Divatlap és vizualitás: a korszak leglátványosabb lapja

A reformkorban az ismeretközlés vadonatúj médiumává az illusztrált sajtó vált, a Honderüt ez avathatja a magyar művészi grafika kibontakozásának egyik fontos állomásává, a korabeli vizuális fordulat (mint a Kaledioskop esetében már szemügyre vettem) alakító részesévé. Petrichevich lapjának különlegessége, hogy nemcsak önálló képmellékleteket kínált,⁶⁸⁶ hanem a korszakban itthon még ritkán használt, új technikát alkalmazva szöveg közé tördelt képeket is megjelentetett (saját megfogalmazásában „eredeti xilographiákat a textus közé vegyítve”), így iniciáléi, fejlécei, a humoros szövegekbe illesztett karikatúrái minőségi lépést jelentettek a hazai vizuális kultúrában.

A Honderü a magyar képi ábrázolás megkerülhetetlen fejezete. A képes sajtó kibontakozása ez időben természetesen a nemzeti programmal összefonódva zajlott, a Honderü képiségét így célközönségéhez és küldetéséhez igazítva (a külföldi lapok kínálata ellenében) épp hazai témák vizuális megjelenítésével teljesítette ki. A korabeli közszereplőkről, színészekről, írókról készült portrékat, hazai tájakról, épületekről, enteriőrökről, viseletekről készült metszeteket – a lapból kiemelve – immár nem csak főúri, hanem szociálisan tágabb privát szférában lehetett használni, ez pedig a nemzeti identitás látásmódjának közösségi, nyilvános megteremtésében játszhatott szerepet.

683 KOROMPAY H. János, A „jellemzetes” irodalom jegyében, i.m., 388.

684 „Petőfiék a Pesti Divatlapban” használták ezt a szójátékot: VÁRADI Antal, Regényes Rajzok Petőfi életéből = Petőfi Könyvtár III., szerk. E^NDRŐDI Sándor, F^ERENCZI Zoltán, Kunossy, Szilágyi és Társa, Budapest, 1908, 100.

685 Honderü, 1843/I, 216.

686 „ A műmellékelteket […] többnyire Barabás és Szakmáry (Erdélyből) jeles kezeikből kerülendenek [sic!].”

Honderü, 1843/II, 649.

173 Korábban a Honderü e kiemelkedő „látványvilágát” az 1844-től külföldről hozatott, igényes divatképek említésében merítették ki, amely ennél azonban lényegesen összetettebb, hordereje ebben nem is ragadható meg. Mindamellett a Francia- vagy Németországból hozatott grafikákat félrevezető volna par excellence „külföldieskedés” gesztusaként leírni, igényes divatképeivel a lap célja ugyanis éppen az volt, hogy „városunkban eddigelő oly hanyag acél, réz és kőmetszőket e hasznos verseny által nagyobb erőfeszítésre buzdítsuk”.⁶⁸⁷

Vahot állítása, miszerint a „Honderü gyűlöli a nemzeti szabású ruhaviseletet”, tárgyszerűen hamis, amit a korabeli divat-kutatás legújabb eredményei is megállapítják.

Horváth Lázár éppúgy közölt nemzeti divatképeket és a nemzeti öltözetet propagáló cikket, de általános világnézetéhez igazítva, az „erőltetett, mindenáron való terjesztését, ünnepélyességéhez nem méltó hétköznapi használatát elvetette.”⁶⁸⁸ E középutas nemzeti elkötelezettségét igazolja továbbá, „hogy nemcsak a bécsi és párizsi toalettkölteményeket ismertette, de a legszebb pesti dámák viseletét is” – ennek „mindezeken túltevő” példája,⁶⁸⁹ hogy egyik divatképén magát a Széchenyi házaspárt ábrázolja magyar viseletben, ez pedig „az egyetlen olyan divatkép a korszakban, ami személyhez köthető”.⁶⁹⁰ (12. melléklet) Természetesen a megjelenés a kép főszereplője felől is hangsúlyos: Széchenyi szívesen reprezentálta magát Petrichevich lapjában, mely beszédmódjaik, világképük már eddig is többször felvetett hasonlóságára emlékeztethet, e grafika révén pedig vizualizálódhat.

A lap többszólamúságát érzékeltetve: a nemzeti viselet népszerűsítéséről tanúskodik egyik karikatúrája is, melyben a honfi Körmagyari elbánik két csenevész frakkossal, Négyesi és Keringi urakkal (13. melléklet), miközben kifigurázza a túlzó nemzetieskedést, a divat terén is uralkodó vágtatva haladást. A Pesti Divatlap magyar divatot propagáló túlzó türelmetlenségével szemben a „Honderü szerint éppen olyan alkalmakra, nemzeti mulatságokra lenne szükség, amelyek elősegítik az előítéletek elosztását, a minden szempontból heterogén társadalom csoportjainak békés együttélését.”⁶⁹¹ Képei közvetve hozzájárultak egy européerebb társadalom megteremtéséhez, amennyiben az öltözékek terén ugyancsak a „művelt világ tónját”

közvetítették.

687 Honderü, 1844/II, 64.

688 L^UKÁCS Anikó, Nemzeti divat Pesten a 19. században, Budapest Főváros Levéltára, Budapest, 2017, 40-41, ill.

87, 90-91.. Vahot túlzó gondolkodásáról l. még 44-45. oldalt. Az öncélú „külhoniaskodást” maga Petrichevich is

„nemzeti bűnnek” tartotta, l. Honderü, 1843/II, 350-355.

689 Vö. SZVOBODA DOMÁNSZKY Gabriella, A magyar biedermeier, 49. Ill. „magyar öltözékmintákkal kedveskedünk olvasóinknak” Honderü, 1843/II, 615.

690 A Magyar Divat 1116 éve. A magyar viselet a honfoglalástól a 21. század elejéig, szerk. F.D^ÓZSA Katalin, 2012, 90, 93.”

691 Vö. LUKÁCS Anikó, Nemzeti divat a reformkori Pesten, Korall, 2002/10, 40-56., a Honderü mérsékelt álláspontjának méltatásához különösen: 52-53.

174 A folyóirat vizuális anyaga tehát a recepció eddigi megállapításaival szemben jóval gazdagabb, ezt a szerkesztő is érzékel(tet)i: „divatképek helyett olykor érdekesb és mindenesetre maradandóbb becsű művészi mellékletekkel kedveskedik”.⁶⁹² Az első lapszámtól kezdve rendszeresek tehát a torzképek, a többi divatlaphoz képest jóval gyakrabban tartalmaz kottákat, ismeretterjesztő illusztrációkat vagy akár építészeti terveket.⁶⁹³ A Honderüben először publikált metszetek közt egyedülálló történeti értékkel bír például Dessewffy Aurél ábrázolása a halottas ágyon, Szentpétery Zsigmond, Füredi Mihály, Schodel Rozália vagy Lamouton Emília portréi Barabástól stb. A korszak legnagyobb festője azonban nemcsak formális ábrázolásokat készített a Honderünek, hanem a különnyomatokon karikatúrákat is, például (a lap visszatérő „főszereplőjéről”) Marady úrról,⁶⁹⁴ de Petrichevich megrendelésére rajzolt tájképeket, zsánerjeleneteket (pl. magyar tánc), sőt olykor mechanikai ábrázolásokat is, például a hídépítésnél használt angol gép mintáját. (14. melléklet) 1844-ben a lap összművészeti igényű

„köpönyegét” (előlapját) is ő készíti, hol Erdély és Magyarország címere fonódik össze, „jeléül annak, mennyire óhajtja ez áldott két haza egyesülését a Honderü.”⁶⁹⁵

Kiválóságát a képi anyag tekintetében különben maga is észleli: „műmellékletek dolgában nem hisszük, hogy pályatársaink bármelyike is utolért volna.”⁶⁹⁶ Petrichevich lapjában ráadásul (européer tájékozottságának, művészeti jártasságának köszönhetően) nívós művészek nyomatait közölte, a sokszorosításnak köszönhetően pedig nemcsak a műalkotások kaphattak nagyobb nyilvánosságot, hanem a közönség ízlése, ismeretei is cizellálódhattak, ez pedig a Magyarországon még gyerekcipőben járó képzőművészeti térben fontos ízlésformáló, kritikai funkcióval bírt. Ennek egyik releváns megnyilvánulása, hogy a „reformkor első nagy nyilvánosság előtt zajló művészeti vitájába”, mely „Mátyás király emlékműveinek tervei körül

692 Honderü, 1843/I, 387.

693 „Hazánk jeles festésze, Barabás úr […] több igen igen érdekes genreképek kidolgozását volt szíves magára vállalni, mellyekkel, mint megannyi művészeti mellékletekkel fog olvasóinak kedveskedni a Honderü. […]

Erdődy, Orczy Ferenc, Prónay Gábor és a híres hegedűvirtuóz, Vieuxtemps úr zenészi szerzeményekkel fognak lapomhoz járulni […], mely azokat ugyanannyi csinos kiadású mellékletben” fog megjelenni. Honderü, 1843/I, 491.

694 Képaláírás: „Mai műmellékletünk egy tiszteletreméltó egyént személyesít: tekintetes táblabíró Marady urat a pesti csónakda előtt. Marady úr összejárta – tizenöt év óta először – a pesti Duna partot. Marady ur egy azon nemzeti flaneur-ok közöl, ki minden előtte új tárgynál megáll, bal lábát előre teszi s jobb kezét a bugyogózsebben felejtve, fejét csóválja, s egyet kettőt teringettézve tovább ballag. Ily séta közt ért el vidéki barátunk a pesti csónakdához. Csónakda! hm! vájjon miféle bolondság már ez megint? Akármibe mernék fogadni , hogy ez újra a gróf Széchenyi’ gondolatja. Istenem ! mit nem gondol ki mindent ez a Széchenyi? … Csónakda! már minek az !

… ki lakik benne ? … ki veszi hasznát ? … Még ha nálunk Nádudvaron volna, hogy birkát föröszthetnénk benne.

Aztán milyen bolond új neveket komponálgatnak ezek az új reformátor urak! Csónakda! Lovarda! Fagylalda!

Üdvlelde! … Szette vette, teringette! az embernek nyelve kificamodik az ily bolondos szavakban. Hm! hm! én Istenem , én Istenem ! ha még ez a híd is valahogy föl talál épülni, uram kegyelmezz ! mi lesz még akkor a magyarból! ? (Marady ur kettőt pödrít bajuszán , fejét csóválja s lassú urias léptekkel tovább áll). A rajzot Barabás' kedvelt ónja, kizárólag lapunk’ számára rajzolá, l. Honderü 1843/II, 32.

695 Honderü 1844/I, 36.

696 Honderü 1844/II, 13.

175 forgott”,⁶⁹⁷ a Honderü vizuálisan is hozzászól, és Marco Casagrande (aki Pyrker érsek meghívására az egri székesegyház szobrait készítette) alternatív terveit színes nyomaton közli.

(15. melléklet)

E művészeti igény(esség)en túl a lap programjában jelzett szociális érzékenység, például a jogkiterjesztés kívánalma a metszetek terén is megjelent: „mi vagyunk elsők, kik a legújabban keletkezett díszes pesti polgári huszárság képmásával lepők [sic!] meg a magyar polgárságot.

A Honderü egy lapon mutatja be a hazának a nemest és a polgárt: vajha, mely itt csak leképezve lőn, nemsokára testté válnék a magasztos eszme. A képet […] derék Barabásunk mesteri ecsete vázolá. Másik műmellékeltünk egy Szolnok megyei paraszt képmása […]. Ama lelkes, értelmes kifejezés, mely e parasztnak homlokáról levillog, némely balítélet megszégyenítője lehetne.”⁶⁹⁸ (16. mellékl) A nemzeti gondolat pedig közvetve-közvetlenül jelen van az olyan típusú műmellékletek esetében, mint a magyar kultúra vagy történelem szimbolikus helyszíneinek (pl.

Kismarton, Vajdahunyad, Küküllővár) vagy magyar tánc, népdal („koszorús Czuczorunktól”) kottájának mellékelése.

A szociális felelősségvállalást teljesíti ki, hogy már az első lapszámok humoros írásainak bekezdései közt számos karikatúra található. Ilyen például a reformkor egyik jellegzetes zsánerfigurájának, az arszlánnak a bemutatása, kinek „huszonnégy óra alatt négyszer kell öltözködnie, s negyvenhárom szivart kiszívnia”, ezért „csupán csak a divatlapot forgatja, s a keleti kérdés meg a répacukor ügy helyett a virágos mellények és nankinpantallonok kérdése foglalja őt el”. Megjelenik torzképen a „lion” speciális magyar változata is, ki délben kel, korzózik, bizalmas látogatásokat tesz, napi négy öltözködése közben pedig felváltva szidja a komornyikot, huszárt és vadászt. Hasonlóan pellengérre (és karikatúrába) állítja e rovat a táblabírákat is, kik a „pogány politikai vitának ultra conservativ oldalát” képviselik.⁶⁹⁹ A cikksorozat nem kevés (ön)iróniával operáló szövegeit a melléjük csatolt karikatúrák kiválóan szemléltetik, kiegészítik, többlettel látják el – e műfaj szerepeltetésének jelentőségét (ti. a hivatalos, reprezentatív kultúra mellett létező valóság ábrázolását) pedig tágabb kontextusban, Petrichevich Horváth Lázár testvérének, Jánosnak, a magyar karikatúra ismeretlen megalapítójának műveit vizsgálva az következő fejezet járja körbe.

Az efféle illusztrációk tematikus jelentősége, hogy a honismereti vagy historikus különnyomatok mellett itt felbukkanhatnak egy új létforma, az urbánus életvitel sajátosságai is.

697 RÉVÉSZ Emese, Az ország tükre. A képes sajtó Magyarországon 1780-1880, i.m., 44. Vö. Honderü 1844/II, 96.

698 Honderü 1844/I, 36.

699 Honderü, 1844/II, 219.

176 Ilyen például az utcán kallódó, a Mukiból egy időre John-ná változott „pórfiú” szívszorító története vagy a már emlegett Marady úr és hitvese című életkép (17. melléklet), mely Erdély fővárosának állapotát rajzolja, ismét karikatúrákkal tarkítva. Itt ismét hangsúlyossá válthat, hogy a „legnevetségesb igazságszolgáltatás, rettentő bérkocsik, rossz, sőt éjnek idején éppen semmi világítás, istenverte kövezeten bokáig érő sár, botránkoztató koldusok” helyzetén nem segít az „ős törzsökös magyar mondás, hogy maradjunk a régi mellett”.⁷⁰⁰

A társadalomábrázoló igényű Fresco-festések rovat „modern”, reflexív hangütése metaszövegnek, (ön)paródiának is helyet adhat, melyet illusztrál is: például kifigurázza az üresfejű, pökhendi, csupán szép rajzokért Honderüt vásárló kamarásnét, aki „minden odavetett méltóságos címecskére hízni látszik”, és aki észre sem veszi a lap bíráló írásait. A szerkesztő humorérzékét dicséri, hogy saját magát is vicc tárgyává teszi: a köztudottan púpos Petrichevichről ugyanis így nyilatkozik a vidéki hölgyolvasó: „a Honderü szerkesztője maga egy társasági arszlán, s minő elegant [sic!] külsője lehet az arszlánnak! minő gyönyörű kondor fürtjei! mi karcsú pajzán termete!” – mire a mosolygó válasz: „Nem egészen”.⁷⁰¹ Hasonlóan szellemesek a Jósika Miklós úti paródiáihoz készült képek, ahol már önmagában az is rendhagyó mozzanat (mely már korábban is említésre került), hogy a historikusként számon tartott és befutott Jósikától jelenkori tárgyú művet közölt a lap, az pedig különösen egyedülálló a korban, hogy ezeket képi anyaggal nyomatékosítja is.

7. A családi képhasználat jelentősége, a magyar politikai-kulturális karikatúra ismeretlen