Mérsékelt gondolatiságról vagy öntudatról téve tanúságot, a hírekrôl végzett kutatások magukévá tették a hírkészítôk szakmai ideológiájának egyik fô feltételét: a hír mindennapi világunkban elôforduló esetekrôl szóló, igaz beszámoló, vagy annak kell lennie.1Egyetemi kutatók kitartóan törekednek arra, hogy modelleket és mérôeszközöket fejlesszenek ki az események és a hírtörténetek közötti viszonyra. Lang és Lang (1953) például arról beszél, miképp „töri meg” a valóságot a televízió. A MacArthur-napról* szólva, e refrakciót irányító törvények meghatározására törekszenek úgy, ahogy egy
1 Schudson (1978) és Tuchman (1978a) az újságírói szakmai ideológia részeként elemzi ennek az eszmének a fejlôdését. Schudson feltárja, hogy miként társult az iparosodás növekedésével, a naiv empiricizmussal és a közvélemény iránti bizalmatlansággal.
* A tábornok tiszteletére rendezett civil ünnepség, amikor Truman elnök visszarendelte Japánból.
fizikus kutatná a fénysugár prizmán való áthaladását irányító fizikai tör-vényeket. A metafora azt implikálja, hogy egy esemény objektív valóságát újra össze lehet állítani, ahogy egy fizikus is képes helyreállítani az egységes fényt, ha megtört, a szivárványos sokféleséget ismét átvezeti egy másik prizmán.
Lang és Lang figyelmen kívül hagyja azt az elméleti lehetôséget, hogy a televíziós hír kikerülhetetlen belsô lényegi transzformációt hajt végre a közvetített jelenségen, talán ahhoz a bonyolult különbséghez hasonlót, ami a verekedést játszó és a küzdelemben ténylegesen részt vevô állatok között figyel-hetô meg (Bateson 1955; Goffman 1974).
Lang és Lang gyakran idézett cikkében következetesen felbukkan a remény-teli ígéret, hogy a televízió beszámolóiból kiegészíthetjük hiányos ismeretünket arról, „ami valóban megtörtént”, azaz felépíthetjük mindennapi világunkat a tömegkommunikáció képmásaiból. Írnak arról, hogy a televíziós kamera képes
„hamis benyomást” közvetíteni egy eseményrôl. Az adott esetben azt, hogy tömegek gyûltek össze, aminek ellentmondott a szociológiailag gyakorlott megfigyelôk kitartó állítása a ritkás sokaságról. Errôl írva a „technológiai egyoldalúság” kifejezést vezetik be, Langék kifejezetten mondják, hogy a kamera technikai korlátaira utalnak. A kamera bizonyos jelenségeket bevesz a képbe, másokat szükségszerûen kihagy – célszerû keretbe rendez. Langék azonban a célszerû karaktereket nem a tájékozódás eszközeiként tárgyalják, mint ahogy az újabb kutatások teszik (vö. Goffman 1974; Tuchman 1978).2Az ô kifejezésük, az „egyoldalúság” inkább annak a lehetôségét veti fel, hogy feltárhatjuk, miképp történik a „torzítás”, és miképp lehet újra összeállítani az objektív tényeket. Fishman (1977) szerint ha a hírek vizsgálata során az
„egyoldalúság” kifejezést használják, a rémhírrôl végzett szociálpszicho-lógiai kísérletek szellemét idézik fel. Az ember nyomon követheti a rémhír fokozatosan végbemenô torzulását, a rémhírt elismétlôk szelektív percep-cióját és emlékezetét, hogy ezáltal pszichológiai „törvényeket” vezessen le.
Ám ez a megközelítés, akárcsak a fizikai analógia, a pontosság mértékének változásával szemben figyelmen kívül hagyja a minôségi átalakulás lehe-tôségét.3
Langékat igazságtalan lenne kutatókként vagy elméleti szakemberként hibáztatni. Mind az a kísérletük, hogy a híreket visszavezessék az állítólag tükrözött vagy „fénytört” eseményekre, mind pedig annak visszautasítása, hogy a televíziós híreket ravasz, mesteri teljesítményként elemezzék – jel-lemzô annak az idôszaknak kutatásaira. Hasonló feltevések találhatók a mindennapi valóság (vagy ahogy gyakran nevezik, „objektív valóság”) elsôdlegességérôl Daniel Boorstin The Image (A képmás – 1961) címû
köny-2 Dorothy E. Smith (1972) nyomán Tuchman (1978b) és Fishman (1977) úgy elemzi a hírkeret által alkalmazott tájékozódási módszereket, mint a nem tájékozódás módszereit.
3 Fishman (1977) idéz egy példát a rémhírek ilyen elemzési módja alóli kivételre, Shibutani Improvised News(1966) címû könyvét.
vében, a hírek tiszteletben álló, klasszikus elemzésében is. Boorstin lenézôen nyilatkozik az álesemények, a – Molotoch és Lester kifejezésével élve – hírszervezôk (news-promoters) által hírszerkesztôk számára megrendezett események növekvô túlsúlyáról. A társadalomtudományos kifejezés ezúttal is metaforikus és mindennapi világunknak, s nem pedig a híreknek tulajdonít lényeget. A hamis, ál- vagy pótesemény a valóságos eseménnyel áll szemben, az igazi történéssel, amely olyan függetlenül létezik a hírgépezettôl, mint egy magától keletkezô tûz. A két Lang okfejtésével párhuzamosan haladva, Boorstin figyelmen kívül hagyja, hogy a hírszóró eszközök transzformálják a tüzet, nyilvános eseményt és „nyilvános eszmecserék segélyforrását” (Molotoch–Les-ter 1975; vö. Chaney 1977) (Molotoch–Les-teremtve belôle. Újságok vagy televíziós hírmûsorok által definiált nyilvános eseményként a tûz ugyanannyira a hírtermék és a hírfolyamat része, mint egy olyan esemény, melyet külön a kamerák kedvéért rendeztek meg. S az a tûz, amirôl nem tudósítanak, ugyanannyira magánese-mény, mint a gyermekeinek éhhalálát látó biafrai anya tudósításokban nem szereplô érzései.4
A kutatásoknak ugyanebben az idôszakában voltak ígéretes próbálko-zások is, hogy új szemszögbôl szemléljék a híreket mint szervezett környe-zetben lezajló szervezett folyamatokat, vagy úgy nézzenek a hírek terme-lésére, mint egy önmagába zárt valóság teremtésére. Az embernek azonnal Walter Gieber híres cikke jut eszébe, a „News is what newspaperman make it” (A hír az, amit az újságírók annak látnak – 1956). Mint a cím is sugallja, ô úgy tárgyalja a híreket, mint amit a hírszerkesztôk (kapuôrök) szervezeti környezetük által létrehozott kényszerek közepette együttmûködve terem-tenek. Gieber elkerülte azt a pszichológia redukcionizmust és a személyes preferenciának azt a képzetét, ami implicite jelen volt David Manning White korábbi, egy hírszerkesztôrôl írt tanulmányában (1950). Gieber olyan szervezési szabályokat fogalmazott meg, hogy például minél közelebb van a lapzárta, a hírszerkesztô annál szelektívebb módon választja ki az anya-gokat. S mégis, bár azt is hangsúlyozza, hogy számos különbözô újság szer-kesztôi lényegileg egyformán döntenek arról, melyik történetnek volt (vagy nem volt) hírértéke, Giebert azt a címet adta cikkének, hogy „a hír az, amit az újságírók annak látnak”, s nem azt, hogy „a hír az, amivé a szervezeti kény-szerek teszik”, vagy „a hír intézmények közötti interakció terméke”. A munka alapjában véve ambivalens, miután megtartotta az egyoldalúság fogalmát, s arra törekedett, hogy az eseményeknek hírré alakítására modellt készítsen (lásd különösen Gieber–Johnson 1961). A hír egyrészt szervezeti konstrukció, másrészt a hírérték a hírkészítôk szelektálásából keletkezik, egy pszichológiai jellegû szelektálásból, amiben a hír készítésének normájaként valamennyien osztoznak. A hangsúly továbbra is inkább szervezett egyéneken van, mintsem annak a környezetnek szervezeti vonásain, amelyben a hírt létrehozzák és
4Lásd Cynthia Fuchs Epstein (1978).
feldolgozzák. Így aztán Gieber is terjeszti azt a nézetet, hogy van valamifajta közvetlen megfelelés mindennapi világunk és a között a világ között, amit hírnek neveznek.