A szovjet rendszer valós természetének felismerése, illetve az ebből fakadó alapvetések átértékelése nemcsak magát a Szovjetuniót, de a keleti blokkot, sőt az egész kommunista világot érintette. Az NSDD 75 a dokumentum B – Geopolitikai területen alcímű – részében, a 3-4-5. pontokban foglalkozott mindezen kérdésekkel.116 Ebből térségünkre, Kelet-Európára vonatkozóan a Szovjet Birodalommal (sic) foglalkozó, 3. pont fogalmaz meg direktívákat. A keleti blokk szempontjából azonban az NSDD 75 nem újdonságot, hanem egy létező politikai gyakorlat, a differenciálás továbbvitelét jelentette, melyet 1982. szeptember 2-án a Reagan adminisztráció is megerősített.
Az Egyesült Államok Kelet-Európa politikája címet viselő, NSDD 54 retrospektíve leszögezi, hogy e politika „a kelet-európai országok irányában folytatott differenciálás továbbvitelét jelenti, mely majd 20 éve az USA politikájának részét képezi”, s hogy ebben “az elsődleges, hosszú távú amerikai cél a szovjet szorítás enyhítése a térségen, ezáltal lehetővé téve a régió majdani reintegrációját az európai nemzetek közösségébe”.117 A differenciálás mibenlétét, illetve annak kritériumait a következő megfogalmazásokból olvashatjuk ki: “[az USA – KJE] a Szovjetunió és a Varsói Szerződés európai államainak, valamint a kelet-európai államok irányában követett politikájában differenciál, a sokszínűséget az adott országokra szabott politikai és gazdasági eszközökkel bátorítva. […] Ezen politikájának végrehajtásában az USA úgy fogja politikai eszköztárát kalibrálni, hogy óvatosan diszkrimináljon azon kormányzatok érdekében […] melyek külpolitikájuk megvalósításában relatív függetlenséget mutatnak a Szovjetuniótól”, vagy „a belső liberalizálás nagyobb fokát mutatják”, és „igyekeznek a pluralizmus illetve a decentralizáció egy bizonyos fokát elérni, ideértve az egyre inkább szabadpiacon alapuló gazdaságot”. A direktívában folytatólag az is
116 Az 1. pont foglalkozik az ún. ipari demokráciákkal, a 2. a harmadik világ országaival, a 3. pontban négy alpont is szerepel: az a a fent szó szerint ismertetett rész, a b alpont Afganisztánnal, a c Kubával, míg a d a harmadik világbeli szovjet szövetségesekkel foglalkozik. A 4. pont Kínával, az 5. pedig Jugoszláviával kapcsolatban fogalmaz meg irányelveket. http://ftp.fas.org/irp/offdocs/nsdd/nsdd-075.htm
117 Az NSDD 54 kifejezetten a kelet-európai VSZ országokra koncentrál (egyenként, tételesen említve azokat);
kiegészítésben fejtve ki, hogy a Jugoszláviával kapcsolatos amerikai politikai irányvonal meghatározására majd egy külön direktívában kerül sor; illetve, hogy Albánia az USA számára ekkor minden jelentőséget nélkülözött.
http://www.fas.org/irp/offdocs/nsdd/nsdd-54.pdf
33
szerepel, hogy azon kelet-európai országokat, melyek minderre nem hajlandóak, „éppúgy kell kezelni, mint magát a Szovjetuniót”.118
Az Egyesült Államok differenciálási politikájának céljait részletezve (és szó szerint) a az alábbiakban határozta meg a direktíva: a liberálisabb trendek erősítése a régióban; az emberi és polgári jogok további erősítése a kelet-európai országokban; újra megerősíteni ezen országok polgárainak nyugatbarát orientációját; csökkenteni gazdasági és politikai függésüket a Szovjetuniótól, s lehetővé tenni együttműködésüket Nyugat-Európa szabad nemzeteivel;
aláásni a Varsói Szerződés katonai képességeit; bátorítani gazdaságuk szabadpiac orientált fejlődését, és a független szakszervezetek működését.119 A differenciálás megvalósításának eszközei két főbb csoportba sorolhatók: egyrészt gazdasági, másrészt kulturális és politikai instrumentumok jelennek meg – hol bilaterális, hol multilaterális szinten. Az NSDD 54-ben kifejtett sorrendjükben: MFN státusz; hitelpolitika; IMF tagság; adósság átütemezés;
technológia transzfer és exportkorlátozások (főként a COCOM-on keresztül); kulturális és oktatási csereprogramok; tudományos együttműködés; magas szintű találkozók és egyeztetések; a nemzetközi szervezetekben való fellépés/állásfoglalás (főként a differenciálás negatív megvalósulásaként); a kelet-európai követségekre és konzulátusokra vonatkozó megszorítások és korlátozások. A kapcsolódó részben expressis verbis szerepel, hogy: „A jutalmat ki kell érdemelni. S ehhez hozzátartozik az is, hogy jutalmainkat úgy fogjuk kialakítani, hogy abból a Szovjetunió számára a legkevesebb haszon származzon.”120
Mindezen gondolatok jóval summásabbak, ugyanakkor talán hangsúlyosabbak is az alig négy hónappal később hatályba lépett NSDD 75-ben. Az eredeti dokumentum szerkezetét megtartva itt:
„3. A Szovjet Birodalom
Belülről jónéhány jelentős gyengéje és sebezhető pontja van a Szovjet Birodalomnak, melyet az USA-nak ki kell használnia. Ahol csak lehetséges, az amerikai politikának keresnie és bátorítnia kell a szovjet szövetségeseket, hogy eltávolodjanak Moszkva külpolitikájától, és a demokratizálódás útjára lépjenek belső ügyeikben.
118 uo.
119 uo.
120 uo.
34
a, Kelet-Európa: Az elsőszámú amerikai célkitűzés Kelet-Európában, hogy Moszkva szorítását enyhítse a régión, mindeközben előmozdítva az emberi jogok ügyét az egyes kelet-európai országokban. Az USA e célkitűzése megvalósítható, ha óvatosan [pozitívan – KJE]
diszkriminál azon országok érdekében, melyek relatív függetlenséget mutatnak Moszkva külpolitikájától, vagy a belső liberalizálás nagyobb fokát mutatják. Az amerikai politikának világossá kell tennie, hogy azok a kelet-európai országok, melyek visszafordítják a liberalizációs folyamatokat, vagy külpolitikájukban elfordulnak önálló álláspontjuktól, jelentős árat fognak fizetni [mindezért – KJE] az Egyesült Államokkal való kapcsolataikban.”121
A differenciálás tehát alapvetően a keleti blokk államait célozta, melyben az Egyesült Államok az adott ország külső illetve belső liberalizáltságának fokát, illetve arra való hajlandóságát bírálta el egyénileg, melynek tükrében azután jutalmak és büntetések rendszerét alkalmazta. A MOL KÜM TÜK USA anyagából rendszeresen visszaköszönő washingtoni politika azonban minden kontinuitása mellet is eltérő jelentőséggel bír, ha az NSDD 75 előtt, s ha az után helyezzük kontextusba. Az NSDD 54-ben részletesen leírt külpolitikai irányvonal már évtizedek óta létezett, önálló entitásként, kimondatlanul, de gyakorlatilag a détente-hoz kapcsolódva, az USA regionális politikájaként. Az NSDD 75-ben azonban egyértelműen a Szovjetuniót és a szovjet érdekszférát együtt, globálisan érintő amerikai külpolitika konzisztens részeként jelenik meg, a Moszkva irányában tudatosan vállalt konfrontációs politika ellenére. Az NSDD 75-ben lefektetett direktívák – pontosabban azoknak a napi politika szintjén való megvalósulása – így nemcsak a két szuperhatalmat, de a hidegháború minden más szereplőjét is újrapozícionálta, s ennek, az elkövetkező években, a magyar külpolitika is egyre inkább tudatában volt.
Hogy a sokszor meglehetősen pontos értesülésekkel bíró magyar külügy, mely rendszeresen kapott tájékoztatást a szovjetektől (áttételesen a KGB-től), konkrét formájukban tudott-e a fenti NSDD-k létezéséről, a levéltári anyagból adekvát módon nem rekonstruálható.
Részinformációkkal azonban egészen bizonyosan rendelkeztek. Petrán János washingtoni nagykövet 1982. november 19-i jelentésében ez áll: „Külügyminisztériumi és Fehér Ház-i források szerint a dokumentum megerősítette, az Egyesült Államok Kelet-Európát nem egységes ’blokként’ kezeli, hanem a kapcsolatokat országonként megvizsgálva fogja
121 uo.
35
fejleszteni. Ezen ’pozitív differenciálás’ alapja a kérdéses ország belpolitikai, gazdasági és külpolitikai fejlődésének nyitottsága…, együttműködési készségük mértéke.”122
Petrán jelentése gyakorlatilag az NSDD 54 iniciatíváit, illetve NSDD 75 3. pontjának
„a” részében megfogalmazottakat visszhangozza. A nagyköveti jelentés szerint a döntés az NDK-ra, Csehszlovákiára, Magyarországra, Lengyelországra, Romániára és Bulgáriára vonatkozott – azaz Kelet-Európára. A jelentésben az is szerepel, hogy mindez, több minisztérium bevonása, és az ellentétes nézetek egyeztetése után, a Nemzetbiztonsági Tanácsban dőlt el.123 Ez utóbbi kijelentés Richard Pipes memoárja alapján az NSDD 75-re kellett vonatkozzon, ami egyben azt is jelenti, hogy magyar részről gyakorlatilag megszületése pillanatától rendelkeztek részinformációkkal az NSDD 75-ről, még ha annak teljes spektrumát, szándékait és céljait nem is ismerték. Az NSDD 75, s vele együtt differenciálás jutalmai és büntetései ugyanakkor hamarosan külpolitikai realitássá váltak, újraírva az USA kelet-európai kapcsolatait, évekre meghatározva a magyar–amerikai kapcsolatok mozgásterét és lehetőségeit.
Amerikai részről – a State Department hivatásos külügyéreitől éppúgy, mint az elnök nemzetbiztonsági tanácsadóitól, vagy a szenátus tagjaitól és a kongresszusi képviselőktől124 – a keleti blokk országai közül az 1980-as éveket megelőzően két ország részesült kiemelt figyelemben: Lengyelország (Varsó gyakorlatilag a kezdetektől), és Románia, Ceauşescu 1968-as állásfoglalását követően.125 Velük szemben Magyarország csak a hetvenes évek legvégétől, majd még inkább a nyolcvanas évek elejétől számíthatott hasonlóan kitüntetett figyelemre. A nyolcvanas években azután e három ország önmagában való, illetve egymáshoz viszonyított megítélése folyamatosan változott, éppen a differenciálás jegyében. A román diktátor, Nicolae Ceauşescu rendszere, mely a korszak elején a legkedvezőbb pozíciókkal bírt, fokozatosan diszkreditálódott, végül pedig teljesen szembekerült a washingtoni vezetéssel. A lengyel Wojciech Jaruzelski az 1981-es katonai hatalomátvételt követő években parvenünek számított, és vele szemben az amerikaiak egyértelműen a Lech Wałęsa féle Szolidaritást támogatták; igaz, a nyolcvanas évek második felében felélénkült a hivatalos amerikai–lengyel
122 MOL KÜM TÜK 4-10 006458
123 uo.
124 Ugyanilyen figyelemben részesült Kína és Jugoszlávia is, ám előbbi a szovjet és kelet-európai mintától teljesen eltérő módon fejlődött Ázsiában; míg utóbbi – rendszerétől és elhelyezkedésétől függetlenül – különutasnak számított, és sosem tartozott a szovjet szatellitek közé.
125 A szovjet részről de facto frontállamnak számító Lengyelországgal való kapcsolatok amerikai részről két szempontból voltak fontosak: egyrészt a keleti blokk legnagyobb területű, és legnépesebb országáról volt szó;
másrészt a nagyszámú, amerikai lengyel emigráns szavazatai miatt. Ceauşescu az 1968-as csehszlovákiai bevonulás nyilvános kritikájával hívta fel magára a figyelmet, s innentől a román politikát, legalábbis a román külpolitikát is különutasnak tekintették az USA-ban.
36
párbeszéd, melyet ezután bizonyos fokú együttműködés jellemzett. A fenti példáktól eltérően a magyar–amerikai viszony Kádár János, majd Grósz Károly vezetése idején is töretlen fejlődést mutatott; sőt 1988-ban Grósz júliusi amerikai látogatásával a kétoldalú kapcsolatokat immár a legmagasabb szintre emelték. A differenciálás politikai gyakorlata tehát egyértelműen Magyarország számára volt a legkedvezőbb.
37
VI. A kezdetek és az újrakezdés – Az MNK és az USA kapcsolatai 1978