Az erkölcsi törvény

–Mester, gyógyítsd meg, kérlek, az Énemet! – fordul a tanít-vány a zen-szerzeteshez. – Hozd ide az Énedet, hogy meggyó-gyíthassam – feleli mestere. – Keresem, de sehol sem találom.

–Úgy hát meggyógyítottam az Énedet.

80 Martin Heidegger: Schelling értekezése az emberi szabadság lényegéről, 29. o.

81 Immanuel Kant: A vallás a tiszta ész határain belül. Gondolat, Budapest 1974. 158. o.

A koan értelme nem az, hogy az ember nem rendelkezik egyéni énnel, hanem hogy énünk nem olyasmi, ami a világ-ban úgy létezik, mint egy dolog a többi között, inkább annak a módja, ahogyan a világ számunkra (és mi a világ számára) létezik. Ha a tanítvány megértette mesterét, kigyógyult az in-dividuális ego nyavalyáiból és ökológiai önismeretre tett szert. Az Én úgy van, hogy szüntelenül túllép önmagán; az ön-tudat: világra-nyitottságunk. És az ember viszonyaiban talál magára, „a mások kerülőútján”, mint Paul Ricoeur mondaná.

„Egy ember” léte merő absztrakció, hiszen az ember ember-ként sosincs meg önmagában. Azért öntudatos, mert társas lény. Nem társaságkedvelő: társakra szoruló. Azért tud magá-ról (vagyis azért képes önmagához mint egy másikhoz szaba-don viszonyulni), mert azonosulni tud másokkal és a társak válaszából ismeri meg magát.

A mások megértése szabadságom feltétele: csak általuk le-hetek azzá, aki vagyok. A szabadság egymásrautaltság. Nem valami eredendő adottság, aminek háborítatlan élvezetében az egyént tilos korlátozni, hanem lehetőség, aminek megva-lósítása a társas érintkezés legfőbb értelme. Csak társaink kö-zött, általuk és az ő számukra vagyunk „személy”: értelmes, a mások figyelmére méltó megnyilatkozások alanya.

De hogyan állíthatjuk, hogy a szabadság az ember létjel-lemzője, és ezzel egyidejűleg azt is, hogy a szabadság valami olyasmi, ami az egyénnek vagy megadatik, vagy sem? Úgy, hogy az ember eldöntetlen lény. Sosincs „készen”. Ügye le-záratlan ügy.

Mit tehetek hát, hogy a szabadság lehetősége iránti biza-lomban, a világra nyitottan éljek, vagyis emberhez méltó éle-tet éljek – azaz szabadon éljek?

Semmit. A szabadság elutasítása ugyan szabadságomban áll (választhatok, hogy viszonyaimat a megértés vagy a hasz-nálat és uralom elve szerint alakítom), de el nem érhetem a magam erejéből. Se másoktól, akaratuk ellenére nem kény-szeríthetem ki szabadságomat, hiszen a kényszerített

viszony bármi, de nem szabad. Szabadságomat csak aján-dékba kaphatom másoktól.

És cselekedhetek hasonlóképpen magam is: törekedhetek arra, hogy társam szabadon, azaz létének lehetőségeire nyi-tottan éljen a viszonyban, melybe – ezt ne feledjük – a lénye-get tekintve egyikünk sem szabad elhatározásból vagy intel-lektuális kísérletképpen lépett, hanem szükségből, vágytól és félelemtől űzve. Az együttlét antropológiai kényszerűség. Ezt a kényszert csak az teszi elviselhetővé, azaz összeegyeztet-hetővé az erkölcsi személyiség méltóságával, ha az összetar-tozók a társulás feltételeit kölcsönösen egymás javára tekin-tettel alakítják, és egyesülésük közös küzdelem a közös kényszer ellen. Mivel a kényszer ágensei itt egymással szem-ben elsősorban mi magunk vagyunk, ez minden esetszem-ben küz-delmet jelent önmagunkkal, másokért. Szolgáló igyekeze-tünk sosem ingyenes ajándék, hanem áldozat, melynek meghozatala mindenesetre szabadságunkban áll. A „saját”

világunk gazdagságát a Másik szabadságának végtelen lehe-tőségeként fedezzük fel, ha felfedezzük.

Szabadságunk elháríthatatlan: a szabadság úgy rendelke-zik velünk, hogy nekünk kell döntenünk a Másik szabadságá-ról. Ismerjük őt, képesek vagyunk azonosulni vele. Tudjuk, hogy olyan lény, akinek legfőbb java az, ami rajtunk múlik.

Megtagadhatjuk-e tőle? És vajon a részvét megtagadása nem az egyedüli emberhez méltó létforma elutasítása volna-e – ítélet önmagunk fölött?

Tehát csak másokat tehetünk szabaddá, és bennünket is csak mások szabadíthatnak fel. Ez a szabad cselekedet meg-határozása, az erkölcsi törvény. A cselekedet erkölcsi értékét nem valamely elvont és egyetemes előírás betartásán méri, hanem a másik szabadságáért hozott áldozat nagyságán. A remény és a bizalom mértékén, mely tetteink nyomán má-sokban gyökeret ver vagy kihuny.

De vannak-e hasonló erkölcsi kötelezettségeink más élő-lényekkel szemben? Az erkölcsi viszony, tudjuk, nem szim-metrikus: kötelességeink attól függetlenül hárulnak ránk,

hogy mások velünk szemben viselnek-e hasonló kötelezett-ségeket, illetve eleget tesznek-e azoknak. Így tehát lehetnek az állatokkal szemben kötelességeink. Hogy ténylegesen van-nak-e, ez attól függ, hogy viszonyunkat erkölcsinek tekint-jük-e. Ebből a szempontból pedig nem az számít, hogy ren-delkeznek-e erkölcsi személyiséggel, hanem hogy magunkról mit tartunk.

Tagadhatatlan (bár olykor tagadni próbálják), hogy képe-sek vagyunk azonosulni az élet valamennyi formáját kivétel nélkül átható elemi törekvéssel az öntörvényű létezésre, mint ahogy minden szenvedni tudó lény szenvedésében is osztozni tudunk. Ebből a szempontból tökéletesen lényegte-len, hogy öntudatlan szabadságigényüknek, élni akarásuk-nak van-e „erkölcsi értéke”. A mi részvétünknek és odaadá-sunknak mindenesetre erkölcsi jelentősége van: ha nem élünk e képességünkkel, nem emberként viselkedünk, és vét-kezünk az emberlét törvénye ellen: bűnt követünk el.

Mert az embernek emberként való meghatározásából az következik, hogy nem térhet ki egy ilyen, számára félreért-hetetlen formában jelentkező igény figyelembevétele elől.

Úgy kell bánnunk velük, mintha rendelkeznének erkölcsi személyiséggel.

Az ember nem lehet nem antropomorf: vagy megszemé-lyesíti a természetet és személyként bánik más lényekkel, vagy eltárgyiasítja őket: közömbös lesz létük, szenvedésük, pusztulásuk iránt. Egyik megoldás sem „természetes”, mert maga a dilemma erkölcsi természetű. De nem hihetjük, hogy bármely élőlény számára közömbös a saját életben maradása.

S mivel értjük ezt és a megértés módján létezünk, számunkra csak az első megoldás marad. Márpedig döntenünk kell, és nekünk kell döntenünk, hiszen a természet nem tárgy és nem személy – tárgyias vagy személyes csupán a mi viszonyunk lehet az élet megnyilvánulásaihoz.

Nem lehet azonban olyan kötelességünk, amelynek telje-sítése nem áll szabadságunkban. Márpedig az ember mint bi-ológiai lény rákényszerül, hogy életét más lények

elpusztítása révén tartsa fenn. Ebből mégsem következik ve-lük kapcsolatban az erkölcsi viszony lehetetlensége, mint hinni szokás. Ne feledjük, más emberekhez – és önmagunk-hoz is – kényszerű biológiai és szociokulturális meghatáro-zottságok között – szabadon viszonyulunk.

Erkölcsi méltóságunkból parancsoló szükségszerűséggel következik, hogy a részvét és a megértés kiváltságos adomá-nyának birtokosaiként korlátozni törekedjünk a természeti vak kényszerűség érvényesülését más lényekhez fűződő vi-szonyunkban. Emberi képességeinket ne más lények leigázá-sára használjuk – ne „használjuk”, hanem éljünk velük és tisz-teljük az élet adományát; mindazt, amit megnyilvánulásai-nak gazdag változatosságából képesek vagyunk megérteni, és azt is, amit nem.