3. TAFFANEL ÉS ZENESZERZŐ KORTÁRSAI
3.4. Charles-Marie Widor: Suite Op. 34
Az egyik legjelentősebb, a romantikus fuvolairodalmat bővítő kamaraművet, Widor Op. 34-es Suite-jét szintén a világhírű francia fuvolaművész, Paul Taffanel számára írta szerzője. Bemutatójára 1884 áprilisában, első kiadására pedig 1898-ban került sor.
A híres orgonaművész, zeneszerző, ragyogó improvizátor, J. S. Bach műveinek kiváló előadója, Charles-Marie Widor orgonakészítő családba1 született Lyonban, 1844-ben.2Az első zenei instrukciókat édesapjától, François-Charles Widortól kapta;
az ő közeli barátja, a híres orgonakészítő Aristide Cavaillé-Coll3 tanácsára és ajánlásával 1863-tól Brüsszelben képezte tovább magát Jacques-Nicolas Lemmens4 tanítványaként. Lemmens megismertette francia tanítványát J. S. Bach műveinek tradicionális német előadásmódjával. A Grove lexikon szerint Lemmens tanítása ̶ mesterein keresztül ̶ közvetlenül Bachig visszavezethető.5 Lemmens Breslauban Adolf Friedrich Hessénél tanult, Hesse Christian Heinrich Rincknél, Rinck pedig Johann Christian Kittelnél, aki J. S. Bach egyik utolsó tanítványa volt. Widor Bach hagyományos német interpretációját tehát biztos forrásból tanulta, és így adhatta később tovább a franciáknak.
Widort már 1870-ben, 25 évesen kinevezték a párizsi Saint-Sulpice6 templom orgonistájának. Ez az állás akkoriban a legkiválóbb lehetőséget jelentette egy francia orgonaművész számára.7 Emellett a párizsi Conservatoire orgona- (1891-1896), majd zeneszerzés-professzora (1896-1905) lett. Nagy megtiszteltetést jelentett Widor számára, hogy César Franck halála után őt nevezték ki a párizsi Conservatoire orgonatanárává, annak ellenére, hogy ő maga nem ebben az intézményben végzett, és így nem szerzett első díjat (premier prix) az intézmény vizsgáján. A Konzervatórium
1 Widor apai nagyapja magyar származású orgonakészítő volt. Forrás: Grove Music Online
2 Ugyanabban az évben, mint Paul Taffanel.
3 Aristide Cavaillé-Coll (1811-1899) francia orgonaépítő, akusztikus, tudós és feltaláló, a francia romantikus orgonaépítés legjelentősebb alakja.
4 Jacques-Nicolas Lemmens (1823-1881) (Jaak Nikolaas Lemmens) belga orgonista, a brüsszeli Conservatoire orgonatanára, J. S. Bach műveinek hű tolmácsolója.
5 Forrás: Grove Music Online
6 A Saint-Sulpice Párizs második legnagyobb temploma a Notre-Dame után. A François-Henri Clicquot által épített monumentális méretű orgonáját 1862-ben Aristide Cavaillé-Coll tervei, újításai alapján építették újjá.
7 Widor 64 éven keresztül volt a Saint-Sulpice orgonistája.
10.18132/LFZE.2015.9
CHARLES-MARIE WIDOR: SUITE OP. 34 89
orgonaosztályának életébe is nagy változást hozott Widor tanítása, aki különös hangsúlyt fektetett Bach műveinek hagyományos előadására. Tanítványai közé tartozott Charles Tournemire és Louis Vierne, később pedig a zeneszerzéstanszakon Arthur Honegger, Edgard Varèse, Darius Milhaud, Marcel Dupré és Albert Schweitzer.
Widor fő művei az Orgonaszimfóniák (ezek közül is legismertebb és legtöbbet játszott az 5. számú, főleg annak záró tétele, a Toccata), melyeket Cavaillé-Coll orgonáira írt, kihasználva azok új hangzáslehetőségeit (melegebb hangzás, széles dinamikai skála, árnyaltabb crescendók és diminuendók). Ily módon csatlakozott ahhoz az irányzathoz, melyet Liszt és Reger neve fémjelez, akik szimfonikus módon használták „a hangszerek királynőjét”. Widor tehát főleg saját hangszerére, az orgonára komponált, így meglepő egy fuvola-zongoradarab az életművében. A Suite-ben is jelentősen érezhető a zongoraszólam orgonaszerűsége.
A mű címe – hossza és 4 tételes formája alapján – lehetne Sonata is, de Widor valószínűleg azért adta inkább a Suite címet fuvola-zongoradarabjának, mert hiányzik belőle a szonátára jellemző, kezdő Allegro tétel és a jól felismerhető szonátaforma is. Ebben különbözik Carl Reinecke egy évvel előbb, 1883-ban komponált Op. 67-es Undine szonátájától,8 melynek első tétele tipikus szonátaallegro. Widornál továbbá a tételek inkább különálló karakterdarabok füzéreként kapcsolódnak egymáshoz, nem egy nagyívű drámai építmény részeiként.
A Suite első tétele (Moderato) kis bevezetéssel, a zongora, majd a fuvolaszólam felkiáltásával indul, ami nem más, mint a szigorúan vett témafej: fellépő szeptim, lelépő szekund. Ebből a megtört skálafoszlányból bontakozik ki a lírikus hangvételű c-moll téma, amely már hosszú lehajló skálákat is tartalmaz, és a tétel végén egy kis kadencia után visszatér. A második tétel is hasonlóan mottószerűen indul, és ugyanolyan kérdő jellegű, mint az első tétel kezdete
Ittzés Gergely szerint a Suite négy tétele négy hommage-ként is felfogható, még ha nem is feltétlenül volt ez tudatos szerzői szándék. Az első tétel Brahmsot, a második Mendelssohnt idézi meg. A III. tétel, a Romance egyértelműen Schumann hatása (Fantasiestück klarinétra és Drei Romanzen oboára). Ezt a tételt Widor
8 Taffanel a két művet egyformán szerette, és gyakran műsorra tűzte őket.
10.18132/LFZE.2015.9
VÁMOSI-NAGY ZSUZSA: PAUL TAFFANEL HAGYATÉKA 90
felhasználta Auguste Dorchain Le conte d’avrie című művéhez írt kísérőzenéjéhez. A téma a zenekari változatban is fuvolán szólal meg, de hárfa- és vonóskísérettel, és egyértelműen Paul Taffanel játéka ihlette. A IV. tétel drámai, szenvedélyes, tágítja a fuvola lehetőségeinek határait. Túllépi a szalonzenét: ez a tétel nagyobb koncerttermet kíván. A feszített nyújtott ritmusok és a zongorakezelés Liszt-rapszódiák hatására enged következtetni.
A Suite-et Taffanel 1884. április 10-én mutatta be a Société des instruments à vent egyik koncertjén.
M. Widor fuvolára és zongorára írt Suite-jét Taffanel és Diémer úr adta elő ritkán tapasztalható virtuozitással, és a végén a scherzót - amelyet egészen kivételesen jól játszottak - meg kellett ismételniük… A közönség azon tagjai, akik érdeklődnek az ilyen dolgok iránt, minden bizonnyal meglepődtek a fúvóshangszer-játékosok briliáns hangszíne hallatán. 9
9 Jessica Raposo: „The Second Golden Age”. The Flutist Quarterly XXXVI/3 (2011. Tavasz): 24-29.
26.
10.18132/LFZE.2015.9
91