4. A színikritikusi szerep a drámabírálat hivatásosodásának folyamatában
4.2. A színikritika műfaji átalakulása a korszak tárcairodalmának kontextusában
A színikritika normáinak alakulásában fontos tényezőnek bizonyul az a közeg is, amelyben ez a műfaj nyilvánosságot nyer. Amint azt már említe em, Salamon (és a kor legtöbb színikritikusa) esetében a drámabírálatok napilapok tárcarovatá-ban kaptak helyet tárcák, folytatásoktárcarovatá-ban megjelent regények közö . A szintén ebben az időben kialakuló tárca jellegzetes műfaji vonása ugyancsak a személyes-ség, a közvetlenebb, könnyedebb hangnem,12 ilyen szempontból a színikritika mű-faji normái idomulnak az őt körülvevő közeghez. Ráadásul a folytatásos regény-közlések oly módon biztosítanak legitimációs keretet számára, hogy az együvé tartozó, de szakaszokban megjelentete regényfejezetek felkészíte ék a közönsé-get azokra az olvasási stratégiákra, amelyekre a színikritika olvasásakor szüksége lehete .13 Gondolok i a színikritikának épp a naplóval kapcsolatba hozható jelle-gére, amely egy folyamatos történet, esetünkben egy folyamatos tudósítás egy-mással szoros, interpretatív viszonyban álló szövegeiként olvastatja ezeket a bírá-latokat.
A tárcairodalom kontextusa egy más típusú személyesség megjelenését is eredményezi. Salamon a polémiák sokaságában egyre személyesebbé váló kom-ba ív megszólalásmódot kiviszi a polémiákon kívülre is, sokszor visszautal koráb-bi polémiákra, vagy esetenként elégedetlenkedik a színikritika és a színikritikus irodalomban elfoglalt státusa mia . Ez utóbbi kérdésre Salamon annak kapcsán tér ki, hogy mennyiben van joga a szerzőnek vitába bocsátkozni a kritikussal az irodalmi művek, esetünkben a drámák értelmezésében. I elsősorban az a vita tét-je, hogy ki birtokolja az irodalmi mű jelentéseit: a szerző maga, vagy pedig a kri-tikus? Ki érti jobban az irodalmat, aki írja, vagy akinek ez a szakmája? És, mint kiderül, Salamon sérte sége ilyenkor nem elsősorban a szaktudásában
megkérdő-12 Ez a műfaj nem állt távol Salamontól sem, maga is írt tárcát, pl. SALAMON 1864c.
13 KERESZTÚRSZKI Ida : „…de azért nem írok árilag…” A folytatásos regényközlés megXelené-se a kultúrtermékek 19. századi ma ar piacán = DAJKÓ–LABÁDI 2003, 171–193.
jeleze kritikusé, hanem a színikritika műfaji sajátosságait és neki méltó új pozí-cióját legitimálni kívánó szakkritikusé: „Ha van egy kis ideje az olvasónak, meg fogja engedni, hogy egy-két szót szóljunk minmagunk és foglalkodásunk melle . / Mindenek elő , kerülő szók nélkül kell kimondanunk mikép[p] mi, kik a kritika rögös útján járunk, s meglehet fáradunk is, csaknem oly martyrok va-gyunk, mint igen tisztelt költőink, s minden bizonnyal olyanok, mint színházunk kegyeletre méltó tagjai. [... A kritikusnak n]emcsak hogy nincs alkalma megtap-soltatni, hanem előáll a színész, előáll a drámaíró s azt mondja: Nézzétek e vak-merőt, ki hibát keres, s mi több, hibát talál művünkben és működéseinkben, a he-lye , hogy gyengéinket is takargatni kötelességének tartaná? – nézzétek, ez a ha-zai irodalom valódi ellensége.”14 Láthatóan, Salamon nem szakközönséget céloz meg ezzel az érveléssel, nem szakmai érvei vannak, hanem a kontextusnak megfe-lelő fogalmakat használ, amelyet a Budapesti Hirlap tárcarovata és annak potenci-ális közönsége megkíván, ugyanakkor mégis fontos szakmai kérdéseket feszeget.
Salamon i tulajdonképpen arra igyekszik rávilágítani, hogy az irodalmi rendsze-ren belül mennyiben speci5kus a színikritika és a színikritikus pozíciója, hogy a kritikai, és ezen belül a színikritikai rendszer logikája, funkciója és megítélése mennyiben különböződö el az irodalmi rendszer egyéb alrendszereitől. Keserű megállapításai azt jelzik, hogy bár maga a kritikai rendszer már autonóm módon működik, a rendszeren kívüli megítélések sok esetben nem ismerik el a felvállalt funkciót betölteni képes alrendszernek.
Hasonló érveket hoz akkor is, amikor arról ír, hogy a szerzői és a színikritiku-si hírnév egészen más típusú népszerűséget jelent, mégpedig a két szakma eltérő funkciója, a két rendszer irodalomban betöltö különböző helye okán: „vajjon ki-nek érdekében beszél a színi kritika? – Úgy hiszem, valahányszor a művészet ér-dekében szól, mindig egyszersmind a valódi színész érér-dekében is beszél; – mert higyétek el, igen csekély s igen kétes azon dicsőség, melyet egy színi referens vagy bíráló megjegyzései s megrovásai után várhat. Akármi más úton hamarább
14 SALAMON 1856b
lehetünk híresekké, mint a bírálgatás által.”15 A szépirodalom és az arról levált szí-nikritika közö i különbséget i Salamon az írói és a kritikusi népszerűség-foga-lom különbözőségével szemlélteti. Az előző idézetben tehát azt a kritika-képet bí-rálja, amelyet a szakmabeliek alko ak a kritikáról, ez utóbbiban pedig a közönség kritikához való viszonyulását használja értelmezési elvként az említe különbö-zőségek szemléltetésére és következményeik értelmezésére.
Más kritikatípusoktól eltérően a színikritikának tehát egy olyan típusú szemé-lyesség válik a műfaji sajátosságává a professzionalizáció folyamatában, amelyet már meglévő műfaji mintákból kölcsönöz. Ezek a minták nem értekező, hanem olyan szépirodalmi műfajok, amelyekkel a lapkultúra korabeli változásai révén kerülhet kapcsolatba. Ezzel a színikritika egy egyedi professzionalizációs mozgást végez. Az irodalomkritika hivatásosodásának egyik velejárója ugyanis a szakkriti-ka leválása az irodalomról, a szaknyelvnek és a tudományos érvelés normáinak kialakulása. A színikritika nem megy ellenében ennek a folyamatnak, hisz ennek a kritikatípusnak is kialakul a pontos szaknyelve, a legitim érvelés normái, ám funkcionálisan más helye lesz az irodalmi rendszerben. Személyessége folytán egész más szerepet fog betölteni a színházi előadásokról születő reprezentáció, mint egy regénynek vagy bármilyen más szövegnek a bírálata. A személyesség másik vonatkozása pedig az, hogy ezek a bírálatok meghatározzák az olvasókö-zönség színházhoz való viszonyát is, hiszen a mindennapi tudósításban esemény-nyé válik a színielőadás (ahogyan a napló is eseményt hoz létre a napi bejegyzé-sek narratívájával).
15 SALAMON 1856h