Drámakritikai norma és népiesség-értelmezés

Salamon drámakritikai normáinak tanulmányozására meglehetősen nagy szö-vegkorpusz áll rendelkezésünkre, hiszen az egy évtizednyi időt felölelő kritikusi tevékenysége nyomán keletkeze szövegek nagyobbik felét színibírálatai teszik ki, melyek főként a Pesti Naplóban, Budapesti Hirlapban, a Budapesti Szemlében, valamint a Szépirodalmi Figyelőben jelentek meg 1855 és 1865 közö . Az i kö-vetkező fejezetben Salamon életművének egy bizonyos, szorosan összefüggő kor-puszát fogom megvizsgálni. Ennek nyomán kísérlem meg Salamon drámáról való gondolkodása alapkategóriáinak értelmezését, igyekszem majd lá atni drámabírá-latainak logikáját. Ehhez a vizsgálódáshoz a Salamon életművében nagyon jelen-tős funkciót betöltő problémakör kutatását választo am, mégpedig a népiesség kérdésén belül 5gyeltem a dráma funkciójának értelmezésére Salamon gondolko-dói rendszerében.

Míg az ebben az időszakban írt irodalomtörténeti és irodalomkritikai szövege-inek gyűjteményes kötetei saját szerkesztésében látha ak napvilágot, színikritiká-it sajnos már nem tudta maga sajtó alá rendezni 1892-ben bekövetkeze halála mia . Ezeket Várdai Béla adja ki két kötetben 1907-ben. Az előszóban Várdai a színibírálatok kapcsán megjegyzi, hogy Salamon „foglalkozo külön való kiadá-suk eszméjével, sőt le is másolta a megjelenésük első helyéről egy részüket s a másolók írásában át-áthúzo oly lapokat, amelyeket idejüket múlt vonatkozásaik-nál fogva nem szándékozo már újra kinyomtatni.”¹⁹ Ez már egy utólagos váloga-tás tehát, azonban szerkezetében némiképp még viseli szerzője keze nyomát is. Ez azért fontos jelen dolgozat szempontjából, mert így semmiképpen sem tekinthető a két kötet struktúrája olyan vonatkozásban értelmezési elvként, ahogyan a saját maga által szerkeszte Irodalmi tanulmányai esetében, tehát a kötet felépítése nem segít el bennünket abban a kérdésben, hogy Salamon szerint milyen státusú-ak a drámabírálat általa művelt különböző altípusai, és annstátusú-ak megválaszolásában

19 VÁRDAI 1907, 5–74., i : 8.

sem, hogy ilyen vonatkozásban voltak-e a bírált műveket illető tematikus prefe-renciái; amint például az Irodalmi tanulmányok című gyűjtemény esetében egyér-telmű volt az irodalmi népiességhez tartozó szövegek primátusa, hiszen Salamon az első kötetet kizárólag az ebbe a paradigmába tartozó szövegek értelmezéseinek szentelte.²⁰ Ugyanakkor az mégis látható, hogy még az 1880-as években is úgy vélte, hogy a század közepén írt szövegeinek lehet valamiféle aktualitásuk, annak ellenére, hogy ezeket döntő többségükben színházi előadások bírálataiként írta.

Salamonnak ez a gesztusa tehát abban a vonatkozásban beszédes, hogy lá atja például, hogy elgondolásában a színibírálat nem efemer műfaj, nem csupán az ado kor közönségéhez szól, hanem az utókor számára is fontos lehet, valamint arról is szól ez, hogy egy ado előadás vagy színészi játék jelentései túlmutatnak azon az egyszeri eseményen, amit előadásnak vagy alakításnak neveznek, vala-mint értelmezésük, és az általuk nyújto értelmezés is, évtizedek múltán is aktuá-lis lehet. Ez azt jelenti, hogy számára az irodalom, és ezen belül a dráma jelentései örök és általános érvényűek, nem kötö ek korhoz és helyhez, és bár ő mindig a nemzeti sajátosságokat keresi a művekben, ezeket mindig általános mércével mé-ri. Úgy gondolja, hogy a nemzeti sajátosságok minél tökéletesebb megjelenítése a világirodalmi nagyság és fontosság felé közelíti a műveket: „minél inkább saját népére és érzületére szorítkozik a költő, minél jobban állítja elő népét, annál több világirodalmi beccsel bírnak munkái”²¹ mondja Salamon Világirodalom című ta-nulmányában. Tehát a partikuláris ebben a koncepcióban mindig az egész, az álta-lános jelentéseihez járul hozzá a maga sajátosságaival, sosem a saját jelentései, azaz önmaga mia válik fontossá, hanem világirodalmi vonatkozásaiban. Valószí-nűleg ezért is fontos számára, hogy a nemzeti reprezentáció ne csupán mimetikus

20 Más kérdés, hogy ezeknek a bírálatoknak az együ es közlése valószínűleg azért is tűnt igen célszerűnek Salamon számára, mert így együ nagyobb meggyőző erővel képvisel-he ék a népiesség-terminus irodalmi irrelevanciájának „tanát”, több szempontú kérdésfel-vetésben, paradigmatikusként mutatva fel magát a problémát. Salamon népiesség-koncep-ciójának tárgyalásakor, valamint a recepciótörténeti részből is kiderült, hogy ez az elgon-dolása zárvány maradt az irodalomtudományi diskurzusban, levelezéséből kiderült az is, hogy ezt ő maga is érezte, ez az első kötet következetes, jól kidolgozo elméletként igyek-szik legitimálni ezt a magányos koncepciót.

21 SALAMON Ferenc, Világirodalom = SALAMON 1889, II. 67–100, i : 99.

műveleteken alapuljon, hanem önmagán túlmutató jelentéseket is hordozzon, azaz eszmét fejezzen ki. Így valószínűleg ebből adódik az is, hogy számára, mint majd látni fogjuk, nem az az igazán fontos, hogy minek a reprezentációját nyújtja egy mű, hanem hogy milyen ez a reprezentáció, hogy milyen általános érvényű kijelentések, tanulságok fogalmazódhatnak meg általa, valamint fontossá válik még az is ebben a gondolatmenetben, hogy az ado mű esztétikai értéke szintén általánosan, és ne csupán partikulárisan legyen értelmezhető. Azaz világirodalmi szinten is működjön, ne csupán nemzeti jelentésekkel rendelkezzék, ne csak a ma-gyar nemzethez szóló mű legyen.

Színibírálatai tematikailag legalább hat nagy csoportba sorolhatók. Vannak köztük előadásokról írt bírálatok, amelyekben a színműveket előado drámaként értelmezi, és a színészi játékot is jelentéskonstituáló faktorként emeli be az értel-mezésbe. A különböző színészek játékáról írt portrészerű bemutatásai, a drámael-méleti kérdéseket tárgyaló vitacikkei, a pályázati jelentések melle egyes szöve-geiben a színházzal mint intézménnyel foglalkozva nyújt értelmezést a Nemzeti Színház korabeli működésének körülményeiről, feltételeiről, szerepéről a kulturá-lis intézmények közö , valamint a színház intézményi működésében szerepet ját-szó professziók kapcsán is kifejti véleményét. Ezenkívül a klasszikus drámák ma-gyar színpadi bemutatásáról szóló írásai is vannak, amelyekben fordításelméleti kérdések, a rendezés kérdései jelennek meg, a drámák aktualizálhatóságának le-hetőségeiről, a díszlet, a színészi játék szerepéről értekezik. Látható tehát, hogy ezek a szövegek az általuk befogo tág tematikai pale a révén nem csupán Sala-mon Ferenc drámakritikai normakészletéről Sala-mondanak el sok mindent, hanem a drámakoncepciója holdudvarát is körvonalazhatják számunkra, többek közö pél-dául olyan értelemben, hogy rámutatnak, hogy milyen intézményi, művelődési, irodalmi környezetben működik, milyen kontextusba ágyazódik az a dráma, ami-ről Salamon beszél.