Elbeszélésmódok radikalizálódása

Eddigi érvelésemben azt igyekeztem láthatóvá tenni, hogy Petrichevich Horváth Lázár eszmei elköteleződése miért tekinthető korszerűnek azáltal, hogy korabeli, érvényes diskurzusokba illeszkedett, valamint eddig vizsgálatlan dokumentumok miként teremtenek politikai, történelmi vonatkozásokban is merőben új kapcsolódási pontokat. Ragaszkodva azonban a korábban rögzített „dimenzióvesztéshez”, az alábbiakban arra vagyok kíváncsi, hogy Petőfi és az általa képviselt új beszédmód, valamint a radikalizálódó politikai elképzelések térnyerése következtében hogyan és miért veszít teret Petrichevich Horváth Lázár az 1840-es évek második felében. Természetesen ez nem állítja vissza az utólagos, mitizált szembenállást, hanem az érzelmi, vagy egy-egy kiragadott íráson alapuló megítéléséből kiemelve, az egykorú folyamatokat láttatva inkább újfajta viszonyrendszert szeretne feltárni.

Kapcsolódásaik Petőfi felől artikulált állomásai könnyen követhetők a költőóriás kiterjedt recepciójának segítségével. Először 1843-ban egy Bajzának írt, versei megjelentetését előmozdító levélben említi Petőfi Petrichevichet: „Van szerencsém néhány dalt küldeni, azon alázatos kérelemmel, hogy szigorú vizsgálat után, ha lesz, mely világot látni érdemes, azt az Athenaeumba fölvenni, s, ha jut, közőlök a Honderűnek is adni méltóztassék. – Bátorkodom erre a Tekintetes Urat kérni, minthogy Petrichevich választásában nem igen bízom”. A levél befejező bekezdésében a költő még egyszer nyomatékosítja: „Ha terhére nem lesz a Tekintetes Urnak, könyörgök, méltóztassék megírni, melyek jőnek ki verseim közül az Ath.-ban s Honderűben.”⁵⁸ Bár Petőfi érzékelte a Honderü eltérő kritikusi irányát, azonban mégis számba vette Petrichevich pozícióját. 1844 tavaszán épp ezért (mikor a vándorszínészetet odahagyva Pestre jön) „Bajza és Vörösmartynál ismételte látogatását, […] Petricsevics [sic!] Horváthtal és

57 P. H. Lázár naplói, 88.

58 Petőfi Sándor Összes Művei VII., s.a.r. KISS József, V.NYILASSY Vilma, Akadémiai kiadó, Budapest, 1964, 19-20.

23 Garayval is megismerkedett.”⁵⁹ Noha az említett versek közül végül egy sem jelent meg a Honderüben, 1844 folyamán két költemény mégis napvilágot látott Petrichevich lapjában, köztük olyan korszakos mű, mint Az alföld. A Honderü 1844-es évfolyama továbbá több ízben is tudósít Petőfiről, közli például Vörösmarty Fölszólítás Petőfi versei ügyében gyűjtési felhívását.⁶⁰ Ez természetes gesztusnak tekinthető, hiszen Horváth Lázár tagja volt annak a Nemzeti Körnek, mely anyagilag és szellemileg is támogatta a kötet megjelenését, Petőfi költői indulását tehát támogatóan előremozdította.

Tulajdonképpen mindez arra is rámutat, hogy költői témákat vagy akár a versnyelvet illetően, kettejük kulturális gyakorlatai, például nyelvhasználata közt közös elgondolások fedezhetők fel. Erről tanúskodhat például, hogy Petrichevich Párizsban Petőfi imádott költőjénél, Beranger-nál is szerette volna tiszteletét tenni, épp az önkény felszámolására irányuló verstémái miatt. Figyelemre méltó az a romantikus beszédmód is, mellyel kommentálja a francia költő iránti megbecsülését: „Kit azonban még megismerni szándékozom, az ama lelkes népköltő, ki Jupitertől orozta el az ég mennykövét, hogy agyonüsse vele földön az önkényt. Berangert hogy láthassam, Passyba kell kimennem.”⁶¹

Kulturális praxisukban mindketten a magyar nyelv és irodalom megteremtésére, de legalábbis kiterjesztésére törekedtek, melyre a nemzetté válás zálogaként tekintettek. Bár módszereikben, megvalósítási eszközeikben számos ponton különböztek, mégis felfedezni hasonlósági pontokat. Petrichevich, aki lapjában e nemzeti-nyelvi identitás megalkotása végett a főúri hölgyekhez számos felhívást intézett, igyekezetei megvalósítóiként mintegy refrénként említi a két Zichy nővért, Antóniát és Karolinát. Petőfi segédszerkesztőként pedig még azonosulni tud egy ilyesfajta elképzeléssel: Batthyányi és Károlyi grófnék sorai akkor is az ő nevéhez kötődnek, ha összes költeményei közé nem is vette fel a verset.⁶²

Kettejük polémiája, mely elsősorban a Honderü folyóiratban tárgyiasult, a már említett nemzedékváltás szükséges velejárójaként is tudatosítható, mint ahogy a lap egyik cikkben ez par excellence ki is mondatik: „szomorú […], mellyel költői érdemek iránt viseltetik a jelen nemzedék.” Így Petőfi nem tiszteli elődeit: „önbőrében nem fér”, a legtiszteltebb nevekre sarat dobál, miközben még arra sem volna méltó, hogy saruit megoldja a köztiszteletű férfiaknak. A közvélemény pedig hagyja, hogy „sértegesse koszorúsainkat”, szurkálódásait „Garayn kezdé,

59 O^RLAY P^ETRICS Soma, Adatok Petőfi életéhez, Budapesti Szemle, 1879, 38. sz., 354.

60 Honderü, 1844/II, 262.

61 Honderü, 1845/I, 226. [kiemelés tőlem, KAE]

62 K^ERÉNYI Ferenc, Petőfi Sándor élete és költészete, Osiris Kiadó, 2008, 131, 295.

24 más érdemeseken folytatja packázásait, remélhetni, hogy majd Vörösmartyn végezendi”.

Kifogásolja továbbá, hogy Petőfi, ki magát „máris rendkívüli univerzális zseninek mondja”, arrogáns nyilatkozatokat tesz szépíró társai ellen.

Petőfi effajta, mondhatni „dinamikus” szerepét a polémiák mezején márpedig nem lehet vitatni. A csörték azonban mégsem jártak pejoratív következménnyel, Margócsy István a negyvenes évek, éppen Petőfi körül zajló, pezsgő, bíráló – befogadó attitűdjét a magyar kritikatörténet egyetlen egészséges szellemi légkörű, ezért példaértékű időszakának találja. „A hagyományos irodalomtörténet azt szokta hangsúlyozni, hogy Petőfit a konzervatív kritika részéről méltatlan támadások sorozata érte (s ez persze tényszerűen igaz is!), ám azt nemigen szokták kiemelni, hogy Petőfi és társasága maga is kíméletlen harcot folytatott konkurenciájával szemben, s Petőfi maga is számtalan nyegle és méltatlan kijelentéssel provokálta ellenfeleit […] Petőfi költészetének felhajtó ereje alighanem nem más volt, minthogy ezeknek az irodalmi pártcsatározásoknak vált központi alakjává […], ezeknek a harcoknak volt köszönhető, hogy a modern romantikus magyar irodalom oly nagyszabású fejlődésnek indult”.⁶³

Petőfi roppant szellemes, ám a Honderü rövid cikkénél jóval maliciózusabb válasza, A Honderühöz⁶⁴ című vers után tehát viszonylag gyakori interakció zajlik a két „párt” között (vö.

például Petőfi Úti leveleit, az Arany-Petőfi levelezés megjegyzéseit, vagy a Honderü Zerffi Gusztáv által jegyzett 1846-os, tizenegy közleményből álló Petőfi ellenes cikksorozatát, majd 1847-től az Ökörszem rovatát). A Honderü ellentételeződése Petőfivel és az általa képviselt versnyelvvel azonban még a negyvenes évek második felében sem ölt fekete vagy fehér színeket. Bár ezt az oppozíciót gyakran olyan szembeállítással kívánták mélyíteni (mind maguk a szereplők, mind a későbbi recepciótörténet), hogy Petrichevich lapja Petőfi helyett Hiadort (Jámbor Pált) szerette volna az újító, nemzeti költőnek beállítani (mely természetesen Horváth Lázár régimódi és korlátolt kritikusi attitűdjéről is sokat elárul), célravezetőnek tűnik újraolvasni az erről szóló passzust:

„Hiador’ munkái a divatos Petőfiéi fölött — csekély véleményünk szerint — annyival fönebb állnak, mennyivel egy európai műveltségű költér fönebb áll oly költőnél , ki saját hona’ keskeny szellemkörén túl mit sem ismer. Gyémánt

63 M^ARGÓCSY István, Kritika a modern magyar irodalomban = Az olvasó lázadása?, szerk. B^ÁRÁNY Tibor, Kalligram, Pozsony, 2008, 78-79.

64 A szangvinikus vers valóban Petőfi „féktelen szerénytelenségét” bizonyíthatta bírálói számára, melyet nem véletlen, hogy nem vett fel sem a Versek 1844-1845, sem az összegyűjtött költeményei közé.

25 mindkettő. Egyik, mellyen még rajta csüng az anyaföld’ salakja; másik, mely művészkezek közé vetődött s a köszörűnek minden újabb forgásával új tüzet — új fénysugár lövell ki.”⁶⁵

Jól látható tehát, hogy Petrichevich nem Petőfi tehetségét vonta kétségbe, hanem az eszményítés, nemesítés, ki/megművelés esztétikai gyakorlatának hiányát, és a világlátott műveltséget, valamint a mindennapoktól elemelkedő lírai témaválasztást kérte tőle számon saját kritikai érzéke és tanultsága nyomán.

Margócsy István kutatásai másfelől azt is feltárták, hogy Petőfi és Hiador költészetének poétikája korántsem állnak ekkora kontrasztban. Hiador Látnok és nép című verse ugyanis mind szerkezetében, mind motivikájában, szóhasználatában, de rapszodikus, romantikus előadásmódjában is emlékeztetnek Az apostol világképalkotó ötleteire.⁶⁶ A Margócsy által Hiadornál szövegszerűleg bemutatott képi, poétikai megoldások, invenciók Petrichevich számára nem véletlenül tételezték az újító költőt Jámbor Pálban. „Erősen romantikus ihletettségű” költészete ugyanis ahhoz a byronias hangütéshez illeszkedett, melynek korszakos jelentőségét először Petrichevich fedezte fel (vö. 4. fejezet), innen nézve pedig bizonyos szempontból megelőzte Petőfi poétikai tájékozódását, később pedig közvetetten befolyásolta azt.

Petőfi és a Honderü szembenállása tehát nem egyszerűsíthető le olyan tárgyi szempontból sem egészen hiteles adatokba, miszerint Petrichevich lapja támadást indított volna Petőfi ellen. Konfliktusuk árnyaltabbá, életszerűbbé válhat, ha a korábban felvetett, tágabb horizontú diskurzusváltásba illesztem, mely Petrichevich sajátos, kettős hangoltságú viszonyulását is reprezentálja a korszak beszédmódjaihoz. Valószínűleg csak utólagos osztályozások és kategorizálások felől tűnhet összeegyeztethetetlennek, valamint Petrichevich átmeneti értékrendjének egyik példája lehet, hogy egyforma rajongással emlékezik meg Dessewffy Józsefről és Széchenyi Istvánról, melynek természetesen nem személyi vagy tárgyi mozzanatai érdekesek, hanem hangütésük radikális különbözősége. Míg Dessewffy egy korábbi republikánus, sérelmi, ősiségen alapuló szólamhoz igazodik, addig Széchenyi az előremutató „csinosodás politikai nyelvét” üti meg,⁶⁷ Petrichevich számára pedig mindkettő

65 Honderü 1847/I, 108. [kiemelések tőlem, KAE]

66 MARGÓCSY István, Petőfi és Hiador = ARANYOZÁS. Tanulmányok Korompay H. János hatvanadik születésnapjára, szerk. F^ÓRIZS Gergely, Reciti Kiadó, Budapest, 2009, 97-103.

67 HORKAY HÖRCHER Ferenc, Ahol a politikai és a gazdasági eszmetörténet metszi az irodalomtörténetet. A Hitel tudományközi kontextusai = Jólét és erény, szerk. HITES Sándor, Reciti Kiadó, Budapest, 2014, 19., TAKÁTS József, Modern magyar politikai eszmetörténet, i.m., 14-21.

26 autentikus megszólalásmódként értelmeződik: a „csinos tón” in concreto is kimondatik szövegeiben, például a kritikaírás egyik mércéjéül szolgál Shakespeare és drámái cikkében.⁶⁸ Irodalmi-esztétikai viszonyulását ez a kevert irányultság jellemzi: egyszerre érez rá Byron formabontó jelentőségére, illetve közöl lapjában olyan költeményeket, melyek körül már saját korában is elfogyott a levegő. Pályájának szerteágazó eszme(történet)i, kritika(történet)i diskurzusai olyan ellentétes tartományokat jelölnek ki, mint például „a neoklasszicista eszményítés utóvédharcosa”⁶⁹ és a romantika kultuszát kritikátlanul zengő teoretikus.⁷⁰ A dimenzióvesztés így nemcsak „pályatörésként”, hanem a személyiség autentikus önellentmondásaként is interpretálható. Mindez a már említett társadalmi kontextusokba is visszaköthető: „Petrichevich Horváth esetében arról lehet szó, hogy az ízlés és a norma forrása nem volt azonos: az egyik inkább saját, személyes, a másik pedig átvett, öröklött és nyilvános”.⁷¹

Mindez egyfelől rámutat a beszédmódok kicserélődése folytán fennálló természetes metszetre, együttélésre, de arra a feltételezhető hiányra is, hogy Petrichevich talán nem kívánt továbblépni örökölt formákon, miközben mégis képes volt az újszerű felismerésére.

Hagyomány és modernség, konzervatív neveltetés és személyes, „romantikus” hajlamok effajta ütközésének nagyléptékű, korszakos példájaként Petrichevich példaképe, Széchenyi István pályája jelenthet visszacsatolást.⁷²

1.1.3. „Mióta van, hogy meri ingerelni / A hős oroszlánt a hitvány majom?”

E gondolatmenet appendixeként – mintegy lezárva azt az ívet, mely korszerűségét, majd a dimenzióvesztés különböző körülményeit árnyaltan igyekezett érzékeltetni – szükségszerűnek tűnhet néhány motívum erejéig azt is felvillantani, hogy Petrichevich kulturális gyakorlataiba honnan szűrődhettek konzervatív vagy arisztokratikus formák. Írói megoldásaiba, szerkesztői működésébe, kultúraszervező tevékenységébe ugyanis olyan örökölt, még inkább alkata sajátságaiból fakadó magatartások is beleszövődhettek, melyek korábbi társadalmi berendezkedésekhez köthetők.

68 B^ARTHA Ágnes Katalin, Shakespeare Erdélyben. XIX. századi magyar nyelvű recepció, Argumentum Kiadó, Bp., 2010, 150.

69 KOROMPAY H. János, A „jellemzetes” irodalom jegyében, Akadémiai Kiadó – Universitas Kiadó, Budapest, 1998, 369.

70 M^ARGÓCSY István, Petőfi Sándor, Korona Kiadó, Budapest, 1999, 149.

71 KOROMPAY H. János, A „jellemzetes” irodalom jegyében, i.m., 389. [kiemelések tőlem, KAE]

72 FÓNAGY Zoltán, Hagyomány és modern határán. Széchenyi, a magánember, Magyar Tudomány, 2010/12, 1437-1446.

27 Ha nézeteiben nem is, modorában mindenképp lehetett „felsőbbrendűsködés”, hiszen visszaemlékezésekben kifogások hangzanak el úri allűrjei miatt, még ha ezt ő nevetségesnek vagy rágalomnak is találta: „Azt hallom Aristocratának tartanak. – Risum teneatis amici!”⁷³ Arisztokratikus mentalitásának okaként sajátos testi adottságát kompenzáló viselkedési formái is elképzelhetők. Gyulay Lajos leírásából megbízhatóan ismerhető, hogy Horváth „púpos hátú és mellű ember”, vagyis „Gibbus – cipó hatú” volt.⁷⁴ Megjegyzendő, hogy Horváth Lázár még személyes(ebb) írásaiban sem utal e rendellenességére (egyetlen sokszorosan közvetett reflexiónak a sántaságban szenvedő Byron iránti feltűnő empátiája tekinthető), leírásaiban tehát egy kifogástalanul előkelő személyt konstruál meg. Visszaemlékezések alapján ugyanúgy részt vesz a vadászatokon, kirándulásokon, becsületbeli párbajokon stb.,⁷⁵ pedig ha hihetünk Gyulay diagnózisának (vö. Gibbus-deformity), akkor betegségének – az esztétikai szempontokon túl – kellemetlen fizikai tünetei is lehettek.⁷⁶ Torzságának megidézése nem elhanyagolható, hiszen

„a test kulturális tény”, így egy „kultúrában a testtel való kapcsolat tükrözni képes a dolgokhoz való viszonyulások rendszerét, annak szerveződési módját, továbbá szociális viszonyokat is”.⁷⁷

Hogy a társadalom normái közé abnormalitásával is be tudjon illeszkedni, több fronton védekezésbe kellett lendülnie, egyfelől a Gyulay és mások által is említett éles esze és nyelve segítségével: „társasága kellemes volt, mert elmés ember volt.”⁷⁸ A források testi torzulása felől (is) interpretálható kommentárjai gyakran emlegetik „dandy”-ként, Horváth Lázár tehát rendkívül körültekintően (szinte kínosan) ügyelhetett küllemére. Kemény Zsigmond – aki Petrichevichet különben „barátai közé számlálta”⁷⁹ – egy rövid naplóbejegyzésében e

„tüneteket”, a túlkompenzálás és piperkőcködés mozzanatait rögzíti: „Tíz órakor Horváth Lazit látogattam meg. Csodálatos, hogy ez a fiú minden hiúsága mellett provokálja az embereket

73 P.H.Lázár naplói, i. m., 16.

74 GYULAY Lajos maga keze és könyve, 152, 167. oldalak

75 Horváth Lázár buzgóságát, vagyis tehát testi hibájának folytonos leküzdési vágyát idézheti elénk Podmaniczky Frigyes visszaemlékezése: „Horváth Lazi a mindenütt jelenlevők sorába tartozott, – estély, táncvigalom, hangverseny, színház, sétalovaglás, kirándulás, lóverseny ő nélküle nem mehetett végbe. A nemzeti színházban a baloldali földszinti első számú páholy állandó látogatója volt, – a sétalovaglások alkalmával pedig, szikár kis alakja daczára, rendesen egy felette magas szürke paripán volt látható”. PODMANICZKY Frigyes, Naplótöredékek.

Második kötet, Franklin Társulat, Budapest, 1887, 136-137.

76 A betegség pontos kiváltó oka nem ismert: vagy a gyors testi növekedés idején jelentkezik, 7-9, illetve 12-15 éves korban, vagy a csigolyatest, csigolyaívek hibás fejlődése miatt alakul ki. A betegség során a gerinc oldalirányú elgörbülését a csigolyák tengelyük körüli elcsavarodása kíséri, mely a háti szakaszon bordapúp, az ágyéki szakaszon kóros gerinc melletti elődomborodás kialakulásához vezet. Előrehaladott állapotban, a deformáció következtében csökken a tüdő légző felülete, ennek következtében pedig a vérkeringés nehezebbé válik, a szív munkája nagymértékben megnehezül, a tüdő károsodása után pedig kialakul a szívelégtelenség állapota.

77 FÖLDES Györgyi, Szöveg, testek, szövegtestek. A testírás-elmélet irányai, Helikon, 2011/1-2, 3.

78 GYULAY Lajos, i.m., 152.

79 Jósika Miklóshoz írt levelében jegyzi meg: „Lazihoz – kit én barátaim közé számlálok – [bírálatomat] szívesen küldeném”. Kemény Zsigmond levelezése, s.a.r. PINTÉR Borbála, Balassi Kiadó, Budapest, 2007, 64. Közeli viszonyukra utal, hogy Kemény már korábban olyan, az életmű szempontjából jelentős írást jelentetett meg a Honderüben, mint az Élet és ábránd regényének „mutatványai”. Erről l. 7. fejezet.

28 gúnyolódni az ő áldástalan testszerkezetével. Az előszobában egy majmot látunk, mely mintha neki édes fia volna, ez annyira fölzaklatja képzelődésünket, hogy midőn termébe lépünk s ő előttünk áll, az első percekben mindig a két lakos közti családhasonlatosság fürkészése foglaltoskodtat. Mily bolond ez a Lazi! Tartson majmot Karácsony Guido és a többi szép arszlán.”⁸⁰

Éppen ennek az arszlán-közegnek az elvárásai közé – már csak születésénél, neveltetésénél fogva is – tartozni kívánó Petrichevich helyzetének testiség felőli vizsgálata már túl is mutat a korszak maradiak-haladók, széchenyisták-kossuthisták, Horváth Lázár és a Fiatal Magyarország dichotomiáján, és egy későbbi, a korporiális narratológia vizsgálati módszere felé mutat. Petőfi A Honderühöz című versében mindenesetre kettejük konfrontációjába, ha allegorikusan is, de bevonja e testi dimenziót, kijátszva Petrichevich szalon-kultúráját is:

„Mióta van, hogy meri ingerelni / A hős oroszlánt a hitvány majom?”⁸¹ Oppozíciójuk testiségében is jelentésessé tett különbségét a nyelvi-diszkruzív tartományokon túl társadalom- és eszmetörténetileg kívántam a fentiekben kontextualizálni, ezáltal pedig új alapokra helyezni az évszázadok óta fennálló, egymás ellen kijátszó irodalomtörténet-írást.

Összegezve, a kultúrtörténeti vizsgálatok alá először bevont dokumentumok alapján megállapítható, hogy Petrichevich életútjában a másfélszázados sztereotípiához képest folyamatos „határátlépésekkel” szembesülünk. Van, amiben konzervatív, van, amiben még a moderneknél is előrelátóbb (pl. Byron jelentőségének felismerése), hol alapmű jelentőségét ismeri föl (Az Alföld publikálása), hol színvonaltalan szerzőktől közöl, politikai álláspontja a cenralisták közé pozícionálja, azaz kifejezetten progresszív, bár nem radikális mint Kossuth vagy Petőfi.