Az elvárások és a rájuk reflektáló célkitűzések

„who controls the present, controls the past.”

George Orwell: Nineteen Eighty-Four²²¹

a.) Bevezető gondolatok és közös jellemzők

Fentebb már szóltunk arról, hogy anyaggyűjtésünk során szilárd következtetéssé formálódott bennünk egy felismerés. Az, hogy az összes észak-balkáni állam középkor- régészetében létezik egy olyan értelmezési közeg, amely kijelölte a középkori anyagi kultúra feltárt maradványainak a helyi kutatás számára lehetséges értékelési módját. Dolgozatunk jelen fejezetében e sajátos közeget igyekszünk bemutatni, forrásanyagunkat a vizsgált térség nyolc államára és egy autonóm tartományára bontva. Anyaggyűjtésünk első fázisában társadalmi elvárások névvel illettük a régészeti értelmezés körül kialakìtott sajátos közeget.

Rá kellett azonban jönnünk arra, hogy e megnevezés, ha nem is téves, akkor sem pontos. Az elvárásokat nem egy-egy adott nép egésze fogalmazta vagy fogalmazza meg – a középkor iránti érdeklődés az a Bálkán északi részén is csekély mértékű volt és maradt, különösen, ha leszámìtjuk a néhány bulvárìzű „slágertémáról‖, közszájon forgó félinformációkat. Az elvárásokat a „humánértelmiség‖, azaz az e körbe hagyományosan tartozó egyháziak mellett az újkorban egyre nagyobb számban feltűnő tanìtók, ügyvédek stb. szokták megfogalmazni.

Olyan tollforgatók, akik a középkori történelmet is igyekeztek csatarendbe állìtani az össznemzetinek kikiáltott célok elérése érdekében.

Ellenvetésként felhozható, hogy eljárásunkkal túl nagy mértékű tudatosságot és átgondoltságot feltételezünk a vizsgált térség államainak a középkor-régészetében, indokolatlanul. Hiszen a délkelet-európai régió régészeti kutatásaiban – amint erre szintén példák sora utalt – csak elvétve fedezhetők fel a hosszú távú kutatási stratégiák.

Megfellebbezhetetlen tény, hogy a vizsgált térség országaiban – amint erre szintén példák

221 http://www.mega.nu/ampp/1984.html (A megtekintés időpontja 2010.8.9.)

sokasága utal – a régészeti kutatás rend szerint küzd az anyagi eszközök krónikus hiányával, lett légyen szó a 19-20. század fordulójáról, az 1919 ás 1945 közötti évekről, az 1945 és 1990 közötti korszakról, vagy az 1990-es fordulat utáni évekről. Az anyagi eszközök krónikus hiányának a rögzìtése által azonban el tudunk jutni a fentebb megfogalmazott kétely eloszlatásához is. A forráshiányos helyzetet a vizsgált térség nemzeti keretek között gondolkodó ìrástudói, majd pedig az alakuló / újraalakuló államok kultúráját alakìtani igyekvő politikai vezetők arra használták fel – nota bene: nemcsak 1945 után, hanem a 19.

század utolsó harmadától napjainkig – hogy mintegy ―megrendelőként‖ lépjenek fel, és kìvülről adjanak ―felkérést‖, vagy legalábbis szempontokat egyes, általunk fontosnak tartott témák vizsgálatához.

A ―megrendelő‖ és a ―felkérés‖ szó használata az előző mondatban talán kissé félrevezető, hiszen, a kutatandó tematika konkrét formájú meghatározására a legtöbb esetben nincs adat. Alább viszont példák sorával fogjuk igazolni, hogy az egy-egy észak-balkáni államban élő régészek többsége számára oly mértékig maguktól értetődőek voltak bizonyos elvárások, hogy ezeket gyakran tételesen meg sem kellett fogalmazni. Az észak-balkáni államok kulturális közegét két ideológiai szőtte át az utóbbi másfél évszázadban: a nacionalizmus és a kommunizmus. Oly módon hogy vitathatatlan a nacionalizmus elsődlegessége, sőt egyes elemeinek átvétele a kommunista ideológiába is. Így az alábbiakban előbb az egyes nemzeti ideológiák által kifejtett hatással, pontosabban e hatások közös tényezőivel foglalkozunk.

A nacionalizmus annak következtében válhatott meghatározó erejűvé, hogy a vizsgált térség államainak a humán kulturális közegét az egyes nemzeti mozgalmak határozták meg rend szerint még a 19. században.²²² Az észak-balkáni térség nemzeti mozgalmaiban kialakuló, sok részletükben eltérő, alapvonásaikban mégis azonos ideológiák egyes részleteire alább térünk ki. Alább fogunk felvonultatni példákat annak szemléltetésére is, hogy az egyes államok középkor-régészetében a nacionalista – vagy kicsit „lágyabban‖ fogalmazva: nemzeti nézőpontú – érvek, érvrendszerek megfogalmazásának sok válfaja lehetett: a szomszéd népek múltjának lekicsinylésétől és a kultúrfölény hangoztatásától kezdve, a más anyanyelvűek és/vagy vallásúak elleni irtó hadjáratra ösztökélő sovinizmusig.

Az elvárásokat megteremtő társadalmi réteg, csekély lélekszáma ellenére, elég gyakran tudott kialakìtani olyan erős megkötöttséget az egyes észak-balkáni államokban és/vagy nemzeti mozgalmakban, hogy hatására megfordult a régészeti elemzés menete. A

222 Az észak-balkáni térség 19. századi nemzeti mozgalmait röviden de velősen áttekintette:

Niederhauser (1999), 13-21.

feltárt leletek tanulságát kellett a meglevő, axiomatikusnak tartott keretekhez igazìtani.

Ahelyett, hogy maguk a leletek alapján sikerüljön kialakìtani egy értelmezést. E folyamat a formális logika szabályainak nem megfelelő elemzések azon csoportjába sorolható, amikor az adat és a belőle levont következtetés mintegy helyet cserél. Miközben – a petitio principiinek nevezett gondolkodási hiba lényegéből következően – az értelmezésre felhasznált, saját közegében axiomatikusnak kikiáltott érv önmagában is oly mértékig gyenge, hogy bizonyìtásra szorulna.

A kìvülálló számára nehezen értelmezhető az, hogyan válhatott a 19. századi, nemzeti mozgalmak nézetrendszere a középkor-régészet meghatározó szereplőjévé az észak-balkáni térségben. A válasz az, hogy az észak-balkáni térség nemzeti ideológiái érvrendszerük egy részét a múlt dicsőségére való hivatkozásból merìtették, egy sajátos kölcsönhatás keretei között. Hiszen az sem kétséges, hogy az észak-balkáni térségben rend szerint a nemzeti ideológiát valló ìrástudók alakìtották ki a nemzeti múlt kanonizált értelmezését, amelyhez az adott ország régészeti kutatásának is illeszkednie kellett. Kiemelt érdeklődés övezte egy-egy adott közösség ìrástudóinak a körében az önnön etnogenezis problematikáját, az egyes esetekben csak idézőjelek között „saját‖-ként számon tartható állam középkori előzményeinek a kutatását, valamint a monumentális épìtészet vizsgálatát. Ezek jelentették kiindulópontokat a középkor régészeti kutatásában, az észak balkáni-térségben. A felsorolt kutatási témák nem kell, hogy a meglepetés erejével hassanak. Annak következtében, hogy Nyugat-, vagy Közép-Európában is rend szerint az önnön etnogenezis vizsgálata, az önnön államiság előzményeinek a feltárása, valamint az önnön állam középkori előzményéhez köthető épületállomány lajstromozása és leìrása vált a középkor-régészeti kutatások kiindulópontjává.

Az észak-balkáni sajátságot a forrásanyag kis mennyisége és nehezen és/vagy többféle módon értelmezhető volta jelentette, amiből szinte magától értetődően következtek az interpretációs vadhajtások: a „saját‖ etnogenezis koraisága iránt igény, a „saját‖ középkori állam felmagasztalása, valamint egy-egy „saját‖ épület egyetemes értékének a hangsúlyozása.

Az etnogenezishez kapcsolódó kutatásokkal szemben már a 19. század második felében megfogalmazódott egy olyan elvárás az észak-balkáni térségben, hogy túl kell szárnyalni, a szomszédos, egy-egy adott terület változó birtoklása miatt konkurens történetìrás megállapìtásait. Azaz, ha az adott kérdéskört teljesen lemeztelenìtjük: a legfontosabb cél a ‟mi őseink voltak itt előbb‟, és/vagy a ‟mindig is mi voltunk itt többségben‘ tétel alátámasztása. Az észak-balkáni térség etnogenezis kutatásainak sajátos határokat szabott az ìrott források csekély száma, és változó – jórészt csak filológiai aprómunka árán megállapìtható – megbìzhatósága. Jellemző adatként arra uralunk, hogy az észak-balkáni népek

honfoglaló/honalapìtó vezetői közül csak egyetlen személy, Asparuch bolgár-török vezér személye tekinthető teljesen biztosan létezőnek.²²³ A többi délszláv nép közül pedig csak a horvátok dicsekedhetnek konkrét, tehát néven nevezett személyekkel: az őseiket az Adriai-tenger partjai mellé vezető, állìtólagos öt fivérrel és két nővérrel (nevük: Klukas, Lobelos, Kosentzes, Muhlo, Hrobatos, illetve Tuga és Buga/Vuga).²²⁴ Így is azonban, a Bìborbanszületett Konstantin által feljegyzett nevek inkább tűnnek egy mitikus eredethagyomány személynevekben történt megfogalmazásának, semmint valódi, hús-vér embereknek. A többi délszláv nép pedig még ennyi adattal sem rendelkezik hont foglaló elődei vezérének a személyéről, az albán autochtonitás gondolatrendszerében pedig maga a honfoglalást vezető személy iránti érdeklődés is értelmetlen. A spekulációnak e forráshiány sajnos eleve tág teret nyitott, és e helyzet igencsak kedvezett és kedvez az egyes adatmorzsák túlinterpretálásának, a sajátnak minősìtett közösség indokolatlan felnagyìtásának.

A java középkor esetében pedig az erősìtette a hősies megközelìtést, hogy a középkori állam emlékét annak bukása után is fent tudta tartani az összeomlást túlélő egyházi szervezet.

A térség kutatói a szerb, illetve bolgár pravoszláv egyház ilyen szerepére szoktak e vonatkozásban emlékeztetni, nem szabad azonban megfeledkeznünk a bosnyák ferencesekről sem, akik Bosznia (nota bene: a bukása előtt katolikussá vált Bosznia) hagyományát őrizték.

A nemzeti mozgalmak egy része számára tehát már a születés pillanatában készen állt a középkori államról szóló, heroikus mázzal borìtott, történeti narratìva. A történeti narratìva 19. századi megalkotó számára java középkor vonatkozásában az kellett, jelentse a kiindulópontot, hogy az észak-balkáni térség szinte összes középkori államában létezett legalább egy olyan uralkodói dinasztia, amely alatt az adott állam megalakult és konszolidálódott. A felvirágzás korát megalapozó dinasztián belül pedig rend szerint volt egy vagy két, különösképpen számon tartandó uralkodó, aki államát felvirágoztatta, és annak határait is ki tudta terjeszteni, mondani sem kell: szomszédai rovására.

A horvátok számára a Trpimiridák (=Trpimirovići) jelentik a nemzeti dinasztiát,²²⁵ legnagyobb uralkodójuk pedig vagy első királyuk Tomislav (kenéz: körülbelül 910-től 925-ig, király 925 és 927 v. 928 között), vagy pedig IV. Krešimir Péter király (1058-1074) volt.

Boszniát a Kotromanićok tették politikai entitássá, legendás hìrűvé pedig Bosznia első ura Kulin bán (1180-1204), illetve a legnagyobb területi gyarapodást elérő I. Tvartko (=Tvrtko)

223 Gjuzelev (1986), 3-24.

224 Klaić, N. (1975), 133-140, és különösen 135.

225 Steindorff (2004), 694-695.

király (1353-1391) vált.²²⁶ Szerbia esetében a Nemanjidák (=Nemanjići) alapìtották a középkori államot, amely Dušan István (1331-1355) rövid életű uralma alatt érte el virágkorát.²²⁷ Szintén a Nemanjidák államát tekintette a 19-20. századi montenegrói humánértelmiségiek többsége önnön állama középkori előzményének. Az utóbbi években-évtizedekben azonban már jól regisztrálható módon folyik egy újfajta történeti önkép felépìtése, amelyben nagy szerepet kap a Diocleiai/Zétai fejedelemség, és ennek mitikus fejedelmei: pl. Radoslav, Vlastimir, Vojislav stb.²²⁸ (E mitikus figurák közül csupán azokat válogattuk itt össze, akiknek nevei a 20. századi Szerbiában és Montenegróban népszerű utónévvé váltak.) A három nyugati délszláv államon túl viszont összetettebbé válik az összkép. Így Macedónia és Albánia esetében hiányzik a dinasztia. Itt csak egy-egy sikeres uralkodó – Sámuel (=Samuil) önjelölt cár (976-1018),²²⁹ illetve az Oszmán–Török Birodalommal szemben sikeresen ellenálló Kasztrióta György (1443-1468) – életműve ad(hatott) valós vagy konstruált alapot a középkori gyökerek megleléséhez.²³⁰ A törökök által Szkander bégnek nevezett Kasztrióta Györgyben nemcsak az albániai albánok számára középkori történelmük legnagyobb alakja, hanem – a 18-20. századi albán történelemből következően – a koszovói albánok számára is. Bulgária esetében pedig egy még összetettebb képlettel kell számolni. A középkori önazonosság keresésének ugyanis ez esetben több eredménye is adva volt. Ezek: 1. bolgár-törökök 681-es honfoglalása – Bulgáriában ezt szokás tekinteni az önnön államiság megalapìtásának; 2. az I. bolgár állam fénykora Nagy Simeon cár (893-927) idejében. 3. A II. bolgár állam fénykora I. Ivan Asen cár (1186-1196) idejében.

A felsorolt három, képletesen szólva: súlyponti személy közül a modern Bulgáriában más és más vált központi jelentőségűvé a 19. század vége és a 21. század eleje közötti időszakban, szinte mondani sem kell: az aktuális uralmi struktúra által vallott ideológiának megfelelően.

Ha a fenti adatsorból az általánosìtás igényével igyekszünk egyetlen végkövetkeztetést levonni, arra kell utalnunk, hogy a legendás uralkodók uralkodási évei rend szerint a középkor más és más korszakának egy-egy alig néhány évtizednyi terjedelmű időszakát érintik. E tény sajnos tág teret nyit nemcsak az eltérő korszakolásra, és az adott idősìkok megismerésének eltérő mértékére, hanem a szelektìv időrendi érvelések alkalmazására, különösen az egyes területek birtoklását és/vagy határmegvonások jogosságát taglaló, áltörténeti vitákban.

226 Dţaja (2004), 124.

227 Bartl (2004), 476-477.

228 Kovaĉević, J. (1967), 278-444.

229 Pirivatrić (1997a).

230 ―Hősi‖ hangszerelésben mutatja be Kasztrióta György életútját: Frashëri, K. (1974b), 73-102.

Az épìtett örökség vonatkozásában pedig itt röviden csak arra szeretnénk itt utalni, hogy a középkori templomok és várak feltárását és állagvédelmét az észak-balkáni államok 19-20. századi, helyi értelmiségi közegei a java középkori állam nagyságának a hangsúlyozása érdekében tartják elsődleges fontosságúnak. Az észak-balkáni térség összes államában kimutatható egy sajátos kisebbségi érzés, amely a középkori épìtészet esztétikai értékének és világtörténelmi szerepének a túlértékelésével igyekszik elégtételt venni az újkorban elszenvedett, vélt vagy valós sérelmekért.

Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy az önnön középkori gyökerek keresése az észak-balkáni térség esetében szorosan összefügg a vallási hovatartozással is. (A részetekről, illetve az egyes konkrét példákról alább szólunk részletesen, itt csak az alaptendenciákat emeljük ki.) Középkori előzményekre szokás visszavezetni, mind a horvát katolicizmus, mind pedig a szerb vagy a bolgár ortodoxia mély beágyazottságát az adott nép kulturális közegében. Sajátos szerepet tölt be a vizsgált vonatkozásban a térség harmadik világvallása az iszlám. Bosznia-Hercegovinában már a 19. században történt kìsérlet arra, hogy az iszlám meggyökeresedését a középkori állam sajátos – tegyük hozzá javarészt túlinterpretált elemekből utólag konstruált – vallási képével magyarázzák. A térség országai közül Albánia az egyetlen olyan, ahol a vallási hovatartozás nem jelenti az etnikai öntudat egyik alappillérét.

E hiány annak a következménye, hogy az albánoknak csak a többsége muzulmán, jelentős lélekszámú albán hìvővel rendelkezik mind a katolikus, mind pedig az ortodox egyház.

Az észak-balkáni térség egyetlen államában sem született még olyan munka, amely átfogó módon igyekezne leìrni és rendszerezni a középkor-régészet céljait. Csak olyan, az ún.

nagyközönségnek ìrott, rövid összefoglalások, illetve enciklopédia-cìmszavak olvashatók, amelyek nagy általánosságban értekeznek a régészet céljairól.²³¹ Bár ìróik többsége a helyi közegben ismert és elismert szakembernek számìt, a célok áttekintésének a pontossága és mélysége csak ritkán üti meg az elvárható mértéket. Sőt e munkák egy jelentős részében, különösen az egykori Jugoszlávia területén megjelentetett dolgozatokban az olvasható, hogy a

„valódi‖ régészet felső határa az antikvitás vége lenne.²³² Vallotta e nézetet még Milutin Garašanin is, annak ellenére, hogy ő maga az 1950-es évek elejéig tett közzé cikkeket a „szláv régészet‖ tárgykörében.²³³ A célokat a középkor-régészet vonatkozásában deklaratìv módon áttekintő, és pontokba foglaló munkák hiánya ellenére is: az észak-balkáni térség összes államában közel azonosak a társadalmi közeg elvárásai e tudományággal szemben.

231 Garašanin – Kovaĉević (1950); Garašanin, M. – Garašanin, D. (1953); Garašanin, M. (1955a), 170-176; Garašanin, M. (1955b), 176-183; Ivanov, T. (1959), 97-103; Dimitrov D. P. (1966).

232 Egyetlen, kiragadott példaként lásd: Garašanin, M. – Garašanin, D. (1951).

Azaz, az előző bekezdésekben csak vázlatosan ismertetett tényezők következtében viszont mondhatni magától értetődő a vizsgált térség bármelyik államában tevékenykedő régész számára az, melyek lehetnek helyi viszonylatban a középkor-régészet célkitűzései. A helyi humánértelmiség érdeklődésének megfelelően három súlyponti, és fentebb a történetìrás kapcsán már utalt kérdés létezik: 1 az államnemzeti szerepkört betöltő nemzeti közösség etnogenezise; 2. a jelenkori állam előzményének tekintett középkori monarchia kutatása a régészet eszközeivel; 3. az épìtett hagyaték megőrzéséhez és rekonstrukciójához kapcsolódó régészeti kutatás. A három cél mintegy időrendileg kiegészìti egymást. Mìg az első az esetek többségében a koraközépkori sìrok és épületmaradványok kibontását jelenti, a második és harmadik inkább java középkori, álló műemlékek vizsgálatát eredményezi.

Mindhárom kutatási cél a kérdésfelvetés módja szempontjából alapvetően történeti jellegű. Még a középkori monumentális épìtészet is, hiszen a kérdésfelvetések egy jelentős hányada nem művészettörténeti jellegű. Olyan időrendi problémák szoktak az épületkutatásokban hangsúlyos helyen szerepelni, amelyek az ìrott források alapján nem oldhatók meg. Az észak-balkáni államok középkor-régészetében általánosan elfogadottnak számìt az, hogy a régészet elsősorban történeti stúdium. Sőt eléggé általános az a megközelìtés, hogy a régészet felső időhatára azon időpont, amikortól a leletek értékelése során történeti következtetések már egyáltalán nem vagy csak korlátozott érvénnyel fogalmazhatók meg. A régészeti eszközökkel megoldandó művészettörténeti vagy néprajzi jellegű kérdésfelvetések pedig már inkább ez utóbbi két tudomány felségterületének számìtanak. Lássuk a három kérdésfelvetés néhány, speciálisan régészeti vonatkozásait.

A korai történet vonatkozásában a legfontosabb, jórészt a régészet eszközeivel vizsgálható kérdésfelvetés az etnogenezis menete. A vizsgálatok az őshonosság és/vagy a korai megtelepedés bizonyìtásának a jegyében folynak. Azon, hallgatólagosan elfogadott szemlélet jegyében, amely szerint az első foglalónak többletjogokkal kell rendelkeznie a többi, később megjelent népcsoporthoz képest. E szemlélet lecsapódásaként több kontinuitáselmélet is született az adott térségben. A térség legrégibb kontinuitáselmélete a déli szlávok illìr eredetét valló felfogás volt. Virágkorát a 19. század első felében élte,²³⁴ és már a 19. század középső harmadában kellő cáfolatban részesült. Végleges érvénnyel sikerült tisztázni, hogy az illìrek nem egy ősszláv nyelven beszéltek. Így csak a tudománytörténet számára bìrhat jelentőséggel az illìr-délszláv kontinuitáselméletek számon tartása. Bár, az újabb szakirodalom átlapozása alapján az is felmerülhet, hogy az illìr-szláv

233 Garašanin, M. (1950), 27-37;. Garašanin, M. (1955c), 21-30

234 Az illìr-délszláv kontinuitáselmélet szakirodalmát áttekintette: Muţić (1989), 9-273.

kontinutáselméletet a tudománytörténetbe utaló felfogás indokolatlanul optimista. Az 1990-es évek délszláv etnikai háborúi, valamint a fegyveres konfliktusokat megelőző ideológiai harc ismét felszìnre hozta az illìr-horvát, illetve illìr-bosnyák kontinuitáselméletet. Az ezt propagáló Ivan Muţić,²³⁵ illetve Enver Imamović²³⁶ „hagyományos‖, azaz jórészt 19. századi érvekkel él, tehát egyes római-kori helyneveket etimologizálja az adott kontinuitáselmélet jegyében. E két műnek – a felhozott érvek elégtelen volta miatt – nem sikerült elérnie az ún.

illìr-kérdés revìzióját.

Egy másik, szintén 19. századi elmélet rendelkezik nagyobb elfogadottsággal a délszláv térségben. Az illìr-elméletet Horvátországban a 19. század közepén – az illìrek szláv nyelvűségének a cáfolata után – egy olyan felfogás váltotta fel, amely szerint, nem az illìr szállásterületen, hanem ettől északabbra, a Karpát-medencében és az Észak-Balkán hozzá kapcsolódó részein keresendő a szlávok őshazája.²³⁷ A hivatkozott elgondolás szerint a kelta foglalás miatt e tájat a szlávoknak ugyan időlegesen el kellett hagyniuk, de már a római korban visszavándoroltak volna, és hagyatékuk a szarmatának meghatározott, Kárpát-medencei leletanyagban lenne keresendő. E kontinuitáselmélet is 19. századi, de csak az 1950-es években öntötte azt végső formába a szlovén nemzetiségű Josip Korošec.²³⁸ Az 1980-as évek végétől a szerb kutatásban tudott újabb hìveket szerezni, és a mellettük érvelők kombattáns, a tudományos érveléshez nem illő, aktualizáló kiszólásairól vált hìrhedtté.²³⁹

Kilépve a délszláv közegből: szintén az illìrekhez kötődik egy további kontinuitáselmélet is. Első megfogalmazására, sőt első tételes kifejtésére is a német nyelvterületen került sor, a 19. század folyamán. Az illìr-albán kontinuitáselmélet az albán nyelv eredetének magyarázatára született, de magában foglalja a helyhez kötött kontinuitás tézisét is. Azt tehát, hogy az albánok ősei legalább a vaskor óta ugyanott élnek, ahol az újkorban. Az illìr-albán kontinuitáselmélet esetében a nyelvészeti kiindulópont kétségen felül helytálló, hiszen – a könnyen cáfolható illìr-déli szláv kontinuitáselmélettel ellentétben – ténylegesen számos jel utal arra, hogy az albánok ősei valóban az illìrek, vagy az illìrek is voltak.²⁴⁰ Így az 1945 utáni időkben, Albániában kialakult albán etnogenezis-kutatás nem a téves alapfelvetés miatt siklott ki. Az egyoldalú és téves következtetések hátterében az állt,

235 Muţić (1989). E mű kitételeit elsőként Neven Budak cáfolta, sajnos csak röviden, egy hetilap-cikkben: Budak (1990), 42-43. Ivan Muţić nézeteinek alapos bìrálatát Radoslav Katiĉić ìrta meg: Katiĉić (1991), 243-270.

236 Imamović (1998b).

237 Raĉki (1857), 235-280.

238 Korošec (1958), 5-12.

239 Janković, Ð. (1995), 125-146; Janković, Ð. (1995/1996), 77-82; Janković, Ð. (1997a), 1. kötet, 382-393; Janković, Ð. (1997b), 362-375.

hogy a helyi pártvezetés az ideológiai harc részévé tette az illìr eredet kérdését, és egy, lényegét tekintve történeti-régészeti elméletből, hitbeli meggyőződést fabrikált.²⁴¹ Merev, és

hogy a helyi pártvezetés az ideológiai harc részévé tette az illìr eredet kérdését, és egy, lényegét tekintve történeti-régészeti elméletből, hitbeli meggyőződést fabrikált.²⁴¹ Merev, és