Korábbi vendégünk, Vámos Miklós irodalmi munkássága és a bölcsészkar kapcsolatá-ról is beszélt – azt mondta, hogy őt nem kedvelik a bölcsészkaron. Az én megítélésem szerint Márton Lászlót határozottan kedvelik a bölcsészkaron. Ön hogyan látja egye-temi oktatás és élő írók, kortárs irodalom kapcsolatát? Mennyire fontos ez a dolog?
Nem könnyű erre a kérdésre válaszolnom, mert nincsen egyetemi karrierem.
Igazából a bölcsészkaron utoljára akkor jártam, amikor megkaptam a diplomámat, leszámítva azt, hogy egyszer-egyszer meghívtak egy-egy órára, akkor is többnyire a német tanszékre, ami azért nem egészen a Piarista köz vagy a későbbi Múzeum körút. De ez sem teljesen igaz, mert éppen ebben az évben lenyomtam egy szemesz-tert Berlinben a Humboldt egyetemen. Ott szobám is volt, és ki volt írva a nevem elé, hogy „Dr. Professor”, holott se doktor, se professzor nem vagyok. De nem tiltakoz-tam. Az ottani diákokkal nagyon jól megvoltiltakoz-tam. Ők nem tudták, hogy író vagyok, vagy elvileg tudták, de olyan nagyon nem foglalkoztak vele. Ez a Siegfried Unseld vendégtanárság volt (Siegfried-Unseld-Professur – B. A.). Az kellett, hogy az illető-nek legyen egy pár könyve, és azt el is lehessen olvasni németül, hogy meg tudjon szólalni a nyelven, mondjuk ne csak írt légyen, hanem el is olvasott légyen kettő és félnél több könyvet, és ezekről valamilyen koncepciója legyen. Ezeknek a feltéte-leknek úgy-ahogy megfeleltem. De az, hogy nekem itt a Kárpát-medence magyar nyelvű bölcsészkarain mi a pozícióm? Különösebb értesüléseim nincsenek. Meg nem is nagyon foglalkozom vele, mert ha zajlik a recepció, az kicsit olyan, mintha egy halott szerzőről szólna az egész. Az, hogy itt húsvér alakban jelen vagyok, ilyen szempontból tekinthető akár véletlennek is. Annyiból zavaró a dolog, hogy nem zárult le az életmű, ezért mindig, ha hallgatólagosan is, de találgatásokra vannak az említett munkák szerzői utalva. Egyébként ezt színházban is tapasztaltam. Nagyon hosszú idő után bemutatták Egerben A nagyratörő trilógiát, amit a kilencvenes évek legelején írtam. Jártam a próbákra, és tapasztaltam, hogy ez két évtized elteltével még mindig egy darab – nem akarom magamat Katona Józsefhez vagy Madách Imréhez hasonlítani, nem is azonos a helyzetünk, mert ők nem érték meg azt az életkort, amit én megértem, és nem láthatták színpadon az annak idején megírt, és hosszú ideig be nem mutatott művüket, én meg láthattam. Amikor kér dezték
a próbákon a színészek, hogy ez vagy az vajon mit jelent, akkor láttam, hogy na-gyon nem vagyok azonos akkori önmagammal. Csak olyasmit tudtam mondani, hogy úgy emlékszem, hogy én akkor ezt vagy azt gondoltam. De éreztem a nagyon nagy distanciát. Ez egy kicsit hasonlít az egyetemi bölcsészkari helyzethez, noha a színészek a legkevésbé sem hasonlítanak a bölcsészhallgatókhoz.
Vannak kritikái, tanulmányai és irodalomtörténeti munkái is. Hogy viszonyul az író a tanulmányíróhoz? Ez valamiféle kettős szerep, vagy ugyanaz érdekli íróként, mint amikor egy kevésbé szépirodalmi jellegű munkával foglalkozik?
Én nem látok rémesen nagy különbséget. Ráadásul még műfordításaim is vannak.
Annak idején, amikor kijutottam külföldre – nyugatra aránylag későn jutottam ki –, akkor nagy meglepődéssel tapasztaltam, hogy ott ezt élesen szétválasztják. Ha egy író túlságosan sokat fordít, akkor íróként nem veszik számításba. Ha viszont egy műfordítónak írói ambíciói vannak, azt perverz kisiklásnak tartják, jobb esetben valamiféle megbocsájtható bűnnek. Bizonyos kultúrák erősen hajlamosak a merev szétválasztásra. Nálunk, Magyarországon, meg egyéb közép-kelet-európai kultú-rákban is, különféle kultúrtörténeti okokból ezek a foglalatosságok összenőttek.
Azt tudom saját magamra mondani, hogy én író vagyok és elbeszélő. Még csak nem is elsősorban, hanem ez vagyok, így tudom magam meghatározni. Lehet, hogy ezt mások nem így látják, de mindent megteszek annak érdekében, hogy így lássák. Ami pedig azt jelenti, hogy a fordításaimat is íróként művelem. Kifejezetten életmű-im-manens okai vannak, ha egy művet lefordítok, és nem az, hogy egy kiadó megbíz vele. Az sem, hogy pénzt keressek, és az sem, hogy nem tudok íróként érvénye-sülni. Kezdetben, úgy a nyolcvanas években valóban volt úgy öt-hat év, a második kötetem megjelenéséig, amikor publikálási nehézségeim voltak. Ma már persze így visszatekintve ez nem olyan nagyon hosszú időszak, de egy húszéves embernek ez pokolian hosszú, pláne, ha nem tudja, hogy mikor lesz vége. Akkor jöttem rá, hogy a fordításaimat könnyebben meg tudom jelentetni. Meg eléggé gyorsan belejöttem a régi német szövegek olvasásába, ahol viszonylag kevesen mozogtak otthonosan, és így történhetett meg, hogy 1982-ben – huszonhárom éves voltam, negyedéves német szakos hallgató – megbíztak Martin Luther Asztali beszélgetéseinek válo-gatásával, fordításával és kommentálásával, ami szerintem azzal magyarázható, hogy hülye volt a kiadó vezetője. Istennek hála, egyébként. Egy ilyen munkát nem szabad egy kezdőre bízni, mert az elrontja. Véletlenül nem rontottam el. Teljesen új volt az igazgatónő is, egy teljesen újonnan függetlenné vált kiadóban, a Helikon Kiadóban. Szerencsére úgy sikerült a munka, hogy egy-két apróságot leszámítva ma is vállalnám. Ennek aztán nagyon hamar vége lett, a nyolcvanas évek közepétől már nem okozott gondot, hogy megjelenjek. Akkor viszont fokozatosan rájöttem, hogy nekem a fordítás nagyon jó pihenés. Például nem kell kitalálnom a cselek-ményt. Írom a mondatokat szépen egymás után, de már ki van találva a könyv, és
ezzel nekem nem kell fáradoznom. Fokozatosan arra is rájöttem, ha menet közben egy kicsit bejárom a régmúlt kolléga észjárásának kacskaringóit – jobban szerettem halott szerzőket, úgymond klasszikusokat fordítani, mint élőket –, és ezt valahogyan rekonstruálom, akkor ez által saját magamról is megtudok valamit. Ez nagyon éle-sen mutatkozott meg abban az időszakban, amikor Heinrich von Kleist munkáival foglalkoztam, a kilencvenes évek közepén. Ez a Jacob Wunschwitz igaz története című regényben csapódott le. Most a kérdés második felére térnék rá, nevezetesen arra, hogy a kritikáimat meg a tanulmányaimat is íróként írom meg, nem profi kritikusként. Amikor, mondjuk, írok az ÉS-be vagy a Holmiba egy recenziót, ak-kor azt azért teszem, hogy saját magam számára megindokoljam, miért érdekel az a könyv, és mit tudok vele íróként kezdeni. A hosszabb tanulmányokról utólag mindig kiderül, ha nem már menet közben, hogy mindig egy számomra fontos írói problémával való szembesítést készítenek elő. Azt gondolom, hogy egy írói életmű akkor normális (bár nem szeretem ezt a szót, hogy normális), ha többféle rétege is van, nem egyetlen műfajban merül el az író. Az elbeszélésből kiindulva, aztán a különböző leágazásokból oda visszatérve nagyon sok mindent át lehet fogni. Egy embernek többféle képessége is lehet.
Most is dolgozik egy fordításon. Mi ez, és miért érdekes az Ön számára?
Nem tudom, hogy ismerik-e Gottfried von Strassburg főművét, a Trisztán és Izolda címen ismert eposzt – eposznak szokták nevezni, én inkább úgy mondanám, hogy verses regény. Egy pár éve ennek fordításán dolgozom. A 13. század elején keletkezett, közép-felnémetül íródott, egy olyan nyelven, amely tulajdonképpen közel áll a mai némethez, de mégsem azonos vele. Jó német tudással az ember azt hiheti, hogy megérti, de aztán rájön, hogy nem érti meg: teljesen más a logikája.
A szavak többé-kevésbé ugyanazok, de teljesen mást jelentenek. Igazából úgy 2000 körül kezdtem el gondolkodni rajta, hogy le kéne fordítani magyarra. Akkoriban olvastam végig Montaigne esszéit – az előtt egy-egy esszét olvastam, de úgy elejétől a végéig nem. Kezembe került egy teljes kiadás, nem a Jelenkor-féle, hanem egy né-met nyelvű, és hát az egy fantasztikus kincsesbánya. Azon kezdtem el gondolkodni Montaigne olvasása közben, hogy a modern értelemben vett egyéniség kialakulása hogyan függ össze a modern értelemben vett elbeszélő próza vagy elbeszélő epi-ka kialakulásával – hiszen a Trisztán nem egy prózai, hanem egy verses munepi-ka.
Egy darabig a 16. századra összpontosult a figyelmem, majd pedig azon kezdtem gondolkodni, hogy nem fedezhetném-e föl Gottfried von Strassburgban és főleg művében is a modern epika egyik számottevő előfutárát. Persze nem ilyen elméleti dolog volt ez, hanem elkezdtem olvasni, elkezdtem hozzá szakirodalmat is olvasni, és akkor rájöttem, hogy milyen óriási remekmű ez. Mérlegeltem egy-egy jelenetet, hogy például egy 19. századi író ezt hogy oldaná meg, és hogy oldja meg ő, mi az, ami ügyetlenségnek látszik, holott nem is biztos, hogy ügyetlenség, hanem egy
olyanfajta szemlélet vagy egy olyanfajta nagyvonalúság, ami ma már nem létezik.
Meg az nyűgözött le, hogy Gottfried nyilvánvalóan meg volt győződve arról, ahogy az összes kortársa is, hogy az emberi természet adott. Akkoriban ezt így gondolták, a szereplők is elmondják ezt időnként, hogy például ha valaki nemes lelkűnek szü-letett, akkor az nemes lelkű. Ha valaki hitványnak szüszü-letett, akkor az hitvány. Nem tud más lenni, nem is akar, de még ha akar, sem tud. És közben Gottfried valami olyasmit ír le, ami ennek ellentmond, nevezetesen azt, hogy az emberi személyiség fejlődésre képes. Nem tudja, mi az, hogy személyiség, nincs is rá szava, de mégis, valamitől az ő szereplői, elsősorban Trisztán, de Izolda is, elkezdenek alakulni, és másmilyenek lesznek, mint voltak. Ezt ő a szerelemmel indokolja. De közben úgy írja le őket, hogy nyilvánvalóan a szerelem sem valamilyen varázsütésre tá-madt dolog, hanem egy folyamat. Nagyon tapasztalt ember lehetett, valószínűleg nem volt már fiatal, amikor nekikezdett a műve írásának, sok élettapasztalata volt, és egyszerűen használta a szemét. Amit látott, amit hallott. Ez alapján sokkal plasztikusabb egyéniségeket ír le, mint például Wolfram von Eschenbach, akit egyáltalán nem érdekeltek a jellemvonások. Vagy mint a Nibelung-ének névtelen szerzője, aki egy olyan archaikus eposzt alkotott meg, hogy amikor az ember ol-vassa, akkor az az érzése, a Gilgames-eposz óta tulajdonképpen az epikában olyan sok minden nem történt. Ez nem visszamaradottságot jelent, vagy valamilyen avítt provincializmust, hanem azt, hogy a Nibelung-ének szerzőjének, aki valószínűleg egy politikában járatos szerzetes lehetett, átjárása volt az elbeszélések egészen ar-chaikus rétegeihez. Egy az ősvilágba visszanyúló, de közben a kortárs politikát is érintő történetet dolgozott fel ezen a módon. De az én választásom Gottfriedre esett. Hogy most jelentsem is állapotomat, azt tudom mondani, hogy ez a mű a je-lenlegi formájában húszezer verssor. Vitatkoznak a germanisták rajta, hogy vajon azért maradt-e félbe, mert Gottfried megrettent a saját merészségétől – kétségkívül a korabeli társadalmi intézményrendszerről meglehetős ironikus véleménye van –, és nem merte folytatni. De én valószínűbbnek tartom azt, hogy egész egysze-rűen meghalt. Mert egyrészt nem volt már fiatal, gondolom én, másrészt mert Ulrich von Türheim azt panaszolja egy Trisztánhoz írt folytatásában, hogy szegény Gottfried mester meghalt. Ezt én elhiszem neki, ellentétben némely germanis-tákkal, akik nem hiszik el. Lehet, hogy most is él, persze. No és a húszezredik sor tájékán, történetesen épp egy csúcsponton, félbeszakad a mű. Többen írtak hozzá folytatást, többek közt Ulrich, és egy bizonyos Heinrich von Freiberg. Ha azokat is lefordítanám, akkor az már harmincezer sor lenne. Nem fogom lefordítani, előre láthatólag. Most a tizenháromezredik sor tájékán tartok, és két-három éven belül azért készen lesz, mármint eljutok a végéig. Csak az a probléma, hogy az ember nem csak személyiségként, hanem fordítóként is változik. Ezt korábban nem nagyon tapasztaltam, mert Heinrich von Kleist elbeszéléseit néhány hónap alatt lefordí-tottam, de még a Faustot is két év alatt, az nem olyan sok idő. De tíz, vagy tizenkét
év alatt az em bernek a műfordításról vallott elképzelései is némileg megváltoznak, tehát az elejét valószínűleg hozzá kell igazítanom a későbbi stádiumhoz. Eleinte még nem tudtam olyan jól közép-felnémetül (tíz év alatt azért bele lehet jönni), így lehetséges, hogy a szövegértelmezések helyenként felülvizsgálatra szorulnak.
Egyébként van nekem egy nagyon kedves tanárom, Vizkelety Andrásnak hívják, annak idején ő tanított középkori német irodalomra, és neki meg szoktam mu-tatni, amit fordítottam. Úgyhogy nagyon nagy baj nem lehet a régebbi részekkel sem. Ennek ellenére még finomítani kell, ez is még valami munka, meg kell írni, hogy mi a befejezés, még ha nem is fordítom le, és kell valami kísérőtanulmány, amiben a Gottfrieddel kapcsolatos elképzeléseimet meg kell vallanom. Mire mind-ez meglesz... Ugyanakkor én nem úgy végzek egy fordítói munkát, hogy már azt fontolgatom, hogy ezt elbeszélőként miként hasznosíthatom majd. Vannak olyan dolgok, amikből soha nem lett semmi, például nem tudom megmondani, hogy a Goethe Faustjának a fordításából milyen közvetlen írói hasznom származott.
Időnként viccből azt szoktam mondani, hogy arra az időre, amíg az ember foglalko-zik a szerzővel, megvan a telefonszáma. Mondjuk Goethét nem volt olyan könnyű felhívni, de Heinrich von Kleistet elég könnyű volt. Ha már a kilencvenes évek elején el lett volna terjedve a mobil, akkor azt mondanám, hogy a mobilszáma is megvolt.
Aztán később már nem volt meg. Vagy itt van Gottfried von Strassburg, akiről csak annyit tudunk, hogy Gottfried, azt már nem, hogy a Strassburg mit jelent a nevé-ben, hogy ott született, vagy nem ott született, de háza volt ott neki... Tudjuk még, hogy valószínűleg nem pap volt, valószínűleg katona sem volt, mert nagyon utálja a csatajeleneteket, kifejezetten megvetéssel beszél a hadi eszközökről. Vélhetőleg valami miniszteriálisféleség lehetett, jogi végzettségű ember, mert nagyon sok jogi terminológia van a szövegben. Azt is be lehet nagyjából határolni, hogy mikor élt, mert olvasható egy kritikai revü a szövegben, ahol a kortárs, közelmúltban élt költőket sorolja fel, és egyes költőket még élőként emleget, másokat meghaltként.
Ennek alapján lehet tudni, hogy nagyjából 1210 és 1220 között keletkezhetett ez a szövegrész. De ennek ellenére az az érzésem, hogy megvan a mobilszáma, és időnként hívom is. Aztán vagy mond valami értékelhetőt, vagy nem – időnként olyan erős a felsőfrank tájszólása, hogy csak írásban értem meg, szóban nem, de az már az én bajom, nem az övé. Ez kifejezetten írói jellegű találkozás, nem profi fordítói. Más kérdés, hogy szert tettem olyan készségekre, amelyek alapján profi fordítóként meg tudom állni a helyemet. De ez egy más ügy.
Hogyan gondolkodik kortárs, és régebbi irodalom kapcsolatáról? Az elbeszélői tech-nikákon kívül mi kelti föl egy-egy régi szöveg iránti érdeklődését?
Nagyon röviden: azt gondolom, hogy minden most van. Ez olyan, hogy van, aki utazni szeret. Le lehet élni úgy egy életet, hogy az ember nem mozdul ki a XI.
kerületből. És le lehet élni úgy is, hogy az ember a jelen fogságában van, nem
mozdul ki a jelen pillanatból. Ha komolyan vesszük, hogy minden most van, csak a nyelv, az észjárások, a jellemvonások változnak egy kicsit, akkor semmi különös: ismerkedünk elődeinkkel. Vagy tipológiai, vagy genetikai, vagy szellemi rokonságot találunk, és akkor ráismerünk olyan mintázatokra, amelyeket eddig öntudatlanul követtünk, most meg nagyobb fokú tudatosság lép ennek a helyébe.
Nagyon röviden ezt tudom mondani, mert olyan nagy antikváriusi érdeklődés nincs bennem. Nem vagyok muzeológus és nem vagyok régész, noha bizonyos esetekben egy-egy terület archeológiáját nagyon jól el lehet végezni. Egyszer szer-kesztettem egy kéziratot, amelynek a története az 1840-es évek elején kezdődött, Újpest alapításával. Újpestet gróf Károlyi István alapította, leszármazottja annak a Károlyi Sándornak, akiről az egyik regényem szól, és véletlenül a család törté-netének későbbi eseményeit is valamelyest ismertem, ellentétben a szerzővel, aki idős kora ellenére kezdő volt, és fogalma nem volt arról, hogy itt lehetnek bizonyos problémák. Például nyugodtan leírta, hogy a frissen felépült újpesti házsorok ud-varán a gyerekek fociznak. Mondtam, hogy most el kell dönteni, hogy a Holdon vagy a Marson vagyunk valahol, vagy tényleg az 1840-es évek Újpestjén vagyunk, mert akkor nem fociztak a gyerekek, hanem tessék megnézni, hogy mit játszottak.
Vagy ugyanebben az időszakban valaki vonattal jött Kolozsvárról, és figyelmeztet-tem rá, hogy az illető nem jöhetett vonattal Kolozsvárról. Ez az archeológiai rész, de ez szerintem a legkevésbé sem érdekes. Nem ez az érdekes, hanem az, amiről Goethe a Faustban azt mondja, hogy „Barátom, a letűnt korok/ Oly könyv, mely hét pecséttel zárva!/ Az idők úgynevezett szelleme/ Csupán az urak saját jelleme,/
Melyben a múlt idő csak tükröződő lárva.” (Goethe, Johann Wolfgang von, Faust, ford. Márton László, jegyz. Kocziszky Éva, Ikon, Bp., 1994, 52. – B. A.) Ki tudjuk-e nyitni egy kicsit ezt a könyvet? Ekkor már nem az a kérdés, hogy fociznak-e vagy nem fociznak 1840-ben, hanem valami egészen más, nevezetesen az, hogy mi fog-lalkoztatta azokat az embereket, akik akkor ott mozogtak, látjuk-e őket egyáltalán úgy, mint ezt a két alakot itt a könyv borítóján (az Amit láttál, amit hallottál kötet borítójáról van szó – B. A.), és akkor tüntessük el a könyvet, tüntessük el a borítót, úgy, hogy csak ez a két alak maradjon itt. Körülbelül erről van szó, hogy látjuk-e, és el tudjuk-e képzelni, hogy mi történik akkor, amikor a szereplő talál egy cse-csemőt a küszöbön, és úgy dönt, hogy örökbe fogadja – hogy még utoljára erre a kéziratra utaljak. Én mindig látni szerettem volna valamelyest az alakjaimat, és ha az alakjaimat látom, azokat, akiket hősnek nevezhetek, akkor látni fogom a mellékalakokat is. Azokat, akiknek nincs különösebb szerepük a történetben, de az életnek az úgynevezett sűrűjét alkotják. Akiknek rálépnek a lábára, mire bocsána-tot kérnek, de nem úgy kérnek bocsánabocsána-tot, mint ma, hanem valahogy másképpen.
Főleg az indulatoknak, az akarati és az érzelmi nyomatékoknak a hálózatát és sű-rűségét fogom látni, és azokból fognak kirajzolódni az emberi testek. Ha viszont erre a belátásra eljutottam már, akkor azt fogom észlelni, hogy ha egy manapság
játszódó történetet írok, az nem működik lényegesen másképpen, csak hiányoz-nak a történelmi paraméterek. Nem sugallom azt az olvasóhiányoz-nak, hogy „öreg, most egy olyan korba megyünk, amiről neked nem lehetnek személyes emlékeid”. De ez is más dolog, mert ha találkozom egy nagyon idős emberrel, annak a második világháborúról vannak személyes emlékei. Az anyósom számára teljesen magától értetődő volt a háború, és így is mesélt róla, vagy éppen arról, hogy gyereklányként eljárt a Vajda János Társaságba, és ott megjelent Kosztolányi Dezső. Emlékezett rá, hogy mit mondott. Számára ez lényegében közelmúlt volt. Számomra ez nem közelmúlt, hanem egy visszavonhatatlanul lezárt idő. De ha én azt mesélem el, hogy ültem 1989 karácsonyán a televízió előtt, és néztem a Ceauşescu házaspár végét, akkor ez számomra nem történelem, de a maguk számára esetleg az. Szóval az egyes emberek életében is változó, hogy mi történelem, és mi nem. Ha egy kicsit visszább ugrunk, a ma élő emberek között nem akad olyan, aki az első világháborúra emlékezne, de azért a szülei vagy a nagyszülei mesélhettek róla. Az apám, aki egy Mezősas nevű Bihar megyei faluban nőtt fel, mesélte, hogy gyerekkorában volt egy nagyon öreg asszony, aki folyton azt emlegette, hogy milyen volt, amikor jöttek a huszárok. Ez volt 1848. Még ez is valamiféle nagyon halvány, de személyes motí-vumra visszavezethető emlékfoszlány. De a török korral ezt már nem lehet meg-csinálni. Ettől függetlenül a nyelv, amit ott beszélnek, a mi nyelvünk. Pontosabban a mi nyelvünk is, meg nem is, mert nem úgy fejezzük ki magunkat, mint azok az
játszódó történetet írok, az nem működik lényegesen másképpen, csak hiányoz-nak a történelmi paraméterek. Nem sugallom azt az olvasóhiányoz-nak, hogy „öreg, most egy olyan korba megyünk, amiről neked nem lehetnek személyes emlékeid”. De ez is más dolog, mert ha találkozom egy nagyon idős emberrel, annak a második világháborúról vannak személyes emlékei. Az anyósom számára teljesen magától értetődő volt a háború, és így is mesélt róla, vagy éppen arról, hogy gyereklányként eljárt a Vajda János Társaságba, és ott megjelent Kosztolányi Dezső. Emlékezett rá, hogy mit mondott. Számára ez lényegében közelmúlt volt. Számomra ez nem közelmúlt, hanem egy visszavonhatatlanul lezárt idő. De ha én azt mesélem el, hogy ültem 1989 karácsonyán a televízió előtt, és néztem a Ceauşescu házaspár végét, akkor ez számomra nem történelem, de a maguk számára esetleg az. Szóval az egyes emberek életében is változó, hogy mi történelem, és mi nem. Ha egy kicsit visszább ugrunk, a ma élő emberek között nem akad olyan, aki az első világháborúra emlékezne, de azért a szülei vagy a nagyszülei mesélhettek róla. Az apám, aki egy Mezősas nevű Bihar megyei faluban nőtt fel, mesélte, hogy gyerekkorában volt egy nagyon öreg asszony, aki folyton azt emlegette, hogy milyen volt, amikor jöttek a huszárok. Ez volt 1848. Még ez is valamiféle nagyon halvány, de személyes motí-vumra visszavezethető emlékfoszlány. De a török korral ezt már nem lehet meg-csinálni. Ettől függetlenül a nyelv, amit ott beszélnek, a mi nyelvünk. Pontosabban a mi nyelvünk is, meg nem is, mert nem úgy fejezzük ki magunkat, mint azok az