Büntetőjog, mint a gazdaságirányítás eszköze

A kommunisták a válságkezelés legüdvözítőbb módjának – szovjet minta alapján – az élet minden területét behálózó büntetőjogi intézkedéseket tekintették, így gazdaságirányítás jellemző eszközrendszere is a büntetőjog lett. A büntető rendelkezéseknek egyrészt követniük kellett az aktuális politikai iránymutatást, másrészt le kellett fedniük a változó gazdasági helyzetből adódó feladatokat, problémákat is. Emiatt a jogalkotó keretjogszabályokat hozott létre, amelyek a mögöttes, alacsonyabb igazgatási normákra, illetve a bírói gyakorlatra bízták a politikai irányváltások megjelenítését, s a rendszer szempontjából károsnak, nemkívánatosnak tartott magatartások szankcionálását. „Így tudott alkalmazkodni a változó gazdasághoz a politikailag irányított jogalkalmazás, például az árdrágító üzérkedés tényállása segítségével. A gyakorlat kiszámíthatatlanná vált, a büntetőjogon kívüli elemek meghatározó szerepet kaptak.”²⁵⁹ Ráadásul a Rákosi vezette pártállam nézete szerint a gazdasági nehézségek az adminisztratív eszközök fokozásával, a büntetőjogi intézkedések hatékonyabb érvényesítésével voltak leküzdhetők.²⁶⁰

Az újonnan kialakításra kerülő gazdasági rend védelme érdekében sorra születtek a különféle intézkedések, közöttük az egyre szigorúbb, megtorló jellegű büntetőjogi szabályok, amelyeket olykor gyorsabban akartak megalkotni, mint magát a „védendő tárgyat” szabályozó közigazgatási rendelkezést. A forint büntetőjogi védelméről készült rendelettervezetet az Igazságügyi Minisztérium törvényelőkészítő osztálya például már 1946. június 28-án, tehát több mint egy hónappal az új pénz bevezetése előtt megküldte a GF-nek. Ezzel egyidejűleg

258 Uo. 302.

259 Fleck, 2012. 79–80.

260 Szolnoki–Pusztai, 1970. 58.

62 ugyan kifejtették azon véleményüket is, hogy a „rendelet kibocsátása alkalmas lehet annak a tévhitnek a felkeltésére, hogy a kormány már eleve számol a forint értéke és vásárlóereje iránt fennálló bizalmatlansággal, és előzetes büntetőjogi védelemmel igyekszik az új pénz stabilitását biztosítani. Ez pedig az óhajtottal szemben éppen ellenkező eredményre vezethet.”²⁶¹

1946. augusztus 1-jén, a forint bevezetésével egyidejűleg hatályba lépették a gazdasági rend büntetőjogi védelméről szóló 8.800/1946. M. E. sz. rendeletet,²⁶² amely keretjogszabályként, egységes jogi szerkezetbe foglalta a gazdasági jellegű bűncselekményeket, az árdrágító visszaéléseket, a közellátás érdekeit veszélyeztető cselekményeket és a forint értékállóságát biztosító rendelkezéseket. A háborús és népellenes bűncselekményekről szóló jogszabályok kiegészítése tárgyában kiadott 1947. évi XXXIV. tv.

6. §-a az újjáépítés vagy a jóvátételi kötelezettség teljesítésének szabotálásával szemben kívánt büntetőjogi védelmet nyújtani, amikor népellenes bűnösnek minősítette az újjáépítés vagy jóvátételi kötelezettség szempontjából jelentősnek nyilvánított üzemek felelős vezetőit, ha azok az üzem zavartalan működését szándékosan sértették vagy veszélyeztették, vagyis a munkafolyamatot korlátozták, esetleg szüneteltették. Ugyanígy büntetőjogi szankciókat alkalmaztak az 1947-ben induló három- és az 1950-ben megkezdett ötéves terv megsértőivel szemben. A hároméves terv átfogó jellegű büntetőjogi védelmét a 14.200/1947. Korm. sz.

rendelet adta. E jogszabály rendelkezései két csoportba voltak sorolhatóak.

Egyrészt azok a törvényi tényállások alkották, amelyek szerkezetüket és a cselekményt illetően azonosak voltak a 8.800/1946. ME. sz. rendelet 7.§ 1-5 pontjai, illetőleg a 8.§. 1.

pontjában meghatározottakkal, azzal az eltéréssel, hogy a jogalkotó itt kifejezésre juttatta a büntetendő cselekményeknek a tervvel való kapcsolatát, tehát itt olyan cselekmények voltak büntetendők, amelyek a tervet sértették vagy veszélyeztették. Vagyis a 14.200/1947. Korm.

rendelet a 8.800/1946. ME. sz. rendelettől csupán jogi tárgyában különbözött. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy ha egy adott cselekmény nem fért bele a 14.200/1947. Korm.

sz. rendelet kereteibe, akkor még mindig elbírálható (és megítélhető) volt a közellátás érdekét veszélyeztető bűntettként, a 8.800/1946. ME. sz. rendelet alapján.

A 14.200/1947. Korm. sz. rendelet másik csoportját alkotó bűncselekmények témánk szempontjából érdekesebbek. Itt ugyanis olyan elkövetési magatartásokat, helyzeteket ítéltek büntetendőnek, amelyek egyrészt korábban nem képezték a büntetőjogi szabályozás tárgyát, és csakis a tervgazdálkodás keretei között voltak értelmezhetőek (mint például a hitelösszeg

261 Kovács, 1987. 19.

262 Magyar Közlöny, 1946/169. szám.

63 tervtől eltérő felhasználása, a tervmegbízottakra vonatkozó rendelkezések megszegése, a tervet veszélyeztető gondatlan rongálás), vagy korábbi büntetőjogi szabályozásból emelték át, de súlyosabb megítélést kapott (mint például az ellenőrzés kijátszását szolgáló hamis könyvvitel).

Mindezen jogszabályi elemek a gazdaságot, a gazdasági irányítást voltak hivatottak védeni.

Azonban a 14.200/1947. Korm. sz. rendelet legmeghatározóbb „újítása” mégis az volt, hogy jogszabályi keretek közé emelte a szabotázst, vagyis büntetőjogi, megtorló eszközökkel rendelte védeni az állam gazdasági rendszerét.

A tervszerű devizagazdálkodás védelméről szóló 1950. évi 30. tvr.-ben új szempontok szerint szabályozták a fizetési eszközökkel elkövetett visszaélésekre vonatkozó büntetőjogi rendelkezéseket, ennek során korlátozták nemcsak a pénz, de az arany és a platina forgalmát, rendelkeztek az értékpapírokról és követelésekről, és az egyéb vagyontárgyakról is.²⁶³

Az ötvenes évekre a büntetőjog szovjet mintát követve „osztályjellegűvé” vált, vagyis nemcsak olyan garanciális büntetőjogi alapelveket rúgott fel, mint a nullum crimen sine lege és a nulla poena sine lege elvei, de újraértelmezte a bűnösség kérdését is, amikor egy Magyarországon korábban soha nem alkalmazott kategóriaként – szovjet mintára –,²⁶⁴ bevezette és az 1949-es alkotmányban rögzítette a „társadalomra veszélyes” fogalmát,²⁶⁵ amellyel szemben az állam a gazdasági rendjét és a polgárait „védte”. Az alkotmány szövegéből egyértelműen kiderül, hogy a hatalom az állampolgár kifejezés alatt a munkásokat és a szegényparasztokat, a védeni kívánt gazdasági rend alatt pedig az állami tulajdont érti.²⁶⁶ A fő kérdés tehát már nem az volt, hogy valaki elkövetett-e egy bűncselekményt vagy sem; hanem a rendszer egy értékelő-elemmel egészítve ki a bűnösség és a bűncselekmény fogalmát, tartalmi ismérveket alkotott.²⁶⁷ Ezen tartalmi ismérveket pedig nem a szakmaiság határozta meg, hanem a politika: „Hogy a társadalmi veszélyesség milyen foka valósít meg bűncselekményt, arra a jogalkotók és jogalkalmazók számára mindenkor pártunk irányvonala ad megfelelő

263 Wiener, 1982. 766.

264 A „társadalomra veszélyes” kategóriáját az 1922-es szovjet büntetőtörvénykönyvben definiálta. Eszerint: A társadalomra veszélyes minden olyan tevékenység vagy mulasztás, mely a szovjetrendszer ellen irányul, vagy sérti a munkás- paraszt hatalom által a kommunista államrend felé vezető átmeneti időszakra létesített jogrendet”.

Gerzenzon–Iszajev–Pijontovszkij–Utyevszkij, 1951. 216.

265 1. § (2) A társadalomra veszélyes cselekmény minden olyan tevékenység, vagy mulasztás, amely a Magyar Népköztársaság állami, társadalmi vagy gazdasági rendjét, az állampolgárok személyét vagy jogait sérti vagy veszélyezteti.

266 1949. évi XX. tv. 2. §. (1): A Magyar Népköztársaság a munkások és dolgozó parasztok állama.; 4. § (1): A Magyar Népköztársaságban a termelési eszközök zöme társadalmi tulajdonként az állam, a közületek vagy szövetkezetek tulajdonában van.; 4. § (2): A Magyar Népköztársaságban a népgazdaság irányító ereje a nép államhatalma. A dolgozó nép fokozatosan kiszorítja a tőkés elemeket és következetesen építi a gazdaság szocialista rendjét.”

267 Csizmadia, 2016. 142.

64 útmutatást.”²⁶⁸ Mindezek alapján tehát a büntetőjog, amely már nem a tettet, hanem az elkövetőt kívánta megítélni – figyelembe véve személyiségét, politikai gondolkodását és társadalmi hátterét –,²⁶⁹ fegyverré vált a diktatúra kezében.

A gyors egymásutánban hozott rendeletek a háború befejezését követő zavaros hónapokban – amikor a jogszabályok betartatásáért felelős államigazgatási szervek működése is akadozott – nem tudták betölteni feladatukat. A Szabadság című napilap 1945. november 25.

száma vezércikkben adott hangot a baloldali pártok elégedetlenségének, miszerint „a rendeletek semmibe vevése már-már gyógyíthatatlanná való betegsége demokráciánknak. Nap-nap után születnek rendeletek, de semmi foganatjuk. Az érdekeltek legtöbb esetben vállvonogatva napirendre térnek felettük. Ezt legutóbb az árrögzítési rendeletnél tapasztalhattuk, amely úgyszólván általános nevetségbe fulladt. Ha ez a fogadtatás ilyen nagyhorderejű rendeletnél megtörténhetett, elképzelhető, hogy a kisebb jelentőségűekre milyen sors vár. A rendeletek közkeletű kifejezéssel élve: halva születnek. Már hetekkel ezelőtt látott napvilágot a közönséges bűnözők ellen hozott statáriális rendelet és a valuta bejelentési kötelezettségről szóló rendelet. Nem is beszélve a feketézők üldözését célzó intézkedésekről.

Semmi különösebb hatásuk. Minden maradt a régiben. A közbiztonság terén a statisztika szerint nem tapasztalható javulás. A valuták továbbra is páncélszekrényekben, vagy a ruhabélésbe varrva rejtőznek és tovább folynak az ország gazdasági talpraállítását akadályozó üzérkedések és spekulálások. A feketepiac pedig szinte megrendíthetetlen intézménnyé vált.”

A másik oldalon viszont a kereskedelmet, értékesítést korlátozó szigorítások, illetve az erre vonatkozó jogszabályok félreértelmezése, vagy nem ismerete 1946 végére olyan méreteket öltött, hogy a kereskedők napi működését – vagyis a budapesti kiskereskedők vidéki hetipiacokon történő árubeszerzését – akadályozta, ami a főváros élelmiszerellátásának menetében zavarokat okozott. Emiatt a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara beadványt intézett a belügyminiszterhez, miszerint a vidéki közigazgatási hatóságok és közöttük a magyar államrendőrség hatóságainak magatartásai miatt az élelmiszerkereskedők az üzletük folytatásához szükséges bevásárlást nem végezhetik el, mivel a vidéki hatóságok „különleges helyi érdekekre” hivatkozva az egyébként szabadforgalmi cikkek kiszállítását jogtalanul megakadályozzák, a felvásárlást „a közellátási rendeleteken messze túlmenő módon korlátozzák”. Egyes piacokon az elővásárlási tilalom²⁷⁰ időkorlátját annyira kitolták, hogy

268 Kárpáti, 1955. 1049.

269 Schultheisz, 1953. 19–20.

270 Ezt a helyi kereskedők és lakosok érdekében, egyedileg, a vásártartási szabályrendeletekben írhatták elő, a korlátozás a joggyakorlat szerint maximum kétórányi lehetett volna

65 annak letelte után a budapesti kereskedőknek már nem jutott áru. A beadványt követően a belügyminiszter rendeletben hívta fel a rendőrhatóságok vezetőit, hogy „azokat az élelmiszerkereskedőket, akik iparigazolványuknak, vagy hatósági engedélyüknek eredetiben vagy hitelesített másolatban való felmutatásával igazolni tudják magukat, az üzletkörükbe tartozó szabad élelmicikkek bevásárlásában és a vásárolt cikkek elszállításában ne akadályozzák.”²⁷¹