A «kopasz Néronak» szörnyűségei immár a borzasztónak ha
tárát érték el.1 Dühöngés szállotta meg, de komor és öntudatos dü
höngés. Düh kitöréseiben eddig nyugodt időközök is fordultak elő, az eszeveszett őrjöngés immár folytonos.2 Bizonyos lázzal, ingerültség
gel, mely ugylátszik, a római éghajlatnak volt a gyümölcse, párosult gonoszsága, az az érzelem, hogy katonai semmisége és hazug dia
dalmenetei révén nevetségessé teszi' magát, engesztelhetleu gyűlöle
tet keltett benne minden becsületes, avagy értelmes ember iránt.
Mintegy vámpír, mely vadul rohanja meg a haldokló emberiség hűlő testét,3 nyílt harczot üzent minden erénynek. Megirni élettör
ténetét egy nagy embernek, bűntett számban ment, mintha az em
beri szellem eltörlésére és arra törtek volna, hogy megfoszszák a lelkiismeretet saját szavától. Minden, ami kiváló volt, reszkedett;
gyilkosságok és száműzetések töltötték be a világot.4 Becsületére válik ennek a szegény fajnak, hogy a megpróbáltatást túlélte anél
kül, hogy megtört volna. A bölcsészet felismerte saját becsét és ereje a viharokkal szemben folytatott küzdelemben megizmosodott jobban, mint valaha. Hősies feleségeket, hű, odaadó férjeket, állhatatos vöket, hű rabszolgákat mutat fel e kor. Thraseának és Barea Soranusnak családja állott mindig az erényes ellenzék élén. Helvidius Priscus, (a fiú) Arulenus Rusticus, Junius Mauricus, Senecion, Pompouia Gratilla, Fannia, a nagy és erős lelkeknek egész társasága fejtett ki ellentállást minden remény nélkül. Epictet mindennap ismételte előttük komoly hangján: «Türj békén és tanulj lemondani. Fájdalom, te nem fogsz reá bírni engem annak bevallására, hogy valami
J Tacit. Agric. 44; Plin. Patiég. c. 95.
2 Tacit. Agric. 44.
8 Juvenal IV. 37.
* Tacit. Agric. 2, 44, 45, 82; HM . I. 2; Plinius, Levelek I. 5; III. 11; VII.
19, 33; IX 13; Sueton Dóm. 10; Dió Cass. LXVII. 3. s köv. 13.
rossz vagy. Anytus és Melitus megölhetnek engem, de nem árthat
nak nekem. »■
Nagy tisztességére vall a bölcsészetnek és a keresztyénségnek, hogy Domitian alatt ép Ugy, mint Néró alatt együttes üldözést szenvedett. Miként Tertullián mondja,2 annak, amit az efféle ször
nyek elítéltek, valami kiválónak kell lennie. A gonoszság betetőzé
sére vall a kormányzatban az a vonás, hogy a jónak, még legle- mondóbb formájában sem enged élni. A bölcsész névvel ettől kezdve askéta gyakorlatok, különös életmód, köpeny viselése járt. E világi barátok, akiknek lemondásában tiltakozás rejlett a világ hiúságai ellen, voltak a legnagyobb ellenségei a caesarismusnak az egész I.
század alatt. A bölcsészet, mondjuk meg az ő dicsőségére, nem egy könnyen veszi ki részét az emberiség hitványságából s a szomorú következményekből, melyeket e hitványság teremt meg a politiká
ban. Mint a görög szabadelvű szellemnek örökösei, a római kor
szaknak stoikusai erényes demokratiákról álmodoztak oly időben, mely egyedül a zsarnokságnak kedvezett.8 A politikusok, akiknek elve: hogy a lehetőség határai között maradjanak, természetesen erős ellenszenvet táplálnak az ilyen irányú gondolkodással szemben.
Már Tiberius sem állhatta ki a bölcsészeket. Néró (66-ban) elűzte ezeket az alkalmatlan embereket, akiknek jelenléte örökös szemre
hányás volt az ő élete ellen.4 Vespasián (74-ben) sokkal okosabb volt, hogysem igy cselekedjék. Az ő fiatal dynastiáját naponként bontogatta a republicanus szellem, melyet a stoicismus tartott fenn.
O tehát pusztán a védelemre szorítkozott s óvintézkedésekhez nyúlt az ő leghalálosabb ellenségei ellen.
Domitiannak ahhoz, hogy a tudósok üldözésére adja fejét, egyedül saját gonoszságára volt szüksége. Az olvasott embereket már korán kezdte el gyűlölni,5 minden gondolat hallgatólagos el
ítélése volt az ő bűneinek és középszerűségének. Utóbb nem tudta már fékezni magát. A senatusnak egy határozata kiűzte a bölcsészeket Rómából és Itáliából.8 Epictét, Dió Chrysostomos, Artemidoros
el-1 Manuel. c. 1, 5, 21, 53. stb.
2 Apolog. 5.
2 Maternus példája. Dió Cass. EXVII. 12. Olv. főleg Philostrat. Apollo- nius élete.
4 Ez nem szabályszerű edictum utján történt, mint Philostrates elhitetni akarná.
6 Plin. Paneg. 95, 1; Tacit. Agric. 2.
6 Dió Cass. LXVII. 13; Tacit. Agric. 2; Sueton Dóm. 10; Plin. Levelek III. 11; Paneg. 47; Aulus Gellius XV. 11; Arrián Emlék E pictélrö l IV. 1; Lu
cián Peregrinus 4, 18; Philostrat. Apoll. VII. 1, 4; A sophist élete 1, 7; Suidas e szónál; Dometianos; Euseb. Chron. Domit. 9. és 13. éve. Azon nézet, hogy a bölcsészeket kétizben űzték volna ki, Eusebius tévedésén alapszik.
távoztak. A bátor Sulpicia1 felmerte emelni szavát a számüzöttek érdekében és jóslatszerü fenyegetéseket mert intézni Domitianhoz.
Plinius csoda által kerülte ki a vérpadot, melyet műveltsége és erénye révén kiérdemelt.2 Az O c t a v i a darab, melyet e tájt Írtak, a méltat
lanság és a kétségbeesés éles hangján tör ki a helyzet ellen:3 Űrbe est nostra mitior Aulis,
E t Taurorum barbara tellus:
Hospitis illic caede litatur Numen superum; cívis gaudet
Roma cruore.
Nincs abban csodálni való, hogy ez iszonyatos dühöngések csapása a zsidókra és a keresztyénekre pattant vissza. Egy körül
mény kikerülhetlentié tette a harczot: Domitian ugyanis, Caligulának őrültségét utánozva, isteni tiszteletre vágyott. A Capitolra vezető uton egész nyájakat hajtottak fel, hogy feláldoztassanak; a császári iroda kiadványainak élén e formula állott: D o t n i n u s et D e u s n o s té r .4 Olvassuk csak el azt az émelyítő élőbeszédet, melylyel az akkori idők egyik legjobb szellemi ereje, Quintilián vezeti be köteteit másodnapra, midőn a Domitiantól adoptált örökösöknek, Flavius Cle- mens fiainak nevelésére nyert megbízást:5 «... És immár, ha a reám ne
hezedő feladat alatt maradnék, ez annyit tenne, mint meg nem érteni a mennyei becsülésekben rejlő tiszteletet. Mily aggódó szorgosságot kell kifejtenem mindenben, hogy a censorok legszentebbjének helyes
lését kinyerjem! Mily figyelmet kell majd tanúsítanom a tanulmá
nyokban, nehogy az ékesszólásban s a többi tudományokban any- nyira kiváló fejedelem várakozásában csalatkozzék! Nincs mit csodál
koznunk azon, hogy a költők, miután segítségül hívták a múzsákat munkájok kezdetén, könyörgő szózatukat megújítják, midőn a nehéz részekhez jutnak el művökben . . . Megfogják tehát bocsátani nekem is, ha segítségül hívom az összes isteneket és első sorban azt, aki kegyesebb hajlamot mutat, mint bármely más istenség tanulmányaink iránt. — Lakozzék tehát bennem a génius, hogy megtudjak felelni azoknak a teendőknek, melyeket reám bíztak; támogasson engem szakadatlanul; tegyen azzá, aminek tartottak.® .
1 Satira Wertisdorfnál stb.
s Plin. Lev. III. 11; VII. 27; Paneg. 95.
8 Utolsó vers.
4 Sueton Dow. 13; Dió Cass. LXVII. 16; Plin. Paneg. 11; sz. Jeromos Krón. Dóm. 6. éve; Aurél. Viktor Caes. XI. 2; Oros. VII. 10; Philostrates Ápol/. VII. 24, 32.
5 Quintil. Insl. orat. IV. praef.
íme ilyen hangot használ egy «istenfélő» ember e korszakban.
Domitian, mint minden hypokrita fejedelem, a régi cultusoknak szigorú fentartójaként lépett fel.1 E szó i m p i e t a s főleg az ő uralkodásától kezdve nyert általában politikai jelentőséget2 és felségsértés számba ment. A vallási közönyösség és a zsarnokság e réven elérkezett ahhoz a ponthoz, hogy a császár az egyedüli isten, akinek fenségét félték. Szeretni a császárt, iníe ez a vallásosság; gyanúsítva lenni ellenzékieskedéssel avagy csupán közönynyel, ime ez az istentelenség.
Es ne higyjük, hogy a szó ennek folytán elvesztette volna vallási értelmét. A császár szeretete, tényleg egy oly szent rhetorikának tiszteletteljes adoptiojával járt karöltve, melyet egyetlen józan ember sem vehetett komolyan. Forradalmár volt, aki nem hajtott térdet e képtelenségek előtt, melyek az államszolgálat routinjához tartoztak a forradalmár pedig: istentelen. A császárság e réven olyas ortho- doxiához, hivatalos pedagógiához érkezett el, mint China. Elfogadni azt, amit a császár akart és pedig olyan látszólagos lo y a lism u ssa l, minőt az angolok mutatnak fejedelmük és egyházuk iránt, ime ezt nevezték re lig ió -n ak 8 s ez az, ami a p i u s czimet szerezte meg az embernek.
Ily szellemi helyzetben és nyelv használata mellett a zsidó és a keresztyén monotheismusnak úgy kellett feltűnnie, mint a leg
nagyobb istentelenségnek. A zsidó és a keresztyén vallás egy leg
felsőbb Istent imádott, melynek cultusa némileg a profán Isten rovására elkövetett lopás. Imádni Istent, annyit tett, mint vetélytár- sat állítani oda a császárnak; imádni más isteneket azokon kívül, kiknek törvényes védura a császár, még gonoszabb sértés számba ment. A keresztyéneknek, vagy inkább az istenfélő zsidóknak meg volt az a szokásuk, hogy elhaladtukban a templomok előtt,4 többé kevésbbé látszó jellel fejezték ki tiltakozásukat; a csókvetést legalább teljesen elhagyták, melylyel a vallásos pogányok éltek, ha valamely szent épület előtt haladtak el.5 A keresztyénség, az ő kosmopolita
' Sueton Dóm. 4, 15; Martial VI. 10; VIII. 80; Dió Cassius LXVII. 1 Philostr. Ápolt. VII. 24; VIII. 25. Innen eredt épugy, mint kegyetlenségéből szigora a Vestales iránt. Sueton Domitidn 8. Plin. Epist. IV. 11; Philostratos Ápolt. VII. 6.
4 Ifj. Plin. Epist. I. 5; Pietas, Quintiliánnál (III. VII. 2), ama gond, mely Domitiánnál egy templom építésre irányult a gens. Flavia részére. L. asebeia Philostratesnél, Apollonius IV. XLIV. 1.
a Quintilián Instit. IV. praef. Olv. iőleg III. c. VII. hogy fogalmunk lehessen ama hihetetlen együgyüségekről, melyeknek betartását e kiválóan becsületes ember kívánja.
4 H ói néous mén hapantas aparnésontai idontes. Carm. sió. IV. 26; Minuc Félix 8.
6 Apu^ej De magia 56. Plin. H. N. XVIII. 2.
és forradalmi elvével nagyon reá szolgált e czimekre: «az istenek
nek, a császároknak, a törvényeknek, a szokásoknak, az egész ter
mészetnek ellensége.*1 A legjobb császárok sem fognak tudni ki
bontakozni mindig e sophismából és tudtokon, majdnem akaratukon kívül hitüldözőkké lesznek. Egy korlátolt és gonosz lélek, a minő Domitiánban lakozott, bizonyos pedantismussal és gyönyörrel vált azzá.
A római politika a vallási törvényhozás terén alapvető külömb- ségnek hódolt mindig. Hogy a provinciális ember saját vallását gyakorolja otthon a proselytismus szelleme nélkül, ebben a római államférfiak mi bajt sem láttak. Ha ugyan ez a vidéki ember Italiában s főleg Rómában akarta gyakorolni cultusát, a dolog már kényesebb alakot öltött; az igazi rómainak szemeit bántották e bizar szertar
tások és az időről-időre ismétlődő rendőri beavatkozások, hogy el
söpörjék azt, a mit ezek az aristokraták becstelenségnek tartottak. Az idegen vallások különben nagy vonzerőt gyakoroltak az alsó nép
osztályra, Ugy, hogy ez áramlat elé gátat vetni mintegy állami szük
ségességnek látszott. De a helyzetet egyszerre súlyossá tette az, hogy római polgárok, előkelő emberek otthagyták Róma vallását s e keleti babonaságokat követték. Ez már állami bűntett volt. A rómain nyugodott még mindig a birodalom. Már pedig a római csak is a római vallással volt teljes; reá nézve, ha valamely idegen cultushoz csapott át, e tény honárulás volt. Egy római polgár sohasem avat
hatta be magát a druidismusba.2 Domitian, aki a latin Istenek cul- tusának újjá alakítójaként kívánt szerepelni,8 nem szalajthatott el egy ily kitűnő alkalmat legfőbb öröme érdekében, mely a büntetés
ben állott.
Tudjuk egész bizonyossággal, hogy igen számosán, akik a zsidó szokásokat követték (a keresztyéneket sűrűn sorozták ez osztály közé), az istentelenség, vagy az atheismus czime alatt4 kerültek a bírói
1 Tertullian, Apolog. 2.
2 Sueton, Claud. 25.
8 L. fent.
4 Dió Cassius EXVII. 14; Brettius vagy Bruttius (?), kit Euseb. idéz Krőn. p. 160—163, kiad. Schaene; Meliton Euseb. H ..E . IV. XXVI. 9; Hege- sippos Eus. H. E. III. XX. 7; Tértül. Ápol. 5; Eactant. De m órt. persec. eh. 3;
Euseb. H. E. III. 17, 18, 19, 20. R.; Theodoret De cura graec. aff. serm. IX. r.
(IV. p. 611—612. Paris, 1642.,) Sulp. Sev. II. 31; Oros. VII. 10. Cliron. pasc. p.
250. Paris, 1688. Mi azt hisszük, hogy római Kelemen levelének e kezdő sza
vai: Dia tas aiphnidious k a i epaliéions genomenas hémin syiiiphoras k a i periptő- seis. (Ad Cor. I. 1. r.) a Domitián alatti hitüldözésre vonatkoznak. H. össze Bryennei Philothéus kiadásában a p. 104, 105, 107. újabban felfedezett részeket.
Pliniusnak sorai (Epist. X. XCVII. 6.) az apostasiákról, melyek húsz évvel megelőzőleg játszódtak le és ál Hermas utalásai (Vis. II. 3; IV. 3.) szintén a Domitián alatti hitüldözésre vonatkoznak.
szék elé.1 Miként Néró alatt, úgy ezúttal is merő rágalmak valá- nak e vádak, talán a hamis testvérek által emelve, akik a bajt fel
idézték.2 Nehányat halálra ítéltek, másokat száműztek, vagy vagyo
nukat kobozták el. Nehány apostasia is fordult elő.8 A 95-ik esztendő
ben Flavius Clemens volt bizonyára a consul. Consulatusának utolsó napjaiban,4 Domitian hitvány rágalmak alapján5 gyönge gyanú- okból6 vesztőhelyre küldte. E gyanuokok bizonyára politikaiak
• valának; de ürügyül a vallás szolgált. Clemens kétségkívül kevés buzgalmat mutatott a pogány formák iránt, melyet a rómaiaknál minden civilis ügylet igényelt; talán bizonyos elsőrangú szertartás
tól maradt távol. Ez teljesen elég volt arra, hogy Clemens és Flavia Domitilla ellen az istentelenség vádját emeljék. Clemenst halálra ítélték. Flavia Domitillát pedig Pandataria szigetére belebbezték,7 mely már Júliát, Augusztus leányát, Agrippinát, Germanicus nejét, Octaviát, Néró nejét látta kiszállni partjain. E bűnért fizetett meg Domitian a legkegyetlenebbül.8 Domitilla, bármily fokú vonzalmat tanúsított is a keresztyénség iránt, római nő volt. Megbosszulni fér
jét, megmenteni gyermekeit, kik egy képzelgő szörny szeszélyeinek voltak kitéve, tartotta kötelességének. Pandataria szigetéről lépett összeköttetésbe Rómában maradt rabszolgáival és felszabadultjaival, akik teljes odaadással szolgálták.
1 Az im pietas törvényes synonymusa asebeia alheotés; szintén igen közel állott hozzá. Másutt (LXVIII. 1) Dió, a hol Domitian törvényeinek eltörlését mondja el Nerva által, szintén asebeia-1 és ioudaikos bios-t említ. E két vét
ség nyilván egyet jelentett.
2 Meliton Euseb. H. E. IV., XXVI. 9.
3 Plin. 1. c; Rom. Kelem. Epist. 59 R. toús peptókotas (edit. Bryennei Philotheos).
4 Dió bypatevonta-t mond; Sueton: tanlum non in ipso ejus consulatu. A consulatust akkor ritkán viselték hat hónapnál tovább.
6 Sueton Doni. 15; Dió Cass. LXVIII. 14; Philostrat. Apoll. VIII. 25;
Syncella p. 650 (e szavak autós te Klémés hyper Chrislou an aireitai a Syncellá- ból valók s nem Euseb. Krónikájából. H. ö. sz. Jerom. és az arménit) 1. fent.
e Meliton 1. c.
7 Dió Cass. LXVII. 14; v. Tac. Agric. 45. Phylost. Apóit. VIII. 25. rosz- szul értelmezték. Domitián nem rendeli azt, hogy Domitilla három vagy négy nap múlva Clemens halála után egy máshoz menjen férjhez, hanem azt ren
deli, hogy «férjével egyesülni siessen* (kakeinén es andros ph oitan )\ vagyis halálra ítélte őt; az az állítás, mely csakis Philostratesnél fordul elő reá vonatko
zólag, értékkel alig bir. Pandataria ma Ventotene, a Circello és a Miseni hegyfok között. Bruttius, kit Euseb idéz (Cliron. 1. c. Hist. eccl. III. 18) Fla
via Domitillára nézve a deportatio helyéül Pontia szigetét jelöli meg, Pan- datariához közel, ahova Néró, Germanicus fia s Caligula nővérei száműzet
tek. E versiót fogadta el az egyház (sz. Jerom. Epis. Pauiae. opp. IV, 2. p.
672; martyrologia, sz. Nérea és Achilles legendája).
8 Sueton 1. c. Philostr. Apoll. VIII. 25.
A Domitian-féle üldözés összes áldozatai közül névszerint csu
pán egyet ismerünk: Flavius Clemenst. A kormány rossz akarata ugy- látszik, inkább a judaismus vagy a keresztyénség által1 megtánto
ri tott római proselyták ellen fordult, mint a Rómában letelepedett keleti zsidók és keresztyének ellen. Az egyház p r e s b y t e r i vagy e p i s c o p i közül ugylátszik, egysem szenvedett vértanúságot.2 A k i végzett keresztyének közül sem vetettek, ugylátszik, egyet sem a vadállatok elé az amphitheatrumban; mert majdnem mindnyájan a társadalom viszonylag magasabb osztályaihoz tartoztak. Miként Néró alatt, most is Rómában játszódtak le főleg az erőszakos dolgok; de a provinciákban is történtek zaklatások.3 Nehány keresztyén meg- tántorodott s hütelen lett az egyházhoz, ahol egy pillanatra vigaszt találtak ugyan, de ahol keménynek találták a megmaradást. Mások viszont az emberbaráti szeretetnek váltak hőseivé, eladták javaikat, hogy eltartsák a hitvallókat és bilincset tétettek lábaikra, hogy fog
lyokat szabaditsanak ki, akiket az egyházra nézve önönmagoknál drágábbaknak Ítéltek.4
A 95-ik esztendő bizonyára nem volt oly ünnepélyes az egy
házra nézve, mint a 64-iki, fontossága azomban tagadhatlan. Olyan volt az, mint második megszentesitése Rómának. Harminczegy esz
tendei időközben, az embereknek legőrültebbje és leggonoszabbja kezet fogva tört a Jézus egyházának megsemmisítésére s a való
ságban még erősebbé tették azt Ugy annyira, hogy az apologisták egész bátran vethették oda: «A világnak összes szörnyei gyűlöletet okádnak reánk; mi vagyunk tehát az igazak.»
Domitian valószínűleg a zsidó-keresztyének után foganatba vett kutatások révén értesült azon hírekről, melyeket Juda régi dynastiájának még életben levő leszármazóiról suttogtak. Az agadis- ták képzelete, tényleg szabad folyást engedett magának e téren s a figyelem, mely századok óta egyáltalán nem foglalkozott a Dávid családjával, most egész erővel irányult reá.5 Domitian rosszat sejtett és halállal rendelte sújtani azokat, akiket ilyenekül kijelöltek;8 de csakhamar oly embereket jelentettek be neki a jerusalemi régi királyi család állitólagos leszármazóiként, kiknek ártalmatlan volta
1 Á llói es ta tón Joudaiőn eth é exokellontes polloi. Dió Cassius LXVII. 14.
8 Felesleges feljegyezni, hogy az egyházi atyák véleménye sz. Jánosnak Domitián alatt történt száműzetéséről és megpróbáltatásairól azon hibás gon dolatból származik, hogy az Apocalypsis e fejedelem alatti üldözésre vonat
kozik. Kimutattuk bőven, hogy az a Nero alatti üldözéssel függ össze.
3 Erre mutat Plinius Epist. X., XCVII. 6: «non nemo etiam ante viginti.»
4 Rom. Kelemen Ad. Cor. II. 55. R.
6 Derenb. P ó t p. 348. és köv. E- fent.
* Euseb. H. E. III. 19; Krón. Dóm. 14. v. 16. éve.
bizonyára lelohaszthatta irántuk minden gyanúját. Judának, a Jézus testvérének unokái voltak ezek, akik békén éltek ott Batanéában.1 A bizalmatlankodó császár Krisztusnak diadalmas eljöveteléről is hallhatott beszélni; mindez nyugtalanitólag hatott reá. Egy evoca- t u s 2 érkezett meg a szentek felkutatására Syriába; kettőt talált, a császár elé állitották őket. Domitian mindenekelőtt azt kérdezte tőlük:
igaz-e, hogy Dávidnak utódjai. Igennel feleltek. A császár erre élet
módjuk után kérdezősködött. «Kettőnknek, válaszolák, csupán kilencz ezer dénárunk van, mely egyenlő felerészben tulajdonunk. És ezt az értéket nem pénzben bírjuk, hanem földben és pedig harminczkilencz holdat, mely után adót fizetünk és saját kezünk munkájával tartjuk fel magunkat.*3 Ezután megmutatták kérges és vöröses szőrrel fedett kezeiket, melyekről a munka leritt. Domitian kérdéseket inté
zett hozzájok Krisztusról és annak országáról, eljöveteléről, az eljö
vetel idejéről és helyéről. Azzal feleltek, hogy a kérdésben levő or
szág nem e világból való, hanem mennyei, angyali, mely az idők végezésével következik el, midőn Krisztus megjelenik az ő dicsősé
gében, hogy ítéljen elevenek és holtak fölött s kinek kinek a maga cselekedetei szerint mérjen. Domitian ily együgyüségre csak meg
vetéssel felelhetett; szabadon bocsájtatta Jézusnak két másodunoka öcscsét. Ugylátszik, hogy e naiv idealismus teljesen meggyőzte őt a keresztyéuség politikailag ártatlan volta felől s elrendelte, hogy szüntessék be az üldözést ez ábrándozók ellen.4
Bizonyos nyomok ,tényleg, indokolttá teszik a véleményt, hogy Domitian életének vége felé, engedett szigorából.5 E tekintetben azonban mi bizonyosat sem lehet mondani; mert más körülmények ismét amellett tanúskodnak, hogy az egyház helyzete csak is Nerva trónra léptével javult.6 Abban a pillanatban, midőn Kelemen irta
1 Hegesippos Euseb. H. E. III. 19, 20. és 32. Euseb. (19. R.) Ugy hiszi, hogy a feljelentést «bizonyos eretnekek* tették meg; de az általa idézett (20.
R.) Hegesippos szöveg csak határozatlanul szól: edélatoreusan. A 19. r. tőn hairetikón linese egy másik idézete Hegesipposnak a XXXVI. r. 3 és 6 §§-nál, melynek értelmét erőlteti Euseb. Chron. pasc. p. 252.
3 V. Caesar De hello gall. VII. LXV. 5; Sueton, Galba. 10; Dió Cassius XEV. 12.
3 V. Constit. Apóst. II. 63. sz.
4 Hegesippos Eus. H. E. III, XX, 7.
5 Hegesippos 1. e; Tertull. Apoll. 5.
3 Eactant. (De mórt. persec. 3.) és Euseb. (TI. E. III. XX. 10, 11.) igy vélekednek és Alexandriai Kelemen (Euseb. H. E. III. XXIII. 6) is velök tart. Nyom ós körülmény azomban, hogy Dió Cassius szerint (LXVIII. 1.) az asebeid-val vádoltak felmentését és a számüzöttek visszahívását, valamint a türelmi edictumot Nerva adta ki. Ha Juvenal cerdones-e.inek (IV. 153.) van valami szerepük ebben, úgy ez is a mellett bizonyít, hogy a keresztyének ül
dözése csak is a zsarnok halálával szűnt meg.
meg levelét, az üldözés heve, ugylátszik lohadt.1 Mintha az ütközet után lennénk; az elesetteket számlálják, sajnálkoznak azok fölött, akik még börtönben sinylenek; de attól, hogy minden befejeződött volna, még távol állanak; arra kérik Istent: terelje el tőlük a pogányok2 vészteljes szándékait és szabadítsa meg népét azoktól, akik azt igaz- talannl gyűlölik.8
Domitian üldözése kiterjedt a zsidókra és a keresztyénekre egyaránt.4 A flavinsi ház betetőzte ezzel bűneit s az istentelenség legundokabb képviselőjévé vált Israel mindkét ágának a szemében.5 Nem lehetetlen, hogy Josephus is áldozata volt e dynastia utolsó dühöngéseinek, melynek hizelgett. A 93—94. év után nyoma veszett.
A műveket, melyeket 93-ban tervezett, nem irta meg. A 93-ik évvel már vészteljes felhőket tornyositott élete fölé a kornak ostora, a feladók csapata. Két Ízben elkerülte a veszedelmet; azokat, akik be
A műveket, melyeket 93-ban tervezett, nem irta meg. A 93-ik évvel már vészteljes felhőket tornyositott élete fölé a kornak ostora, a feladók csapata. Két Ízben elkerülte a veszedelmet; azokat, akik be