Swisfer csalogatója
147 teljes boldogságukhoz csak az, hogy isten és ember
előtt is egymásé lehessenek.
Mint a legtöbb szerelmespár a mámoros percek
ben nem gondoltak a rideg, kegyetlen valóságra, arra: hogy mi lesz velük, ha nem lesz semmijük, ha szerelmükön kívül semmivel sem rendelkeznek.
Kemenessy ruem hit le, nem gondolta, hogy nagy
bátyja olyan ridegen és Üzletszerűen fog bánni vele.
Arra nem számított, hogy a gavallér báró Cseteky megvonja tőle minden anyagi támogatását, ha Lau
rát veszi el feleségül.
Laurának, — akire Swister milliókat hagyott volna — a történlek után nem maradt semmije.
A fehér jacht kincseit a bíróságok foglalták le Swis- ter áldozatai számára, Laura egy fillért sem kapott.
Ezzel a szomorú valósággal Laura azon az es
tén foglalkozott először, amikor Kemenessy nem ment föl hozzá. Akkor gondolt először arra, hogy hátha Kemenessy meggondolja a dolgot s nem veszi el feleségül. Lelkén erőt vett valami kimondhatat
lan fájdalom. Ekkor érezte először a pénznek, a va
gyonnak hiányát. Mennyire szerette volna, ha Swis- ter még élt volna, s hozzá fordulhatott volna segít
ségért.
A való igazságot azonban nem tudta, még csak nem is sejtette Laura. Arra még gondolni sem mert, hogy vőlegényéi olyan kegyetlen alternatíva elé ál
lítja a nagybátyja, azt pedig egyáltalában nem tudta meg, hogy Kemenessy anyagilag teljesen a nagy
bátyjától függ s neki semmi magánvagyona nincsen.
Az éjszakát álmatlanul töltötte s egyre maga
10*
148
előtt látta Kemenessyt, amint szomorúan, gondter
helten jár-kel, lelkiharcok között.
Valami rosszat, rettenetes rosszat sejtett. Mintha egy Iáhatatlan lény azt súgta volna neki, hogy vége mindennek, hogy vége az ő boldog álmainak, me
lyek sohasem fognak megvalósulni.
Az álmatlan éjszakára, szomorú bizonytalan nappal következett. Nem hallott, hirt sem a vőlegé
nyéről és még kétségbeesettebben várta azt az órát, amikor Kemenessy elszokott jönni hozzája. . .
Örömében fölsikollott. Kemenessy lépteit hal
lotta a kis sötét folyosón és boldogan, szinte ka
cagva az örömtől nyitott ajtót neki és odaborult Kemenessy keblére.
— Csakhogy itt vagy, csakhogy eljöttél egyet
lenem . . . Azt hittem, már sohasem látlak többé.
Olyan rossz, olyan szomorú sejtelmeim voltak.
A huszárkapitányt láthatólag meglepték Laura szavai.
— Hogyan, talán sejt valamit Laura? — gon
dolta magában —- miközben szorosan átölelve tar
totta. Percekig nem felelt, de hogy véget vessen a kínos hallgatásnak, gyengéden, szeretettel szólt hozzá:
Rosszat álmodtál édesem, most már ne gon
dolj semmire. Itt vagyok újra melletted s szeretlek úgy, mint eddig szerettelek.
— Tudom . . . tudom, te az enyém vagy Ká- rolyom s nem hagyod el a te szegény, mindenkitől elhagyott L au rád at. . .
Kemenessy észrevétlenül a szemeihez nyúlt, hogy letörülje azt a könycseppet, mely pillanat alatt megjelent szemeiben, aztán leült Laura mellé s gyen
géd szeretett el igyekezett megmagyarázni neki, hogy miért maradt távol tőle az elmúlt délután.
Még mindég küzdött magával, még mindég nem tudta, hogy mit tegyen.
Egyik oldalon ott állott Laura, aki szeretett, akinek megmentésén fáradozott, s a bizonytalan jövő a terhes anyagi gond, talán az örök szegénység;
a másik oldalon a gőgös, szigorú nagybácsi, a mil
liomos leány és a mindenható, parancsoló pénz.
Ott. a testben és lélekben megtört s remegő leány előtt ismételten ez a probléma került elő
térbe. Ez a probléma, melyet meg kellett oldania, akármilyen eredménnyel, de gyorsan, radikálisan mielőtt késő lenne. Még csak huszonnégy óra ideje volt hátra. Válaszolnia kellett báró Csetekynek : vagy -— vagy Laura, vagy ők?
Szótlanul, elgondolkodva ült s nem vette észre, hogy a leány mereven szegzi reá tekintetét, mintha leikébe akarna nézni, mintha az agyában kóválygó gondolatokat akarná kiolvasni. Nem vette észre, hogy Laura egyre halványabb, sápadtabb lesz, mintha m ár mindent kiolvasott volna szeméből, mintha m ár tudná, hogy vőlegénye hogyan fogja a nehéz problémát megoldani. Gondolataiban hangos zokogása zavarta meg.
Laura zokogott. A szerencsétlen leány lehajtotta fejét a kis asztalkára és keservesen, hangosan zo
kogni kezdett.
Kemenessyt, mintha mély álmából riasztották volna föl, fölugrott, a leány fejét fölemelte és kér- dőleg nézett reá.
— Tudok mindent Károly, tudok m indent. . . te nem vehetsz el engem feleségül. . .
149
150
Nem folytathatta tovább. Újra zokogni kezdett s keservesen tördelte kezeit. Mi lesz velem? .. . Mi lesz velem, ha te is elhagysz engemet? . ..
Kemenessy vigasztalni igyekezett, de nem nyug
tatta meg egyetlen szavával sem. Érezte, hogy a döntő pillanat elérkezett, de még sem volt bátor
sága a tiszta igazságot megmondani.
Huszonnégy óra ideje volt még a végleges vála
szig s huszonnégy óra alatt még sok minden tör
ténhetik. Egyelőre azon fáradozott, hogy Laura lelki fájdalmán enyhítsen s halkan, szinte suttogva szó
lott hozzá:
— Laurám, édes Laurám, légy erős s ne gon
dolj a legrosszabbra. Esküszöm, hogy kívüled senkit sem szeretek s most még jobban szeretlek, mint ez
előtt szerettelek. Lásd, édesem, a sors kegyetlen csa
pásokat mért reám, mert anyagilag nem vagyok független s azpk rendelkeznek velem, akik támogat
nak. Hát tehetek-e én arról, hogy a katonai pólyára neveltek s nem ismertették meg velem az életet.
Olyannak kell lennem, mint a szülők gyámsága alatt lévő gyermeknek, mert csak nagybátyám jóvoltából folytathatom ezt a cifra, úri, de üres életet. Ha csak magamról lenne szó, beletörődnék a változhatat- lanba, küzködnék, nélkülöznék, nyomorognék, de rólad van szó; rólad, édes Laurám, akit nem ránt
hatok le magammal a sárba, az örök küzdelembe,
— a nyomorba.
— Mert mi lenne velünk, ha nagybátyám meg
vonná tőlem anyagi támogatását? A tiszti fizetésem még a tartozásom kamatainak töresztésére sem ele
gendő s akkor a nélkülözésnek lennénk kitéve s az örökös zaklatásoknak. Hitelezőim csak azért vár
151