Eset és szórend

Ebben a részben visszatérek a szórendi tipológia azon kérdéseire, amelyeket már az 1. fejezet 1.3.3 és 1.3.4 részében tárgyaltam, de semmilyen következte-tést nem vontam le velük kapcsolatban. Nem mintha a mostani rész szükségsze-rűen tartalmasabb lenne a konklúzió tekintetében, azonban azt szeretném bemu-tatni, hogyan kombinálható a jegyérvényesítés elmélete Kayne azon állításával,

hogy nincsenek X΄-szintű paraméterek; mindezt úgy, hogy mind a VSO-, mind pedig az SVO-szórend vonatkozásában magyarázattal szolgáljak. Mivel a többi logikailag lehetséges szórend (OVS, OSV, VOS) vagy nagyon ritka, vagy nem is létezik, itt eltekintek a megvitatásuktól (bár végső soron ezekről is számot kell majd adnunk valahogyan).

2.7.1 VSO

Először a VSO-szórendet fogom szemügyre venni. Amikor a 2.3.4-ben is-mertettem a VP-n belüli alany hipotézisét, felvázoltam egy elképzelést, amelyet számos szerző (legfőképpen Chomsky 1993) javasolt az ilyen szórendű nyelvek mondatszerkezetének elemzésére, nevezetesen, hogy az ige valamilyen funkcio-nális fej pozíciójába megy, míg az alany a VP-n belüli helyén marad. Tekintsük át újra a Széttagolt INFL hipotézisét a magyarázat megértésének érdekében, és vizsgáljuk meg újra (58)-at, ahol is a velszi mondatnak a (97)-ban megadott szerkezetet tuljadonítjuk:

(58) Mi welais i Megan.

PART lát-FIN én Megan

’Láttam Megant.’

(97) IP

I΄

I VP

DP V΄

V DP

(Mi) welais i t Megan

PART lát.PRAET én Megan

‘Láttam Megant.’

Amint azt a 2.3.4-ben már kifejtettem, az ige itt úgy mozog, mint a franciában, de a velszi és a francia között az a legfontosabb különbség, hogy a velsziben az alany kaphat a VP-n belül esetet, míg a franciában ez csak a [Spec,IP]-be való mozgatással érhető el. A jegyérvényesítés elmélete alapján az elemzés elég nyil-vánvaló, amint a 2.6-ban rámutattam: a velszi I-nek erős V-jegye, de gyenge

N-jegye van. Ezért az igének ki kell mozdulnia a VP-ből, az alanynak azonban nem. Ha elfogadjuk Kayne elméletét, hogy valójában minden nyelv fejkezdetű, akkor a velszi szórend csakis VSO lehet.

Bármilyen vonzó is azonban ez az elképzelés, komoly problémákat vet fel.

Ezek közül a legfontosabbat már Koopman & Sportiche (1991) körvonalazta a VP-n belüli alany hipotéziséről szóló eredeti cikkkében. Ha visszaemlékszünk az angol és francia igemozgatás különbségeire az 1.4.1.1-ben, akkor a (97) alapján azt várnánk, hogy az adverbiumok és a negatív elem az ige és az alany között fognak megjelenni. Ez azonban nem igaz: a velsziben (és az írben) a posztverbális alanynak mindig közvetlenül követnie kell az igét. A következő agrammatikus példákban ez a feltétel nem teljesül:

Modern ír

(98a) *Dúirt sí go dtabharfadh amárch a mac turas mond.PRAET ő hogy COND-ad holnap övé fiú látogatás orm.

rajtam

Modern velszi

(98b) *Mi welith yfory Emrys ddraig.

PRT lát.FUT holnap Emrys szörny

Amint Koopman & Sportiche (1991) rámutat, a mondattagadás kifejezésére szolgáló elem a velsziben, amely nagyon hasonlít az angol not-hoz vagy a fran-cia pas-hoz, az alany után következik:

(99) Ddarllenodd Emrys mo ‘r llyfr.

olvas.PRAET Emrys NEG+POSS a könyv

‘Emrys nem olvasta a könyvet.’

Ha feltételezzük, hogy a negatív elem a NEGP-ben van, és a NEGP a tagolt INFL-rendszer része (ahogyan azt elvárjuk), akkor a (99)-beli velszi mondat ala-nya a VP-n kívül található.

A széttagolt INFL-rendszer természetesen a fenti adatokat képes kezelni, sőt a megoldások egész sorát kínálja. Mindössze annyit kell tennünk ahhoz, hogy megkapjuk a VSO-szórendet, hogy az igét az alanyt megelőző funkcionális pro-jekció specifikálójába visszük. Ezzel könnyen számot adhatunk az ige és az alany közvetlen szomszédossági követelményéről (ezt persze befolyásolja az is, hogyan kezeljük az adverbiumok mozgását, de erre most nem térek ki). A VSO-szórendű tagmondatoknak tehát az alábbi szerkezetet tulajdonítjuk:

(100) X΄

X YP

DPsubj Y΄

Y …VP

A jegyellenőrzés elméletének terminológiájában ez azt jelenti, hogy az X erős V-jegyű, az Y pedig gyenge V-jegyű.

A kérdést most már így kell felvetnünk: minek feleltethető meg az X és az Y a tagolt INFL-rendszerben? Lényegében két lehetőség kínálkozik, ha tartani akarjuk magunkat a (84)-ben megadott mondatszerkezethez: az X azonos a C-vel, az YP pedig az AGRsP-C-vel, illetve hogy az X az AGRs és az Y a TP.

Amennyiben az X-et a CP-vel azonosítjuk, akkor a VSO-szórendű nyelvek és a V2-szórendű nyelvek közös tulajdonságát emeljük ki (ld. 1.4.2.4). Azonban a VSO-nyelvek az igemozgatást mindenfajta időjeles mondatban megengedik, ez-zel szemben a V2-nyelvek, ha még emlékszünk, az igemozgatást mellékmondat-okban egyáltalán nem engedik meg. Ez egy fontos összehasonlító mondattani kérdés, amelyet mindeddig megválaszolatlanul hagytam.

Ha a második lehetőséget választjuk, és a (100)-ban az X-et az AGRs-sel azonosítjuk, az YP-t pedig a TP-vel, akkor meg kell magyaráznunk, hogy a [Spec,TP] miért lehet az alany célállomása bizonyos nyelvekben, és másokban miért nem. Ez különösen problematikus akkor, ha (amint azt Chomsky (1993) teszi), azt állítjuk, hogy a T-nek mindig nominativus esete van. Azt a hipotézist fogadjuk ugyanis el, hogy a T-fej itt jelző, tehát nominativusi esetjegye erős, és ez esetben meg kell magyaráznunk, hogy amikor a T-fej az igével együtt az AGRs-be mozog (amit meg kell tennie, hiszen a Fejmozgatás-megszorítás (FMM) megköveteli, hogy az ige a T-n át jusson az AGRs-be), akkor miért nem a [Spec,AGRsP]-ben történik a nominativusi jegy érvényesítése. Ennek ellenére létezik egy jelenség a VSO-nyelvekben (bár nem mindben), amelyet sokan érv-ként használnak arra, hogy az X azonos az AGRs-szel, az YP pedig a TP-vel a (100)-ban: ez az ún. antiegyeztetés. Lényege a következő: amikor egy VSO-nyelvben az alany követi az igét, akkor morfológiailag nem lehet vele egyeztet-ve. Ezt modern ír adatokon mutatom be:

(101a) D’ imíodar.

PART elment-3PL

‘Elmentek.’

(101b) D’ imigh na fir.

PART megy.PRAET az emberek

‘Az emberek elmentek.’

(101c) *D’ imíodar na fir / said.

PART megy.PRAET3PL az emberek / ők

‘Az emberek/ők elmentek.’

Amint látjuk, az ige nincs egyeztetve a 3PL alannyal, ha megelőzi azt. Ugyanezt látjuk a klasszikus arabban, ahol az alany szintén megelőzheti az igét, és ilyen-kor teljes egyeztetést mutat vele. VSO-szórend esetén azonban csak nemek sze-rint kell egyeztetni az igét az alannyal, számban és személyben nem. A (102) ezeket az adatokat mutatja be:

(102a) ganna ʔal ʔawlaad-uu

énekelt-SG.M a gyerek-PL.M

‘A gyerekek énekeltek.’

(102b) ʔal ʔawlaad-uu gannuu a gyerek-PL.M énekelt-3PL.M

’A gyerekek énekeltek.’

Az antiegyeztetést könnyen kapcsolatba hozhatjuk annak a fejnek a gyenge je-gyeivel, ahova az ige mozog a VSO-szórend esetében (amilyen például az X a (100)-ban). Természetesen, ha bonyolultabb szerkezetet tételezünk fel, mint ami-lyet a (84)-ben megadtam, és a C és az AGRs között további funkcionális fejeket tételezünk, akkor a VSO-szórend lehetséges elemzéseinek száma megsokszoro-zódik. Azt is fel kell venni a lehetőségek közé, hogy az alany a [Spec,AgroP]-be megy a V-, és T-fejjel együtt ezekben a nyelvekben (bár elég furcsán hanzgik, de erre is tettek javaslatot). Amikor ezt írom, csak annyit állíthatok bizonyosan, hogy az egyetlen dolog, amiben a VSO-nyelveket vizsgáló szakemberek egye-tértenek, az, hogy több lehetőséget kell nyitva hagyni. Összehasonlító mondatta-ni szempontból azt mondhatjuk, hogy a VSO-szórend meglehetősen eltérő szer-kezetek találkozási pontja. Ezt egy másik kelta nyelvvel, a bretonnal fogom szemléltetni. A bretonban az alany követheti a tagadószót, vagyis a francia pas és az angol not megfelelőjét. A tagadószó és az alany sorrendje pontosan az el-lenkezője annak, amit a velsziben láttunk a (99)-ben). Hasonlítsuk össze a (103)-at a (99)-cel:

(103) Ne lenn ket ar vugale levriou.

PRT olvas NEG a gyerekek könyvek

’A gyerekek nem olvasnak könyveket.’ (Breton)

Bár ez a rész is konklúzió nélkül zárul, és számos kérdést hagy nyitva, az alapgondolat mégis világos: a VSO-nyelvek mondatszerkezete a mondatok egy részében olyan, mint a (100), és ennek oka az, hogy ebben a szerkezetben az X gyenge N-jegyű és erős V-jegyű.

2.7.2 SOV

Vizsgáljuk most meg az SOV-szórendet is. Ha elfogadjuk Kayne azon el-képzelését, hogy minden kategória fej-bővítmény sorrendű, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy a tárgy is mozog a VP-ből. Más szóval valamilyen, az 1. feje-zet (46)-os ábráján megadott részleges szerkefeje-zetet kell feltételeznünk, amit most a (104)-ben megismétlek:

(104) Tárgyi [_VP V t_i]

Most már abban a helyzetben vagyunk, hogy erre a szerkezeti vázra valamivel több anyagot is rátehetünk. A tárgy mozgatásának kézenfekvő célállomása a [Spec,AGRoP], így azt mondhatjuk, hogy az OV-szórendű szerkezetek releváns része olyan, mint a (105) (itt most figyelmen kívül hagyom az alany mozgatásá-nak nyomát a [Spec,VP-ben]):

(105) AGRoP

DP_i AGRo΄

AGRo VP

DP V

t_i

Az OV-nyelveknek tehát alaptulajdonsága, hogy bennük az AGRo-nak erős esetjegye van és emiatt a tárgy csakis nyílt mozgatás útján kerülhet a [Spec,AGRoP]-be. Ha az ige ezzel egyidejűleg nem mozog, akkor OV-szórendet kapunk.

Az 1. fejezetben már esett szó arról, hogy a németet alapvetően olyan OV-szórendű nyelvként elemzik, amelynek főmondataiban az ige mindig a második helyet foglalja el. Nem túlságosan meglepő, hogy a holland is hasonló. Zwart (1993) éppen azt mutatja meg, hogy egy olyan típusú elemzés, mint amilyet az imént az OV-szórenddel kapcsolatban vázoltam, pozitív eredményeket ad a hol-landban (és mivel a holland annyira hasonlít a némethez, valószínűleg a német-ben is).

Zwart három előnyét sorolja fel a fenti megközelítésnek. Az első elég kézenfelvő. Ha a hollandot egyszerűen csak OV-szórendű nyelvnek tekintenénk, akkor azt kellene feltételeznünk, hogy vegyes elágazású nyelv. Mégpedig azért, mert bizonyos szintaktikai kategóriák fej–bővítmény sorrendet mutatnak. Így például, az AGRsP a C-fej után következik, az NP pedig a D-fej után:

(106a) ….dat [_AGRsP het regent buiten] C–AGRsP (Holland) hogy EXPL esik kint

’….hogy kint esik.’

(106b) de vater van Jan D–NP az apa -nak János

’János apja’

Ha tehát fenn akarnánk tartani, hogy a holland VP-ben bővítmény–fej szórend van (és talán máshol is), akkor azt kellene feltételezni, hogy az egyik kategóriá-ban az elemek erre mozognak (fej–bővítmény sorrend), a másikkategóriá-ban meg amarra (bővítmény–fej sorrend). Már bemutattam az 1. fejezetben (1.3.3), hogy egy ilyen megközelítés milyen súlyos problémákat okozna a nyelvtipológia területén.

A fent vázolt elemzés azonban kiküszöböli ezt a problémát azzal az állítással, hogy a holland egységesen a fej–bővítmény sorrendet választja. És ha Kayne-nek igaza van, akkor ez nem csupán választás kérdése.

Zwart elemzésének második előnye, hogy kiválóan lefedi az alábbi általános szabályt a hollandban: ha egy fej csak az egyik oldalán enged meg bővítményt, akkor e két elem sorrendje bizonyosan fej–bővítmény lesz. A D és a C csak a jobb oldalán enged meg bővítményt, és ezek a bővítmények nem választhatók el az őket szelektáló fejtől. Tehát az egyetlen lehetséges kapcsolat a D és bővítmé-nye, illetve a C és bővítménye között pontosan az, amit a (106)-ban látunk. A lexikális kategóriák esetében ugyanez érvényes az N bővítményeire. Azok is csak közvetlenül az N jobb oldalán jelenhetnek meg, amint azt az alábbi kifeje-zéspár ellentéte jelzi:

(107a) de verwoesting van de stad (Holland)

a lerombolás -nak a város

’a város lerombolása’

(107b) *de van de stad verwoesting a -nak a város lerombolás

‘ua.‘

Ha elfogadjuk, hogy a C és a D nem tűrik el bővítményeik mozgását, közvetlen magyarázatot kapunk minderre.

A harmadik előny egy másik általánosításhoz kapcsolódik. Ez pedig a követ-kező: ha egy fej mindkét oldalán megenged bővítményeket, akkor ennek a fej-nek nem kell szomszédosnak lennie a bővítményével abban az esetben, ha az megelőzi a fejet. Ez érvényes az A, P és V bővítményeire. A (108)-beli példák ezt mutatjk be:

(108a) …dat Jan zun rijbewijs nooit haalt hogy János ővé jogosítvány soha kapja

’..hogy János soha nem fogja megkapni a jogosítványát.’

(108b) Hij was het Amhaars volledig machtig ő volt az amhara-GEN teljesen birtokában

’Ő tökéletesen tudott amharául.’

(108c) de weg het boos weer in az út az erdő vissza be

’az erdőbe visszavezető út’

Zwart feltételezi, hogy az AP-k, VP-k és PP-k fejkezdetűek (mint minden más kategória a hollandban), ám az A, V és P bővítményei, amelyek DP-k, balra mo-zognak a deriváció során, nagyjából úgy, ahogy azt a (105)-ben bemutattam.

Ebből az is kiderül, hogy még az inherens esetű bővítmények is (a melléknevek tárgyai) balra mozognak annak érdekében, hogy esetjegyüket érvényesíthessék.

Ez ellentmond annak, amit az inherens esetekről és a jegyérvényesítésről állítot-tam a 2.6-ban, így ez még tisztázásra szorul.

Érdemes tehát a germán nyelveket úgy felfogni, hogy egységesen fejkezde-tűek, és a látszólagos fejvégű kategóriák olyasfajta mozgatás során keletkeznek, mint amit a (105)-ben bemutattam. Mindazonáltal Zwart maga is rámutat arra, hogy ez a javaslat két fontos kérdést is nyitva hagy.

Az első a szoros értelemben vett OV-nyelvekkel áll kapcsolatban. Aki valaha is foglalkozott nyelvtipológiával, nem tartja tipikus OV-nyelvnek a hollandot és a németet. A tisztességesen viselkedő OV-nyelvek olyanok, mint a japán, a baszk és a török. Ezekben a nyelvekben semmit sem lehet az ige után tenni.

Ezek a nyelvek három fontos dologban különböznek a hollandtól és a némettől.

Először: tagmondati bővítményeik mindig megelőzik az igét, míg a hollandban és a németben az időjeles CP-k mindig posztverbálisak:

(109) Taroo-wa Takasi-kara [CP Yosiko-ga zibun-o (Japán) Taroo-TOP Takasi-tól Yosiko-NOM önmaga-ACC

nikundeiro to] kiita.

gyűlöl COMP hallotta

’Taroo azt hallotta Takasitól, hogy Yosiko utálja őt.’

Másodszor: a D követi az NP-t. Ezt a baszkban lehet igazán szemléltetni, mivel a japánban és a törökben nincs semmi olyasmi, amit determinánsnak tekinthet-nénk:

(110) etche-a (Baszk)

ház-a

’a ház’

Harmadszor: az AGRsP megelőzi a C-t, legalábbis a japánban. Ezt a (109)-es példa jól illusztrálja, amelynek lényegi részét most megismétlem:

(111) …[CP[_AGRsP[Yosiko-ga zibun-o nikundeiro ] to…..] (Japán) Yosiko-NOM önmaga-ACC gyűlöli COMP

….hogy Yosiko gyűlöli őt……

Amint az 1. fejezetben már jeleztem, feltétlenül szükséges lesz ezekben a nyel-vekben a fej–bővítmény sorrendet Kayne elméleti keretében elemezni. Addig ugyanis nehéz eldönteni, vajon az OV-nyelvekről általánosságban számot lehet-e adni úgy, ahogy azt Zwart javasolja a hollanddal kapcsolatban, azaz a (105)-ös szerkezetből kiindulva.

A második nyitva hagyott kérdéskör az 1.3.3-ban ismertetett szórendi viszo-nyokkal kapcsolatos. Amint emlékezhetünk rá, Greenberg 3. és 4. univerzálé-jának tárgyalásakor azt mondtam, hogy a VO-nyelvek általában prepozíciókat használnak, az OV-nyelvek pedig posztpozíciókat. Ezt a megfigyelést szeret-nénk beépíteni az összehasonlító mondattanba is. Azonban egyáltalán nem vilá-gos, mit is tudna kezdeni ezzel a jegyérvényesítés elmélete. Az egyik lehetséges megközelítés az, ha azt mondjuk, hogy az AGR kategóriák (az AGRo és az AGRp, a prepozíciók esetében) hasonlítanak erős és gyenge jegyeik vonatkozá-sában. Roberts&Shlonsky (1996) például azt állítja a VSO-nyelvekről, hogy bennük az X-nek mindig gyenge esetjegye és erős V-jegye van.

Mindezen nyitva hagyott kérdések és elvarratlan szálak után joggal merülhet fel a kérdés, mit is akartam ebben a részben megmutatni. Nos csupán azt, hogy a jegyérvényesítés elmélete sokféle kutatási irányt enged meg a szórend terén.

Némelyet ezek közül már hasznosítottak, azonban, amint az oly gyakran meg-esik a kutatások során, elképzelhető, hogy zsákutcába kerülünk. A kutatás útvo-nalának ugyanis nincs előre megrajzolt térképe. Amikor már odaérünk, könnyű áttekinteni, hogy jutottunk el odáig, de menet közben gyakran nem világosak az összefüggések.

2.8 Konklúzió

Elég hosszú utat jártunk be ebben a fejezetben, ezért érdemes röviden össze-foglalni az eddigieket. A két elméleti javaslat, amelyet ismertetni kívántam, a

kormányzásalapú esetelmélet és a jegyérvényesítés elmélete volt. Ennek beveze-téseként ki kellett térnem a grammatikai funkciók és a théta-szerepek viszonyá-ra. Ezzel foglalkozott a 2.1. A kormányzásalapú esetelmélet 2.2-ben történt is-mertetése után a 2.3-ban azt vázoltam fel, milyen sokféle mozgatás válik magya-rázhatóvá, ha elfogadjuk, hogy a DP-k igyekeznek olyan pozícióba kerülni, ahol esetet kaphatnak; különösen azokra az esetekre igaz ez, amikor a mozgatás grammatikai funkcióváltás nyomait mutatja. A 2.4-ben rendszerbe foglaltam a mozgatást, bemutattam a három fő típusát: a DP-mozgatást, a wh-mozgatást és a fejmozgatást, amelyek a Mozgasd α-t szabály egy-egy alesetét testesítik meg.

Azt is megmutattam, hogy három, egymástól különböző üres kategória létezik, amelyeket az esetelmélet segítségével tudunk egymástól elválasztani. A 2.5 tár-gya a strukturális és inherens eset megkülönböztetése volt: itt azt láttuk, hogy az inherens eset más strukturális pozícióban adható, mint a strukturális eset, és más kategóriák adják, sőt, némely nyelvből teljesen hiányozhat is, feltehetőleg mor-fológiai okok miatt.

A 2.6-ban egészen más területre vetődtünk, nevezetesen a kutatás jelenlegi szakaszába, ahol számos kérdés maradt nyitott vagy vitatott. A jegyérvényesítés elméletének két fontos állítását vázoltam: azt, hogy a funkcionális kategóriák fejének absztrakt jegyei vannak, amelyek a lexikális kategóriák érvényesítéséhez szükségesek, és hogy ezek a jegyek erősségüket tekintve parametrikus váltako-zást mutatnak, ami közvetlenül összekapcsolható a látható szórendi váltakozá-sokkal. Ez azzal a következménnyel járt, hogy pontosíthattam a szintaktikai deriváció fogalmát és a reprezentációk szintjeit, amelyeket eddig homályban hagytam. Végül a 2.7-ben összeházasítottam a jegyérvényesítés elméletét Kayne szórendi teóriájával, amelyet az 1.3.4-ben már ismeretettem. Megpróbáltam be-mutatni, milyen következményei vannak annak, ha a VSO-, és SOV-szórendet olyan technikai keretben elemezzük, amelyet az eddigiekben kialakítottunk. A leglényegesebb annak bizonyítása volt, hogy az olyan fogalmak, mint a VSO-szórendű nyelv, túlságosan általánosak ahhoz, hogy hasznosítani lehessen őket:

néhány általános tulajdonságát fedi le bizonyos típusú rendszereknek, de az ala-posabb vizsgálat és az összehasonlító elemzés során kiderül, hogy további fino-mításokra van szükség.

Az 1. és 2. fejezet az X′-elmélet kategóriáinak belső szerkezetét vizsgálta, valamint az előfordulásukat meghatározó elveket – az esetelméletet és a jegyérvényesítés elméletét. A következőkben azt kell számbavennünk, hogyan viszonulnak ezek a kategóriák egymáshoz, milyen függőségi relációkban állnak, kezdve mindjárt a szemantikai függőségekkel, amelyek a kötéselmélet alapját képezik.

A fejezetben tárgyalt paraméterek

Ebben a fejezetben a nyelvek közötti parametrikus váltakozás számos pél-dáját láttuk. Az eddig tárgyalt paraméterek nagyjából három csoportra oszthatók:

azokra, amelyek a morfológia és az absztrakt eset kapcsolatára vonatkoznak, azokra amelyek a nominativus kiosztására, és végül azokra, amelyek a funkcio-nális fejek absztrakt jegyeiről adnak számot (bár ha a 2.6-ban javasoltak helytál-lónak bizonyulnak, akkor az utóbbi lefedi a másik kettőt).

1. a. Az absztrakt eset morfológiai jelölése: thai: nincs, angol: csak névmá-sokon, latin: minden főnéven ld. 2.0 és a 3. pont.

b. az inherens absztrakt eset morfológiai jelölése: latin és német: absztrakt és morfológiai dativus, angol: nincs. Emiatt az angolban a prepozíciók csak accusativust adnak. ld. 2.5.3.

2. a. Az AGRs nominativust ad bizonyos portugál infinitívuszi tagmondatban, az angolban (és a neo-latin nyelvekben) sosem, ld. 2.2.2. Ez a portugál nyelv közismert tulajdonsága, amelyet azonban sohasem sikerült vala-milyen mélyebben rejlő tulajdonságra redukálni.

b. Kaphatnak-e a posztverbális alanyok nominativust? Az olaszban kaphat-nak, az angolban nem, ld. 2.3.1. A 3.3.3-ban majd látni fogjuk, hogy erről az Üresalany-paraméter ad számot.

c. Kaphat-e nominativust az alany a [Spec,VP]-ben? A velsziben (és való-színűleg a többi VSO-szórendű nyelvben) kaphat, a nem VSO-szórendű nyelvekben nem kaphat, ld. 3. pont.

3. A funkcionális fejek absztrakt jegyeinek erőssége (azaz a nyílt mozgatást kiváltó képesség) a parametrikus váltakozás egyetlen területe lehet, ld. 2.6. Erre vonatkozó példák:

a. A francia I-rendszernek erős jegyei vannak, az angolnak nincsenek, ld.

1.4.1.1.

b. A VSO-nyelvekben az I-rendszer egy részének erős V-jegyei de gyenge N-jegyei vannak, ld. 2.7.1.

c. Az AGRo-nak erős N-jegye van az SOV-nyelvekben, ld. 2.7.2.

Ajánlott szakirodalom

A thematikus szerepekről és grammatikai relációkról szóló irodalom hatal-mas. A generatív grammatikai szakirodalom egyik sokat vitatott kérdése volt, hogy vajon a grammatikai funkciókat szintaktikai alapfogalmaknak (ún. szintak-tikai primitíveknek), avagy levezetett fogalmaknak tekintsük-e (mint ahogy azt Chomsky (1965) és őt követően a generatív nyelvelmélet fő áramlata tette, bele-értve a jelen elméletet is). Az elméletek között, amelyek alapfogalomként

keze-lik őket, megtaláljuk Perlmutter (1983)-at, Perlmutter & Rosen (1984)-et vala-mint a lexikális-funkcionális grammatika elméletét (Bresnan 1982a). Marantz (1984) egyfajta hibrid elméletet épít fel. Baker (1988) amellett érvel, hogy min-den olyan szintaktikai művelet, amely megváltoztatja az elemek grammatikai funkcióját, levezethető a fejmozgatás és az esetelmélet egymásra hatásából.

A thematikus szerepeket a generatív grammatikai szakirodalomban előszőr Gruber (1965) tárgyalta. Jackendoff (1972) szintén jelentős korai munka.

Fillmore (1968) a thematikus szerepek korai elméletét fejlesztette ki, amelyet ő esetrelációknak nevezett, mint ahogyan más elméleti keretben dolgozó kutatók is

Fillmore (1968) a thematikus szerepek korai elméletét fejlesztette ki, amelyet ő esetrelációknak nevezett, mint ahogyan más elméleti keretben dolgozó kutatók is

In document Összehasonlító mondattan (Pldal 146-166)