Közvetlen bizonyíték van arra, hogyan telepedett rá az eseményre a tele-vízió sajátos szempontja. Volt egy olyan megfigyelô, akinek alkalma volt arra, hogy jelen is legyen, és ezzel párhuzamosan a közvetítést is lássa.
„Módom volt arra (a Soldiers Fielden), hogy a természetben is megfigyeljem, hogy mi történik, és a tévékamerán keresztül is. Egészen nyilvánvaló volt, hogy a kamera teljesen mást közvetít, mint amit mi látunk. Követte a tábornok kocsiját és a tömegnek azt a részét mutatta, amelyik éppen szemben volt a kocsival, és még körülbelül tizenöt sor embert. Így éppen azokat mutatták a tévében, akik éljeneztek, azt a látszatot keltve, hogy a tömeg egységesen rajong. Nem mutatta a kamera az üres standok sorát, sem azt, hogy amint a kocsi elhaladt, az emberek abbahagyták az éljenzést” (13.
sz. megfigyelô).
Ugyanígy a tévénézô hangosan éljenzô lelkes tömegeket láthatott már a parádé elôtt is. A kamera a hangosan kiáltozó, integetô embereket mutatta, de tulajdonképpen maga a kamera hozta létre az eseményt. A kiáltozás, integetés, éljenzés sokszor elsôsorban magának a kamerának szólt, amikor
valahol megjelentek a tévések. Az embereket megborzongatta az a lehetôség, hogy benne lehetnek a tévében, sokan megpróbáltak kitûnni a tömegbôl, mert remélték, hogy az ismerôseik esetleg nézik a közvetítést, és felismerik ôket. És még ezenkívül is, maga az a tény, hogy olyan fontos esemény történik Chicagóban, hogy annyi tévés vonul ki, mint még soha a város történetében, rendkívüli jelentôséget és súlyt adott a felvételnek. Az emberek beszélgetésébôl az derült ki, hogy a nap egyik fô varázsát az jelentette, hogy benne lehettek a tévében.
Összegzés
Azt szokták mondani, hogy a televízió az életet a maga valóságában viszi be az emberek otthonába, „a kamera nem hazudik”. A fenti elemzésbôl kitû-nik, hogy a nekik tulajdonított nagy pontosság nem feltétlenül jellemzô a tudósításokra. Minden felvétel szelektál, ezáltal a nem közvetített valóság-rész tekintetében teret ad a beleérzéseknek és a következtetéseknek. A té-nyek közötti rést a kommentátor tölti be. Egyébként maga a folyamat is magára vonja a figyelmet, és cselekedeteket generál.
Egy, a nyilvánosság elôtt lezajlott esemény természetbeni és televíziós érzékelésének eltéréseit vizsgálva meglehetôs különbségeket fedezhettünk fel. A nézôpontok különbözôsége három ponton mutatta meg világosan, hogy a tartalmat is befolyásolta az, ahogyan a televíziós közvetítés átszer-kesztette az eseményeket:
1. a technikai torzítás, azaz a közvetített anyagok elkerülhetetlen önkényes sorrendbe állítása és elôtérbe, illetve háttérbe rendezése, ami ugyanakkor jól tükrözi a televíziósok azzal kapcsolatos döntéseit, hogy mi a fontos és mi nem;
2. egy esemény megszerkesztése a riporter által, akinek kommentárjára ugyan szükség van ahhoz, hogy összekösse a vágásokat a totálképektôl a közeliekig, de ami által a nézô egy bizonyos orientációt kap;
3. ellentétes hatások, melyek magát az eseményt is módosítják azáltal, hogy úgy tudósítanak róla, hogy alkalmasabbá teszik azt televíziós közvetí-tésre, és tudatosítják a szereplôkben azt, hogy nagyobb közönség elôtt lépnek föl.
Az általános televíziós, illetve nézôi magatartást is figyelembe kell venni.
Mivel a televíziózásban döntô – ha nem is az egyetlen – szempont a nézô-szám, igyekeznek, hogy folyamatosan lekössék a nézôk figyelmét. Ezért ebben az esetben is úgy szerkesztették meg a tudósítást, hogy az kielégítse a nézôk feltételezett várakozásait. Ennek megfelelôen a MacArthur-nap szín-játékát alapvetôen a szimbólumok, személyiségek és általános elképzelések
(és nem a tényleges történések) egységessége jegyében építették föl. Mert a színjáték elôadásának meg kellett lennie, még akkor is, ha az elszakad a valóságtól.
A hírek és a rendkívüli eseményekrôl adott tudósítások az egyéb tévémûsoroktól eltérôen részét képezik annak a „valóságról” szóló alapvetô információanyagnak, amelyre szükségünk van ahhoz, hogy azonos irány-ban induljunk el, mint a politikai folyamatnak ismeretlen, de velünk azonos felfogású szereplôi. A cselekedeteket a siker lehetôségei irányítják, és az ezzel kapcsolatos megítélés tárgyaiként a közvéleményre vonatkozó folya-matos következtetésekre adnak alkalmat. Annak ellenére, hogy az átlag-polgár tulajdonképpen csak a közvélemény egy kis részét képes érzékelni, kevesen vannak olyanok, akik megtartóztatnák magukat attól, hogy álta-lános érvényû ítéletet mondjanak az emberek véleményérôl. A nyilvános cselekedeteket úgy viszik végbe, a kampányokat úgy szervezik, hogy má-sok támogatását érzik a hátuk mögött. Vagy ha nem, ezek a többiek legalábbis egy olyan cselekvési potenciált jelentenek számukra, ami mobili-zálható. Ezért a közvélemény helyes megítélése rendkívüli fontosságú, talán ennek a tényezônek van a legnagyobb súlya a politikai helyzet alaku-lásában.
Ahol nincs mód a közvélemény nyílt érvényesülésére, a politikusok és az állampolgárok úgy vélik, hogy befolyásolniuk kell azt. Szemben az olyan demonstrációkkal, mint amilyen a MacArthur-nap volt, a felmérési adatok-nak nincs meggyôzô erejük, és megjelenésükkor a nyilvánosság befolyá-solásának lehetôsége tekintetében szükségszerûen le vannak maradva. Lehet, hogy a politikus számára, aki retroaktív módon találkozhat azokkal a téve-désekkel, amelyek abból következtek, hogy nem vette figyelembe azt, amit az adott idôszakban általánosan a közvélemény kívánalmainak tekintettek, ennek a lemaradásnak nincs nagy jelentôsége. Viszont nem kizárt, hogy egy adott pillanatban képzelt vélemény olyan cselekvésbe viheti bele, ami, bár a közvélemény nevében nyer igazolást, valójában ártalmas lehet. Megaka-dályozhatja potenciális kritikusait abban, hogy felszólaljanak, amikor pedig nagy szükség volna a megalapozott kritikára, hogy rávegye: várjon addig, amíg a közvélemény tudományosan megalapozott mérési eredményeit szembe lehet állítani az esetlegesen fölvetôdött véleménnyel.
Mindenekelôtt gondosabban meg kell fogalmazni a politikai folyama-toknak a közvéleményhez és a tömegtájékoztatáshoz való viszonyát a politi-ka területén. Ebben az összefüggésben külön jelentést politi-kaphatnak a tudósítások és tévéközvetítések, amelyek pedig úgy tûnnek föl, mintha egy politikai sze-mélyiséget illetô spontán tiszteletadásról szólnának. A MacArthur-nap kapcsán kiemelhetô legfontosabb médiahatás a tábornokra sugárzó túláradó szeretet képének terjesztése volt. Ez a hatás azáltal kapott nagyobb hangsúlyt, hogy politikai stratégiába illeszkedett, más csatornák is átvették, pletykatéma lett, és mindez végül oda vezetett, hogy eltakarta azt a valóságot, amit egy
szemtanú rögzíthetett volna. Ezt neveztük „földcsuszamlásszerû hatásnak”, mivel a nyilvános üdvözlési ceremónia felvételének széles körû terjesztése folytán az eseménynek tulajdonított egységes jelleg nagyon felerôsödött.9Ezt a „földcsuszamlásszerû hatást” lényegében a televíziónak tulajdoníthatjuk.
A felvétel két sajátossága erôsítette ezt a hatást (a közhangulat hibás értelmezését). 1. Az ünnepség inkább egységes, mint sokrétû szimbólumok segítségével történô ábrázolása (miközben tulajdonképpen fenntartották ezek egyensúlyát) lehetetlenné tette bármiféle különvélemény érvé-nyesülését. Mivel nem különítették el a fogadás konvencionális és sajátos elemeit, a hagyományos üdvözlés a nagyközönség számára politikai jelen-téssel telinek tetszett. 2. A televíziós közvetítés általános jellemzôje volt, hogy a nézô látótere óriásira nôtt, miközben az események értelmezéséhez szükséges tágabb összefüggéseket nem teljesen ismerhette. Aki jelen volt, legalább a körülötte állókkal személyesen is érintkezett, ezért következteté-sekre juthatott a tömeg egészét illetôen, viszont a tévénézô bizonyos érte-lemben az egész tömeg közepén helyezkedett el. Érzékelése tekintetében kiszolgáltatott helyzetben volt. Nem tudta ellenôrizni benyomásait; nem taszigálhatta vissza a taszigálókat; nem figyelhette meg, hogy mit lát a mellette álló; nem próbálkozhatott azzal, hogy befolyásolja az eseményeket.
A jelenlévôk úgy érezhették, hogy a tömeg mozgása – még ha nem tudni is, hová vezet – egy olyan irányba megy, amely bizonyos kifejezetten szemé-lyes és más emberi erôk összjátéka eredményeként alakul ki. A felmerülô politikai véleményekre bármely ponton azonnal lehetett reagálni, ellent-mondani. Az ellentétes nézeteket a személyes rábeszélô erô sikertelenségé-nek lehetett tulajdonítani, és nem kellett azokat a tömeghisztéria személyte-len dinamikájának alávetett esetleges dolgokként érzékelni. A tévénézônek kevés lehetôsége volt arra, hogy felismerje ezt a személyes dimenziót a tömegben. Ami a képernyôn megjelent, elsôsorban az események lefolyásának általános tendenciája és iránya volt, ami következésképpen befolyásolhatat-lan személytelen erôként összegzôdött.
Feltételezésünk szerint a hangulat „elsöprô” jellegének és a nyilvános történések elszemélytelenedésének ez a logikája talán lényegi, jellemzô kö-vetkezménye annak a perspektívának, amely a tévénézôi helyzet össze-függésében érvényesül.
9 Ismételten hangsúlyozni kell, hogy külön nem ellenôriztük, azaz nem mértük a tele-vízió hatását. Az újságok viszont hangsúlyt adtak a túláradó lelkesedésnek. Az informális interjúk alanyai ellenben közvetlenül utána, sôt még hónapok múltán is azt mondták az eseményrôl, hogy ott egyfajta tömeghisztéria alakult ki.