nek tűnő jelenséget tehát a mai olvasók, akik az életrajzírás re-neszánszát élő irodalomtörté-net-írást figyelemmel kísérik, és akik élesebb szemmel figyelnek a paratextusok szerepére, va-lószínűleg helyeslő bólintással fogják honorálni. kulturális örökséggel fog-lalkozó elméletek láthatóan hatással lehettek a sorozat életrajzaira – így az Eötvös Józsefre is –, hiszen a szerző halála (?) után az emléke-zetben fennmaradó anek-dotákat, legendákat elősze-retettel sorolja Devescovi Balázs is. Ezt viszont éppen azért teszi, hogy semmissé tegye, lerombolja azokat a kultikus jellegű története-ket, amelyek hamisnak, hi-teltelennek minősülnek a tudományos szemléletű, „sine ira et studio”-igényű életrajz-írás ítélőszéke előtt. A szerző itt inkább a nagy rendszerező szerepét vállalja magára, aki elválasztja a babot a lencsétől, a hazugot az igaztól, holott az emlékezetnek sokkal jobban kedvezne az ellenőrizetlen, ho-mályos és jótékony káosz. A valótlan, de pozitív érzelmeket előhívó történetekből építkező emlékezet és az észérvekkel dolgozó tudományos történet-írás közötti összeférhetetlenség többször megmutatkozik a kö-tetben. Devescovi Balázs célja leginkább népszerűsítő jellegű, amint A magára hagyott szobor
című bevezetésben írja: „Eötvös József életútjának elővezetésével felfrissíteni egy kissé a magyarok emlékezetét” (9.). Ennek az le-hetne a következménye, hogy az elfelejtett Eötvös-szobor (amely Eötvös magára hagyatottságát is
szimbolizálja) térképészeti fo-galomból újra emlékezethellyé válna, hogy a málladozó Eötvös-emlékműveket felújítanák, hogy a polcokon porosodó regényeket újra kezükbe vennék az olvasók.
Kérdés, hogy ezt el lehet-e érni tudományos hipotézisek felállí-tásával, szoros forráselemzéssel, szigorú tények felmutatásával?
Sokszor tapasztalhatjuk, hogy a tudományos megállapítások éppen az emlékezettel szemben működnek, lehetetlenné téve egy érzelemteli, kultikus viszo-nyulást a tudományos tényekbe bebörtönzött személy iránt.
Gyakori persze, hogy ép-pen a tudomány leírásai
hasz-nálnak legtöbbet a kultusznak.
Amikor például kiderítették, hol állt Móricz Zsigmond való-ságos szülőháza, nem egysze-rűen tanulmány született róla, de rögtön emléktáblát is avattak az új helyen. Az avatás után
vi-szont a résztvevők mégis-csak elmentek a „korábbi”
szülőházhoz, hogy megte-kintsék az ott lévő múzeu-mot, jelezve, hogy a kultusz több helyen, több formában is működhet egyszerre. Ha-sonlóan örömteli például, hogy Békés megyéről is egy-re többet tudhatunk meg Eötvös kapcsán. A Trefort Ágoston által elmondott emlékbeszéd idézete mellett – ami egyébként valóságos idillként mutatja be az író alföldi életét (idézi – 138.) – megemlíti az életrajz Eötvös saját véleményét: „[a] pusz-táról írok, hol négy nap óta jármas ökrök, bárányok és néhány komondor s igásló társaságában töltöm időmet, gyönyörködve a trágyán, mely kihordatott, […] s fonnyadt vetéseimen s a még szántatlan tarlón, egyszóval élvezve mind-azon gyönyöröket, miket a me-zei élet az év ezen szakában nyújt, s mik előtt, ha véletlenül Olaszország helyett nemes Bé-kés V[ár]megyébe szorul, még a nagy Máro múzsája is valószí-nűleg elhallgatott volna.” (idé-zi – 139.) Trefort, úgy láts(idé-zik, inkább A falu jegyzője végén olvasható reményteljes Alföld-leírást tartotta autentikusnak, míg Eötvös inkább a „magyar ugar”-jelenségről számol be levelében. Szinte dúskálunk a
dávid PéterFIGYELŐ
Kalligram Kiadó, Pozsony, 2007.
Békés megye-leírásokban, ame-lyek egyaránt a kultusz alapjául szolgálhatnak.
Szerencsére tehát Devesco-vi Balázs nemcsak tudományos eszközöket használ az „emléke-zet felfrissítésére”, de megpróbál az olvasók érzelmeire is hatást gyakorolni. Mindenekelőtt az-zal, hogy szánalmat ébreszt az elfeledett író iránt, akinek szob-ra mellett fel sem nézve elballag az egyszerű járókelő, akinek méltatlanul elhanyagolt krip-tája és emlékműve „siralmas állapotban van” (297.) Ezeket a megállapításokat egyébként sa-ját fotóival is igazolja a szerző.
Az Eötvös téri szobor alatt em-berek ücsörögnek – természete-sen háttal az érdektelen írónak –, az emlékműtől jobbra pedig inkább az utcakövekkel fog-lalkozó járókelő sétál, mit sem sejtve a föléje tornyosuló szobor-ról (315.). Hasonlóan ábrázolja az író kriptáját a melléklet két képén. Az egyiken Eötvös moz-galmas temetése látható (Ranics A. fametszete Keleti Gusztáv rajza után) hintókkal és renge-teg emberrel. Ezzel szemben Devescovi Balázs fényképe a ma már omladozó, gazzal felvert kriptát mutatja, elfeledetten, emberek nélkül (333.).
Mielőtt azonban az olva-só túlságosan megsajnálná az emlékezetből kihulló Eötvöst, azért azt is megemlíthetjük, hogy a Sváb-hegyi Eötvös szo-bor nagyon is jó állapotban van, díszes virágoskerttel körülvéve (Devescovi Balázs fényképe – 332.), jelezve, hogy az író hely-zete azért nem teljesen remény-telen. Valószínűleg ugyanígy
vé-lekedik az, az irodalomtörténet iránt érdeklődő olvasó is, aki a reneszánszukat élő történelmi regények körül is vizsgálódott.
Ő ugyanis láthatja, hogy a Ma-gyarország 1514-ben igenis élő olvasmány. Hozzáteszem, Eöt-vös még az iwiw nevű népszerű ismerősgyűjtögető honlapon is megtalálható (fia, Lóránd küld-te neki a meghívót) és bejelöl-hető ismerősnek. Valóban, nem sok ismerőssel büszkélkedhet (330-cal), de olyan prominens személyek is találhatók közöt-tük, mint Tacitus, Bulgakov, a két (!) Töhötöm vezér, vagy a skót szabadságharcos, William Wallace. A tréfát félretéve, azért sok olyan nagyszerű író találha-tó a magyar irodalomban, akiket még a Mohácsy-féle irodalom-tankönyvből is kirekesztettek, és akik a kánon perifériáján dide-regve várják sorsuk jobbra for-dulását (Eötvösről pedig – íme – még új életrajz is született!).
A másik eszköz, amivel Devescovi Balázs a magyarok emlékezetét fel kívánja frissíteni, az emlékezethelyek kijelölése.
Sokat sejtet ezzel kapcsolatban a képmelléklet is, hiszen a har-minchét képből Eötvös művei-nek címlapjairól hat kép találha-tó, az író hét képen szerepel, vi-szont nyolc kép készült azokról az épületekről, ahol Eötvös la-kott (igaz, a Karthausi-lakról két kép is található a mellékletben).
Ez azt sugallhatja, hogy a házak legalább olyan mértékben meg-határozzák az életrajzot, mint a művek, amiket az író maga után hagyott. Ugyanez a következtetés vonható le az életrajznak azok-ból a gyakran igen hosszú
rész-leteiből, amelyekben Devescovi Balázs arra keres választ, hol is lakhatott Eötvös. A leghosszabb ilyen rész A hazatérés után című fejezetben található; több mint hat oldalon keresztül olvasha-tunk az író lakásproblémáiról (232–238.). Az emlékezethelyek-nek szentelt ilyen kitüntető fi-gyelem miatt nagy gondot fordít az Eötvösről szóló emléktáblák-nak is a szerző (pl.: 52, 103, 150.), ami a sorozat Faludi Ferencről írt életrajzára is jellemző. Devescovi Balázs ezekben és az ehhez ha-sonló részekben mintha köve-tendő például akarná állítani a Goethe karlsbadi szállásához ellátogató Eötvös József maga-tartását, aki a nagy német költő iránti kultikus tiszteletét azzal is kimutatja, hogy a polgármestert rábírja, tegyen emléktáblát Goe-the házára.
A könyv azonban nem-csak az emlékezők számára nyújt érdekességeket. Az olvasó ugyanis találhat az életrajzban részletes és élvezetes elemzése-ket az Eötvös-regényekről, több tudományterület eredményeit is felhasználó következtetéseket, a szakirodalom alapos, jó érzé-kű ismertetését (ha a szaksze-rű lábjegyzeteket hiányolhatja, és a gyakori, hosszú idézeteket nehezményezheti is az olvasó).
A regényelemzések valóságos könyvajánlások. A falu jegyzője Devescovi Balázs szerint „bi-zonyos szempontból kifejezet-ten élvezetes olvasmány” (178.), amit az Eötvös főművének tar-tott alkotás aprólékos, jó érzékű elemzésével bizonyít, külön ki-térve az író által használt súlyos és nemegyszer fárasztó, még a
dávid PéterFIGYELŐ
magyar szakos egyetemistákat is elrémítő körmondataira. A szerző úgy gondolja, „célrave-zetőbb a méreg és a kritika he-lyett inkább átadni magunkat az eötvösi mondatok hömpöly-gésének” (178.). A karthausiról és a Magyarország 1514-benről is hasonlóan élvezetes elemzések olvashatók a kötetben, amiknek hatására tényleg kedve támad az embernek kezébe venni a
„három nagy regényt”. Más kér-dés, hogy maga Eötvös hogyan vélekedett saját életének és mű-veinek kapcsolatáról: „ahhoz, miként támadtak az egyes mű-vek s miként jutottam meggyő-ződéseimhez, a publikumnak semmi köze” (idézi – 21–22.).
Ez a mondat nemcsak azt mu-tatja, hogy Devescovi Balázsnak nagyon nehéz dolga volt, ami-kor a magáról nyilatkozni nem kívánó Eötvös életútját megírta, de azt is, hogy az olvasó nagy
titkokkal szembesülhet, ha be-lepillant egy író magánéletébe.
A szerző feléledését ün-neplők azt is tapasztalhatják, hogy az életrajz hagyományos sémái, elbeszélésformái nagyon maradandónak bizonyultak (például hogy egy író, költő szö-vegeit fel lehet osztani „zsen-gékre” és „érett művekre”, hogy a személyiségek élettörténet-ében léteznek „előzmények” és
„fordulópontok”). Eötvösnek a Devescovi Balázs által ábrázolt életútja ugyan modern törede-zettséget mutat. Több, egymással lazán egybefüggő fejezetre oszt-ja könyvét a szerző, mutatva azt is, milyen nehéz – vagy egyálta-lán: lehetetlen – megismerni, és egységes, organikus narratívába önteni egy sokoldalú, bonyolult, még önmaga számára is nehe-zen érthető személyiség sorsát (a fejezetcímek egyébként néha talán túlságosan is fi
gyelemfel-hívóra sikeredtek, ilyen például a Születés versus keresztelés, az A három nagy regény mint szép-irodalmi alkotás és a Katasztró-fa és házasság). Az életrajz után következő kronológia viszont éppen arra mutat rá, hogy – ha csak dátumok és események fel-sorolásával – lehetséges egységes történetet összeállítani.
Látható, a szerzők „újraé-ledését” bemutató életrajzokat nem valamiféle hajmeresztő zombi-történetként kell kezel-nünk, hanem egy újfajta iro-dalmi divat nagyon is ígéretes dokumentumaiként. Ezek a népszerűsítő elemeket is tartal-mazó, de az irodalomtudomány számára is értékes könyvek talán tényleg képesek lesznek arra, hogy az olvasót rábírják, isme-rősként tekintsen az írók szob-raira, emléktábláira, előkeresse, és újraértelmezés tárgyává tegye a régi szövegeket.
dávid PéterFIGYELŐ
holó Hóbel László: Kasszandra emlői (2008; tempera, vászon; 83x150 cm)
A könyvkiadásban nem ismeretlen az a gyakorlat, hogy
„fregoli-kötetet” ad ki a kiadó, azaz mindkét feléről olvasható a könyv, amely így általában két, valamiben egymáshoz köthető, egyenrangú írónak ad egyidejű megjelenési lehetőséget.
A Magyar Téka Erkel Sándor Könyvesház a Typografika Kft.-vel együtt így adta ki 2007-ben egy kötetben, egyfelől a ma Békéscsabán élő Kőszegi Barta Kálmán fogorvos és író Aggle-génybefőtt, másfelől az Újszilvá-son élő Dudás Sán-dor nyomdász, író, költő Az angyalcí-meres és Képfecskék
című önéletrajzi-szociografikus kis-regényeit.
Mi köti össze az alkotókat? Mind- ketten 1949-ben szü- lettek, a Pest me- gyei Tá pió györ- gyén, amely nek 1950 óta külön-vált része Újszil- vás, tehát egy kor- osztályú földiek, barátok, ugyan-annak a homo-kos tájnak szép-ségeit és keser-veit tanulták, egy
nyelven beszél- nek.
Témájuk-ban, írói stílusukban is van ha-sonlóság, egyfajta személyes, ön-életrajzi íráskényszer, ami jelen-ben és múltban elkeveredve do-kumentumokkal, anekdotákkal, szociografikus látásmóddal olyan montázsszerű szépprózát teremt, amit szívesen olvas az is, akinek nem élménye sem a táj, sem az itt megtörténtek. Így, amikor az olvasó végére ér a történeteknek, ráérez arra, mi köti össze a két ember három kisregényét?
A szülőföld, a gyermekkor gyökereket növeszt az ember talpába, aki ha marad, vagy ha el is megy, ebből a földből szív-ja magába később is az életet.
Tápiógyörgyét, pláne Újszilvást úgy kell kikeresni a térképen annak, akinek elsőre nem so-kat mond a Szolnok – Cegléd – Nagykáta háromszög Tápió átszelte homokvidéke. De an-nak, aki itt él, ez a legfontosabb táj. És Dudás Sándor, aki ma is újszilvási őslakos, úgy érezte, meg kell írnia szülőföldje krónikáját.
Mert az Angyalcímeres magának Újszilvásnak epitheton ornansa, jóllehet tán még ma sem
hivatalo-(Budapest, 1946) – BudapestMuzsay andrásFIGYELŐ