Murányi Tünde, Gerlits Réka, Rába Roland, Csoma Judit, Szalay Marianna
Alföldi szándékoltan rabul ejti, és nem akarja elengedni még egy felvonások közti szünet ere-jéig sem. A nézők és a színészek közti távolság tudatos felszámolására tett kísérletek (a harmad-évesek további játéka a trójai előzményekről a ruhatár pultján, vagy a karzatnál, egyes szereplők nézőtérre ültetése és onnan történő színpadra szólítása, a függöny felvonásának hiánya, az első nézői sorok színpadra tolása) sikeresnek mond-hatók. Izgalmas felütés, ki ne egyezne bele, hogy argosziként töltse az estéjét és részese legyen Oresztész történetének?
Engedjük, és talán működne is ez, ha az Élektrát alakító Péterfy Bori képes lenne folytat-ni a megkezdett előadást. Erre azonban mintha nem ő lenne a legalkalmasabb személy. Talán a darab felénél sikerült magára találnia, addig a tragikus hangvételű Élektrából jobbára csak egy rikácsoló, kicsit sután gesztikuláló, hang-színében kevés játékot felmutató alakot kapunk.
Persze nem könnyű a helyzete, hiszen mind-ezt Oresztésszel kell lebonyolítania, aki ebben a szereposztásban Rába Roland. Ez bizony nem könnyíti meg Péterfy helyzetét, hiszen a dur-cás kisgyermekként induló Oresztész rövid idő után felveszi azt a feldúlt és harsogóan szenvedő hangvételt, melyből, a kevés kivételt leszámítva,
a darab végéig nem kíván kibújni. Noha a szöveg és egyes szituációk is szélesebb spektrumot bizto-sítanának a színészi alakításnak, ez az Oresztész meglehetősen egysíkú ábrázolását adja az euri-pidészi hősnek.
Kiemelten jó ezzel szemben Kulka János phrügiait mintázó alakítása, igaz, a kicsit meg-szállott szandálkereskedő bármilyen veszélytől meghunyászkodó figurája önmagában is hálás szerep. Őt is felülmúlja a hírnök szerepében játszó Blaskó Péter, aki egyszerre dialogizál a népgyűlésről tudósítván a közönséggel és saját-magával. A két pártra szakadt közösséget önma-gával felelgetve idézi fel a továbbra is kitartóan őrjöngő Oresztésznek. Az az igazság, hogy a mellékszereplők közül Püladészként, meglátá-som szerint, László Zsolt is igen jó teljesítményt produkál, melyhez képest nemcsak Oresztész és Élektra, de akár Cserhalmi György egyébként valamivel árnyaltabb Menelaosz megjelenítése is sokszor jellegtelenné válik. Azt pedig monda-nom sem kell, hogy Garas Dezső Tündareoszként egyetlen fellépésében és megszólalásában többet mond el az egész Oresztész-történetről, mint ad-dig bárki a szereplők közül. Az a baj, hogy egy ilyen mértékű hátrányból (hiszen négyből három meghatározó karakter gyenge) nehéz fordítani.
Hoványi MártonSZÍNHÁZ
Sajnálhatjuk, mivel más téren több izgalmas öt-let is rejlik a rendezésben.
Az argoszi nők alkotta Kar (Nagy Mari, Csoma Judit, Murányi Tünde, Szalay Marianna és Gerlits Réka) számos érdekesség, jó megoldás végrehajtója a darabban. Ezek közül a legmeg-kapóbb motívum a tyúkhúsleves készítése. A bá-natában éppen föld alá bújó Oresztész fölött a Kar tagjai összeszokott háziasszonyi kvintettet alkotva preparálják a készülő étket. A felhang-zó monológ emelkedett sfelhang-zólamát a répaszele-telés ütemes kopogása kíséri és tartja vissza az emelkedettségtől. A patetikus szövegnek ez az ironikus olvasata fut ki az Euripidésznél amúgy igen jelentékenyen jelenlévő valláskritika irá-nyába, amikor a szárnyas rituális kibelezésének végpontján a Kar tagjai így sóhajtanak fel: „Ó Zeusz!” A darab zárásaként visszatér még a kész leves, melyet elkezdenek egymás között kiporci-ózni a Kar tagjai, ezzel summázva a történteket, egyrészt a patetikus helyett groteszk végkicsen-gést kölcsönözve az előadásnak, másrészt utalva
a nézők közül a színpadra vonuló szereplők hite-lességének birtokában arra, hogy mindazt, amit a földi ítélet kapcsán főztünk, együk meg magunk, hiszen az apollói döntés felülírta mindazt, amit az emberi kicsinyesség összekuszálhatott.
A darab végén megjelenő deus ex machina átrendezi az amúgy is modern interpretációt tük-röző színpad képét. A két lerobbant platós kocsi és a palotába vezető meredek lépcső előtti ruha-tengerbe egyszer csak beköszönt a magasból le-nyúló lépcső, mely az égiek képviselőjét, Apollót hozza díszes udvartartásával együtt. A látványos-ság kísérőjeként kortárs zenét kapunk, mely az egyedüli hanghatás a darab egésze alatt (az egyik kocsi dudáját leszámítva, amelyre Élektra dől rá kétségbeesésében kétszer is). A fehér öltönyben affektáló Földi Ádám megnyerő lezserséggel te-remt rendet a kialakult káoszban. Némileg iro-nikus felhanggal fűszerezi a leendő házaspárok kialakításának parancsát Apolló homoszexuá-lis stichje, amellett, hogy a Kar által megnyitott mitológiával történő leszámolási sorba ez a
faj-ta phoiboszi attitűd is beilleszthetővé válik.
Összességében elmondható az előadásról, hogy a jó térkihasználás, számos ötlet és egyes színészi alakí-tások kiválósága ellenére, mintha sta-tikus maradna. Valahogy nem tűnik élőnek és élhetőnek a bosszúhistória tálalása. A posztmodern színház eljá-rásait felcsillantó darab, mintha újból és újból megállna egy ponton, amin innen a konzervatív ízlés, túl pedig a kísérletező vállalkozások elváróinak tábora áll. Alföldi nem találja a meg-felelő hangnemet, egyszerre akar min-denkinek tetszeni és közben talán sen-kinek sem válik egészen kedvessé az eredmény. Meglehet, hogy egyszerű-en a színészválogatásnál kellett volna jobban ügyelnie, hogy a megjelenített hatás sokszorosát érje el, de talán nem csak ezen múlott.
Az előadás apropójából újrafor-dított Oresztész szövegét ki is adták a Nemzeti Színház Színműtár
Hoványi MártonSZÍNHÁZ Garas Dezső és Rába Roland
zatában. Az előadás alatt
Egy-egy hosszabb mono-lógban lehetett elvétve kor-társ, szleng kifejezéseket felfedezni, de ezek a szín-revitel által diktált gyorsa-ságban könnyen asszimi-lálódtak környezetükhöz.
A fordítást Karsai György ógörögből magyarra
átül-tetett nyersfordítása és ennek Térey János tollából művészi formába öntött együttese teszi ki.
A kézbeillő, igényes kivitelezésű kiadvány a teljes drámát közli, nemcsak a színpadra állított kivonatot. A Devecserin edződött befogadó szá-mára rövid ideig idegennek hathat a Karsai-Térey fordítás szövege, de viszonylag hamar megszok-hatóvá válik a ritmusa, élővé lesznek a képei és az egész szöveg összeáll. Téreyék sokszor feltűnően jobb megoldást választanak Devecserinél, erre egy példa a korábbi fordításból: „és Nauplia öblét gályahaddal töltve meg”, ehelyett az új verzió így alakul: „Nauplion öblét hajóhaddal töltve meg”
– érezhetően dallamosabb és gördülékenyebb az utóbbi. Leginkább a szórendbeli finomítások és a találó szinonimák teszik a régi komoly társává az új szöveget.
A Karsai-Térey fordítás hátránya, hogy kö-veti azt az elvet, miszerint egy modern fordítás kötelezően kell, hogy éljen olyan kortárs nyelvi kifejezésekkel és a szleng legalább konszolidál-tabb rétegeinek megidézésével, melyek nyilván csak rövid ideig maradnak érthetőek, de addig intenzív hatást gyakorolhatnak. Így kerülhet bele a szépséges Helené válaszába a „Kösz, hallga-tok rád.” De ide tartozik Oresztész felkiáltása is:
„Gyönyör, naná!” vagy „Te okoztad a vesztem!
Kinyírta apám ez a nő” és a sort folytathatnánk.
Ezek a fordítói megoldások önmagukban nem lennének problematikusak, de ebben a kontex-tusban stílustörésnek számítanak, főleg úgy, hogy minden kétszáz sorban találunk egy ilyen
megfogalmazást. Az ilyen módon vadhajtások-nak tűnő modernizmusok nélkül koherensebb lehetne a fordítás, de valószínűleg úgyis életké-pesebb lenne, ha a fordítói döntés nyomán az egész dráma a szleng és a kortárs nyelv jegyében születik meg, igaz, akkor már a szereplők nevét is át kellene talán írni. Nem tudom, de azt igen, hogy ez így nem a legszerencsésebb megoldás.
Különös, hogy Alföldi rendezését és az új fordítást is egyaránt jellemzi, hogy valami kivá-lóba kezd, és aztán valamiért mégsem csinálja végig. Félúton megáll, mintha elfogyott volna a bátorság vagy a szufla. Alföldi nem mer elmenni a rendezésben addig, amíg a Bárkában, de annál merészebb megoldásokhoz nyúl, hogy a Nemzeti korábbi közönségének körében osztatlan sikerre számíthatna. Téreyék ugyanígy nem mernek vé-gig következetesek lenni ilyen vagy olyan nyelvi konstrukciójuk létrehozásakor, pedig ez éppen ennél a műnél, ahol a szereplők az egymással ellenkező parancsok következetes végrehajtása miatt szenvednek, ildomos lenne. Mintha össze-beszélt volna a rendező és a fordító páros, titkos paktumuk lényege pedig az, hogy az Euripidész által megírtakra napjainkban csak egy program lehet a válasz: a mondhatatlant félve mondani.
Euripidész: Oresztész. Rendezte: Alföldi Ró-bert. Nemzeti Színház, Nagyszínpad, 2008. no-vember 26.
Euripidész: Oresztész, ford. Karsai György és Térey János, Budapest, Nemzeti Színház, 2008.
Hoványi MártonSZÍNHÁZ
Kulka János – Fotók: Gordon Eszter
Bereményi Géza harmadik drámakötete több mint harminc év munkásságának a gyümöl-cse. Szerepelnek benne az 1982-ben kiadott Tri-lógia darabjai (Kutyák, Légköbméter, Halmi vagy a tékozló fiú), s az 1998-ban egy szál magában megjelentetett Az arany ára is. Ezeken túl további három művet (Shakespeare királynője, Laura, Az ajtó) tartalmaz a kötet, melynek címe némiképp zavaró módon ismét Az arany ára lett (bár nyil-vánvalóan azért, mert az Eldorádó című film a szerző legismertebb szerzeménye). Bereményi szerencsés abban a tekintetben, hogy – a borító hátlapján lévő állítással ellentétben – mindegyik darabját bemutatták színházban. Mivel a Napkút kiadványa gyakorlatilag az alkotó eddigi teljes drámai életművét reprezentálja, talán nem ár-tott, de legalábbis elegánsabb lett volna az opu-sok születési idejét, s a premierek helyszínét és időpontját feltüntetni (már csak azért is, mert – mint ahogy azt látni fogjuk – majdnem az összes darab szorosan kötődik ahhoz a korhoz és tár-sadalomhoz, melyben született), esetleg még egy, az íróról és drámáiról értekező elő- vagy utószót mellékelni a könyvhöz – de ne legyünk telhetet-lenek.
A kötetet nyitó, számomra főként Mrozeket megidéző Kutyák bővelkedik a groteszk helyze-tekben: a fiatalok esküvőjén (mely itt konkrét és átvitt értelemben is a felnőtté válás, a beavató-dás metaforája) – ahol kiderül a jelenlévőkről, hogy majdnem mindenki volt már mindenki-nek a párja a múltban – a két család meghalt ismerősei szellemként kísértenek, a kutyák emberi nyelven beszélnek. A darab Budapesten és a szocializmus korában játszódik, ezekkel a
paraméterekkel az elemeltséghez valóságosság is társul a Leonce és Léna alapgondolatát (a há-zasság mint szerepjáték) is felhasználó szín-műben. Abszurdba hajló groteszk jelenetek és a kisrealista rögvalóság kettőssége jellemzi a Légköbméter című társadalmi drámát is, amely alapszinten a nehéz lakáshelyzetről szól, azon-ban ennek bemutatását igazából arra használja fel, hogy a bénultságát, mozdulatlanságát mo-dellezze a Kádár-kori társadalomnak (a lakó-közösség egyetlen értelmes tagja Bereményinél egy gyermek, Emese…), melyben csak kitartás-sal és főleg zsaroláskitartás-sal lehet eredményt elérni, a tetteknek pedig semmi következménye nincsen.
Ez a két dráma is felidézi kissé a dán király-fi történetét (például a „[t]öbb dolgok vannak földön és égen Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes” mondat könnyen dekódolható átirataival), a Halmi vagy a tékozló fiú viszont egyenesen a Hamlet parafrázisának tekinthető (egy másik közös tulajdonsága a Trilógia egy-ségeinek, hogy a generációk viszonyára, konf-liktusára koncentrálnak). Ismétlődnek benne a jól ismert shakespeare-i szituációk, behelyette-síthetők a szereplők – ami persze nem jelenti azt, hogy Bereményi egyszerűen rákopírozná a jelenre a közismert tragédiát (ha a szó hagyo-mányos értelmét vesszük, akkor az ő műve nem is tragédia), hanem módosít a karaktereken, és főképp a címszereplőén, aki nála egy közönyös, tompa, későn eszmélő alak.
Filológiai szempontból mindenképp – a három generációt is felvonultató – Az arany ára a legérdekesebb, hiszen az az Eldorádó című film, valamint A feltűrt gallér című kötetben
(Gyoma, 1978) – Budapestdarvasi FerencSZÍNHÁZ