött, napról-napra durvább, kíméletlenebb volt velem s valahányszor ittasan került haza, lelövéssel fenyegetett.
Ekkor tanultam meg hazudni, hazudni a bol
dogságot, .játszani a megelégedettet.
Ezután léptem a tettetés színpadjára, beálltam a világ komédiásai közé, hogy én is csalhassam azt a másik világot, melynek milliói még bohó hit
tel, bekötött szemekkel nézik azt a külső fényt, azt a vak, csillogást és nem veszik észre, hogy az a tündöklő valami nem más, mint egy értéktelen üveg, égy, mesterségesen csiszolt — hamis gyémánt!
Megtanultam a szerepemet, hiszen játszanom kellett, hogy, ne legyenek szánakozóim, hogy iri- gveim ne mondhassák rólam, hogy boldogtalan vagyok.
Sokan megszokják ezf a játékot és annyira be
tanulják szerepüket, hogy maguk is elhiszik. Mig a nézőközönség tapsol, feledik a valót, elfeledik, hogy csak játszanak, hogy csalják önmagukat és meg
tévesztik egyszersmind a világot is.
Az én játékom nem tartott sokáig. Ott volt előt
tem a való, a kegyetlen rideg igazság, amit hasz
talan igyekeztem feledni, az uram mindannyiszor feltárta előttem.
Erkqlcsi züllöttségéi anyagi bukása is követte!
Pazar költekezései, beteg szenvedélyei vagyo
nukat is fölemésztették.
163 Egy uj fogalommal is meg kellett ismerkednem
— az anyagi gondokkal.
Szüleim mindenüket feláldozták, hogy meg
óvjanak az anyagi bajoktól.
Hasztalan volt minden.
A hitelezők kíméletlenül bántak velem.
Ismerőseim száma ugyan szaporodott ekkor.
Keresték a barátságomat. Kalandra vágyó ficsurok, elfásult agglegények, a házasságban megőszült csen
des családapák, mind leslek reám, mint vérebek a vesztébe rohanó gyönge vadra.
A csábításnak száz undok fajával akartak tőrbe csalni, de nem sikerült.
Egyik szerelmet, másik hűséget hazudott, ez hízelgéssel, amaz vagyonával igyekezeti bukásomat siettetni.
Ellentállottam.
Mentői közelebb voltam az örvény szé’éhez, anál görcsösebben kapaszkodtam a mentőkorIáihoz;
élni akartam, élni, becsületesen.
Egy napon árverést tűztek ellenünk.
Az árverés előtt a hitelező ügyvédje magához hivatott s tudtomra adta, hogy mindent el akart követni, hogy elhalasztássá az árverést, de a hite
lező nem tágít, ö szívesen kifizeti helyettem a tar
tozásomat, — ösrneri a viszonyainkat — de . . . Undorral fordultam el tőle s még csak elég
tételt sem vehettem megsértett becsületemért.
Elárvereztette mindenünket s mikor a puszta falak között maradtam, elég vakmerő volt a sze
memre vetni, hogy magam vagyok az oka min
dennek, mert: ostoba vagyok. Barátnőim, kik jó
létemben hízelegve Vettek körül, elfordultak tőlem.
ír
164
Atyám meghalt, anyámat a sok bánat ágyba döntötte. Egyedül maradtam, tanácstalanul, vigasz, cél és remény nélkül.
Az uram elutazott.
Tévelyegve, megtörtén jártam a főváros utcáin, körülöttem a fény, pompa, a csábítás száz vigyorgó démona. Csak kezem kellett volna kinyújtani és megszerezhettem volna a jelen gyönyöreit.
Ekkor hozott össze a sors Sárosy Gézával.
Még leánykoremtól ismertem. Szegény kántor- tanitó fia, kit atyám támogatott, hogy tanulmányait folytathassa.
Szegényesen, sápadt arccal, réveteg tekintettel bolyongott a Városliget fái között, mikor észrevett, szégyenkezve közeledett hozzám. Bocsánatot kért, amiért nem keresett fel otthonunkban.
Elmondta, hogy mennyit kell küzdenie a nyo
morral, habár a kritika dicsérőleg nyilatkozott ké
peiről, de nem akad vevőre, még nincs elég hang
zatos neve, hogy képei az úri szalonokban is lóg
janak.
Mikor megismerte helyzetemet, szánakozóan nézett reám, de vigasztalni nem mert, hiszen alsó- kunsági Cserepes Dénes felesége voltam.
Másnap meglátogatott s mikör üres szobáimon végigvezettem az utolsó kis udvari szobáig, melynek bútorzata ágybetétekből összerakott nyughely, két szék és egy rozsdás mcsdóasztalka volt, akaratlanul kiáltott fel:
— Szegény nagyságos asszonyom!
E naptól kezdve vendégem volt, s mentői vilá
gosabban látta helyzetemet, annál nagyobb tisztelet
tel volt irántam
Karácsony előtt az uram Is megérkezett.
Egy szóval se kérdezte, hogy miből éltem tá
volléte alatt, csak mikor a sarokban heverő fehér
neműim maradékára tekintett, szólt egykedvűen, hogy nem segíthetett, mert keveset keresett.
Bérnegyedkor az Andrássy-uti egykor fényes lakásomat is el keleti hagynom.
Az uram nagynénjéhez költöztünk. Egy ötven
éves dámához, ki mindent elkövetet, hogy még job
ban elvadítsa az urammal való viszonyomat.
Kigyó módjára férkőzött hozzám, hgoy jobban megsemmisítsen.
Hizelgett, dicsérte szépségem, magasztalta ter
metem és ugyanekkor az uramat gyalázta előttem, aki nem érdemli meg, — úgymond — hogy hű ma
radjak hozzá.
Gyűlöltem ezt a vén asszonyt, undorodtam tőle, mint a bűntől. A sárba akart taszítani, hogy közelébb férkezhessék az uramhoz.
Amikor látta, hogy igy nem érheti el célját, ás
kálódni kezdett ellenem.
Elhitette az urammal, hogy a Sárosy Géza sze
retője vagyok.
Terve sikerült.
Hatalmába kerítette az uramat, szemem láttára folytatott viszonyt vele, csakhogy elűzhessen a háztól.
Néma megadással tűrtem sorsomat.
És az uram egyre sülyedt, a feneketlen sárba.
Az ital és a nagynénije rabja lett, egyiktől se tudott szabadulni.
Egy éjjel álmomból riasztott fel, odarohant hozzám s fojtogatni kezdett.
166
Sárosv Géza így szólt ekkor hozzám :
-— Véget kell vetnie e nyomorult átoknak, to
vább nem szabad tűrnie e megalázást.
Úgy beszélt velem, mintha atyám lett volna, gyengéden, okosan, szeretettek,
— Ha becsületes akar maradni, dolgoznia kell,
— szólt határozottan —- a gyomor eleinte csak kér, de aztán követel és annak eleget kell tenni.
Igen, dolgozni fogok, — gondolám — hiszen a munka nemesit, felemel, de mit dolgozzam, ha sem
mire se taníttattak?
Egy napon Sárosy örömtől sugárzó arccal jött elém.
Megbízást kapott nehány női szabó cégtől, hogy virágokat fessen selyem pongyolákra. Szerencsémre virágot festeni tanítottak a zárdában, s igy segít
hettem Sárosy Gézát, ki később örömmel engedte át nekem az egész megrendelést.
Az uramnak nem volt ez ellen kifogása. Örült, hogy valami foglalkozást kaptam, legalább szaba
dabban turbékolhatott a nagynénjével.
Sárosy szeretettel oktatott mint tanítványt, di
csért, buzdított, de sohasem feledkezet meg arról, hogy tanítványa, jóltevőjének leánya vagyok.
Pedig szeretett, szeretett lelkének egész melegé
vel, tekintete elárulta, amit ajka elhallgatott.
Mikor esténkint hazatértem, az uram mogor
ván fogadott, gúnyosan érdeklődött festett virágaim és a mester után.
Fáradtan, megtört lélekkel indultam be kis szobámba, fnelyet egy ajtó választott el attól a szobától, hol az uram jó kedvvel enyelgett a nagy
nénjével.
167 Sárosy jutott eszembe ilyenkor, ez az ifjú, akit szenvedni láttam, mert nem mert nyilatkozni, ne
hogy őt is olyannak gondoljam, aki bukásomat keresi. Tisztelni, csodálni tanultam eí'ifjul.
Megtaláltam benne azt, amit az ultimban hasz
talan, kerestem, a férfit, az igaz iílarc nélküli jellemet.
Nem uralkodhattam érzelmeimen, fiatal vol
tam, a boldogságot csak álmokból sejtettem, jogom volt szeretni azt, ki viszont szárét, aki megnyitotta előttem a boldogság kapuját.
Hasztalan parancsolt az ész, a s z í v győzedel
meskedett.
Megfeledkeztem mindenről, női becsületről, hit
vesi esküről, szeretni vágytam, szeretni, vággyal, szenvedéllyel.
A lejtőre léptem. Nem láttam a tátongó mélysé
get előttem. A szerelem elvakitolt.
A gondolat, hogy még boldog anya lehetek, boldog, mint annyi millió anya, ki gyermekében leli meg elveszett boldogságát, megrészegített.
És most bűnösnek kér az uram kimondatni, hogy ne lehessek a Sárosy Géza felesége., Azzal akar bosszút állni rajtam, hogy elválasszanak tőle, de ne lehessek azé, aki hitvessé tenne, éljek úgy tovább is szégyenemmel, megtöri szívvel, megölt lélekkel.
Ő tovább folytathatja undok játékát, s h a akad még egy szerencsétlen teremtés, ki hinni fog álnok
ságában, még megnősülhet, élheti világát azután is, tetszése szerint.
Mutogathatja az ítélet, hogy én vagyok a bű
nös, mert a bíróság annak talált, én csaltam meg,
168
én hagytam ott a közös lakást és szeretője lettem egy másik férfinak, akitől anya lettem.
És ismerőseim pálcát fognak törni feleltem, ujjal mutogatnak majd reám, kerülni fognak, mint a megtestesült bűnt.
Irigyeim és ellenségeim tapsolni fognak, hiszen olyan élvezet lesz a sárba látni azt, akit irigyeltek.
Igaz, én is szabad leszek, s ha úgy tetszik, férjhez mehetek akárkihez, csak egyhez nem: Sá- rosy Gézához.
Férjhez mehetek, hiszen szépnek, csinosnak mondanak.
De vájjon akad-e férfi, ki fátyolt vetne a múl
tamra, ki megbocsájtaná, hogy megcsaltam az uram és apja lenne gyermekemnek, ki nem viselheti az apja törvényes nevét?
Az a viszony, mely Sárosy Gézához fűz, az erkölcsi világ törvényei szerint kettétéplietők ugyan, de ott áll örökre közöttünk gyermekünk, ki egyik kezével Sárosy Gézát, a másikkal engem tart át
ölelve, ki nem ismerhet el más apát, mint akihez természeti ösztöne fíizi.
Most még gyermek, apró gőgicsélő gyermek, de a gyermekből leány, hajadon lesz. Én visszanyer
tem leánykori nevem, csak a gyermekemnek nem adhatom vissza, amit módomba lenne visszaadni, a nevet, a törvényes, becsületes nevet.
Hát vájjon meddig titkolhatom előtte a valót?
Meddig hitegethetem, meddig hazudhatom neki az apja kilétét?
És ha feltárok előtte mindent, ha elmondom majd neki, hogy miért nem viselheti az apja nevét,
nem fog-e undorral elfordulni tőlem, az édesanyá
tól, ki útját állotta boldogságának?
A bíróság bűnösségemet fogja megállapítani, mert beismerésben vagyok, elválaszt az uramtól, mert állításait meg nem cáfolhatom, de a becsü
letemen ejtett csorbát ki nem köszörülheti soha.
Nem védekezni akarok, az úgy is hasztalan volna, de mielőtt meghozza az ítéletet, biró uram, csapja félre a házassági törvény idevonatkozó os
toba szakaszát és kérdezze meg önmagától, a gon
dolkodó és érző embertől.
Ki a bűnös: az uram-e vagy én?
A HADNAGY UR.
A közlegények retteglek tőle, lisztlársai kinevet
ték, de az ezredes meg az asszonyok rajonglak érte.
Solty Antal nem sokat törődött társai gúnyos mosolyával, annál jobban kereste az ezredes, meg a szép asszonyok barátságát.
A leányos apák, de különösen a fiatal férjek gyűlölték legjobban.
Ezt ő igen jól tudta,- de nem sokat törődött a világgal. A sors őt daliás, karcsú termettel, holló- fekete hajfürtökkel, pörge bajuszkával és havi ezer korona mellékjövedelemmel tüntette ki. Az előbbi az asszonyok, az utóbbi pedig az ezredes ur szivét lágyította meg, valahányszor egyetlen kis Zsázsá
jára gondolt.
Solty rendesen egyedül sétált s kardját hanya
gul csörtette végig a rosszul kövezett utcán, úgy hogy már messziről hallották közeledtét s a nő
személyek akaratlanul is igy szóltak:
— Ah! Solty hadnagy!
Ő csak mosolygott s gondosan ápolt bajuszát simogatta, hogy annál merészebben mutogathassa hófehér fogait.
A polgárembereket lenézte. Az igazi ember előtte a regrutánál kezdődött.
Ott lakott a kaszárnyában, mely csak néhány lépésnyire emelkedett a csendes papiaktól, melynek lakója egy istenfélő, jámbor öreg ur volt, ki egész nap a szent könyvek előtt görnyedve, az égiekkel társalgóit.
Az öreg uron kívül egy süket vén cseléd és egy féleszű szolga volt a ház összes személyzete.
A kaszárnya jóval később épült, mint a kis papiak, különben talán nem lehettek volna szom
szédságban egymással, de az ősz pap nem sokat törődött a külvilággal, őt nem zavarta a duhaj le
gények dalolása, sem a takarodó hívogató hangja.
Más okból, meg nem igen kerülgették a ház tájékát, a vén Eszter nénin kivül nem volt ott más nőszemély.
Egy szép júniusi napon, uj élet költözött a csendes házikó falai közé.
Erzsiké érkezett meg a fővárosból, az ősz pap egyetlen leánya, ki apja ellenére egy hivatalnokhoz ment feleségül, ki azonkívül tartalékos hadnagy is volt.
Az öreg ur kezdetben hallani sem akart e házas
ságról, de mert Erzsiké a Tiszába akart ugrani, kénytelen volt engedni, hiszen ez a leánya volt egyetlen öröme, mely e földhöz kötötte még hátra
levő napjait.
Erzsiké, gyönyörű kis barna asszonyka volt, sötét hajfürtjei az utolsó divat szerint diszitették fejecskéjét, ruhája, melyen meglátszott a mo
dern asszony kényes ízlése — feszesen simult kívá
natos, formás termetéhez.
171
172
\ kisvárosi asszonyok kíváncsian figyellek min
den szavára, minden mozdulatára.
Érkezésének hire csakhamar elterjedt az egész városban.
Erzsiké kedves és barátságos volt mindenkivel szemben. Tudta, hogy neki még oly hibát se bo- csájtanának meg, mely más halandónál figyelembe se jönne.
Olyan volt, mint egy jámbor ősz pap leánya, dacára annak, liogv férjhezmenetele óta a fővárosi társaságokban élt, hol nem is sejtették, hogy egy szent pap gyermeke.
Mikor egyedül volt atyjával, szeretetel beszélt az líráról és kis leányáról. Boldogságát oly híven tudta előadni, hogy az öreg ur szemeit a könnyek homá- lyositották el, mire ez aztán abban adott örömének kifejezést, hogy meggyőzte Erzsikét, miszerint mind
ezt csak a mindenható jóságos Istennek köszönheti, ki megóvja őt a gonosztól. Aztán ilyenkor sokáig példázgatotl, a jámbor, erkölcsös élet magasztossá
gáról, az erény útjáról.
Erzsiké figyelemmel hallgatta atyja becsületes, szívhez szóló szavait, csak egy sóhajban adott ér
zelmeinek kifejezést, mit az öreg ur az ájtatosság megnyilatkozásának vélt.
Az első bét, minden különös változás nélkül telt el s Erzsiké igen kellemesnek találta a kis város ünnepi csendjét.
A papiak ablakai a Tisza partjára nyíltak, azon túl hullámzó kalászlenger, melynek határán a szom
széd falu házacskái fehérlettek.
A ház körül elhanyagolt zöldséges kert, annak
szélein vadon elágazó akácfák, melyei festetlen léc
kerítés választ el a gyaloguttól.
A kerítést nem régen csinálhatták, csak mióta a kaszárnya és a papiak közelébe épült, hogy ne bántsa a szemet a puszta ház, elhanyagolt külseje.
A kis kaput azelőtt nem igen csukták be. Mi
nek? Egy szegény pap udvarán még a kóbor kutya se igen akad koncra, de mióta a szép Erzsiké meg
érkezett, Eszter néni már alkonyaikor elzárta azt jól, nehogy valaki belopódzhasson Erzsiké közelébe.
Ha valaki tisztességes szándékból mégis be akart oda jutni, akár Ítéletnapig is zöröghetett, Eszter néni még az ágvulövést se igen hallotta, különösen ha aludni ment. Az öreg ur pedig ott nem hagyta szent könyveit, ha csak a ház tüzet nem fogott volna.
Tikkadt júniusi est volt. Erzsiké szótlanul ült a nagy akác tövében és céltalanul nézte a Tisza hul
lámait, melyek csobogva hömpölyögtek a nagy messzeségbe.
Fehér batiszt szoknyácskája, keskeny ráncok
ban takarták el formás termetét, szép fejét a fa tövéhez támasztva, gondolkodott. .
Eszébe jutottak jó atya őszinte szavai. Valami szokatlan érzés vett erőt rajta, olyan megbánásfélél érzett, mint a romlatlan gyermek az elkövetett csíny után, ha anyja büntetés helyett a leikéhez beszél.
Néhány nap előtt, még csalóka lidércfény ját
szott képzeletével, s m est révedező szeme a jövő sö
tét éjszakájába tekintett, mely örökre eltakarná előle az éltető világosságot, ha megfeledkeznék ma
gáról és azokról, akiket szeretett. .
173
174
Eszébe jutottak a hadnagy csábitó szavai, kivel együtt utazott egész Sz.-ig.
— Boldoggá teszem, ha az enyém lesz!
Undorral gondolt vissza arra a pillanatra is, mikor meggondolási időt kért tőle, s nem utasította vissza szennyes ajánlatát.
A kaszárnya épületéből, mélabus furulyaszó hangzott ki a néma éjszakába. Erzsiké lelkén erőt vett valami busongó érzés, melytől mindenáron sza
badulni akart.
Gondolatai messze szárnyallak vele, a nagy, fővárosi bérházba, melyben szerető ura és mosolygó angyalarcu leánykája talán éppen ő róla álmodoz
tak. Közelében becsületes ősz atyja megtört alakját látta a gyéren világított szobácska ablakán keresztül, kinek oktató szavát oly áhítattal hallgatta.
Szabadulni, menekülni akart attól a bűnös gon
dolattól, mely a Solty Antal szavaira emlékeztették.
Hasztalan küzdött magával, hiába akarta gondola
tait másfelé terelni, az a lidércfény újra megjeleni előtte, hívogatta, csalta abba az irányba, honnan nem térhetne vissza sohasem — a bűn irányába.
Gondolatából, halk suttogás ébresztette föl.
Solty állt előtte, kéjvágyó,, sóvárgó tekintettel s mes
terkélt remegéssel nyújtotta feléje kezét.
— Az istenre kérem távozzék innen; ha valaki meglátja, vége a becsületemnek s örök szégyent hozok jó öreg atyámra.
Solty a csábítás megszokott hangján igyekezett Erzsikét megnyugtatni, tettetett boldogsággal nézett reá, suttogó, hízelgő hangon esküdött hűséget, de Erzsiké győzedelmeskedett érzelmein, az ész
le-175