A köznevelők tragédiája

A bioszférakrízis kihívására adandó válasz nagy kérdései kö-zül mindössze egy akad, amelyben a vélekedők túlnyomó többsége egyetért: a környezeti tudatosságot sürgősen

növelni kell. Nincs az a szőrös szívű multinacionális cég, fülig adósodott nemzetállam, amely ne lenne hajlandó több-keve-sebb áldozatra ezen a téren.

A „tudati” változások jótékony hatásába vetett hit azon-ban korántsem ártatlan. Mikor a természetpusztító óriáscég környezetbarátnak mondott hulladékkezelési eljárás szpon-zorálásával népszerűsíti magát, mikor a civil szervezetek si-kerrel pályáznak többszínnyomású felvilágosító brosúráik megjelentetésére, mikor a biodiverzitás vagy a globális fel-melegedés fogalma megjelenik az érettségin, és a szupermar-ketben tévelygő család az agyonvegyszerezett, többezer ki-lométer messzeségből odaszállított, élelmiszernek álcázott adalékanyag-kombinációk közül már csakis a „természetazo-nosat” vagy a „környezetbarátot” választja s hurcolja terep-járójába, a gondterhelt politikusok elégedetten hátradőlnek, s megállapítják: az első lépést megtettük, most egy darabig nem csinálunk semmit.

Pedig tudniuk kellene, hogy a „tudatformálás” a tömege-sen űzött társadalmi gyakorlat ellenében tökéletetömege-sen hatás-talan. A verbális környezetvédelem, a fenntarthatósági man-tra mormolása még kártékony is lehet, amennyiben megnyugtatja az embereket: történik valami, jó úton hala-dunk. A tények nem ezt mutatják. Az egészségtudatos és kör-nyezetileg jólnevelt európaiakkal nemcsak a konzumtársa-dalom immáron élénkzöldre festett szemetét lehet megetetni, de magát a környezetbarát növekedés, fenntart-ható fogyasztás ideológiai maszlagát is. Amióta a nagymama receptje szerint tartósított, élőflórás, természetazonos, orga-nikus és tradicionális műkaját majszolunk, és a gépkocsirek-lám romlatlan természeti környezetbe repít, valahogy meg-nyugodtunk. Látjuk és halljuk a környezetbarát fejlődés érdekében kifejtett össztársadalmi igyekezetet, s tudjuk, az eredmény nem maradhat el. Ez a fajta tudatformálás egyébre sem való, mint hogy éberségünket elaltassa, és tudatunkat hozzáidomítsa civilizációnk megváltoztathatatlannak vélt

végzetéhez: a saját szennyünkbe kell belefulladnunk, de leg-alább addig se nyugtalankodjunk, ne szorongjunk.

Hogy az úgynevezett környezeti nevelésnek nem célja és nem feladata az ifjúságban elégedetlenséget és bizalmatlan-ságot ébreszteni az uralkodó technológiai-gazdasági rend-szer iránt, azt mi sem mutatja jobban, mint a közoktatásban –világszerte – általános gyakorlat, amely a fenntarthatósági tudnivalók helyét szinte teljes egészében a természettudo-mányos tárgyak tananyagában jelöli ki. Így a jól bevált kettős nevelés nem okoz meghasonlást: a kisdiák földrajz, kémia és biológia órán megtanulja, miféle változások mentek és men-nek végbe a természeti körfolyamatokban. Megérti, hogy ezek rettenetesen kártékonyak és veszedelmesek: úgy lát-szik, baj van a természettel. Szegény bálnák, szegény kócsa-gok! S bár nem titkolják előle, hogy ezek a bajok a civilizáció és a természet találkozásából fakadnak, aggodalmait maga a tanrend a természettel kapcsolatos tudnivalók körébe he-lyezi. Márpedig „mi” nem a természet, hanem a civilizáció vagyunk. (Még szerencse, hogy nem velünk van valami...) Ami bennünket illet, történelemórán a diák annak a tudomá-nyos-technológiai haladásnak a diadalmenetéről hall, mely-nek eredményeként a legfejlettebb civilizáció áldásai – némi gyarmatosítás, világháborúk és népirtás árán – végre elter-jedtek az egész földkerekségen. S ha tanul társadalomisme-retet vagy gazdaságtant, meggyőződhet róla, hogy a piaci versenygazdaság volt s lesz a fejlődés hajtómotorja, hogy a fejlődés a jólét növekedése, a jólét a szükségletek egyre bősé-gesebb kielégítése, a társadalmi igazságosság pedig a bőség kiterjesztése minden emberre. Ami nem lesz könnyű dolog, de a növekedés – hála istennek vagy hála a tudománynak – fenntartható.

Vajon nem fedez fel a tanuló égbekiáltó ellentmondást a környezetismereti és a társadalomismereti tárgyak üzenete között? Szakmásított világunkban valószínűleg megszokta már, hogy ne keressen összefüggést a különböző órákon, vagy különféle társadalmi környezetekben hallott igazságok

között. Hisz jár ő igehirdetésre is, vérben gázoló akciófilmek és ennivalóan szelíd tekintetű plüssállatok nagy kedvelője, aki több ezer órányi reklámot látott már a televízióban. Nem, nem keres összefüggést egymásnak ellentmondó tapasztala-tai között. A gyermek, ha valami egészen súlyos trauma nem éri, olyannak fogadja el világát, amilyennek megszokta.

Ilyen traumatizáló hatása lehetne ugyan a környezeti ne-velésnek, de hát éppen ez az, amitől a pedagógiai gyakorlat igyekszik megkímélni az ifjúságot. Elgondolni is rossz, mi lenne, ha a környezeti nevelés valóban azzal foglalkozna, amit elkötelezett hívei hirdetnek: mindenekelőtt az iskolai környezet minőségével és az ott zajló tevékenységek fenn-tarthatóságával – a fűtéstől az élelmezésig. Azután kivinné a gyerekeket a tanterem négy fala közül, ahol bármit büntetle-nül elhitethetünk velük, és nevelőik irányítása mellett arról szereznének tapasztalatot, hányféleképpen gyötri, gyilkolja ő maga, családja és szülővárosa napról napra az élővilágot.

Ha a fenntarthatóság pedagógiája a ketrecekbe gyömöszölt csirkék, a világóceánon úszó nejlonszatyorszigetek, házi mo-sószereink kémiai hatásvizsgálata, a zöldterületeket irtó in-gatlanspekuláció, a környezetrombolásnak zöld utat nyitó helyi és országos politika érdekviszonyainak, értékrendjének megértetése körül forogna!

De már csak ez hiányozna nekünk! Az iskola ne politizál-jon – márpedig ez vastagon politikai kérdés. Az iskola ne for-dítsa a tanulót saját szülei, az otthon értékrendje ellen. Már-pedig a fenntarthatóság pedagógiája ezt nem kerülheti meg.

Egyszer egy tanári továbbképzésen egyenesen nekem sze-gezték a kérdést, vajon komolyan gondolom-e, amit környe-zeti nevelés címén nekik előadok. Mert ha jól értik, én arra próbálom rábeszélni őket, hogy növendékeikből meghason-lott, viszonyaikkal elégedetlen embereket neveljenek. Za-varba jöttem, és el kellett ismernem: megértették mondani-valóm lényegét.