A tudatlanság társadalma

De lépjünk egyet hátrébb! Mitől lesz hiteles egy híradás? Mit értünk helyes felismerésen? Milyen alapon és minek a nevé-ben követelnénk pályamódosítást a haladás útján, az infor-mációs szupersztrádán egyre tudományosabb és egyre fan-tasztikusabb jövő felé száguldó civilizációtól? Az igazság nevében? De mi az igazság? „Ki dönti el, hogy mi a tudás? Ki tudja, hogy mit kell eldönteni?” Jean-François Lyotard A posztmodern állapot lapjain meggyőző érveket sorakoztat fel amellett, hogy a posztmodern tudásparadigma szerint az egymással vetélkedő és egymással összebékíthetetlen igazsá-gok vitáját legfeljebb működőképességük alapján lehet el-dönteni^.12 Márpedig a technológiai észszerűség rendszere fé-nyesen működik. Bebizonyította kétségbevonhatatlan fölényét minden más civilizációval szemben: sorra eltün-tette, részben fizikailag is megsemmisítette vetélytársait, a nem kellőképpen hatékony vagy a szabadkereskedelmi világ-renddel összeférhetetlen kulturális mintázatokat. Szükség esetén az ezeket hordozó népességgel együtt. Hát igen, ezt már az asszírok is így csinálták...

Rendelkezünk-e vajon olyan tudással, amelyre hivat-kozva meggyőződésünket cselekvési, azaz politikai program-ként tudnánk elfogadtatni a megszokott életformájához és világszemléletéhez érthető okokból ragaszkodó többséggel,

12 Jean-François Lyotard: A posztmodern állapot. Budapest, Századvég, 1993.

valamint a mostani világrend haszonélvezőivel? (És melyi-künk ne élvezné a technológiai haladás jótéteményeit?) A tu-dományos életben kialakult munkamegosztás szerint az élő-világ pusztulásával kapcsolatos, sorra beigazolódó előrejelzések értelemszerűen a természettudományok illeté-kességi körébe tartoznak, és képviselőik óvakodnak attól, hogy megfigyeléseikből a társadalom rendjére vonatkozó kö-vetkeztetéseket vonjanak le. A fenntartható fejlődés fikciója épp ezt fejezi ki: feltételezzük, hogy ami van, az végső soron jóra vezet, vagyis fejlődésnek nevezhető, legfeljebb fenntar-tásának módozatait kell újragondolni a megváltozott körül-mények között. Jó az egyéni választás korlátlan szabadsága, jó lenne, ha a választás lehetséges tárgyi céljai a lehető leg-nagyobb számban állnának mindenkinek a rendelkezésére, tehát igenis jó, ha a tudomány a technológia fejlődését szol-gálja, hogy ezt a sokféleséget elő is tudjuk állítani. A növeke-dést mindenáron fenn kell tartani. A tömeges hatású termé-szetpusztító technológiák alkalmazása folytán megsemmisülő természeti források helyettesítése pedig iz-galmas kihívás a kutatók számára.

Igaz, Bródy András Lassuló idő című röpiratában már a nyolcvanas években felhívta a figyelmet, hogy amióta a tu-dományos kutatást a rövid távú megtérülés reményében vi-lágszerte a politika és az üzlet szolgálatába állították, a nagy tudományos felismerések száma megritkult, és csupán a hasznos alkalmazások szaporodnak^.13 Vida Gábor „sötét gon-dolatai” is pontról pontra beigazolódnak a tágasabb össze-függések áttekintésére képtelen specialisták uralmáról^.14 A szűk szakterületek tételezésmódján túlmutató kérdésekre nincs, elvileg sem lehetséges értelmes válasz, már a kérdések felvetése is tudománytalan. Az egyes részproblémák kezelé-sére alkalmas magyarázó elvek készleteit nincs, ami össze-kösse. A Nagy Elbeszélések kora lejárt. A keresztény

13 Bródy András: Lassuló idő. Budapest, Magvető, 1983.

14 Vida Gábor: Sötét gondolatok a részről, az egészről s a tudományról. Liget, 1998. au-gusztus.

üdvtörténetbe, a tudományos haladásba, a történelmi fejlő-désbe, az emberiség önfelszabadító küzdelmébe vetett hit, mindegyik a maga módján kereteket kínált az egységes létér-telmezés számára, a tudományos kritika próbáját azonban egyik sem állja ki: posztmodern kritikusaik szemében ezek előítéletek csupán. Ettől kezdve semmi jelentősége annak, ha valaki kibékíthetetlen ellentmondást fedez fel az ökológiai elővigyázatosság elve és a technológiai paradigma, a szolida-ritás elv és a haszonmaximalizálás között (haszon = használni tudás = hatalom). Többé nem kell igazságot tennie, hiszen nem is lehet.

A zöldek azonban azt vallják, hogy a tudás nem hatalom:

inkább együttérzés a dolgokkal, képesség, hogy megértsünk és megkíméljünk. S hogy nem az szabad, aki bármit megte-het, hanem aki a saját törvényei szerint él. Ehhez viszont mindenekelőtt helyes önismeretre kell szert tennie. A jólét és haladás nevében viselt irtóhadjárat a természet ellenében nem egyéb, mint a modern emberiség önfélreértése.

De ez is csak egy a vetélkedő vélekedések közül. Terjed ugyan, de terjedési sebessége összehasonlíthatatlanul las-sabb, mint a természetpusztító folyamatoké. Ha az egységes világmagyarázat igényéről lemondunk, többé nem lehetsé-ges – és nem is szüksélehetsé-ges – a párbeszéd, mondjuk, a közgaz-daságtan, az etika, az ökológia és az informatika „szakembe-rei” között, s az egyik vagy másik részterületen érvényes kijelentések nem szorulnak semmiféle további igazolásra. A környezeti etika, a géntechnológia, a sámánkultusz és a rek-lámpszichológia igazsága legfeljebb gyakorlati teljesítmé-nyük alapján értékelhető, de össze nem mérhető, mivel nem egy közös gyakorlatra vonatkoznak. A közjó kérdése értel-mezhetetlen: ki venné a bátorságot, hogy az egymással hom-lokegyenest ellenkező elméletek között „az emberiség üdve”

szempontjából igazságot tegyen? De ha a közjó nem megha-tározható, akkor legitim módon elmarasztalható „rossz”

gyakorlatok sincsenek.

Figyelemre méltó, hogy a fentebb bemutatott, következe-tesen relativista álláspont térhódítása egy cseppet sem ártott a tudomány mindenhatóságába vetett modern hiedelemnek.

Sőt, mondhatnánk, hivatkozási alapul szolgál a specialisták számára, amikor önérzetesen utasítják el a politika, a vallás vagy a filozófia gyámkodását tevékenységük fölött. A tudo-mányos vizsgálódás – valamint a lelkiismeret és a hitélet – feltétlen szabadságának doktrínája azonban erősen kérdéses előfeltevésen alapul, azon tudniillik, hogy ezek a tevékeny-ségek tisztán elméleti (illetve lelki) területre korlátozódnak, ezért nem járnak közvetlen gyakorlati következményekkel, melyek ellenőrzésére a társadalom intézményei hivatottak.

Hans Jonas rámutat e felfogás tarthatatlanságára. Ami a kí-sérleti természettudományokat illeti, kísérleteik többé nem tekinthetők tisztán elméletieknek, hiszen közvetlenül be-avatkoznak környezetük életébe. A laboratóriumból kiszaba-duló szörnyszülöttek (genetikailag módosított élőlények, pl.

baktériumok), radioaktív sugárzó anyagok, s nem utolsósor-ban a laboratóriumból „kiszabaduló” tudás, amelyre a költ-séges természettudományi vizsgálódás szponzorai formál-nak tulajdonjogot, visszafordíthatatlan természeti vagy éppen politikai változások előidézője lehet^.15 Ezek a változá-sok ráadásul rendkívül összetettek, kiszámíthatatlanok (te-kintettel az élő rendszerek bonyolultságára), részben vissza-fordíthatatlanok, és az időben messze meghaladják tudományos előrelátásunk határait. Röviden: tudjuk, hogy nem tudjuk előre megmondani, mit teszünk. Ezért ajánlatos ilyenkor az ökológiai elővigyázatosság elvét követni. A tudó-sok felelősségét pedig újra kell gondolni, mert az elfogulat-lan, azaz értékmentes vizsgálódás feltevése többé nem állja meg a helyét. Éppen ellenkezőleg, a tudomány teljesítménye a legszigorúbb erkölcsi megítélés alá esik, íme, ismét létezik jó és rossz tudás.

15 Hans Jonas: A tudomány szabadsága és a közjó. In: Tillmann József Attila (szerk.): A későújkor józansága 1. Budapest, Göncöl, 1995.

De láttuk, korunkban éppen a jó és a rossz kérdésében a legnagyobb a bizonytalanság. A tudományos ismeretek szín-tiszta objektivitásának elképzelésével kéz a kézben jár az er-kölcsi értékítéletek korlátlan szubjektivitásának feltevése.

Egyre több részletet tudtunk meg arról, ami van, de hogy mi-képpen van, s főleg, hogy mi legyen vele: a jóról, a szépről és az igazról folytatott elmélkedés, mint afféle metafizikai spe-kuláció, tudománytalannak minősült, és jó időre kikerült a közérdeklődés homlokteréből. (Pedig nemcsak a vallásos korszakokban, de bizony az e világi történelem nagy fordu-lópontjain is ezek körül folyik a küzdelem.) Erazim Kohák cseh ökofilozófus szellemes hasonlattal világítja meg a tárgyi tudás elhatalmasodása és az értékekről gondolkodás elseké-lyesedése közötti ellentmondást. Olyan ez, írja, mintha szá-mítógépeinket a spiritiszta szeánszok táncoló asztalához próbálnánk rögzíteni^.16 Az etikai és bölcseleti alapok