B ÉLA PÁRIZSI HÁZASSÁGI AJÁNLATÁNAK TÜKRÖZŐDÉSE A NDREAS C APELLANUSNÁL

A II. Fülöp francia király udvarában élő Andreas Capellanus De Amore című értekezését az udvari sze-relem összefoglalásaként szokás emlegetni, bár a műnek ezt a korábbi szövegkiadások alapján kialakí-tott képét a múlt század második felében többen kétségbe vonták, árnyalták, sőt bizonyos rejtett üzene-teket is tulajdonítottak a szövegnek. Tény azonban, hogy a szerző művében azt a társasági érintkezési formát elemzi, amelyet udvari szerelemnek nevezünk. A traktátus első két könyvében nagy átéléssel áll ki emellett az újfajta viselkedési kultúra mellett, sőt igyekszik megszabni annak kereteit, normáit, a harmadik könyvben viszont a keresztény erkölcs nevében mélységesen elítéli a szerelmi szenvedélyt. A moralizáló hangvételű írás természetszerűleg képet ad a kor társadalmi életének számos jellemzőjéről, de nem tér ki – ugyancsak természetszerűleg – a korabeli köztörténet eseményeire, és a szerző nem igyekszik sem térben, sem időben elhelyezni erkölcsi tanítását. Éppen ezért szembeszökő, hogy példá-zatai sorában előbb egy magyar királyt hoz fel az előnytelen megjelenés mögött rejtőző kiváló erények példájaként, majd később szembeállítja egy hölgy szerényebb hazai életkörülményeit azzal a nem kí-vánt helyzettel, amelyben magyar ezüstökkel bőségesen ellátva idegen uralom alá kényszerülne. Bár a szöveg nem tesz említést a konkrét eseményről, és neveket sem említ, ezt a két utalást már a korai ma-gyarázók is összefüggésbe hozták III. Béla 1186-os párizsi lánykérésével, Capet Margittal kötött házas-ságával. Sőt, ezek az utalások támpontul szolgáltak a traktátus datálásához. A király azonosításánál azonban problémát okozott, hogy III. Béla csontváza alapján kifejezetten délceg megjelenésű ember lehetett, és ezt megerősíti egy angol zarándok leírása is. A különböző nézeteket Eckhardt Sándor igye-kezett összhangba hozni azzal a magyarázatával, amely szerint a francia udvarban a finomabb testfel-építésű férfiakat tartották szépnek. A magyar ezüstök emlegetése pedig arra a kimutatásra vonatkozhat, amelyet a magyar király és a püspökök jövedelmeiről küldtek Párizsba, jóllehet nem minden magyar történész fogadta el azt a feltételezést, miszerint az erre az alkalomra készült volna. Mégis, mindezek az utalások egy olyan műben, amely következetesen távol tart magától minden aktualizálást, együttesen akár bizonyítékul is szolgálhatnak a szóban forgó lista rendeltetésével kapcsolatban. A legfőbb kérdés az, hogy egy effajta traktátus meglehetősen homályos jelzései mennyiben tekinthetők forrásértékűeknek.

A Saint-Denis-ben összeállított Nagy Francia Krónika (Grandes Chroniques de France), tehát a hivatalos történetírás ezt jegyezte fel az 1186. év eseményei so-rában:

„Miközben mindezek történtek, megérkeztek Béla király követei Fülöp királyhoz Franciaországba, mivel Béla király meghallotta, hogy nemrégiben meghalt az ifjú Henrik angol király, annak a nagy Henrik királynak a fia, aki alatt Canterbury-i Szent Tamás mártírhalált szenvedett, felesége pedig, Margit királyné, Fülöp király nővére özvegyen maradt. Ez a hölgy pedig igen nemes származású, hiszen a fran-cia királyok nemzetségéből eredt, jó eszű, istenfélő és szép tulajdonságokban bő-velkedő. S mivel hallott ennek a hölgynek a jó híréről, felettébb óhajtaná, hogy a házasság köteléke kösse vele össze. A követek addig igyekeztek, míg egyenesen Párizsba érkeztek, ahol akkor a király éppen tartózkodott, és illő módon előadták

kérésüket. Amikor a király meghallgatta, mi járatban vannak, kegyesen meghall-gatta a kérést. Mielőtt azonban bármit is válaszolt volna, főurait és főpapjait hívat-ta, hogy megtanácskozza velük ezt a dolgot. Mert az volt a szokása, hogy előbb a nagyurakkal és a prelátusokkal tanácskozza meg mindazt, ami az ország ügyeit érinti. Miután pedig tanácsot tartott, szeretett nővérét, aki korábban angol királyné volt, átadta a követeknek. Nagy tisztelettel övezte a követeket, és ellátta őket ajándékokkal, amint illik. Azok pedig búcsút vettek a királytól és az uraktól, és a hölgyet magukkal vitték urukhoz, Béla királyhoz.”¹

Andreas Capellanus azonban nem történetíró. Leginkább moralistának nevezhet-nénk, akinek a szerelemről írt traktátusát korábban a trubadúrlíra szerelemfelfo-gásának összefoglalójaként, sőt általában a középkori arisztokrácia viselkedés-kultúrájának iránymutatójaként szoktak emlegetni. A műnek ezt az értelmezését a múlt század közepe óta többen kétségbe vonták, és más jelentéstartalmakat is igyekeztek kimutatni a szövegben. Ezzel a problémakörrel most nem kívánok fog-lalkozni. Csakis azokat az utalásokat venném vizsgálat alá, amelyet a szakirodalom már régebben is összefüggésbe hozott a Krónikából idézett eseménnyel.

A De Amore I. könyvében találjuk ezt a két utalást, azokban a dialógusokban, amelyek során egy-egy közember, nemes, majd főrangú úr udvarol különböző társadalmi állású hölgyeknek. A kalmár közeledését az előkelő dáma többek kö-zött azzal utasítja el, hogy a férfinak nincsen finom, lovaghoz illő megjelenése:

„Te magadat a lovagok közé sorozod, holott én nem egy olyan tulajdonságot látok benned, amely árt és ellene szól a lovagságnak. A lovagoknak ugyanis természet-től fogva nyúlánk, izmos lábszára és kicsiny, inkább hosszú mint széles, szinte remekbe szabott lábfeje kell hogy legyen, nálad ellenben azt látom, hogy a lábad szára vaskos, tömzsi, és úgy végződik lenn akár az oszlop, a lábfejed pedig ormót-lan nagy és széle-hossza egy.”²

1 „Tandis comme ces choses avinrent, les messages au roy Bélas vindrent au roy Phelippe en France: car il avoit oï dire que Henry le jeune, roy d’Angleterre, fils au grant roy Henry sous cui saint Thomas de Cantorbie fu martirié, estoit trespassé nouvellement, et que la royne Marguerite sa femme, suer au roy Phelippe, estoit demourée en veufveté, dame si noble comme celle qui estoit descendue de la lignie des roys de France, sage et religieuse et plaine de bonnes mœurs. Et pour la bonne renommée de la dame dont il avoit oï parler, desiroit-il moult qu’elle fust à luy par mariage jointe. Tant expoitèrent les messages qu’il vindrent droit à Paris où le roy estoit adonc, devant luy proposèrent leur pétition moult bellement. Quant le roy oï la cause pourquoy il estoient venus, il reçut le requeste moult débonnairement, mais avant qu’il leur octroyast rien, il manda ses barons et ses prélats, et se conseilla à eux de ceste chose; car il avoit de coustume qu’il se conseillait avant à ses princes et à ses prélats qu’il traitast de nulle besogne du royaume.

Après qu’il se fu conseillé, il livra aux messages sa chière seur qui jadis ot esté royne d’Angleterre. Les messages honnora moult et leur donna tels dons que il appartenoit. Atant prisrent congié au roy et aux barons, si emmenèrent leur dame au roy Bélas leur seigneur.” – Paris,

2 Andreas Capellanus: A szerelemről. Budapest, 2012, p. 51.

Mire ez a közember egy példázattal vág vissza. Először egy itáliai grófról beszél, aki mind külsejére, mind származására nézve kifogástalan, erkölcsei viszont tel-jességgel romlottak.

„Ezzel ellentétben viszont Magyarországon van egy király, akinek vaskos karika-lába van, és a lábfeje olyan széles, mint amilyen hosszú, ormótlan, s ő maga szű-kölködik majd’ minden ékességben. Mivel azonban ragyognak kiváló szép eré-nyei, kiérdemelte, hogy királyi korona ékesítse, és csaknem az egész világ zeng messze hangzó dicséretétől.”³

A második utalást a nemes ember és a nemes asszony párbeszéde tartalmazza. A hölgy el kívánva hárítani a férfi udvarlását, azzal védekezik, hogy egyáltalán nem áhítozik a szerelemre, nem akar belépni Szerelem palotájába, ugyanis

„olyan ez a hely, akár a pokol: hiszen a pokol kapuja minden belépni kívánkozó előtt nyitva áll, ám utána már senki sem hagyhatja azt el. Inkább kívánok tehát hitvány pénzen Franciaországban maradni, és itt tetszésem szerint oda menni, ahová akarok, mint bőséges magyar ezüstökkel megrakottan idegen hatalom alá vettetni, mert ha így sokat is kapunk, végül semmink sincsen.”⁴

Andreas Capellanus személyéről alig tudunk többet, mint amit ő maga elárul az értekezésben. „Andreas aulae regiae capellanus” – így nevezi meg magát a szö-vegben, és érvelései során többször is hivatkozik önmagára mint az udvari szere-lem szakértőjére, hol Andreasként, hol Capellanusként emlegetve önmagát. Claude Buridant, aki 1974-ben közreadott francia fordításának előszavában⁵ összefoglal-ja a kutatások addigi eredményeit, megjegyzi, hogy a korabeli források nem tud-nak ilyen nevű udvari káplánról, csupán egy Andreas nevű cambellanusról, tehát kamarásról tesznek említést. Andreas jelenléte még leginkább a champagne-i grófi udvarban kimutatható: tanúként szerepel a grófnő által kibocsátott egyik oklevélben.⁶ Valószínűleg innét került a királyi udvarba.

Persze van olyan vélemény is, hogy mivel az idézett hely nem jelzi kifejezet-ten, hogy a francia király udvaráról van szó, Andreast esetleg inkább a szerelem királyának – aki a traktátus egyik megjelenített szereplője – udvari papjának kell tekintenünk.⁷ És ha ehhez hozzávesszük azt a feltevést, hogy maga az Andreas

3 Capellanus: A szerelemről, 52.

4 Capellanus: A szerelemről, 71.

5 André le Chapelain: Traité de l’amour courtois. Traduction, introduction et notes par Claude Buridant, Paris, 1974. 7–8.

6 Chapelain: Traité de l’amour courtois, 7.

7 Liebertz-Grün, Ursula: Cím. Mittellateinisches Jahrbuch 22. (1987) 309.

név is csupán a szerző férfiasságára utal, és nem valódi név,⁸ a szerző személyi-sége még inkább a ködbe vész.

A De Amorét a szerző egy Gualterius nevű ifjú barátjának ajánlja (Gualteri venerande amice), akinek kilétét szintén homály fedi. Leginkább az 1165-ben született Gautier de Nemours-ral (Gautier le Jeune) azonosítják,⁹ aki 1190 után élt az udvarban, és a frétevali csatában (1194) elveszett királyi levéltár rekonst-rukciójával szerzett érdemeket. Igaz, hogy a venerandus jelző abban a korban csak a püspököket és a királyi hercegeket illette meg.¹⁰ De miért ne tekinthetnénk ezt a jelzőt nem a veneror ige, hanem egy Venus nevéből képzett képzeletbeli ige participiumának?¹¹ A királyi levéltár 14. században készült katalógusában min-denesetre a De Amore az egyetlen irodalmi műként szerepel. Ez a tény valóban utalhat Gautier de Nemours-ra, és arra, hogy Andreas neki ajánlotta művét. De ez még mindig csak morzsányi bizonyíték amellett, hogy Andreas Fülöp Ágost udvarában élt.

Azok az úrnők, akiket szerelmi tézisei hitelének alátámasztására Andreas fel-sorakoztat, mind a 12. század utolsó évtizedeinek közismert előkelőségei, és egy kivételével a francia királyi családdal rokonságban álló hölgyek.¹² Élükön Aquitániai Eleonórával (1122?–1204), VII. Lajos első feleségével, aki ekkor ugyan már angol királyné volt, de mivel férje, II. Henrik birodalma éppen az ő öröksége révén terjedt ki a Pireneusoktól Skóciáig, Andreas nagyon is joggal hi-vatkozhat rá mint a francia udvari élet jól ismert személyiségére. Egyébként az ő lánya volt Champagne-i Mária (1145–1198), akire Andreas a legtöbbször hivat-kozik traktátusában mint megfellebbezhetetlen tekintélyre. Az ún. szerelmi ítéle-teket hozó hölgyek sorában megjelenő Királynét a szakirodalom Adèle de Champagne-nyal (1140?–1206), Mária grófné férjének testvérével és VII. Lajos harmadik feleségével, Fülöp Ágost anyjával azonosítja. A flandriai grófné, egy másik ítélkező pedig feltehetőleg Elisabeth de Vermandois (1143–1183), Eleo-nóra unokahúga szintén a királyi ház leszármazottja. Az egyetlen, aki nem áll kapcsolatban a dinasztiával, a narbonne-i „Mengarda” (1127–1197), ő viszont a trubadúrlíra hazáját, Okszitániát képviseli.

8 Kőszeghy Péter az idézett magyar nyelvű Capellanus-kiadás (Capellanus: A szerelemről) utó-szavában, 312–313.

9 Kiadók (éds.): Dictionnaire des lettres françaises. Le Moyen Age. Paris, 1992. oldalszám;

Chapelain: Traité de l’amour courtois, 60.

10 Trojel, Middelalderens Elkovshoffer, p. 105 – idézi Buridant (Chapelain: Traité de l’amour courtois, 15.).

11 Vö. Robertson, D.W. Jr.: The Subject of the „De Amore” of Andreas Capellanus. Modern Philology (1953) 147., 11. jz.: „Andreas employs the expressions «Veneris iacula» and «Veneris

… servituti». There may well be some word play in the epithet «venerande amice» …”.

12 Chapelain: Traité de l’amour courtois, 12–14.

A jelzések alapján tehát biztosra vehetjük, hogy Andreas élt a troyes-i udvar-ban, és objektív írásos bizonyíték híján is feltételezhető, hogy később átkerülhe-tett Fülöp Ágost udvarába.

A De Amore keletkezésének datálása is nehézségek elé állította a filológiát.

Különösen mivel a terminus ad quem egy meglehetősen késői dátum, 1238, ami-kor Albertanus da Brescia említi először a művet. Andreas idézi Champagne-i Mária egy levelét, amelyben ítéletet mond egy szerelmi kérdésben. A levelet Andreas 1174. május 1-ére keltezi, de több mint valószínű, hogy mind a levél, mind a dátum fiktív. Ezért tehát különös jelentőséget kapnak az idézett magyar vonatkozások, mert ha ott valóban III. Béla házassági ajánlatára történik utalás, akkor az közelebb hozhat a mű keletkezési idejének meghatározásához.

Itt viszont abból adódik probléma, hogy Andreas éppen a meg nem nevezett magyar király előnytelen külsejét emeli ki, ellentétbe állítva azt kiváló belső tu-lajdonságaival. Márpedig mint ismeretes, III. Béla, csontváza alapján kifejezetten jó megjelenésű férfi lehetett. De erről tanúskodnak egy Richard nevű londoni za-rándok sorai is, melyek szerint a magyar király „a természet számos adományá-val ékes, délceg termetű, megnyerő arcú férfiú, akinél ha más egyéb nem is, ma-ga a parancsoló arckifejezés előkelősége is nyilvánvalóvá tenné, mennyire méltó az uralkodásra”.¹³

Az ellentmondás kiküszöbölésére egyes kutatók Könyves Kálmánnal,¹⁴ ill. II.

Andrással¹⁵ kísérelték meg azonosítani a szóban forgó királyt. De Andreas Capellanus honnan tudott volna a hetven-nyolcvan évvel korábban élt Könyves Kálmánról? II. András voltaképpen nem zárható ki annak ellenére, hogy külső megjelenését nem ismerjük, uralkodói erényei pedig vitatottak. Ha azonban fi-gyelembe vesszük az utalást a bőséges magyar ezüstökre, ez mégis csak egy há-zassági ajánlattal lehet kapcsolatos. Ismeretes a párizsi Nemzeti Könyvtárban őr-zött kimutatás,¹⁶ amely a magyar király és az ország püspökeinek jövedelmeit so-rolja fel, és amely a magyar történettudomány mérvadó képviselőinek (Kosáry Domokos, Hóman Bálint, Barta Gábor, ifj. Barta János¹⁷) véleménye szerint erre az alkalomra készült.

13 Monumenta Germaniae Historica, Scriptores XXVIII. 200: „vir quidem multiplici naturae dote conditus, statura productior, vultu insignis, cui et si cetera non suppeterent, sola imperiosi vultus elegantia regno dignissima censeretur”.

14 Steiner, Árpád: Speculum IV. (1929) 93.

15 Gaston Paris, Romania 19. (1890) 526., 1. jz.

16 BNF cod.lat. 6238. A vonatkozó rész fordítása: Küffer Béla: A magyar főpapok és a király jöve-delme 1186-ban. Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle (1895) 286–290.

17 A jövedelemjegyzékre összefoglalóan: Ifj. Barta János – Barta Gábor: III. Béla király jövedel-mei. (Megjegyzések középkori uralkodóink bevételeiről). Századok 127. (1993) 413–449.

Eckhardt Sándor 1943-ban megjelent tanulmánykötetében¹⁸ foglalkozik And-reas magyar királyával (Les jambes du roi de Hongrie). Ő azzal kísérli meg áthi-dalni az ellentmondást, hogy feltételezi, III. Béla megjelenése egyszerűen nem felelt meg a francia udvar elképzelésének a férfiszépségről. A magyar király ro-busztus, erőteljes testalkatával szemben a franciák a kifinomultabb vonásokat kedvelték volna. Ez a megoldás sem támadhatatlan, hiszen szubjektív, némileg önkényes feltételezésből indul ki. De persze nem tudhatjuk, Andreas vajon mi-lyen forrásokból értesült annak a bizonyos magyar királynak a megjelenéséről.

Hiszen a Krónika tanúsága szerint III. Béla a kor szokásai szerint nem személye-sen jelent meg Párizsban, és az sem valószínű, aminek lehetőségét Eckhardt megpendíti, hogy Andreas helyet kapott volna a Margitot Magyarországra vivő kíséretben. Egy ilyen utazás tapasztalatainak sokkal konkrétabb formában kellett volna megjelennie a szövegben.

Az idézett utalások viszont felértékelődnek, ha megvizsgáljuk, milyen helyet foglalnak el Andreas szövegében. A moralizáló hangvételű írás természetszerű-leg képet ad a kor társadalmi életének számos jellemzőjéről, de nem tér ki – ugyancsak természetszerűleg – a korabeli köztörténet eseményeire, és a szerző általában nem igyekszik sem térben, sem időben elhelyezni erkölcsi tanítását, magatartási útmutatásait. Egy ilyen értekezés ugyanis általános érvényű maga-tartási normákat kívánt rögzíteni és elfogadottá tenni, minden tér- és időbeli megkötöttség nélkül. Ahogyan a briton lovag történetének végén a Szerelem ki-rálytól azt a parancsot kapja a lovag, hogy a szerelem szabályait valamennyi sze-relmes számára hirdesse ki, és azután ennek a parancsnak megfelelően másolják le és viszik szét a világ minden tájára a szabályokat. Egyáltalán az, hogy francia földön vagyunk, leginkább csak annak a nemes hölgynek a kifakadásából derül ki, aki inkább megmaradna szerényebb körülményei között, mint hogy idegenbe kerülve bővelkedjék magyar ezüstökben.

Az értekezés műfajából adódóan tehát a szerző nem kívánja sem korhoz, sem helyhez kötni mondanivalóját (bár tézisei a mi számunkra nyilvánvalóan kötőd-nek a középkor nyugat-európai udvarainak világához). Az elvont moralizálást persze oldja a párbeszédekkel, oldja a szövegbe szőtt példázatokkal és nem utol-só sorban a szintén üzenetet hordozó történetekkel. Ezek a történetek azonban nem valamely konkrétan megnevezett földrajzi helyen játszódnak, hanem a szer-ző más dimenzióba, a mítosz/álom világába helyezi azokat.

Földrajzi helymegjelölés csupán néhány helyen, és akkor is inkább csak egy-egy szereplő származásának megjelölésére fordul elő. A moralizáló szöveg ter-mészetéből adódó, helytől és időtől történő elvonatkoztatás mellett szembeszökő,

18 Eckhardt, Sándor: De Sicambria à Sans-Souci. Paris, 1943. 113–124.

amikor a szerző eltér ettől az absztrakciótól, és példázatai sorában egy konkrét idegen ország uralkodóját, majd annak az országnak a pénzét említi meg.

Nem lehet ennek más oka, mint a szerző közvetlen élménye, az a személyes benyomás, amelyet ez a diplomáciai aktus keltett benne. Jogos lehet tehát az a feltételezés, hogy az értekezésnek legalább is azt a részét, ahol ezeket az utalá-sokat teszi, vagyis az I. könyv dialógusait az 1186-os követlátogatás közvetlen hatása alatt írta. Talán nem túlzott az a feltételezés sem, hogy Andreas ez idő tájt került a királyi udvarba, ahol újdonságként hatottak rá egy messzi országból ér-kező követség megjelenése és az ezzel kapcsolatos udvari ünnepségek. Maga Claude Buridant is megjegyzi a magyar ezüstök említése kapcsán, hogy a közép-kori szólások igen gyakran állítják ellentétbe a nincstelen szabadságot és a sza-badság feladása árán nyert bőséget, és éppen ezért figyelemre méltó, amikor a szerző nem szokása szerint gnómikus formában idézi a közmondást, hanem ilyen aktuális színt kever a toposzba.¹⁹

Felmerül viszont az a módszertani kérdés, hogy vajon a Krónika szikár tudó-sítását mennyiben egészítheti ki egy merőben nem történeti motivációjú szöveg meglehetősen áttételes híradása. Igyekeztem érzékeltetni azt a nagyfokú bizony-talanságot, amely Andreas Capellanus értekezését körülveszi, és amely szöges ellentétben áll a Krónika tényszerű előadásával. Mégis a dialógusokat olvasva egyértelműen az a benyomásunk támad, hogy

– a francia udvarban közszájon forgott egy bizonyos magyar király uralko-dói kiválósága, bár ahhoz előnytelen külső megjelenést társítottak;

– Magyarországra mint gazdag országra tekintettek még akkor is, ha nem szívesen cserélték volna fel a szerényebb hazai körülményeket ezzel az idegen királysággal, ahol másvalaki akaratának kellett volna engedelmes-kedni;

– és végül Andreas káplán nem tudta kivonni magát az erről az idegen or-szágról folyó udvari beszélgetések hatása alól.

És vajon mi más adhatott okot az ilyenfajta beszélgetésekre, mint a házassági ajánlattal érkező magyar követség és az ajánlat alátámasztására szolgáló jöve-delem-kimutatás. Andreas áttételes híradása kikerekíti az összképet, amelynek minden egyes elemét bizonytalanság lengi körül. Együttesen viszont meggyőző együttessé állnak össze.

19 Eckhardt: De Sicambria à Sans-Souci, 10.

Mert ugyan miért emlegetné fel a francia nemes hölgy a bőséges magyar ezüstöket, amelyekért nem szívesen adná fel otthoni szabadságát, ha Margit ki-rályné dilemmája nem foglalkoztatta volna abban az időben a francia udvart?

(Más kérdés, hogy a „döntéshozókat” valószínűleg kevéssé érdekelték az ilyen

(Más kérdés, hogy a „döntéshozókat” valószínűleg kevéssé érdekelték az ilyen