Bevezetés

A magyar líraértés egyre érzékenyebben ismeri fel a versszövegek önmaguk megalko-tottságára, fikcióstátusára, irodalmiságára utaló, illetve egy ilyen olvasat lehetőségét kínáló szignáljait, mindeddig mégsem született olyan átfogó munka, amely kísérletet tett volna e jelenséget középpontba állító tudományos beszéd fogalmi alapjainak tisztázására, egységes, viszonyítási rendszerként működő terminológiai hátterének megteremtésére. Erre a körül-ményre reflektál Kulcsár-Szabó Zoltán 2007-ben megjelent, munkánk számára számos meg-fontolandó meglátást tartalmazó Metapoétika című tanulmánykötete is, amely már bevezető-jében szóvá teszi az anyag szisztematikus tárgyalásának problémáját, mondván, az extenzív szisztematizáció „a legtöbb esetben az általánosítás gyanús és gyorsléptű eszközeivel igyek-szik elkerülni a poétikai elemzés és – egyáltalán – az olvasás lokális és teoretikus nehézsége-it”.¹⁶³ A terminológiai háttérnek ez a hiánya az oka annak, hogy az interpretációs gyakorlat – többnyire reflektálatlanul – szinonimaként kezeli a különböző elméleti keretek között kidol-gozott és definiált szakkifejezéseket, amelyeknek ezáltal jelentős mértékben csökken az éppen e definiáltságból fakadó kifejezőerejük és egzaktságuk. A fogalmaknak ez a csaknem tetsző-leges felcserélhetősége eredményezi, hogy a kifejezések jelentése nem terjedhet túl az érintett terminusok jelentéseinek közös jegyén, az ’önmagára vonatkoztatottság’ sokféleképpen érthe-tő mozzanatának hangsúlyozásán. A szakszavak tartalmának ilyen mértékű kiterjesztése nyo-mán előálló probléma így nem feltétlenül merül ki a kényelmetlen terminológiai rendezetlen-ségben, hanem – természetesen ezzel összefüggésben – a tárgykörben tett kijelentések értéké-nek inflálódásához is vezethet. Jelen dolgozat sem vállalkozhat arra, hogy e régóta érzékelhe-tő hiányosságot egy – ma már utópikus elképzelésnek bizonyuló – általános érvényű sziszte-matikus modell felállításával megnyugtató módon orvosolja, ám nem mondhat le arról sem, hogy a líraértelmezői gyakorlatban megjelenő, a fent körvonalazott fogalomkörbe vonható kifejezések – önreflexió, önreferencia, autoreferencia, autotextuálitás, ars poetica,

162 NEMES NAGY Ágnes, Jegyzetek a félelemről

163 K^ULCSÁR-S^ZABÓ Zoltán, Metapoétika: Nyelvszemlélet és önprezentáció a modern költészetben, Budapest – Pozsony, Kalligram, 2007, 9. A kötet előszavában felvázolt elképzelés szerint a klasszikus modernséget az „ön-magát tematizáló költemény”, a (történeti) avantgárdot „az önmagával mint tettel egybeeső, performatív nyelvi aktus”, a későmondernséget „az írásos jel mint »chiffre« (Gottfried Benn)”, a modernség utáni lírát pedig a

„megtévesztő tükrözés vagy a nyelv gépszerűségégének effektusai” jellemzik (Vö.: Uo, 12.).

44

zés, öntematizálás, metafikció, poétikai funkció, metalíra, metapoétika, metareflexivitás, ön-prezentáció stb. – összefüggéseit feltárja, valamint eredetüknek, illetve a mögöttük álló teore-tikus megfontolások tisztázásának segítségével megteremtse e terminusok reflektált és ezáltal az olvasásban produktívabb használatának alapjait. Ez az olvasatok árnyaltságában megmu-tatkozó produktivitás tehát előfeltételez egyfajta elméleti tudatosságot, amely hatékony mó-don teszi mozgósíthatóvá a terminusokat definiáló elméletek kontextusában, illetve e gyakran teljesen különböző, sőt olykor egymást kizáró előfeltételezésekre épülő kontextusok ütközte-tésében, párbeszédében rejlő interpretációs potenciált, ezért ezzel egy időben azt az értelmezői attitűdöt is elvárja, amely olvasatát képes kivonni ezen elméletek egyikének kizárólagos hatá-sa alól, és az eltérő irányból induló megközelítések egymást kioltó játéka helyett azokat az adott szöveg minél eredményesebb megértéséhez való hozzájárulásuk mértékében hívja segít-ségül.

Amikor a lírai szöveg önmagára vonatkozásának, önreflexiójának vagy – Kulcsár-Szabó kifejezésével – önprezentációjának¹⁶⁴ elemzését tűzzük ki célul, egy olyan diskurzusba kapcsolódunk be, amelyet véleményünk szerint leginkább az ars poetica, a poétikai funkció, a genette-i metalepszis (beleértve a metalepszis tágabb összefüggéseit adó narratológiai kutatá-sokat is), valamint Paul de Man retorikafogalma körül kiépült elméleti konstrukciók vonzáste-re határoz meg.¹⁶⁵

E fogalmak közül az ars poetica, amely kérdésfeltevésünk szempontjából már pusztán tekintélyes múltja okán is megkerülhetetlen, annyiban feltétlenül kivételnek számít, hogy nem vázolható fel mögé egy olyan teoretikus modell, amely mint egyik kulcsfogalmát definiálja, hanem sokkal inkább egyfajta olvasási hagyományként ragadható meg, mely – bár előfeltevé-seit tekintve számottevő mértékben megváltozott – az e kategóriába sorolt irodalmi művek mindmáig termékeny és érvényes megközelítési módja maradt.¹⁶⁶

Az önmagára visszautaló irodalmi nyelv szempontjából felbecsülhetetlen a hatása Roman Jakobson elképzelésének, melyet Nyelvészet és poétika című tanulmányában¹⁶⁷ fejt ki.

Jakobson vizsgálódásának a „nyelvi művészet differencia specificájára” irányuló kiinduló kérdését egy olyan poétika keretében látja megválaszolhatónak, amelyet hangsúlyozottan a

164 Kulcsár-Szabó Zoltán önprezentáció alatt „azt a szükségszerűen referenciális mozzanatot is tartalmazó reláci-ót” érti, „amelyben a lírai szöveg önmagát mint ilyet értelmezi, megjeleníti vagy kifejezésre juttatja” (Uo, 10.).

165 Aligha lenne tagadható, hogy az imént felsorolt fogalmak kiemelése – ahogyan minden szelekció – szükség-képpen tartalmaz szubjektív mozzanatokat is, és az itt nem tárgyalt gondolatmenetek konklúzióinkat még árnyal-tabbá tehetnék, ám meggyőződésünk, hogy az említett koncepciók preszuppozícióinak vizsgálata és eredményei-nek mérlegelése révén dolgozatunk számára megteremthetjük a fent említett reflektált fogalomhasználat feltét-eleit.

166 Az ars poetica fogalmának lehetséges megközelítéseit, valamint e kategória interpretációs produktivitását a Nemes Nagy Ágnes ars poeticájával foglalkozó fejezetben részletesen tárgyaljuk.

167 Roman J^AKOBSON, Nyelvészet és poétika = U^Ő., Hang–Jel–Vers, Bp., Gondolat, 1972, 229–276.

45

nyelvészet szerves részeként gondol el.¹⁶⁸ Érvelésében emlékeztet, a kommunikáció egyes összetevői a nyelv más-más funkcióit realizálják. Ahogyan például a kontextusra a fatikus funkció vagy a kódra a metanyelvi funkció irányul, úgy a nyelv poétikai funkciója úgy defini-álható, mint „a közleményre mint olyanra való »beállás«, […] koncentráció a közleményre magáért a közleményért”.¹⁶⁹ A szerző a poétikai funkcióval jelölt nyelvi önreflexió domináns voltát¹⁷⁰ az irodalom konstitutív tényezőjeként határozza meg,¹⁷¹ tehát e jelenséget már nem a szöveg tematikus állításaihoz köti, hanem a nyelv olyan teljesítményében ragadja meg, amely más módon ugyan, de szintén hatékony módon járul hozzá a mű jelentésképzéséhez.¹⁷²

A lírai szövegek önreflexív működésének megértésében és tudományos reflexiójában sok szempontból hasznosíthatónak tűnnek a narratológiai kutatások eredményei is, különösen azok a megfigyelések, melyek az elbeszélés rétegeinek elkülönítésére irányulnak, valamint azon eseteket tudatosítják, amikor a narrátor az elbeszélés e kereteinek határait megsérti. Bár különösen körültekintően kell eljárnunk, amikor az epikai művek vizsgálatára kidolgozott módszertant lírai szövegekre vonatkoztatva kívánjuk felhasználni, a Genette metalepszis fo-galma által fémjelzett megfontolások a költemények esetében is megragadhatóvá és megfi-gyelhetővé tehetik a „megszólalás” különböző szintjeinek viszonyrendszerét, valamint az imént említetthez hasonló „határsértéseket” is. Az ebben az összefüggésben rejlő interpretáci-ós lehetőségeket a magyar kritika mindeddig meglehetősen szerény mértékben aknázta ki.¹⁷³ Az e tárgyban napvilágot látott munkák egyike Kálmán C. György 2007-es írása, amely in-kább e probléma felvetésének, mint kidolgozásának tekinthető. A tanulmány szerint a lírában

168 Jakobson érvelése szerint a verbális művészetet vizsgáló poétika helye a verbális szerkezet átfogó tudomá-nyában, a nyelvészetben van. (Vö, JAKOBSON, i. m., 230.)

169 Uo, 239.

170 A szerző következetesen képviseli azt az álláspontot, miszerint a nyelv poétikai funkciója nem csupán a köl-tészet területén lép fel (a fogalmat bevezető klasszikus példáinak egyike sem irodalmi idézet), viszont ott a többi funkció fölé kerekedik.

171 Jakobson e teóriájának tágabb összefüggéseként említhetjük többek között az orosz formalizmus poétikai kutatásainak eredményeit, amelyek dolgozatunk számos pontján szolgálnak termékeny szempontokkal, különö-sen a vers ritmikai aspektusának jelentésképző szerepével összefüggésben.

172 A rím jelentésképző szerepével kapcsolatban például így fogalmaz: „röviden, az egymás utáni tengelyre vetí-tett hangzásbeli egyenértékűség szükségképpen szemantikai egyenértékűséget von maga után” (Kiemelés: U. P.).

173 Mekis D. János tanulmánya, amely abból az előfeltevésből indul ki, hogy „a narratológiai szempontok akár költemények értelmezésében is alkalmazhatók, s nemcsak egyes versek »epikus« vagy »pszeudo-epikus« karak-tere miatt”, Kassák Lajos költői életművének önreflexív alakzatait vizsgálja (MEKIS D. János, Önreflexív alakza-tok Kassák Lajos művészetében: Szemponalakza-tok az életmű narratív vizsgálatához, Literatura, 1999/2, 171-187.).

Hódossy Annamária Shakespeare „metaszonettjeit” feldolgozó monográfiájában (H^ÓDOSSY Annamária, Shakes-peare metaszonettjei, Budapest–Szeged, Gondolat–Pompeji, 2004.) szintén a narratológia eredményeire épít, amennyiben e szövegekben Patricia Waugh metafikció terminusa által jelölt sajátságokat igyekszik tetten érni, amikor Fogarasi György Somlyó György-tanulmányának konklúziójára támaszkodva definiálja a metaszonett fogalmát: „paradigmatikus versformáját állítja elénk, mind tematikus, mind formai szinten. A versben kifejtett poétika így értelemszerűen magán a versen mérettetik meg. Somlyó György Szonett, aranykulcs… című gyűjte-ménye arról tanúskodik, hogy ez a metafikcionalitás korántsem idegen a szonett műfaji hagyományaitól. A szo-nettforma szerzők tömegénél válik fontosabbá, mint a »nyelven túli« világ, így gyakran a szonett saját formai jegyei alkotják a versek tárgyát” (Uo, 7.).

46

megvalósuló metalepszis,¹⁷⁴ melynek legegyszerűbb esete az, hogy „a költészetben szó esik a versről”, ősi toposznak és olyan önreflexív gesztusnak tekinthető, amelynek révén „a befoga-dónak ráirányul a figyelme a megszólaló tevékenységére, s számot kell vetnie ezzel”.¹⁷⁵

E dolgozat interpretációi sokat merítettek abból a nyelv retorikus működésmódját kö-zéppontba állító szemléletmódból, amely Paul de Man gondolatmeneteiben bontakozik ki. E meglátások azokon a pontokon bizonyulnak különösen inspiratívnak, ahol a nyelv szószerinti és figurális működésének összebékíthetetlenségére reflektálva valójában egy olyan, az iroda-lom esetében releváns jelenségre irányítja a figyelmet, amelyet joggal olvashatunk a szöveg önmaga nyelviségére visszautaló önreflexív szignáljaként.¹⁷⁶