„Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak erőt kérek a hétköznapokhoz…”
Antoine de Saint-Exupéry: Fohász
Az ejtőernyős szakosztály megalakulása 1958-ra datálható. Nagy meglepetésemre, amikor az Ózd-bánrévei ejtőernyőzéshez az anyaggyűjtést végeztem, egy, az ózdi ugrótorony-nyal kapcsolatos utalást találtam. A háború évei alatt a leventekiképzés kapcsán lett volna itt ilyen? A korabeli honvédségi elképzeléseket és iratokat tanulmányozva, okkal és joggal az az álláspontunk, nagy a valószínűsége annak, hogy Ózd is belekerült azon leventekörzetek közé, ahonnan toborzás folyt ejtőernyőzésre. Annál is inkább igaz lehet ez, mert Ózdon kiváló cser-készrepülő egyesület működött 1932-től. Akkor viszont nem 1958 az ejtőernyőzés kezdete Ózdon! Erről majd egy rövid fejtegetést a függelékben lehet olvasni.
A 2. világháborúban gyakorlatilag mindegyik jelentősebb hadviselő félnél megalakul-tak az ejtőernyős alakulatok. A német, brit, amerikai egységek kimagasló harcértéket képvi-seltek és nagynevű csaták résztvevői lettek. A szovjetek, bár igen jelentős kiképzett létszám-mal rendelkezetek, gyakorlatilag elfecsérelték egyéb célokra – egyszerű gyalogsági harcokra - ezeket az alakulatokat.
A háború tapasztalatait ez után mindenki ki akarta használni. A polgári életben elvég-zett leválogatás és előképzés volt sok helyen az alapja az elkövetkező alakulatoknak. Hazánk-ban sem lett ez másként, csakhogy itt is abba a hibába estek, hogy minőségi, elitalakulatok helyett, szovjet mintára, tömeghadsereget akartak létrehozni, amihez sem az anyagi, sem a személyi feltételek nem voltak adottak. De ez egy más történet. A repülőkluboktól viszont elvárták, hogy legyen ejtőernyős szakosztályuk, ahonnan az előképzett fiatalokat a néphadse-reghez lehetett irányítani. Ózdon sem volt ez másként.
1949-ben az MSZHSZ 283és az OMRE lettek a polgári ejtőernyőzést befogadó szerve-zetek. Megkezdődött a több száz fiatal jelentkező kiképzése, ugyanakkor az oktatói gárda kialakítása érdekében is hathatós döntések születtek. 1950-re az oktatók megfelelő szintű kép-zése megtörtént, akik aztán egészen az évtized végéig becsülettel tették a dolgukat. A kezdeti években a háborúból megmaradt technikai anyagokat használták, de aztán a néphadsereg biz-tosította a bekötött ugrásokhoz a 49M, és a kézi nyitású PD-6R típusú ernyőket. 1952-re ké-szült el a Kerekes Pál által tervezett 51M mintájú, peremes ejtőernyő.
A megyében a miskolciak voltak az elsők, ahol életképes ejtőernyős szakosztály jött létre.
1956-ig, egy nagyon látványos, intenzív fejlődésen ment át a hazai polgári ejtőernyő-zés. 1956 az ejtőernyőzést is kisebb-nagyobb mértékben megrázta, de jelentős veszteségeket nem okozott. A szervezeti struktúra változott, amint arról már a repülési résznél írtunk. Az igazi lendületet azonban az újra beindított „sorköteles előképzés” hozta meg. Ekkorra a Gye -51M gyakorlóernyőket a szovjet D-1 háternyővel, és a PZK-51 tartalékernyővel pótolták. Az MHS ekkor két An-2-es gépet is kapott.
1957-ben az ózdi klubban Sarkadi József kezdte el az ejtőernyős szakosztály megszer-vezését. A kezdetek nem voltak valami biztatóak, mivel mindösszesen csak hat jelentkezőt talált. 1958-ban indultak el az elméleti képzések, de az egész ügy nem jutott tovább a kezdeti próbálkozásokon, ugrásokról még szó sem lehetett. Sarkadi Józsefen kívül az alapítók a
283 Magyar Szabadságharcos Szövetség. 1948. február 29-én alakult meg. Melynek üzemi, városi és községi szervezetei aMagyar Kommunista Párt irányításával „eredményes politikai felvilágosító munkát végeztek, moz-galmi életet éltek”. Így rövid idő alatt jelentős tömegszervezetté vált. Az újjáépítés után céllövő, motoros, kerék-páros, sí, lovas és ejtőernyős szakosztályokat, kultúrcsoportokat működtetett.
vetkezők voltak: Téglási Gyula, Pintér László, Migaja József, Batizi János. A kezdetekről idézzük most Simon Lászlót, akinek ehhez személyes élményei fűződtek és gyakorlatilag in-nen indult meg későbbi életpályája a katonai ejtőernyőzés felé!
„… 1958.-ra az ózdi repülőklubnál teljesen szétzilálódott az ejtőernyős szakosztály. A következő év nyarára már csak egy-két tag ténfergett a repülőtéren, s mivel ugrásról szó sem esett, őszre ezek is elmaradtak. Ekkor támadt valakinek az ötlete, hogy át kel| hívni Hajdúszo-boszlóról Hüse Károly ifjú oktatót, és segítségével talán rendbe lehetne tenni az ejtőernyős társaságot. Az elgondolás életképesnek bizonyult, néhány hónap múlva már a Sütőipari Válla-lat pékjeként dolgozott Ózdon Hüse és még egykét barátja, akik követték őt ide…284
„… 1959 nyarán teljesítménytáborra készültünk, amikor kiderült, hogy a szükséges mentőernyők nincsenek behajtogatva. A repülőtér parancsnok, Borsodi Pista bá, az ejtőer-nyősöknek még magját is átkozta. Más megoldás nem lévén, felpakoltuk az ernyőket, és át-vittük Miskolcra behajtogattatni. Először csak nézegettük a hajtogatást, majd magunk is be-álltunk segíteni, sőt a végén már csak irányította munkánkat az oktató, Martin János. A hir-telen szerzett tudományunkkal eldicsekedtünk, így Borsodi Pista bácsi úgy döntött, hogy hajtogató mesteri vizsgát kell tennünk. Ez lett a vesztem. A szakszókérő lapból fehéren feketén kiderült, hogy még nem vagyok 16 éves. Azonnal letiltottak az egyedül repülésről. De a dol-goknak itt még nem volt vége - sőt! A szakszóm miatt besoroltak az ejtőernyősök közé…285
…A történet számomra valamikor 1959 zimankós kora telén kezdődött Ózdon, a repü-lőklub egyetlen, túlzsúfolt, cigaretta füsttől fullasztó termében. Ifjú B vizsgásként éppen a kö-zépfokú vitorlázórepülő – tanfolyam anyagával küzdöttem, s foglalkozásunk a terem egyik sarkában folyt. Egyszerre kivágódott a bejárati ajtó, és egy magas, szőke télihajózós fiatal-ember vezetésével néhány ismeretlen tódult a helyiségbe. Szomszédom oldalba lökött:
- Na, ez a Hüse, meg a bandája….
„…Én még zsenge vitorlázórepülő koromban egy véletlen következtében ejtőernyő.
hajtogatói vizsgát tettem Miskolcon, s bár soha nem akartam ugrani, e kilátásba helyezett szakszolgálati engedély miatt, valahol a statisztikában ejtőernyősnek számítottam a régiekkel együtt. Nos, ezen a szóban forgó estén Hüse kisvártatva az asztalunkhoz lépett, s dörgedelmes szigorral megkérdezte:
- Melyikük a Simon?
Meglepve tápászkodtam fel, de nem jutottam szóhoz.
- Maga már kétszer távol maradt a tornatermi foglalkozásról, a következőn ott akarom látni| zavartan makogtam, hogy én nem vagyok ejtőernyős, de Hüse akkorra már a harmadik asztalnál járt. Segítségkérően néztem Attilára, az oktatónkra, aki szintén meglepődött a tör-ténteken, de vállait vonogatva csak annyit mondott:
- Hát menj el az edzésre....és majd meglátod...‖286
„…Majd legközelebb elmondom, ami belém szorult - gondoltam. De ehhez el kellett menni a tornatermi foglalkozásra. Ott pedig az volt a rend, hogy a kezdésre mindenki fel-sorakozott, így engem is berángattak a glédába. Próbáltam jelentkezni, de Hüse leintett, hogy majd a végén. Amit én összeszenvedtem! Esetlenségem, ügyetlenségem látva először
284 Simon László: Hüse Károly, 2000 méter halál, TOP GUN 1991.07.
285 Szepesi József: Simon Laci, a repülés mindenese Top Gun 1993. 11.
286 Simon László: Hüse Károly, 2000 méter halál, TOP GUN 1991.07.
még tanítgattak, de miután a tigrisbukfenc ugrásakor a rugósdobbantó mellé ugorva lerom-boltam a svédszekrényt, Hüse kiintett, és áthidaló megoldásként a névsort íratta össze ve-lem…
Bánrévei repülőtér, 1960 nyara.
Hüse Károly a növendékeket oktatja.
Simon László rövidnadrágban.287
Simon László középen
…Valóban nehéz volt a kezdet. De a kővetkező foglalkozás-ra is el kellett mennem, mert vagy a névsor mafoglalkozás-radt nálam, vagy Hüse nem volt ott. Az elköszönési szándékomat lassan háttérbe szorította az, hogy maguk közé fogadtak, hogy az idők során már nekem is sikerüli egy-egy tigrisbukfenc. Az írnoki státus viszont - lévén egyetlen gimnazista a csapatban - végérvényesen rám ragadt.
Az ejtőernyős elméleti anyagból sikeresen levizsgáztam, de az ug-ráshoz továbbra sem fű/t a fogam. Decemberben átrándultunk Mis-kolcra az akkor még működő ugrótoronyba gyakorolni. Rettenetes volt még lenézni is. De én biztonságban éreztem magam, hiszen én csak írnokként az ugrók hibáit jegyeztem fel. Amikor az emberek elfogytak, Hüse rámrivallt: - Vegye fel a hevedert, most maga kö-vetkezik!
A lélegzetem akadt el. Makogni kezdtem, hogy én nem... de
287 Simon archív (A motoros gép talán a miskolci HA-PAI?)
zavaromban mégis magamra csatoltam a hevedert. Már nyílt is az ajtó előttem, visszaút nem volt. Ugrani kellett. Az első ugrást április 24-ére tervezték Miskolcon. Elmentem, mert motoros géppel még nem repültem. Az An-2-esre azonban csak félútig szólt a jegyem. Ug-rani kellett.
A dolgok mentek a maguk természetes rendjük szerint. Ismét a repülőtéren töltöttem a nyarat. Amikor repülni lehetett, repültem, amikor pedig ugrani lehetett, hát ugrottam.
Csak ekkor már Po-2-esböl. Ősszel Hüse bevonult katonának, és így én vittem tovább a szakosztályt. Segédoktató lettem. Szerveztem és vezet-tem a sorköteles-előképzést. Nagyon elégedett voltam.
A kollektíva csodálatos volt. C vizsgásként már Pilissel is repültem. Gondtalanul éltünk…‖288
„…S Hüse keze alatt, gyermekesen silány testi és érzékeny lelkialkatom miatt számomra mérhetetlenül|
nagy megpróbáltatások során, hibát, kudarcot, megszé-gyenülést, balfogást sorozatosan halmozva, 1960.április24-én eljutottam oda, hogy mégis végrehaj-tottam életem első ejtőernyős ugrását.
Ereszkedés289
Magam sem hittem, hogy erre képes leszek vala-mikor, de abban a társaságban nem alakulhatott más-képpen a sorsom. Hüse ekkor még csak 19 éves volt, de szuggesztív egyéniségével, határozottságával, szakmai tudásával úgy magával ragadott mindenkit környezeté-ben, hogy még a katonaságot, sőt az igazságszolgáltatás különböző fórumait megjárt idősebb vagányok is szinte vakon követték. Rövid hónapok alatt olyan
életerős szakosztályt teremtett, amely távozása után még éve-kig példaképe lehetett a környékbelieknek.
A Miskolc-diósgyőri ugrótorony290
Sajnos nem sok időt tölthetett Ózdon, mivel 1960 októ-berében bevonult katonának. Budaörsön, az első évben verbu-vált ejtőernyős alakulatnál már várták. Parancsnokai nem nagyon sokat teketóriáztak, rövid úton elébe tették a tovább-szolgálást kérvényező papírt. Károlynak csak egy kikötése volt: Sportolhasson tovább! S mivel ezt megígérték, napok múlva már továbbszolgáló szakaszvezetőként, őrnagyokat, alezredeseket oktatott. S nem volt kivétel. Aki nem teljesítette a
288 Szepesi József: Simon Laci, a repülés mindenese Top Gun 1993. 11.
289 Nyíregyházi Ejtőernyős Szakosztály honlapja
290 A miskolci sportrepülés és ejtőernyőzés története
követelményeket, az kihull|ott. Szinte véget nem érő |láncolatban oktatott, ugrott, versenyzett.
A magyar Nemzeti Válogatott tagjaként, minden jelentősebb nemzetközi találkozón részt vett eredményessége rövidesen az elsők közé emelte. Ez volt a mindene!...‖291
Miskolci ejtőernyősökkel Varga József, Szabó Pál, Hüse Károly.
Miskolc 1969. október Szabó Pál 2000. ugrása alkalmából.292
MHSZ ejtőernyős jelvény
A bánrévei repülőtéren a kezdetekben a Po-2-esből kezdődött az ejtőernyősök ugratása. A klub gépe a HA – POG fáradhatat-lanul, reggeltől – estig vitte fel a fiúkat. Ezt mindig előre tud-tuk, mert amikor a Po-2 bal szárnyára elkezdték felszerelni a kilépő rámpát, akkor már egyértelműen következett, hogy mi lesz. Ezután természetesen megjelentek az ejtőernyősök is a jelleg-zetes vastag talpú ugrócsizmáikban, az akkor rendszeresített ugróruhá-ban. Számunkra, gyerekeknek, azonban az volt a „non plusz ultra‖, ha nem a „bekötött” ug-rást, hanem valaki, a tapasztaltabbak közül „zuhanót” ugrott.
291 Simon László: Hüse Károly, 2000 méter halál, TOP GUN 1991.07.
292 A miskolci sportrepülés története
Természetesen Hüse volt a legnagyobb szám, úgy őrzöm emlékeimben, hogy mindig talpra érkezett és úgy is maradt a leérkezés után. Amíg a kezdők gyakran a reptér túlsó végéből
gya-logoltak vissza, vagy mondjuk a faluból, ha ott értek földet, ő mindig a hangár előtti hajtogató hely közvetlen közelébe ért földet! Még számunkra, gyerekeknek is kitűnt hallatlan profizmusa a többiek kö-zül.
Mesterugró jelvény
Tőle láttam egyszer egy olyan ugrást, melyet mindig szívesen mesélek el. Az ugrás Po-2-esből történt. Három ejtőernyő volt rajta, abban az évben a Korcsmáros Olivér által használt, színes (kék- fehér-piros) bekötött ejtőernyő – ami igen látványos volt a többi fehér között -, a saját háternyője és a mentőernyő. Megfelelő magasságban ugrott a bekötött ernyő nyílt is rendesen, rövid idő múlva ezt leoldotta magáról, az ernyő nagyon lassan lebegett a levegőben és Pogonyi-puszta felé vitte a szél. Némi zuhanás után nyitotta a főernyőt és ezzel ereszkedett tovább, majd mel-lé nyitotta a mentőernyőt is. Kerékpárral rohantak a színes ejtőernyő előkerítésére a srácok, bár ebben már nagy volt a gyakorlat, mert a segédernyős „fékzsákokért” ugyanígy kellett sza-ladgálni.
Hüse Károly karizmatikus személye és elkötelezettsége vonzotta a fiatalokat. Rövide-sen csatlakoztak még sokan, úgyhogy a „törzsgárda” hamarosan meghaladta a 20 főt. Ekkor csatlakoztak Krenács János, Korcsmáros Olivér, Királyhegyi László, Tamasik István, Győr József, Szűcs László, Ricktarcsik Ferenc, Matíz János, Tompa István, Cserepes Márton, Nagy József, Tábori István, Kiss Balázs. A lányok száma is bővült: Nagy Magdolna, Nagy Julian-na, Horváth Erzsébet, Szabó Piroska. 1959-ben Batizi János körvezetői tanfolyamot végzett és megszerezte a szakszolgálati engedélyt is.
A feljegyzések szerint itt, Bánrévén, 1962-ben teljesítette Hüse Károly az 500. ugrását Po-2-ből, 1500 m magasról. A gép pilótája Borsodi István volt.
Ez a momentum, gyerekkori barátom, Látó Jancsi emlékeiben is megmaradt, bár, amit ő leír, egy kicsit eltér az enyémtől. Nem kizárt, hogy Hüse a mutatványt többször, többféle-képpen is megcsinálta.
„…Amíg felkészül a társaság az „Ancsára", addig vetődök egyet a „Podvából" - így az ugratóparancsnok, aztán magára akasztott három ejtőernyőt. Na, ez is jól be lehet szarva, ha így agyonbiztosítja magát - futott át az agyamon.
- Ezt nézzétek meg! - intett a tovalépkedő másik nagymenő. Ha jól emlékszem, úgy mondták, hogy Északi Gyulának hívták. Ez azért fontos, mert őrá is mindenki nagyon felné-zett.
Na, szóval... a Hüse bemászott a Po-2-es, vagy ahogy a reptéren nevezték, a „Podva"
becenévre hallgató kétfedelű, kétüléses, második világháborús matuzsálem hátsó ülésébe, és megindultak a háromezer méteres magasság irányába.
Mindenki hanyatt dőlt a gyepen, és vártuk a látványt.
- Mi lesz? - böktem oldalba az egyik velem kezdőt. - Na, mondd már!
- Csak lesd az eget!
Azt tettem. Egy idő után már olyan fent voltak, hogy nagyon. Aztán egyszer csak ki-esett egy pötty a gépből. Nyílt az ernyő, ahogy szokott. Kis himbi-limbi, aztán leakadt, és a
„pont" zuhant tovább.
Ennek is szerelmi bánata lehet, az már egyszer biztos.
De nem, mert nyílt egy másik ernyő! Aztán az is leakadt. Zuhanás... majd már csaknem szemmagasságban a harmadik is kilobbant. Simán, talpon fogott földet.
- Látod? Ettől érdemes tanulni! - rágta nedvesre a száraz fűszálat izgalmában neve-sincs aligismerősöm..‖293.
Emlékeim szerint vendég Po-2-esekből is ugrottak Bánrévén, itt láttam a miskolci HA – PAI-t, illetve egy alkalommal Haas Györgyöt is, aki szintén vezényelve volt az ejtőernyős tábor pilótájának.
A Po-2-esből való ugrálás nagyon szaporátlan dolog volt, úgyhogy amikor már életké-pes lett a szakosztály egyre gyakrabban jött innen-onnan az An-2-es, nos, ez már nagyobb léptékű dolog volt. A kezdetekben először csak az ugróruha, a vastagtalpú ejtőernyős csizma és a bőr fejvédő, a „haube” volt jellemző. Egy következő évben ugyanez, de már a kemény-gumiból készített „pácélos” sisak a fejvédő, amely bordázott volt. Ezek után hozták a fehér.
műanyag fejvédőket rendszerbe.
1961 nyarán a miskolci és az ózdi ejtőernyős szakosztály közös tábort szervezett a bánrévei repülőtéren.
„Ejtőernyős táborok életéből
Érdemes felfigyelni, hogy a nyári időszakban rendezett ejtőernyős táborok milyen eredményeket hoznak szakosztályaink számára. Míg a korábbi években ejtőernyőseink az ug-rások számának növelésére törekedtek, addig az 1961. évi nyári táborokban a célba ugug-rások és a stílusugrások gyakorlására fordítanak nagyobb gondot. A fő cél természetesen a közös-ségi munka továbbfejlesztése ejtőernyős sportolóinkban. Együtt táboroztak a miskolci és ózdi ejtőernyősök is a bánrévei repülőtéren. Dicséret illeti őket katonás fegyelmezett magatartásu-kért. jellemző volt a fegyelemre, hogy az egész tábor ideje alatt egy-egy feladat végrehajtását katonásan jelentették. A borsod-megyei ejtőernyősök nemcsak a célba ugrásban, hanem a stílusugrások végrehajtásában is fejlődtek. Jól bevált az ekvipázs rendszer, melyet a jövőben más szakosztályoknak is be kell vezetni. Az ekvipázs-parancsnok az egész tábor ideje alatt figyelni tudta a növendék fejlődését és az ugrás közben elkövetett hibákra még időben fel tud-ta hívni a figyelmet. Ennek volt köszönhető, hogy már a 12 ugrásszámmal rendelkező növen-dékek 2-3 m átlagokat ugrottak 60O m-ről. A tábor ideje alatt tizennégyen harmadosztályú-, és heten másodosztályú minősítést értek el. Ez igen szép teljesítmény. A két repülőtéren tábo-rozó ejtőernyős szakosztályok tagjai közel 700 ugrást hajtottak végre, minden baleset nélkül.
Ez azt bizonyítja, hogy jól elő voltak készítve a táborok és nagy gondot fordítottak az ugrások megszervezésére. jó munkát végzett a miskolci Ejtőernyős Szakosztály vezetősége. Mindez a klubvezetőségeink nevelési munkájának eredménye, amely az ejtőernyős táborok életében
293 Látó János: Nyár (Aero Magazin 2010/2.)
pozitívan jelentkezik.‖
A bánrévei repülőtér felett egy ejtőernyős295
An-2, még katonai jelzéssel a 10. oldalszámmal, később HA – ANA,296
294 Repülés 1961. 9. Rónai Mihály
295 id. Rónaföldi Zoltán gyűjteménye.
296 www.avia-info
Ejtőernyős a bánrévei repülőtér felett.
A földön az An-2-es és egy Koma297
297 id. Rónaföldi Zoltán gyűjteménye.
Ejtőernyős a bánrévei repülőtér felett298
E táborban láttam Bánrévén ugrani Martin Jánost, Szabó Pált és Északi Gyulát is, saj-nos a többi miskolci névre már nem emlékszem.
Martin János egy bánrévei ugrása igazán emlékezetes volt. Ez valamikor szeptember elején lehetett, mert már iskolába jártunk, délutánosként. Tizenkettő és egy óra között lehetett.
Napsütéses, de szeles nap, erre határozottan emlékszem. Álltunk a bánrévei régi iskola udva-rán és jól láttuk a késleltetett ugrás nyitását. Az ejtőernyőst a szél a repülőtér felől, nagyjából észak-nyugati irányban, a falu felé nyomta és egy darabig szinte az iskolaudvar felett volt. A magassága ekkor még jó néhány száz méter lehetett. A szél ez után a vasúti telep irányába vitte kelet felé, és eltűnt a fák és házak között. Délután hazaérve szüleim mesélték, hogy egé-szen alacsonyan sodródott a felerősödött, váratlan talaj menti szélben és a házunk melletti négylakásos, egy emeletes vasúti ház tetején kötött ki. Szerencsésen megkapaszkodott az egyik kéményben és ott tartotta magát a „széllel teli” ejtőernyő ellen, amíg a lakók a segítsé-gére nem siettek és le nem oldották róla a felszerelést.
A jobbak, ekkor már réselt ernyőkkel ugrottak. Az egyik nyári táborban – kísérlet ké-pen – egy négyzet alakú ejtőernyővel is ugrottak, amit a gyereknyelv „kocka”-ként emlege-tett. A kezdők nagyon sokszor alaposan odaverték magukat a földet éréskor. Viszonylag ke-vés kárt okoztak a községben és a kertekben, de pontosan egy repülőnap alkalmával – az évre már nem emlékszem (1959 – 60? ) – Nagy Pista bácsiék házán a cserepet áttörte az egyik ugró és a gerendázat fogta meg. Komoly balesetre nem igazán emlékszem, de arra igen, hogy egy mentőautó minden ejtőernyős napon ott állt a hangár mellett. Egy esetben késő délutáni
298 id. Rónaföldi Zoltán gyűjteménye
időben jártunk már, An-2-esből ugrottak, bekötöttet, 600 m-ről. A gép nyugati irányból jött be a repülőtér közepe irányában, és hozzávetőleg a temető magasságában kezdte az ugratást.
Arra nem emlékszem, hogy hányadikként, de az egyik ugrónak (Pintér?) nem nyílt az ejtőer-nyője, kevés zuhanás után nyitotta a mentőernyőt és azzal ért földet. Ezt a házunk elől láttuk, meg azt is, hogy a földre érő sráchoz a hangár felől minden ott lévő társa lélekszakadva rohant oda. Másnap megtudtuk, hogy a bekötőkapocs hibája miatt történt az eset.
Az ejtőernyős élet kimagasló személyisége volt ekkor az itt dolgozó Hüse Károly, de
Az ejtőernyős élet kimagasló személyisége volt ekkor az itt dolgozó Hüse Károly, de