Az ember első fennmaradt színes alkotásai közel 15–20 000 évesek. Az észak-spanyolországi Altamira-barlangban és a franciaországi Lascaux-barlangban feltárt barlangfestményeken már megfigyelhető, hogy törekedtek az állatok, emberek és ezek színeinek természethű ábrázolására. Kb. 4–5 000 évvel ezelőtt, az egyiptomi és kínai kultúrában a színekhez már jelentéstartalom is társult, s a színekkel kapcsolatos megfigyelések első írásos emlékei is hozzávetőleg 2500 évesek.
A színekkel kapcsolatos kérdések, a színlátás mikéntje, a színek rendszerezése rengeteg tudóst, művészt foglalkoztattak később is. E tudósok közül feltétlenül meg kell említenünk Newton, Dalton, Young, Helmholtz és Maxwell nevét.
Isaac Newton (1642–1727) angol fizikus, matematikus, csillagász volt az, aki a fénytörés jelenségét vizsgálva rájött, hogy egy üvegprizmával a fehér fényt a színspektrum különböző színeire tudja bontani, egy másik prizma segítségével pedig újra össze tudja állítani fehér fénnyé (tulajdonképpen ez a jelenség az additív színkeverés alapja).
Hét színből álló színkörével Newton a színek rendszerezéséhez is hozzájárult, ebben ugyanis a szivárvány színeihez hozzávette a spektrumban nem található, de a festőanyagok között akkoriban már ismertnek számító bíbor (avagy lila) színt is.
1672-ben ő építette az első tükrös távcsövet. Vizsgálatai során megfigyelte ugyanis, hogy mivel a fehér fényt alkotó különböző hullámhosszúságú összetevőkre más és más az üveg törésmutatója, és a prizmához hasonlóan a lencse is színeire bontja a fehér fényt, ezért a csillagok képe színes folt lesz fehér pont helyett. Ez az úgynevezett kromatikus aberráció (színhiba) azonban kiküszöbölhető, ha a távcső szerelése során az objektív helyett homorú tükröt használunk.
A színlátás hiányosságaival (színtévesztés, színvakság) kapcsolatos első leírás John Dalton (1766–1844) angol kémikustól származik, aki maga is igen súlyos színtévesztő volt, s megfigyeléseit saját magán végezte. Bár Dalton elméletét hamar megcáfolták, a színtévesztésnek azt a típusát, mely az ő színlátási problémáját okozta, azaz a vörös–zöld színtévesztést, ma is gyakran daltonizmusként emlegetik. (Az orvosi szaknyelv ezt „deuteranópia”-nak nevezi, mivel a deuteros, azaz a zöld fényre érzékeny receptorok hiánya okozza.)
A színlátás mikéntjére manapság általánosan elfogadott elmélet, az ún. Young–Helmholtz-féle háromszínelmélet, mely Thomas Young (1773–1829) és Hermann von Helmholtz (1821–1894) nevéhez fűződik. Mindketten igen sokoldalú kutatók voltak, s többek közt intenzíven foglalkoztak orvostudománnyal és fizikával is. Thomas Young-ot a fiziológiai optika (a látás fiziológiája) megalapítójának is nevezik. Az ő 1802-ben publikált posztulátumait fejlesztette tovább Helmholtz 50 évvel később, ezért viseli az elmélet a Young–Helmholtz nevet.
Az elektromosság és a mágnesesség törvényeit James Clerk Maxwell (1831–1879) skót fizikus foglalta egységes rendszerbe az 1860-as években (Maxwell-egyenletek, az elektromágnesség klasszikus elmélete). Maxwell a színtant is fontos felfedezésekkel gazdagította: pl. kidolgozott egy színmérő eljárást, melyhez forgó színtárcsát alkalmazott, valamint az ugyanarról a tárgyról több különböző színszűrővel készült képek egymásra vetítésével (a diavetítők előtt persze ismét a megfelelő színszűrőket használva) 1861-ben elsőként állított elő színes fényképet.
A festészet kialakulásával, majd később a nyomtatás és a textilipar fejlődésével, elterjedésével egyre fontosabb kérdés lett a különféle, előre elhatározott színek előállíthatósága, reprodukálhatósága és a szín tartóssága. Sokan,
13. ábra. Runge színgömbje. A felső két képen a színgömb felszíne látható (a felső, illetve az alsó pólus felől szemlélve), a két alsó képen pedig a színgömb horizontális és vertikális keresztmetszete.
(Ábra forrása: http://en.wikipedia.org/)
Michel Eugene Chevreul (1786–1889), francia vegyész, aki komoly akadémiai karriert is befutott, s 1824-től 28 éven át a párizsi gobelin-manufaktúrában kutatta és felügyelte a festékek színét, 1839-ben megjelent munkájában elsőként írta le a szimultán kontraszt létrejöttének törvényeit. Chevreul egy félgömbön helyezte el színrendszerét:
a félgömb alapsíkjának kerületét alkotó színköre 72-részes volt, a kör középpontjába a fehéret, a félgömb északi pólusára a feketét tette (14. ábra).
14. ábra. Chevreul félgömbje (a félgömb pólusán: „nero” = fekete).
(Ábra forrása: http://www.roeger.tv/)
Albert Henry Munsell (1858–1918), amerikai festőművész, aki rajzot, művészi kompozíciót és anatómiát is tanított, kidolgozott egy színrendszerezést, valamint egy több ezer színmintából álló színminta-gyűjteményt is létrehozott az 1900-as évek elején. Ezt később többször is módosították, s igen elterjedten alkalmazzák ma is a gyakorlatban.
A színekről
A Munsell-féle színmintaatlasz színérzékleten alapul, a különféle színeket a színezet (hue), a (szín)telítettség (saturation, vagy chroma) és az intenzitás (value) alapján osztályozta. Rendszerét legkönnyebben hengerkoordináta-rendszerben képzelhetjük el (15. ábra).
15. ábra. Munsell színrendszere hengerkoordináta-rendszerben szemléltetve. A kör mentén a különböző színezetek (színárnyalatok) szerepelnek, a függőleges tengelyen az intenzitás, a tengelytől kifelé, sugárirányban pedig a színtelítettség változik. Az ábrán a színtelítettség változását az egyik kékesbíbor szín (5PB) esetében figyelhetjük
meg.
(Az eredeti ábra forrása: http://en.wikipedia.org/)
A másik fontos színrendszert és színmintagyűjteményt Wilhelm Ostwald (1853–1932), német kémikus, a fizikai kémia úttörője alkotta meg az 1910-es évek közepén. Az Ostwald-féle színtest (16. ábra) kettős körkúp, melynek csúcsaiban a fehér és a fekete szín foglal helyet. Ostwald színrendszere minden színt szín-, fehér- és fekete-tartalommal jellemez.
16. ábra. Ostwald kettős körkúp alakú színteste. A két kúp közös alapkörén 24 színezetet különböztetett meg, a két kúp csúcsában a fehér, illetve a fekete szín található.
(Az eredeti ábra forrása: http://en.wikipedia.org/)
Nemcsics Antal (1927–) COLOROID színrendszere, mely 1979-ben került végleges formájában publikálásra, a színharmónia-intervallumokra épül, elsősorban építészeti alkalmazásra fejlesztették ki. A pszichometriai skálákat megalapozó kísérleteket 1965-től, közel 15 éven át végezték.