Az erkölcsi tett

A reformáció kora óta Európában mind általánosabbá lett a meggyőződés, hogy tetteiről ki-ki csak a saját lelkiismereté-nek ítélőszéke előtt adhat számot. Kant éppen enlelkiismereté-nek a felfo-gásnak a következményeit állapítja meg, amikor szigorúan elhatárolja egymástól legalitás és moralitás illetékességi kö-rét, az utóbbinak csupán az akarat vezérelvének meghatáro-zását tartva fenn. A königsbergi filozófus ugyanakkor

köztudottan nem bízott az empirikus egyéni lelkiismeretben, ezért igyekezett azt mindattól megtisztítani, ami benne ténylegesen egyéni: a hajlamok, célképzetek és más elfogult-ságok befolyásától. A lelkiismeretet a kanti etika voltaképpen gondnokság alá helyezi, a kategorikus imperativus teljha-talmú felügyelete alá.

A Kant által bevezetett szigorú rendszabályok, amint az lenni szokott, a szándékolttal épp ellentétes következmé-nyekre vezettek.

1. Az erkölcsi törvény kérlelhetetlen, részrehajlatlan és életidegen szigora száműzte az érzelmeket, az ösztönöket, valamint „megromlott” természetünk egyéb tartozékait a romantika és a szentimentalizmus korában oly élvezetesnek ígérkező szabadságkultusznak még a közeléből is. Sehogyse fértek volna össze az elvont kötelességteljesítés formulájá-val. A „szív” lázadása a „fő” ellenében ezek után csak idő kér-dése lehetett. Az ezredvég jóléti társadalmaiban már az

„örömelv” üli diadalát, háziköntösben és papucsban; filisz-terriogató romantikus szenvedélyek és „szabad mellű” örö-mök távoli csenevész leszármazottja. Jobbjában árukataló-gussal, baljában távirányítóval ábrázolják rendszerint.

2. A politika tudomásul vette, hogy a célok világa nem az erkölcs világa. Csakhogy az etikai közösség depolitizálása he-lyett – amit Kant követelt – az állam demoralizálását hajtot-ták végre teljes következetességgel, amit viszont Kant aligha helyeselt volna. A késő modern liberális állam, miközben ön-érzetesen kikéri magának a politikai döntések feletti morális gyámkodást, korántsem mond le az egyéni szándékok és ér-tékválasztások befolyásolásáról. Nem is tehetné, hiszen a bio-uralom rendje épp azon áll vagy bukik, hogy sikerül-e az uralom szükségleteit az alattvaló legbensőbb törekvésévé tenni, ránevelni őt arra, hogy a szűkös kínálatban lássa vá-gyai netovábbját.

A kérdés eközben változatlanul kérdés maradt: össze-egyeztethető-e és miképpen egyeztethető össze az egyéni lelkiismeret szabadsága egy univerzális erkölcsi törvény

iránti engedelmességgel. A közvetítés kanti kísérletének hi-telvesztése a 20. században az erkölcsi gondolkodást merő-ben új irányokba terelte, és a kötelesség fogalmának újszerű értelmezéséhez vezetett.

Kant a cselekvés erkölcsi értékét szubjektivizálta, amikor azt az elhatározás aktusára, a szándékra korlátozta. Megíté-lését ugyanakkor általános formula bevezetésével racionali-zálta és objektiviracionali-zálta. Az emberi cselekvés fenomenológiai megközelítése a Kantéval ellenkező eljárást tesz lehetővé. Ha a cselekedetet egy személy mások számára jelentésteli meg-nyilatkozásának tekintjük, azaz szövegnek, aminek értelme nem valahol „mögötte” lappang, a szándékban, hanem a má-sokkal teremtett kapcsolatban valósul meg, akkor a tett ér-telmét objektívnek, s az interpretációk párbeszédét a végső realitásnak kell tekintenünk. Ebben az esetben nem lesz többé szükségünk egy mindannyiunk lelkiismeretében egy-formán trónoló erkölcsi törvény feltevésére, melynek útmu-tatását mindenki kénytelen egyéb vonzalmaitól és hajlamai-tól függetlenül elfogadni. Mert a tetteinkről ítélni hivatott erkölcsi fórumot maga a cselekedet jelöli ki és hozza létre.

Bíróul választja maga fölött a Másikat, ugyanazt (ugyanazo-kat), akire (akikre) a tett irányul. És annál is inkább erkölcsi természetű a cselekvés, minthogy szándékolt és igazolásra váró értelme szerint minden egyes esetben javaslatot tartal-maz az adott helyzet erkölcsi megítélésére.

Minden cselekedetünkkel följelentjük magunkat a Másik-nál, mondaná Emmanuel Lévinas, és alávetjük magunkat íté-letének, jóllehet ritkán fogadjuk el azt minden további nél-kül. De be kell vallanunk: nem ismerünk olyan legitim erkölcsi fórumot az érintettek körén kívül, melynek ítélete akár a cselekvőt, akár bíráját – a tett elszenvedőjét – inkább kötelezné, mint kettejük egyezkedése a cselekedet értelmét illetően, vagy ami elégtételt nyújthatna a társak elmarasztaló ítéletéért, a Másik elutasításáért.

Első pillantásra úgy tűnhet, mintha ez az álláspont merő-ben relativisztikus volna. A párbeszédmerő-ben formálódó ítélet

igazsága azonban mégsem a résztvevők alkalmi megegyezé-sén múlik. Hogy egyáltalán képesek a megegyezésre – vagy legalábbis a megegyezés reményében lépnek egymással pár-beszédre –, már annak köszönhető, hogy ha választásaik nem is, de értékviláguk lényegében közös. Ez az egyetértés nem az erkölcsi dilemmák megoldására, hanem a releváns erköl-csi problémák mibenlétére vonatkozik. Az érvelési módok, meghatározások és elfogadott megoldások sokfélesége da-cára a kultúra közössége egyúttal elkötelezettséget is jelent egy sor kimondott és kimondatlan alapérték mellett. Ezek fi-gyelembevétele bárkitől elvárható a cselekedetek megítélé-sénél.

Minden ellenkező híreszteléssel szemben a mi korunkban a mértékadó vélekedők körében ritka és meglepő egyetértés uralkodik az erkölcsi alapértékek többségét illetően. Kevesen vonják kétségbe, hogy léteznek olyan alapelvek, amelyeket mindenkinek tiszteletben kell tartania. Valljuk az ember fe-lelősségét tetteiért, ami erkölcsi méltóságunk alapja. Ebből szükségképpen adódik a szabad önrendelkezés és a szolidari-tás elvének valamilyen értelmű elfogadása. Ezekből követ-keznek a társas érintkezés alapnormái: a kölcsönösség, a mél-tányosság, a nyitottság a mások megértésére, a szenvedés-okozás tilalma, valamint a kapcsolatok kényszermentessége.

A kialakult értéklistához új szempontokkal járult legutóbb a természeti környezettel, illetve más lényekkel kapcsolatos magatartásdilemmák kiéleződése. Ezek új területeken vetik fel az ember felelősségének és bűnösségének kérdését, ez pe-dig elválaszthatatlanul összefügg a szenvedés problematiká-jával, ami minden erkölcsi gondolkodás kiindulópontja és próbaköve.