Peter Fuchs és Nemes Nagy Ágnes A modern líra „kikülönüléséről” 1
1. A „férfias” líra mint irritáció
A Jelenkor folyóirat 2012. márciusi számában jelent meg az a nagy vihart kava-ró vita, amely Nemes Nagy Ágnes személyét, az életmű egészének elhelyezését – ugyanakkor a versszövegek lehetséges értelmezését is – érintette. Térey János vállalta az ördög ügyvédje szerepét, nem is igen rejtegetve bálványdöntő szándékát és modalitását. A modalitás jellemzésére és a szöveg produktivitása kapcsán a vitá-ban szintén emlegetett, Nádas Péternek címzett Nemes Nagy-írást idézhetjük:
Mi azonban, olvasók, ne nézzük kritikának azt, ami nem az. Nem az, ha-nem olyan bámulatosan egyoldalú, ha-nem művészetközpontú megközelítése a tárgynak, olyan magánvélemény, amelyben, mint egy düháriában, akár gyö-nyörködhetünk is, utánaénekelnünk azonban nem volna ajánlatos. Olvassuk inkább a művet […], ami bonyolultságában, sokrétűségében az volt, az lesz,
1 Jelen tanulmány a „folyékony szobor vagy szilárd szökőkút” címmel a Petőfi Irodalmi Múzeumban 2016-ban rendezett konferencián elhangzott, és a konferencia anyagából szerkesztett kötetben (Buda Attila et al. 2017) megjelent előadás javított, bővített változata.
ma pedig különösen aktuálisan az: fulladozó évtizedeinkben egy korty európai levegő (Nemes Nagy 1993: 958).
Ha az irodalomtörténeti és poetológiai szinten kevés újdonságot tartalmazó vi-tát nem is tekinthetjük szöveg- vagy művészetközpontú kritikai diszkurzusnak, a jelen érvelés horizontján ugyanakkor több szempontból is tanulságos lehet, elsősorban, ha egyrészt a bálványdöntő hevület forrására, másrészt pedig a vita ellenpólusait összekötő közös előfeltevésekre összpontosítunk, arra, hogy a vita résztvevői, többnyire öntudatlanul, milyen olvasási stratégiákat működtetnek.
Térey, ahogyan erre epésen Szabó T. Anna is utal, jelentős részben a 2009-ben a Nyitott Műhelyben rendezett beszélgetés szólamait ismételve,2 azt állítja, hogy Nemes Nagy Ágnes költészete az irodalmi és különösen az iskolai kánonban túlreprezentált.3 A rövid szövegben a Nemes Nagy Ágnes irodalmi szerepére, személyiségére és költészetére vonatkozó megjegyzések összemosódnak – és a szalonképesség határát messze túlhaladóan szexisták. Hogy Hernádi Mária gúnyos (és elmés) összefoglalóját idézzem:
Nemes Nagy Ágnes legyen kevésbé önkritikus, különösebb mérlegelés nél-kül adja ki a kezéből kiadatlan verseit is, legyen a műveiben sokkal több úgynevezett „személyes” vonatkozás […], beszéljen többet és „őszintébben”
[…] magáról, érzelmeiről, különösen pedig a szexuális életéről, […] nyíltan és kendőzetlenül, ne metaforákba burkolva. Ne „ijedjen meg” és ne „vissza-kozzon” az égető és kényes témáktól. Ne rejtsen el magából lehetőleg semmit.
Szüljön gyereket. Ne akarja saját maga meghatározni és kialakítani írói imázsát […], és ne legyen ennyire határozott véleménye más írókról, mert ez megint csak nem illik egy nőhöz (Hernádi 2012).
Térey a vallomásos költészet elvárásrendjével szembesíti az életművet, kifogásolva annak áttételességét, komplexitását és „homályosságát”: elliptikus karakterét, kü-lönösen a kanonizált versek esetében. A többszörösen tematizált hiányt egyrészt a költő szelekciós gyakorlatára vezeti vissza az egyes versek és a kötetek szintjén (vagyis hogy a vallomásos, őszinte érzéseitől a költeményekben visszariadt, illetve
2 „Ez a beszélgetés ugyanakkor nem előzmény nélküli. A férfias Nemes Nagy volt a témája a Rózsaszín szemüveg című irodalmi sorozat keretében, a Nyitott Műhelyben 2009. március 24-én megtartott irodalmi estnek is, amelyen Kiss Noémi, Menyhért Anna és Radics Viktória voltak Térey János házigazdái” – a szerkesztők megjegyzése Térey János írásához (Térey 2012: 299). A Jelenkor szerkesztői utalnak arra, hogy az est leiratát a Prae.hu-n elolvashatjuk, 2016 szeptemberében azon-ban a szöveg már nem volt ott a Prae honlapján. Az ott folyó eszmecseréről fogalmat alkothatunk Urfi Péter beszámolójából (Urfi 2009).
3 A kánonba kerülés és a nemi szerepek összefüggésére, a fentinél összetettebb formában, Menyhért Anna is utal (Menyhért 2013).
az ilyen modalitású verseket nem publikálta), a szelekciós gesztust pedig egyfajta pszichés defektus számlájára írja („lelki meddőség”).
A vitacikkre adott válaszok közül több, más előjellel, de továbbviszi az életrajzi projekciót, komolyan véve azt a szólamot, amely szerint elemzői relevanciája lehet a kérdésnek, Nemes Nagy Ágnes (vagy Szabó Magda) vajon más társadal-mi-politikai körülmények között „szült volna-e gyereket”. Bán Zsófia még választ is ad, ezáltal legitimálva a kérdésirányt egy társadalmi (vagyis: nem „művészet-központú”) feminizmuskoncepcióra támaszkodva: „Térey utóbb jogosan teszi fel a kérdést, hogy vajon szültek volna-e egy számukra optimális korban. A válasz, gyanítom, az, hogy nem” (Bán 2012: 306).
Schein Gábor rövid hozzászólásában hangsúlyozza, hogy Térey a recepció-ban ismert állításokat ismétel, mégis, meglepő módon, érvényben hagyja, sőt elismeri, ilyen módon meg is erősíti a megszólalás pozícióját:
Térey János Nemes Nagyról szóló esszéje azonban, jóllehet egyetértek a főbb megállapításaival, nem viszi előrébb az erről szóló gondolkodást. Ennek két oka van. Az egyik az, hogy esszéjének kérdéseit és válaszait mások már évekkel korábban megfogalmazták (Schein 2012: 303).
Ugyanakkor Schein szövege egy olyan, a retorika szintjén majdnem észrevétlen, de a diszkurzus szempontjából döntő szétválasztást hajt végre, amely teljesen idegen a Térey-féle megszólalástól, és amely fényt vet a Nemes Nagy kapcsán megfogalmazott feminista (vagy Térey esetében: szexista) olvasatok rejtett elő-feltevésére.
Amint fentebb utaltam rá, mind sürgetőbbnek érzem, hogy alapos, levéltári adatokkal igazolt és az oral history tudásanyagát is kritikusan bevonó képünk alakuljon ki a 60-as, 70-es, 80-as évek szellemi elitjének identitásalakításáról, személyes politikájáról. A témával kapcsolatban sok kutatási eredmény áll már most is a rendelkezésünkre, de nagyon sok, az értelmiségi elit mai hely-zetének megértése szempontjából túl sok munkát nem végeztünk el (Schein 2012: 304).
Schein azáltal, hogy a szellemi, illetve értelmiségi elit identitásának kutatását és nem az írói szerepekét hangsúlyozza, eltávolítja a kérdésfelvetést az irodalom-kutatás praxisától. Ugyanez a gesztus még hangsúlyosabbá válik azáltal, hogy nem az irodalmi szövegek elemzésének módszertanát, hanem szociológiai-törté-nettudományi gyakorlatot társít a Térey-féle érvelés alaposabb alátámasztására.
A levéltári kutatást és az oral history bevonását igénylő kérdezés, ez Schein szövegének implicit tanulsága, nem Nemes Nagy költészetéhez, verseinek meg-értéséhez visz közelebb, hanem a diktatúra kulturális viszonyainak, értelmiségi
szereplehetőségeinek a feltárását készíti elő. A társadalmi/nemi/kulturális iden-titás szociológiai érdekű vizsgálatának és a versek értelmezésének naiv össze-kapcsolása ugyanakkor nem pusztán Térey (ahogyan Schein is hangsúlyozza:
kevéssé eredeti) „düháriáját” jellemzi.
A vitában Szabó T. Anna, amellett, hogy tanári szigorral utasítja rendre a vi-tacikk íróját, megkísérli a diszkussziót poétikaibb irányba mozdítani. Elemzi a Térey-ítéletek mögött álló elvárást (Térey Vas István-olvasata kapcsán), majd annak bizonyításába fog, hogy a Nemes Nagynál Térey által kifogásolt hiány egyrészt irodalmilag legitim, másrészt nem létezik, harmadrészt komoly okai vannak. A három érvcsoport közül a harmadik érdemel komolyabb figyelmet.
Szabó T. Anna ugyanis a vallásos neveltetés és a korlátozó szellemi környezet összefüggésében értelmezi a versszövegekben színre vitt olyan gesztusokat, ame-lyek a kifejezés gátoltságára vagy épp a lírai én rettegésére, az otthontalanság modalitására utalnak. Az önéletrajzi esszék idézésével Szabó T. Anna olyan értelmezési kontextust teremt, ahol a költő társadalmi-kulturális közegbe he-lyezett személyisége a versszöveg adott konstellációjának teljes horizontját be-tölti. Ez az olvasás mint praxis nem kitörli, hanem megerősíti a Térey és mások képviselte szólamot,4 amely szerint Nemes Nagy költészeti gyakorlata a költő társadalmi szereplehetőségeinek, személyes életútjának, neveltetésének, fruszt-rációinak: az „elfojtásnak” az összefüggésében értelmezhető.
Térey szerint Nemes Nagy költészete tömör, száraz, steril, katonás, ember és indulat nélküli. Szabó T. Anna mindennek az ellenkezőjét állítja:
Azt viszont a magam részéről […] nehéz megértenem, hogy miért tartják éppen Nemes Nagy költészetét nyomasztóan hidegnek, ember nélkülinek és megközelíthetetlennek – mintha nem ugyanazt a szöveget olvasnánk. Én me-tafizikusan telített, de mégis tárgyiasan érzéki (sőt, sokszor gyöngéd) verseket látok – nem ismerek szenvedélyesebben kétségbeesett, következetesebben szabad, forróbban aktuális lírát…
Szabó T. Anna vitába száll a Térey-féle Nemes Nagy-olvasattal, miközben ér-vényben hagyja az azt szervező poláris (férfias vs. nőies) logikát. Nem nehéz felfedezni a kettős ellentétek sorában azt az alapvető oppozíciót, amely már a 2009-es beszélgetés címadását is motiválta (A „férfias” Nemes Nagy Ágnes), és amely a Nemes Nagy kapcsán kialakuló „irodalom körüli” diszkurzust erőteljesen
4 Hasonló álláspont körvonalazódik az Írók Boltjában megrendezett beszélgetésen, amelyen Takács Zsuzsa, Mesterházi Mónika, Krusovszky Dénes és Vári György vett részt. Lásd ehhez Szentpály Miklós beszámolóját (Szentpály 2011).
formálja a mai napig,5 és amelynek legfrappánsabb (gúnyosabb?) összefoglalása meglepő módon egy újságíró beszámolójában található:
Néha a beszélgetők túllőnek a célon és a vulgárfreudianizmus szelleme járja be a Nyitott Műhelyt, elhangzik például, hogy az objektív líra a személyes, alanyi közlésmód „elfojtása” (…) (Név nélkül 2009)
Ennek az irodalmi közbeszédet a költő kapcsán lassanként eluraló szembeállítás-nak a tudományos megszólalás közegébe történő áthelyezésére Menyhért Anna tesz kísérletet 2013-ban megjelent könyve Nemes Nagy-fejezetében, amely teljes egészében a „férfias” és a „nőies” írás különbségére építi fel az életmű értelmezését, és világossá teszi idegenkedését az előbbi, a kanonizált, a „férfias” művek iránt.
…nekem is ehhez a szerzőhöz, a fegyelmezett, szigorú, tömör, tudatos, objek-tív, átszellemült, rejtőző, férfias nőköltőhöz volt közöm. Most a másik arcára vagyok kíváncsi: a nőire, a nyíltra, az érzelmesre, a szorongóra, a ziláltra, a gonoszra, a szerelmesre (Menyhért 2013).
Míg Szabó T. Anna olyan választ ad a Térey, Vári György és mások által temati-zált irritációra (maga az irritál szó meg is jelenik a beszélgetés kapcsán),6 amely, a személyes ízlés, az alkat esetlegességét is játékba hozva, tagadja az irritáció okaként megnevezett jelenségek jelenlétét a versvilágban, Menyhért Anna el-lenben az irritáló „férfias” mellett a „nőies” pólus együttes jelenlétét bizonygatja.
A gyöngéd vagy szikár, érzéki vagy steril, a forró vagy hideg, de akár személyes és személytelen poétikai szinten nehezen megfogható, a versolvasásban nem könnyen produktívvá tehető tulajdonítások – legalábbis a vita mindkét pólu-sát jellemző elemzői nyelvben. A Nemes Nagy-recepció azonban, a fenti vitán túl is, vissza-visszatérően ismétli azt a mintázatot, amely az irritált elutasítás és azt ellensúlyozó (előfeltevéseiben ugyanakkor osztozó) mentegetőzés formájá-ban írható le, és amelynek a „férfias” és a „nőies” szereptulajdonítás csak egyik megjelenési formája.7 Ennek a sajátos mozgásnak az értelmezésére egy olyan líraelméleti érvelést hívhatunk segítségül, amely a modern líra befogadásában eliminálhatatlan szerepet juttat az irritációnak, illetve az irritáció kioltásának, és a fenti ellentétpárok némelyikét is új összefüggésbe helyezi.
5 A Mennyi minden – Nemes Nagy Ágnes 95 című beszélgetésről két ismertető is született, mind-kettőnek találó a címe a fenti értelemben (Petrovics 2017; Nemes 2017).
6 „A beszélgetés elején – úgy tűnt fel – hamar kiosztódtak a szerepek: Takács Zsuzsa és Mesterházi Mónika azok, akik áhítattal közelednek hagyományához, Krusovszky Dénes pedig az, akit irritál”
(Szentpály 2011).
7 „az Újhold hol ájtatos révületbe ejt, hol irritál” vagy: „Másrészt számomra, mint irritáció is meg-jelent az újholdas esztétika: próbálom felmérni, mi az, ami zavar” (Szentpály 2011).