ANGOL TÖRTÉNELEM , FRANCIA TÖRTÉNETÍRÁS ÉS KERESZTES HADJÁRAT

és a történetírásban

ANGOL TÖRTÉNELEM , FRANCIA TÖRTÉNETÍRÁS ÉS KERESZTES HADJÁRAT

B

URGUNDIAK AZ

A

-D

UNÁN

( 1444–1445 )

Jean (Jehan) de Wavrin lovag (1400 k. – 1472 k.) ugyan elsősorban a történeti munkájáról ismert, ugyanakkor korának egyik jelentős bibliofilje, könyv- és kéziratgyűjtője is volt. Szolgálatai a burgundi és az angol udvarhoz kötötték, történetírói munkásságában megfigyelhető a korszakra jellemző pártos-ság és egy-egy fontosabb kérdés kiemelése. E fő kérdések (török előretörés, huszita eretnekség, aktív zsigmondi egyházpolitika és béketeremtő törekvések) a Magyar Királyságot együttesen is érintették és állították az érdeklődés homlokterébe. A francia történetírás figyelme is ezzel összefüggésben fordult erőteljesebben a kereszténység keleti peremvidékén elhelyezkedő országok – köztük mindenekelőtt Magyarország – irányába. A magyar ügyek – „les affaires de la Hongrie” többszörösen kedvezménye-zettjei voltak ennek a folyamatnak. Már nem csak, mint a „Kelet”, a szent zarándoklat, a „voyage d’Outre-mer” irányában koncentráló érdeklődés „járulékos” elemeként jelentek meg, hanem „saját jo-gon” is, hiszen Magyarország olyan országgá vált, amely a 14. századi dinamikus fejlődésének ered-ményeképp is, mind nagyobb szerepet játszott az európai kereszténység életében. A tanulmány Wavrin munkájának egy fontos epizódját, a burgundi hajóhad al-dunai szereplését (1444–1445) a mű egészé-nek szövegösszefüggésébe helyezve vizsgálja és mutatja be. Megállapítja, hogy a rendelkezik történeti értékkel, még akkor is, ha éppenségel többet árul el a burgund udvarban dívó keresztes ideológiájáról, mint annak gyakorlati megvalósulásáról.

Mielőtt Jean de Wavrin krónikájának részletesebb bemutatásába kezdenénk, fon-tosnak tartjuk röviden fölvázolni azt politikai, nemzetközi politikai, társadalmi és nyelvi kulturális közeget, amelybe a szerző tevékenysége ezer szállal illeszkedik, s amelynek a Wavrin krónika kétségtelenül az egyik legérdekesebb produktuma.

Ahhoz, hogy Wavrin történeti művét a megfelelő kontextusba tudjuk helyezni, röviden bemutatjuk a korabeli történeti irodalom fejlődésének főbb irányait és vál-tozásait. Utalnunk kell azokra az átfogó politikai, politikai-ideológiai változásokra is, amelyek fejlődésére közvetve, vagy közvetlenül hatást gyakoroltak. Egy olyan burgundi történetíróról van szó, aki francia nyelven, prózában írta meg Anglia történetét a „kezdetektől” (tehát a legendás trójai eredettől és Albion-tól) 1461-ig, majd 1469-ig.¹

1 A mű keletkezésének és kapcsolódásainak legrészletesebb bemutatása (mintegy kétszáz oldalon, melyet gazdag jegyzetanyag egészít ki) ma is Wiliam Hardy kiadásának előszavában található.

Hardy, Wiliam (ed.): Croniques et anchiennes istories de la Grant Bretaigne, a present nomme Engleterre. In: Rerum Britannicarum Medii Aevi Scriptores. London, 1864–1891. I–VI. Intro-duction, IX–CCXVII. (RBMS).

Műve ugyan (már csak a számos átvétel miatt is) szorosan illeszkedik a közép-kori francia nyelvű historiográfia corpusába, és azon belül több eredeti vonást is mutat. Mindemellett a 15. századi francia történeti irodalom egyetlen olyan alkotá-sa, amely nem csak sporadikus, vagy egy-egy elszigetelt (jó esetben kissé hosszabb) magyar vonatkozású információt tartalmaz, hanem egy bővebb, összefüggő, koherens, magyar (ill. balkáni és közép-európai) vonatkozású anyagot is megőrzött számunkra.

Bemutatásához több kérdésre kell választ keresnünk: hogyan kapcsolódik Wav-rin munkája a francia nyelvű történetírás folyamatához, amelyik vonulathoz kötődik, mi a helye, mi a funkciója, milyen cél- és feladatrendszerben helyezkedik el, hogyan jelennek meg benne a korabeli főbb franciaországi-burgundiai/német-alföldi-angliai események, vagy éppen az egész kereszténységet érintő általános problémák, ill. hogy melyek a mű legfontosabb érdemei, milyen a mű forrásértéke?

Ahhoz, hogy ezekre a kérdésekre választ kapjunk, nagyon röviden át kell tekin-tenünk a korabeli francia történetírás helyzetét, fejlődési irányait, funkcióit és a hatalomhoz, ill. a hatalom céljaihoz való viszonyát.

Wavrin műve a 15. századi francia-burgundi történetírás egyik legfontosabb alkotása. Lássuk tehát először röviden azt a közeget, amibe illeszkedik, a francia nyelvű történeti irodalom helyzetét, amely a 14. század fordulójára jelentős vál-tozásokon ment keresztül. Ennek a folyamatnak több egymással összefüggő jellem-ző vonása és következménye van.² Ideológia, politikai propaganda, téma, műfaj, hagyományok, módszer nyelv és nyelvezet. Ha a nyelvvel kezdjük, elmondhatjuk, hogy döntő áttörés következett be a latin nyelvű történetírásról a francia nyelvű történetírás javára. Mintegy két évszázados folyamat eredményeképp ekkorra ke-rültek végérvényesen előtérbe és váltak uralkodóvá a francia nyelven írott történeti munkák, az átfogó, egy-egy ország történetét bemutató nagy feldolgozások mellett sorra jelentek meg a különböző fejedelmi központok – és a hozzá kapcsolódó territoriális fejedelmek – népnyelven írott történetei és krónikái.³

2 Összefoglalva: Csernus, Sándor: Mutation de l’historiographie française et élargissement de son horizon au quinzième siècle: „Les affaires de Hongrie”. Acta Universitatis Szegediensis de Attila József Nomminatae, Acta Historica, LXXVI. (1983) 11–23; A folyamat átfogóbb bemutatására:

Uő.: A francia nyelvű történetírás és Magyarország (13–15. század). Budapest, 1999. 11–33.

3 Ezt a folyamatot kissé lassította, de igazán meg nem akasztotta a reneszánsz és humanizmus francia területeken is mindinkább kibontakozó hatása, mely általában véve együtt járt a latin nyelv ismételt felértékelődésével is. Pintoin mester, aki a Saint-Denis-ben írott krónikát folytatta a századforduló idején, még a középkori egyházi-királyi történetírói latin hagyományokat követ-te, a pár évtizeddel később alkotó Thomas Basin (Basinus) már latinul író humanista történetíró.

A folyamatot azonban legjobban a kor egyik legjelentősebb történetíró-politikai gondolkodó személyiségének esete illusztrálja: Philippe de Commynes nagysikerű munkája valójában egy latin nyelven megírandó történeti munka francia nyelven lediktált előkészítő segédanyagának készült. Míg azonban a latin nyelvű változat soha nem született meg, addig Commynes XI. La-josról írott Mémoires-jai igazi „bestsellerré” váltak, számos fordításuk (köztük latin is …) és sok

A történetírás tehát követte a hatalmi centrumok mozgását és sokasodását, fo-kozatosan a fejedelmi udvarokba költözött és hozzájárult a territoriális fejedelmek erősödő hatalmának megszilárdításához, hatalmuk történeti-ideológiai alapvetésé-nek megteremtéséhez. Ez a történetírás már jóval szélesebb közönséget céloz meg, sokkal inkább a „közvéleménynek” szól (amelynek születését sokan a százéves há-ború harcaihoz, ill. pártharcaihoz kötik): elmondhatjuk itt is, hogy történetírás és hatalom egyre kiválóbban egészítették ki, „hozták helyzetbe” egymást.⁴

Megállapíthatjuk azt is, hogy ez a történetírás pártosabb (és gyakran harcosabb is), mint valaha volt. Azok a pártharcok, amelyek a százéves háborúhoz, ill. a franciaországi királyi hatalmi krízishez kapcsolódva bontakoztak ki a századforduló környékén, s amelyeket Armagnac-Bourguignon, ill. orléans-i-burgundi rivalizálás-ként szoktak bemutatni, ebben jelentős szerepet játszottak. Növekedett a direkt vagy látens módon (ma úgy mondanánk, politikai propagandát hordozó) francia nyelvű történeti munkák mennyisége, nőtt a példányszámuk, az elterjedésük s nőtt a szín-vonaluk is. Tág tere maradt a kompilációnak, növekedett a szövegek átvételének lehetősége és gyakorlata, s jelentősen nőtt a hozzáférhető kéziratok száma is.

Egyre világosabban megfogalmazódott – és a mind élesebb dinasztikus és politi-kai rivalizálás, ill. pártharcok eredményeképp – előtérbe került a történetírásnak, a történeti irodalomnak az a „küldetése”, hogy leírásaival, interpretációival olvasóit, hallgatóit saját fejedelme, pártja mellé állítsa. Talán nem véletlenül, a kommuni-káció és a sajtó történetével foglalkozó művek erre az időszakra teszik a nyugati keresztény Európában a közvélemény születését.⁵

A változás része, hogy kialakultak bizonyos általánosan fontosnak tekintett té-makörök is. Az egy-egy adott terület (királyság, territoriális fejedelemség, város, kolostor) hagyományos története mellett volt ebben az időszakban néhány olyan ki-emelt kérdéskör, amely több évszázadon át „tematizálta” azoknak a krónikásoknak az érdeklődését, akik saját behatárolt világukban éltek, annak eseményeit leírták, de

egymást követő kiadásuk lett. Guenée, Bernard: Histoire et culture historique dans l’Occident médiéval. Paris, 1980. (Collection historique) 25–38, 203–227, 332–354. Minderről bővebben, Csernus Sándor: A reneszánsz fejedelemtükrök forrásvidékén: Philippe de Commynes, a „fran-cia Machiavelli”. Századok, 133. (1999) 125–144., a folyamatra részletesebben, Uő.: A közép-kori, 43–110.

4 A nyelv, a történetírás a közvélemény, a technikák fejlődése és a kommunikáció korabeli kap-csolatrendszerének komplexitására és összefüggéseire: Baune, Colette: Naissance de la nation France. Paris, 1985. 393–416; Ehrard, Jean – Palmade, Guy: L’Histoire. Paris, 1965. 13–15.

5 Febvre, Lucien – Martin, Henri-Jean: A könyv születése. Ford. Csernus Anikó és Szász Géza.

Budapest, 2005; Barbier, Frédéric: A könyv története. Budapest, 2006. 70–76, 80–84; Bellanger, Claude – Godechot, Jacques – Gurial, Pierre – Terrou, Fernand (dir.): Histoire générale de la presse française. I. Des origes à 1814. Paris, 1969. 28; Barbier, Frédéric – Bertho Lavenir, Ca-therine: A média története Diderot-tól az internetig. Ford. Balázs Péter. Budapest, 2004. 15–19.

annál messzebbre szerettek volna látni és a „kereszténység egészét” érintő kérdé-sekről – ha úgy tetszik „sors-kérdékérdé-sekről” is kívántak írni.⁶

Az irodalomban és a történetírásban az egyik ilyen továbbra is rendkívül nép-szerű témakör a keresztes hadjárat és általában a „Kelet” kérdésköre maradt, a má-sik a keresztény hatalmak közötti megosztottság problémája – amelynek legvilágo-sabb példáját a százéves háború adta, a harmadik pedig az egyházszakadás meg-jelenése és az „eretnekség” térhódítása volt. A 14. század végének a sajátossága, hogy hirtelen egyszerre lett aktualitása valamennyi témakörnek. (A franciák és a burgundiak esetében – ebben a kontextusban is kell értelmezni a nikápolyi keresztes hadjáratot, a százéves háború újabb felvonásait is és a konstanzi zsinathoz való vi-szonyt is.) Ezeknek a kérdéseknek a megoldási kísérleteiben (amelyek erősen kötődtek Zsigmond nagy ívű diplomáciai tevékenységéhez – s ez által Magyaror-szághoz is) a 15. század jó részében együtt találjuk a franciákat, angolokat és burgundiakat, akik azonban a közös fellépéseik idején – legyen az a harcmező vagy a diplomáciai tárgyalások terepe – is rendszeresen rivalizáltak egymással.⁷

6 Csernus, Sándor: Quelques aspects européens du conflit armagnac–bourguignon: Sigismond et la France des partis. In: Violance et contestation au Moyen-Age. Actes du 114^e Congrès des Sociétés Savantes (CNSS), 1989. Paris, 1990. 305–318.

7 Nagyon alapos forrásfeltáró és feldolgozó munka zajlott a Zsigmond-kori Magyarország kap-csolatrendszerének és nemzetközi aktivitásának a föltérképezése érdekében. Megkülönböztetett figyelmet kapott a francia – francia/burgundi részvétellel zajló kései keresztes hadjáratok tanul-mányozása (mindenekelőtt a nikápolyi és a várnai csata), valamint azoknak a béketörekvé-seknek a vizsgálata, melyek a „Kereszténység békéjét” – jellemzően a százéves háborúban való békekötést szorgalmazták. Nikápoly és Várna párhuzamos vizsgálatára kiváló tanulmányt írt Antoche, Constantin: Les expéditions de Nicopolis (1396) et de Várna (1444): une comparaison. In Medievalia Transylvanica, IV. (2000:1–2) 28–74; Housley, Norman: A kései keresztes hadjáratok. In: Laszlovszky József – Majorossy Judit – Zsengellér József (szerk.):

Magyarország és a keresztes háborúk. Gödöllő – Máriabesnyő, 2006. 119–137; Bárány Attila:

Magyarország és a kései keresztes hadjáratok. Uo.: 139–163. Az angolok viszonyát ezekhez a kérdésekhez és a különböző területeken játszott szerepükre ld. Uő.: Angol–magyar diplomáciai kapcsolatok 1241–1437. In: Bárány Attila – Laszlovszky József – Papp Zsuzsanna (szerk.): An-gol-magyar kapcsolatok a középkorban. I–II. Máriabesnyő, 2008. I. 303–350, II. 5–112, a kü-lönböző keleti vállalkozásaikra: II. 113–188, Nikápolyra: II. 189–256, a huszitákra: 257–242. A magyar–francia kapcsolatokra Csernus Sándor: Francia források Zsigmond párizsi tartózkodá-sáról (1416 március). In: Koszta László (szerk.): Kelet és Nyugat között. Történeti tanulmányok Kristó Gyula tiszteletére. Szeged, 1993. 103–141; Uő.: Zsigmond és a Hunyadiak a francia tör-ténetírásban, Századok, 132. (1998) 47–127. A zsinattal kapcsolatos kérdéskör tanulmányozá-sához ma is megkerülhetetlen Mályusz Elemér: A konstanzi zsinat és a magyar főkegyúri jog.

Budapest, 1953. (Értekezések a Történeti Tudományok Köréből, új sorozat 9.), továbbá Cser-nus, Sándor: Sigismond et la „sustraction d’obédience”: une doctrine de politique inter-nationale? In „Crises et Réformes dans l’Église de la Réforme Grégorienne à la Pré-Réforme”

CTHS, 115^e CNSS 1990, Paris, 1991. 315–335. A zsinat érdekében kifejtett „kontinentális” mé-retű diplomáciai akciósorozatnak kiterjedt irodalma van, benne jelentősek a magyar vonatkozá-sok. A fentieken túl ld. Áldásy Antal: Zsigmond király és Spanyolország, Budapest, 1927. A konstanzi zsinat angol–magyar vonatkozásaihoz Maléth Ágnes: Angol részvétel a konstanzi zsi-naton. Szakdolgozat, SZTE BTK, Szeged. 2011. (Kézirat) 19–35.

A másik sajátosság, hogy ezek a fő kérdések (török előretörés, huszita eretnek-ség, aktív zsigmondi egyházpolitika és béketeremtő törekvések) a Magyar Király-ságot együttesen is érintették és állították az érdeklődés homlokterébe. A francia történetírás figyelme is ezzel összefüggésben fordult erőteljesebben a kereszténység keleti perepmvidékén elhelyezkedő országok – köztük mindenekelőtt Magyar-ország – irányába. A magyar ügyek – „les affaires de la Hongrie” többszörösen kedvezményezettjei voltak ennek a folyamatnak. Már nem csak, mint a „Kelet”, a szent zarándoklat, a „voyage d’Outre-mer” irányában koncentráló érdeklődés „já-rulékos” elemeként jelentek meg, hanem „saját jogon” is, hiszen Magyarország olyan országgá vált, amely a 14. századi dinamikus fejlődésének eredményeképp is, mind nagyobb szerepet játszott az európai kereszténység életében.⁸

Mivel a Wavrin Anglia-története francia nyelven készült, meg kell még említeni azt is, hogy ezekben a századokban milyen a francia nyelvű írásbeliség helyzete.

Ebben a korban még általánosan elterjedt jelenség volt, hogy a keresztény világ legkülönbözőbb területein születtek francia nyelven irodalmi és történeti munkák Örményországtól, Cipruson és Itálián át Angliáig. Wavrin tehát egy mindinkább nemzetivé váló nagy nyugati monarchia történetét valójában egy korabeli „világ-nyelven” írta meg. Okkal gondolhatta, hogy Anglia történetéről írott műve – amel-lett, hogy a Burgund hercegi könyvtár anyagát gazdagítja – Angliában is érdek-lődésre talál, s a könyvtárban megtalálja a helyét illusztris történetíró elődeinek franciául született kéziratai mellett. (Választását nyilván befolyásolhatta az is, hogy a „krónika és történet-gyűjtemény” anyagát jórészt francia nyelvű korábbi és kortárs munkák kompilációja adta.)

8 A középkori magyar vonatkozású francia nyelvű forrásokat összegeztem a PhD dolgozatom mellékletében, amely korábban a Párizsi Magyar Intézet, az OSZK és a Szegedi Tudomány-egyetem Történeti Intézetének együttműködésével megjelent egy bibliográfia részeként. Ez a bibliográfia a kezdetektől napjainkig tartalmazza azoknak a francia nyelven megjelent források-nak, irodalmi alkotásokforrások-nak, ill. tanulmányoknak a listáját, amelyek magyar vonatkozásúak (bár-hol jelentek is meg). Toulouze, Henri – Hanus Erzsébet (szerk.): Bibliographie de la Hongrie en langue française. Documenta Hungarorum in Gallia I. Főszerk. Csernus Sándor – Monok István I. Paris – Budapest – Szeged, 2002. 519 o. Elektronikus formában részlegesen elérhető a Szege-di Tudományegyetem Klebelsberg Könyvtára repertóriumában is. A bibliográfia összeállításá-ban oroszlánrészt vállaló Henri Toulouze Kont Ignác munkáját tekintette kiindulópontnak, ugyanazt a felosztási logikát választotta, s az ő anyagát is beemelte a bibliográfiába. Kont, Ignace: Bibliographie française de la Hongrie (1521–1910), avec inventaire sommaire des documents manuscrits. Paris, 1913. XVI–323; Áldásy Antal: A XV. század nyugati elbeszélő forrásai. Budapest, 1928. (A Magyar Történettudomány Kézikönyve I. 7. C.) Ld. továbbá: Cser-nus Sándor: Magyar vonatkozásokat tartalmazó francia nyelvű források kislexikona és bibliog-ráfiája (11–15. század). Melléklet Uő.: A középkori francia nyelvű történetírás és Magyaror-szág (13–15. sz.). Doktori (PhD) értekezés. Szeged, 1997. (Kézirat). A 25 oldalnyi terjedelmű anyag 91 ilyen tételt tartalmaz, amelyet az óta Seláf Leventével való együttműködésben jelentő-sen sikerült bőviteni. (Ld a disszertáció 1. sz. Melléklete.)

Ezen túlmenően, valószínűleg itt is volt jelentősége annak, hogy a francia civi-lizációs közeg egyik legfőbb hordozója ekkor éppen az a lovagság és lovagi kultúra volt, amely erősen áthatotta és összefogta – a konkrét napi összecsapásokban, a gyakran véres háborúkban és a hétköznapi gondolkodásban egyaránt megnyilvá-nuló kemény konfliktusok ellenére (sőt azzal együtt) – a két királyság kultúráját.

A francia–angol „kettős monarchia” gondolata nem kései történetírói konstruk-ció, hanem a benne élő és rivalizáló népek konkrét hétköznapi létezésének és több évszázados együttélésének terméke és kerete, amelynek megteremtési kísérletéhez az egységes elvek szerint szerveződő lovagi kultúra és értékrendszer is adhatott némi alapot. Érvényes ez még akkor is, ha a lovagság „apoteózisának” 14. századi korszaka a 15. század közepére már erősen átalakulóban volt, hiszen történetírói-irodalmi modellként – mint láttuk – még több évtizeden át a nagy 14. századi történeti művek szolgáltak. Bennük pedig ott élt a lovagság idealizált képe.⁹

Wavrin tehát konkrét és sikeres történetírói példákat láthatott maga előtt, hiszen Jean Le Bel krónikája, majd pedig a Le Bel-től igen sokat kölcsönző Froissart monumentális műve az Anglia történetét francia nyelven leíró történeti művek a legkitűnőbb példái voltak. (Annál is inkább, mivel angol nyelven hasonlóval ebben az időszakban még nem találkozunk.¹⁰)

Froissart rendkívül termékeny szerző volt: több ezer oldalt írt, s krónikájából – amely mind Németalföld, mind Franciaország, mind pedig Anglia története tekinte-tében mértékadó alkotás – mintegy száz kézirat maradt fönn. Annak, aki Froissart művének folytatására vállalkozott, az is természetes volt, hogy (témaválasztása és francia nyelvezete mellett) követni igyekezett a froissart-i elveket, szemléletet, módszert és stílust is.¹¹

9 Huizinga, Johan: A középkor alkonya. Budapest, 52–59, 72–82; Armstrong, C. A. J.: La double monarchie France-Angleterre et la Maison de Bourgogne (1420–1435). Le déclin d’une alliance. Annales de Bourgogne, XXXVII. (1965) 81–112.

10 Angliában a francia nyelvnek – különösen az irodalom területén és a királyi udvarban – még komoly pozíciói voltak, noha a „váltás” iránti igény már egyre erőteljesebben jelentkezett.

Szimbolikusnak is tekinthetjük a Lancaster uralkodók példáját: tudjuk, hogy IV. Henrik még mindkét nyelvet jól ismerte és mindkét nyelven is írt, fiának, V. Henriknek azonban már tol-mácsra volt szüksége, hogy szépen tudjon udvarolni francia királyleány jövendőbelijének. Az angol krónikák jó része ekkor még inkább latin nyelven született.

11 A Froissart-féle krónikát nem volt nehéz folytatni, hiszen a szerző a százéves háborúban direkt vagy indirekt módon érintett országok történetét írta meg, mint ahogy azt művének eredeti címe is mutatja: Chroniques de France, d’Engleterre, Escoce, de Bretaigne, d’Italie, de Flandre et d’Allemaigne. Legismertebb kiadása: Kervyn de Lettenhove, Baron de, Bruxelles, 1867–1879.

I–XXVIII, és Luce, S – Raynaud, G. – Mirot, L. – Mirot, A. Paris, 1869–1975. I–XVI (befeje-zetlen); Froissart 1369-ben kezdte írni művét és – a korábbi időszakra fölhasználva (döntően szövegszerűen átvéve) Jean le Bel krónikáját, 1307-től 1400-ig írta meg krónikáját. Jean Froissart (1337–1404 u.) innovációval teli írói és történetírói életművének igen gazdag irodalma van. Nevezetes krónikáit méltán tartják a középkori francia nyelvű történeti irodalom egyik

Froissart műve azonban más kontextusban is hagyott örökséget a közvetlen és kései utódokra. Noha (mint láttuk) a francia civilizációs közeghez kötött, és teljesen természetes módon írta meg krónikájában francia nyelven Anglia történetét, ez nem jelentette azt, hogy Froissart franciának tekintette volna magát: flandriai volt (vagy inkább flandriai-burgundi), s emellett a szemben álló felek közötti szimpátiáját alapvetően protektorainak nézőpontja határozta meg.

Ilyen körülmények között egyáltalában nem meglepő, hogy Froissart műve ké-sőbb szellemiségében, legközelebb a 15. századi burgundi udvarhoz és történet-íróihoz kerülhetett. A Krónika, amelynek kezdeti angol-párti megközelítését később (és későbbi változatokban különösen) már visszafogott francia szimpátia váltotta föl, alkalmas volt arra, hogy választ adjon a két szemben álló fél között feltörekvő s egyensúlyozó dinamikus hatalom, a Flandriát is birtokló Burgund hercegség iden-titás-keresésére. Ebben (az egymáshoz ezer szállal kötődő) történetírásnak és az irodalomnak is fontos szerep jutott (történetíróink többsége költő és író is egyben).

Az a körülmény pedig, hogy Froissart műve (és teljes életműve) a lovagság apo-teózisát sugallta, az általa képviselt értékrendszer nyilvánvalóan leginkább a bur-gund hercegi udvarban találhatott otthonra. A kettő közötti kölcsönhatást sem nehéz megállapítani.

Ezen belül volt egy olyan speciális terület, amely a Froissart-krónika lovagjainak korából és gondolatvilágából átkerült a burgund hercegi udvarba és ott a függetlene-dő fejedelmi hatalom kibontakozásával egy ifüggetlene-dőben, különleges jelentőséget kapott:

a keresztes hadjárat eszméje. E kérdésben pedig a nikápolyi ütközet (amelyről több francia elbeszélő forrás is megemlékezik) számos szempontból jelentett

csúcsteljesítményének, kiemelve történeti, művelődéstörténeti és irodalmi értékei mellett szem-léletének eredetiségét és történetírói módszereinek újító jellegét. Froissart valójában a korabeli Nyugat-Európa történetének megírására vállalkozott, művéből több változat születet, s egy vá-logatás magyar nyelven is olvasható. A Froissart-ra vonatkozó legfontosabb szakirodalmat ld.:

Dictionnaire de la langue Française. (a továbbiakban DLF) 411–414; Picoche, Jacqueline:

Dictionnaire du Moyen Français. Lexique de Jean Froissart, Chroniques. (http://www.atilf.fr/

dmf/Froissart/); Lanson, Gustave: Histoire illustrée de la Littérature française. Paris, [év. n.]

113–116; Zink, Michel: Introduction à la litérature française du Moyen Age Paris, 1992. 74, 124, 128–129, 137–144; Uő.: Littérature française du Moyen Age. Paris, 1992. 157, 267, 281–

284, 288, 316, 276–277, 305–308, 332–334; Shears, Thomas S.: Froissart Cronicler and Poet London, 1930; Ganshof, F. L.: Jean Froissart. Bruxelles, 1938. (Annales de la Société Royale d’Archéologie de Bruxelles XIII.). Froissart monumentális művéből több részlet jelent meg ma-gyarul., bő válogatást közöl Kulcsár Zsuzsa (szerk, ford.): Froissart Krónikája, Budapest, 1972.

In document Francia–magyar kapcsolatok a középkorban (Pldal 127-151)