Wie bin ich wert, dich in der Hand zu halten?
Dich höchsten Schatz aus Moder fromm entwendend Und in die freie Luft, zu freiem Sinnen,
Zum Sonnenlicht andächtig hin mich wendend.
Was kann der Mensch im Leben mehr gewinnen,
Als daß sich Gott-Natur ihm offenbare?
Wie sie das Feste läßt zu Geist verrinnen, Wie sie das Geisterzeugte fest bewahre.
Johann Wolfgang Goethe: Bei Betrachtung von Schillers Schädel1
Dolgozatunk előszavában két kérdésre kell választ adnunk. Először arra, miért fontos, egyáltalán van-e bármilyen jelentősége összehasonlìtó áttekintést ìrni az észak-balkáni államok középkor-régészetéről. Utána pedig arra is érdemes kitérni, miért éppen a jelen sorok ìrója számára fogalmazódott meg elérendő célként egy, az Észak-Balkán középkor-régészetét
1 http://gutenberg.spiegel.de/?id=5&xid=871&kapitel=413&cHash=d7ceecc7c0schiller#gb_found (letöltés időpontja 2010. 7. 5., ellenőrzés 2010. 8. 25.)
Magyar fordìtása:
„Méltó vagyok-e jósigék edénye, hogy rothadásból kiragadjalak,
ilyen ritka kincshez gyöngéd ujjal érve?
S méltó vagyok, hogy míg nézlek, kiszálljak szabad eszmélkedés derült egébe?
Mindent elért, már többet nem kívánhat, ki Természet-isten csodáin átlát:
látja, hogyan old szellemé szilárdat, s hogy őrzi meg a szellem alkotását
Johann Wolfgang Goethe: Schiller koponyája, részlet, Képes Géza fordìtása. In: A világirodalom legszebb versei az ókortól a XX. századig. I. köt. Válogatta Lator László.
Európa könyvkiadó, Bp. 1978, 200.)
tárgyaló összefoglalás megìrása. Az előszó végén pedig szólunk mindazokról a nehézségekről, amelyek egy ilyen témájú összefoglalás megìrását nehezìtik, vagy legalábbis nehezìthetik.
Fejtegetéseinket egy lehetséges ellenérv cáfolatával szeretnénk indìtani.
Összefoglalásunk témaválasztása ellen talán felhozható az, hogy a Balkán-félsziget északi része az újkor előtt földrajzi nagytájként nem volt annyira egységes, hogy azt egyetlen régióként lehessen vizsgálni. E lehetséges ellenvetésre alább még visszatérünk, egy-egy konkrét probléma vizsgálata során. Itt csak annyit emelnénk ki, hogy a kritikai alapállás egyik súlyponti eleme az lehetne, hogy a Balkán-félszigetnek még a neve is újkori: azt 1808-ban alkotta meg Johann August Zeune berlini geográfus.2 A félsziget neve is a kétségeket erősìtheti. A balkán szó ugyanis oszmán-török eredetű, ìgy joggal feltételezhető, hogy a félsziget központi hegymasszìvumának a neve sem lehet régebbi az Oszmán Birodalom délkelet-európai térfoglalásánál.3 Az ellentmondás azonban csak látszólagos. A Balkán-félsziget fogalmának kései megalkotása ellenére sem képezheti ugyanis vita tárgyát az, hogy Délkelet-Európa a középkorban egy kultúrföldrajzi egységként létezett. Dimitry Obolensky összefoglalásainak4 a megjelenése óta szinte közhelynek számìt a Balkán-félsziget középkori egységének a kimondása. A tárgyalt időszak nagyobbik részében, azaz az 5. és a 14. század között, a Balkán a keletrómai / bizánci koiné – vagy Dimitry Obolensky szavával élve:
commonwealth5 – része volt. A 14. század végétől pedig az Oszmán Birodalom délkelet-európai terjeszkedése jelentette azt az egységes alapot, amelyen belül a regionális különbségek kifejlődhettek. Felfogásunk szerint tehát mindenképpen érdemes egységes szempontok alapján áttekinteni a balkáni térség középkor-régészetét.
Dolgozatunkban a Balkán-félsziget északi felében, azaz a délszláv államokban és Albániában vizsgáljuk a középkori tárgyi hagyaték feltárását és feldolgozását. A Balkán-félsziget déli felére, azaz Görögországra és Törökország európai részére nem terjesztettük ki figyelmünket. Részben e területek középkor-régészetének sajátos, az észak-balkáni államokétól jelentős mértékben eltérő fejlődése miatt,6 részben pedig annak következményeként, hogy a félsziget déli feléről, és ezen belül is Görögországról
2 Kiss L. (1978), 84. Bolgár nyelven foglalta össze a Balkán, mint földrajzi fogalom kialakulásának problematikáját a közelmúltban Matanov (2002), 1-8.
3 E nagyjából nyugat-keleti irányú, hosszan elnyúló hegyvidéket az ókorban még Haemusnak ill.
Haemonnak nevezték, a 6-7. században beköltöző szlávoktól pedig a Stara Planina (=
Öreghegy) nevet kapta
4 Obolensky (1966), 473-518; Obolensky (1971).
5 Obolensky (1971).
6 A görög középkor-régészet vonatkozásában utalt erre: Athanassopoulos (2008), 16-19.
nagyságrendekkel több összefoglalás áll a kutató rendelkezésére, mint a tájegység északi feléről. A helyzet a régészet azon ágai esetében igazán kedvező, amelyek a bizánci épìtészet, illetve a képző-, illetve iparművészet kutatásához kapcsolódnak.7 Sőt a görögországi régészetet tárgyaló munkák egy további, szintén nem elhanyagolható előnnyel rendelkeznek:
elég nagy számban ìródtak nyugati világnyelveken. Ezzel szemben viszont a félsziget északi feléről igencsak eltérő megbìzhatóságú összefoglalások állnak a kutatás rendelkezésére, különösen az angol nyelvterületen, ahol a kutatók többsége – tisztelet a vizsgált régióból származó szakembernek, és néhány kivételes nyelvtehetségű régésznek – a helyi nyelvek egyikét sem olvassa.
Az előző gondolatot továbbszőve: a helyismeret és a helyi nyelvek tudása lehet az a pont, ahol egy magyar régész jól hasznosìthatja a vizsgált régió közelségéből következő előnyöket. Munkánk megìrásának az volt talán a legfőbb oka, hogy felfogásunk szerint egy ilyen, összehasonlìtó dolgozat elkészìtése egy magyar régész számára megkerülhetetlen feladat. Nem pusztán annak a következtében, hogy Magyarország közvetlen déli szomszédai az észak-balkáni államok. Az összegzést legalább ennyire sürgeti a két földrajzi nagytáj közötti, középkori kapcsolatok sokrétű volta és intenzitása. Az anyagi kultúra alább részletezendő összefüggései ugyanis oly szorosak voltak, hogy magát a Kárpát-medence középkor-régészetét sem ismerhetjük igazán, ha a hozzá délről kapcsolódó területek leletanyagáról nem rendelkezünk legalább egy alapszintű tájékozottsággal. E felismerés természetesen nem a jelen dolgozat szerzőjének az érdeme. Sőt nem is azon régészeké, akik a 20. században a két terület egy-egy azonos lelettìpusát vették górcső alá. Magyarország és az Észak-Balkán anyagi kultúrája közötti kapcsolatokra ugyanis már azok a történészek is felfigyeltek, akik a középkor-régészet megszületése előtt, tehát még a 17-19. században elemezték a két nagytájat, ìrott források alapján. Nem gátolta e felismerés megfogalmazását az, hogy e korban a történészek elsősorban a politikatörténeti vagy a dinasztikus kapcsolatok iránt érdeklődtek. Hiszen a két nagytáj anyagi kultúrája közötti összefüggésekre sokszor még a politikai kapcsolatokat taglaló szerzők is kitértek. E tény tudománytörténeti jelentőségét pedig csak kis mértékben csökkenti az, hogy az anyagi kultúrára vonatkozó megállapìtások általában csak egy-egy rövid kitérőként szerepelnek munkáikban. A kapcsolattörténeti kutatások másik forrása a nyelvészet volt. Annak következtében, hogy már a 18-19. század fordulóján kialakult egy olyan, történeti-etimologizáló elemzési mód, amely szinte kötelező érvénnyel reflektál az anyagi, illetve szellemi kultúra egyes elemeire.
7 lásd pl.: Kirsten – Kraiker (1967); Hetherington (1991).
A történeti és nyelvészeti kutatásoknál sajnos csak jóval később indult meg észak-balkáni eredetű régészeti leletek magyarországi vizsgálata, és e kijelentés érvényét az sem kérdőjelezi meg, ha a lelet fogalmát a lehető legszélesebben értelmezzük, azaz részének tekintjük a földbe sohasem került pénzérmeket, dìszfegyvereket, egyházi kegytárgyakat vagy kegyképeket. Ugyanakkor azonban az sem kétséges, hogy éppen e tárgytìpusok jelentették az első elemzésekhez a kiindulópontot. Egyetlen, de jellemző adat: az egyik legkorábbi, és ìgy külön emlìtésre érdemes feldolgozást, Érdy János készìtette a szerbiai és boszniai középkori pénzekről és műve 1858-ban került kiadásra.8
A Kárpát-medence és a Balkán anyagi kultúrája közötti kapcsolatok felismerése jellemzően egy sajátos, közép-európai környezetben indult meg a 18. században, és egészen a 20-21. század fordulójáig jórészt történészek érdeklődtek e kérdések iránt, örvendetes módon már nemcsak Közép-hanem Kelet-Közép-Európában is.9 Ennek ellenére is tény, hogy a két
8 Érdy (1857).
9 A jelen dolgozat kereteit szétfeszìtené a Kárpát-medence és az Észak-Balkán közötti, középkori kapcsolatokat tárgyaló dolgozatok részletes bibliográfiája. Már a magyar – délszláv kapcsolatokat tárgyaló művek száma is oly nagy, hogy ezek áttekintése is túlnőné egy jegyzet kereteit. Ez utóbbi kutatási téma ugyanis igen nagy népszerűségnek örvendett a magyar tudományosságban, különösen az I. világháború előtti évtizedekben. Itt csak néhány, ez utóbbi témában ìródott, és részint vagy egészében még ma is használható összefoglalásra utalunk:
Szalay (1861); Kállay (1877), német nyelvű változata: Kállay (1878); Dudás (1904), 111-133;
Thallóczy (1906) Az 1902-ig, illetve 1918-ig terjedő korszak szakirodalmát áttekintette:
Margalits (1900-1902); Margalits (1918). A szerb, illetve a horvát történetìrás is a 19. század közepe óta elemzi a Magyarországhoz és a magyarokhoz fűződő kapcsolatokat E munkák közül egyetlen olyat emeltünk ki, amely mintegy egyeztetni kìvánta a szerb és a magyar történetìrás eredményeit: Juga (1913). Az I. világháború vége, azaz a kelet-közép-európai térség politikai határainak gyökeres átalakìtása visszavetette a magyar-délszláv középkori kapcsolatok kutatását Magyarországon, és a „trianoni sokk‖ következtében az adott kérdést elemző szerzők egy részénél aktualizálási tendenciák fedezhetők fel. Az adatok aktualizált szempontú bemutatásával új délszláv államalakulat strukturális gyengeségét, az egyes nemzetek közötti kulturális különbségeket igyekeztek szemléltetni, egy jövőbeli, óhajtott területi revìzió előkészìtése érdekében: Nádasdy (1934). E folyamat csak igen rövid időre szakadt meg az 1930-as és ‗40-es évek fordulóján, amikor átmenetileg egy magyar – jugoszláv közös külpolitikai orientáció lehetősége is felmerült. Ezen, tiszavirág életű külpolitikai igazodást tükrözik az alábbi mű: Ferdinándy – Gogolák (1940). Szerbhorvát fordìtása:
Ferdinándy – Gogolák (1940). Ezzel szemben viszont már a királyi Jugoszlávia 1941-es, náci lerohanása és felbomlása/feldarabolása utáni állapotokat rögzìti három névtelen tanulmány: N.
N. (1941a); N. N. (1941b); N. N. (1941c). A magyar történettudományt dicséri, hogy a II.
világháború kiélezte politikai ellentétek idején is több olyan tanulmány jelenhetett meg, jórészt nyelvészek, illetve irodalomtörténészek tollából, amelyek következtetései tartósnak bizonyultak: Kniezsa (1942a), 7-40; Kniezsa (1942b), 169-188; Kniezsa (1942c), 76-77;
Hadrovics (1942); Hadrovics (1944). A II. világháború vége, és különösen az 1948-ba bekövetkező teljes kommunista hatalomátvétel után a középkori magyar-délszláv politikai kapcsolatok kutatása évtizedeken át az egyes marxista tételek alátámasztására szolgáló illusztrációs anyaggá silányult. Csak az 1970-es években indult meg egy kedvező irányú átalakulás, olyan történészeknek köszönhetően, akik egy-egy konkrét kutatási téma elemzése során hajlandók voltak visszanyúlni az elsődleges forrásokig. A történetìrás további
érintett nagytáj történészein kìvül – sőt sokszor helyettük is – jórészt a német nyelvterület szakemberei, értsd: történészei és nyelvészei, érdeklődtek és érdeklődnek e kérdések iránt.
Számos esetben kiegészülve egy-egy szlovén, cseh vagy magyar kutatóval. Örömteli fejlemény, hogy két nagytáj középkori anyagi kultúrája iránti történeti vagy nyelvészeti érdeklődés nem szűnt meg a kutatási „hőskor‖ lezárulta, azaz a 19. század második fele után sem. Azon időpont után tehát, amikor a két vizsgált nagytáj egyes régióiban megindultak az első, már bizonyos mértékig rendszeresnek tekinthető régészeti kutatások. A magyar tudományos élet szempontjából pedig örömteli fejleményként könyvelhető el az, hogy a kapcsolattörténeti emlékek feltárásában igencsak kivették a részüket magyar kutatók is. Így – Pray Györggyel, tehát a 18. századdal kezdve – legalább ötven(!) olyan magyar történész vagy nyelvész sorolható fel, aki jelentős, azaz nemzedékeken át és/vagy külföldön is jegyzett kutatásokat végzett a Balkán középkori történetének a tárgyában.10
A kutatás későbbi menetét sajnos nemcsak az első eredmények közzé tétele határozta meg, hanem egy olyan kutatási gyakorlat elterjedése, amely az adott problematika egy-egy szűk szegmensének a vizsgálatát tekintette céljának, a Balkán középkori anyagi kultúrájának széles horizontú elemzése helyett. Egy-egy olyan részprobléma került rend szerint a kutatás homlokterébe, amelynek vizsgálatához már nem volt szükség az óriási nagyságú, de igencsak
fejlődésére meghatározó hatásúnak bizonyult a Szlavónia Árpád-kori kormányzattörténetét tárgyaló két munka: Györffy (1970), 223-241; e mű német változata: Györffy (1971, 295-313;
és Kristó (1979), 84-86. További adatokat tartalmaznak az 1526 előtti Magyarországra költöző szerb, horvát, dalmát főurak életútját, illetve – ezzel szoros összefüggésben – törökellenes határháborúk történetét feldolgozó munkák sora: Szakály (1986a), 11-57; Szakály (1986c), Kubinyi (1978), 194-222; Kubinyi (1981), 66-107, stb. Az anyagi kultúra szempontjából is fontos eredményt hoztak az irodalomtörténeti kutatások, különösen a 15-16. századi Szerémség vonatkozásában. E kutatási területen két vajdasági magyar irodalomtörténész tollából jelentek meg az 1970-es, illetve 80-as években máig használható eredmények: Bori (1987); Dávid A. (1968), e mű szerb fordìtása: Dávid A. (1977). Lásd még: Dávid A. (1978).
10 Az egyes személyek kiemelése természetesen nem lehet független életművük szubjektìv megìtélésétől. Ennek ellenére nem mulaszthattuk el az alábbi, sajátos névsor összeállìtását. Így jelentős balkanisztikai művekkel gazdagìtotta a magyar történettudományt Angyal Endre, Barta Gábor, Barts Gyula, Bátky Zsigmond, Benda Kálmán, Borovszky Samu, Bubics Zsigmond, Dávid András, Dávid Géza, Engel Pál, Érdujhelyi Menyhért, Fekete Lajos, Ferdinandy Mihály, Fodor Pál, Fügedi Erik, Galavics Géza, Gáldi László, Gecsényi Lajos, Gunda Béla, Gyóni Mátyás, Györffy György, H. Tóth Imre, Hadrovics László, Halasi Kun Tibor, Hegyi Klára, Hodinka Antal, Hóvári János, Ivánfi Ede, Ivánka Endre, Iványi István, Káldy-Nagy Gyula, Kállay Benjámin, Kapitánffy István, Karácson Imre, Katona István, Kiss Lajos, Kiss Lajos, Klaniczay Gábor, Kniezsa István, Kristó Gyula, Kubinyi András, Lukinich Imre, Magdics István, Magyar István Lénárd, Makk Ferenc, Makkai László, Mályusz Elemér, Margalits Ede, Melich János, Mendöl Tibor, Molnár Antal, Moór Elemér, Moravcsik Gyula, Niederhauser Emil, Olajos Terézia, Pálfy Géza, Pável Ágoston, Pesty Frigyes, Rokay Péter, Salamon Ferenc, Szádeczky Kardoss Samu, Szakály Ferenc, Szalay László, Szamota István, Szentkláray Jenő, Thallóczy Lajos, Thim József, Thury József, Váczy Péter, Wertner Mór,
szórt jellegű forrásanyag átfogó igényű megismerésére, mert az adott kérdésfelvetést egy szűkebb adatállomány alapján is jól lehetett elemezni. Sajnos e szemlélet a 19. század végén mind Magyarországon, mind a német nyelvterületen, mind pedig az egyes nyugati szláv országokban meghonosodott, és csak a szakterület egy-egy valóban nagy képviselője, ìgy például Konstantin Jireĉek tudta kivonni magát hatása alól. E sajátos, csak bizonyos résztémákra figyelő látószög alkalmazása vált jellemzővé a 19-20. század fordulójától egyre jobban fellendülő régészeti kutatásokra is. Sőt elfogadták a parciális szemléletet az egyes, 1918 után kialakuló, franciaországi, angliai, olaszországi és – végül, de nem utolsó sorban – amerikai kutatóműhelyek, nem utolsó sorban annak következtében is, hogy e kutatóműhelyek egy-egy fontos lelőhely megismerésére alakultak.
A fentebb vázolt tények következtében nem csodálkozhatunk azon, hogy a parciális kutatási szemlélet vált uralkodóvá az észak-balkáni térség egyes országaiban létesült kutatási központokban is. Egy ilyen irányú elmozdulás annál is kevésbé tekinthető furcsának, mert elterjedését segìtette az alábbiakban részletesen ismertetendő „nemzeti látószög‖.11 Jellemző példaként Bulgáriára utalunk, ahol – mint alább számos példával bizonyìtjuk – leginkább tagolt a kutatási témák spektruma. Sajnos oly módon, hogy az egyes résztémák mind földrajzi, mind pedig időrendi értelemben eléggé zártak, ìgy – az eltérő kutatási hagyományok miatt – csak kisebb-nagyobb nehézségek árán fedezhetők fel az eltérő időrendi vagy földrajzi sìkok közötti kapcsolatok.
Magyarország esetében a 19. századi kezdetek óta a koraközépkori sìrokból napvilágra került bizánci / balkáni tárgyak, valamint a török-kori iparművészet alkotásai kerültek a vizsgálatok homlokterébe, és e két terület a mai napig meg tudta őrizni a „kiváltságos‖
helyzetét.12 Azaz, a történettudomány társtudományaként felnövő régészet szaktudósainak a többsége sajnos megelégedett azzal, hogy egy-egy adott, koraközépkori sìrlelet, vagy 15-17.
századi tárgy esetében a délkelet-európai párhuzamokat (is) összegyűjtse. Az egy-egy problémára korlátozódó érdeklődés arra vezethető vissza, hogy az észak-balkáni államok széttöredezett, és sokszor csak nehezen elérhető kutatási eredményeit szinte reménytelen
Zimányi Vera, stb. E kutatások 1940-ig terjedő időszakát röviden áttekintette: Gál (1942), 3-16.
11 Dolgozatunkban, – a hagyományos értelmezésnek megfelelően – a nemzeti jelzőt semleges, vagy csak enyhén negatìv előjelű fogalomként használjuk. Ennél valamivel negatìvabb érzelmi tartalommal bìr számunkra e jelző latin nyelvű párja a „nacionalista‖. Egyértelműen negatìv előjelű fogalomnak – szintén a magyar nyelvben kialakult hagyományoknak megfelelően – a sovén jelzőt és a sovinizmus kifejezést tekintjük.
12 E kutatások eredményeit alább ismertetjük részletesebben. Itt csak néhány összefoglalásra utalunk:
Bálint (1991); Dávid G. (2002), 11-14; Gerő (1980); Gerő (2002), 15-20.
vállalkozás átfogni, és egy egységes képbe illeszteni. Különösen, ha figyelembe vesszük a szakkönyvek beszerzésének a nehézségeit vagy a nyelvi korlátokat.
A parcialitást előtérbe helyező témaválasztások általánossá válása következtében fogalmazódott meg szinte kényszerìtő erővel dolgozatunk célkitűzése. Az, hogy átfogó igénnyel és rendszerezett módon mutassuk be a Balkán-félsziget északi felének a középkori anyagi kultúráját, elsősorban a régészeti leletek értelmezésére épülő következtetések alapján.
Egy olyan összefoglalás megìrását tűztük ki, tehát célul magunk elé, amely – kellő mértékű részletességén túl – egységes szempontok szerint mutatná be az észak-balkáni régió egyes országainak középkor-régészeti kutatását. Egy olyan áttekintés összeállìtását tekintjük feladatunknak, amely nem azonos egy részletes bibliográfiával. Kevesebb annál, hiszen nem tartalmazhatja az adott ország középkor-régészetével foglakozó összes megjelent elemzést.
(Egy ilyen munka elvégzésére ui. csak olyan kutató vállalkozhatna a siker minimális reményével, aki egy-egy adott balkáni ország központi szerepet betöltő, régészeti könyvtárának munkatársa.) Egy részletes bibliográfiához képest viszont oly módon igyekeztünk többletet nyújtani, hogy a szakirodalmi cìmek felsorolása helyett a választott tudományszak általunk lényegesnek tekintett jellemzőit igyekszünk összefoglalni és rendszerezni. Összefoglalásunk ìrása során analitikus és összehasonlìtó nézőpontot igyekeztünk alkalmazni – bármennyire is avìttnak tűnhet egyesek számára e két módszer a 2.
és 3. évezred fordulóján. Áttekintésünk megìrása során az adatok sokaságát igyekeztünk láncolatba állìtani és értelmezni, az adott helyen és időben létező kutatási preferenciák megismerése érdekében. Majd pedig e preferenciák összehasonlìtásukból igyekszünk következtetéseket levonni egy-egy észak-balkáni ország középkor-régészetéről.
Az alább részletesen ismertetendő módszer alkalmazása során – a humán tudományok természetéből következően – nem tudtunk kilépni saját énünkből. Így egyes következtetéseinkben bizonyosan visszatükröződnek egyéni kutatási preferenciáink. Sajnos nem lehet kétségünk afelől, hogy az egyes kutatási témák ismertetése során nem tudtuk kizárni szubjektìv értékìtéletünket, bármennyire is törekedtünk erre. Könnyen elképzelhető, hogy az egy-egy adott résztémában járatos másik kutató más nézőpontot, vagy értékìtéletet fogalmazna meg, esetleg szintén oly módon, hogy saját egyéni látásmódját érvényesìti. Nem kétséges az sem, hogy az észak-balkáni térség középkor-régészetéhez is „magyar szemmel‖
közelìtettünk, fokozottan figyelve mindazon párhuzamosságokra, amelyek e nagytáj, és a Kárpát-medence között kimutathatók.
E munkánk ìrása során is a magyarországi régészetben megfogalmazott kategóriákat alkalmazva gondolkozunk a középkori anyagi kultúra régészeti eszközökkel feltárható
emlékeiről, a jelen esetben észak-balkáni emlékeiről. Így a régészetet – a néhai Bóna István tanìtványaként – történeti tudományként, pontosabban történeti kérdések megoldására hivatott, önálló tudományos diszciplìnaként értelmezzük. E kijelentésnek csak látszólag mond ellent az, hogy a régészeti eszközökkel vizsgálható kérdések köre – általánosságban is, és az Észak-Balkán vonatkozásában is – eltér az ìrott források elemzésén alapuló történettudomány által preferált kutatási témáktól. Az eltérés a forrásanyag eltérő jellegével magyarázható. A régészeti leletek alapján olyan kérdéskörök vizsgálandók történeti vetületben, mint például egy-egy adott népesség társadalmi struktúrája, életmódja, lakáskultúrája, étkezési vagy viseleti szokásai, temetkezési rìtusai, vallási hiedelmei, stb. A középkor régészete esetében a nemzetközi kutatásban sem szokott felmerülni kétség a történeti tudományként való meghatározás ellen, nemcsak a kontinentális Európában, hanem az angolszász nyelvterületen sem. Igazunkat alátámasztandó a Nagy–Britanniában folyó középkor-régészeti kutatásokra, e tudományág történeti beágyazottságára utalunk. Itt is történeti tudományként létezik a középkor régészete egy olyan közegben, ahol az új régészeti iskolák egyértelműen az antropológia hatáskörébe utalták a régészet tudományát.
emlékeiről, a jelen esetben észak-balkáni emlékeiről. Így a régészetet – a néhai Bóna István tanìtványaként – történeti tudományként, pontosabban történeti kérdések megoldására hivatott, önálló tudományos diszciplìnaként értelmezzük. E kijelentésnek csak látszólag mond ellent az, hogy a régészeti eszközökkel vizsgálható kérdések köre – általánosságban is, és az Észak-Balkán vonatkozásában is – eltér az ìrott források elemzésén alapuló történettudomány által preferált kutatási témáktól. Az eltérés a forrásanyag eltérő jellegével magyarázható. A régészeti leletek alapján olyan kérdéskörök vizsgálandók történeti vetületben, mint például egy-egy adott népesség társadalmi struktúrája, életmódja, lakáskultúrája, étkezési vagy viseleti szokásai, temetkezési rìtusai, vallási hiedelmei, stb. A középkor régészete esetében a nemzetközi kutatásban sem szokott felmerülni kétség a történeti tudományként való meghatározás ellen, nemcsak a kontinentális Európában, hanem az angolszász nyelvterületen sem. Igazunkat alátámasztandó a Nagy–Britanniában folyó középkor-régészeti kutatásokra, e tudományág történeti beágyazottságára utalunk. Itt is történeti tudományként létezik a középkor régészete egy olyan közegben, ahol az új régészeti iskolák egyértelműen az antropológia hatáskörébe utalták a régészet tudományát.