Magyarország (2012 előtti) Alkotmánya értekezik a gondolati, lelkiismereti és vallási sza-badságról. Ennek alapján bárki szabadon megválaszthatja vallását, lelkiismereti meggyőződését, illetve a vallási cselekmények, szertartások egyéni vagy csoportos, magánkörben vagy nyilváno-san végzett gyakorlását. Az Alkotmány kinyilvánítja az állam és az egyház elválasztását, egymás-tól különálló működését (1949. évi XX. törvény, 60. §).
Az Alkotmányban lefektetett, hitéletre vonatkozó alapelveket az 1990. évi IV. törvény (a továbbiakban: Lvt.) részletezi. E törvény alapján Magyarországon egyházat alapítani illetve nyilvántartásba vétetni igen egyszerű folyamat volt. A törvény 2. fejezete alapján az egyházat a székhelye szerint illetékes megyei, illetve a Fővárosi Bíróság akkor veheti nyilvántartásba, ha azt legalább száz természetes szemény megalapította; rendelkezik általuk elfogadott alapszabállyal valamint ügyintézési és képviseleti szervekkel, így vallásgyakorlás szempontjából önkormány-zattal rendelkező szervezetnek minősül (Lvt., 9. § (1)). Mindez 1990-ben az egyházi státusz te-kintetében egy rendkívül liberális konstrukciót eredményezett, ami egy hirtelen támadt vallási sokszínűséget hozott létre a rendszerváltást követő években (EKINT 2014, 3). Ennek ellenére a bejegyzett egyházak egyenlősége nem valósult meg, ugyanakkor az egyházi státuszt elért szerve-zetek számára a törvény számos kedvezményt, gazdasági könnyítést nyújtott. E működést, adó-zást, gazdálkodási lehetőségeket megkönnyítő feltételeket az egyházak ki is használták, és már az Antall kormány idején felmerült e gyakorlattal kapcsolatban a törvény adta lehetőségekkel
“bizniszegyházként” visszaélő felekezeteket ért kritika. Valóban előfordultak visszaélések, illetve
131 Az egyházak gazdálkodása és menedzsmentje Magyarországon és
nemzetközi összehasonlításban – zártság és nyitottság az is gyakorlattá vált, hogy bizonyos szervezetek úgy igyekeztek kedvezőbb gazdasági helyzetbe kerülni, hogy az egyházzá válás útjára léptek és “kényszerűségből is bevállalták az egyházi szer-vezeti formát” (Szilágyi 2014, 22).
A liberális és egyházak között különbséget nem tevő szabályozás dacára az egyházak meg-ítélése, egyenlőként való kezelése nem valósult meg a rendszerváltozást követő években. Ennek oka elsősorban nem az Lvt. egyházak számára gazdasági előnyszerzésre lehetőséget adó passzu-sai voltak, hanem az első szabadon választott kormány viszonya az 1948 előtti állapotokhoz, azaz a történelmi keresztény egyházak iránt érzett szimpátiája. A választásokon nyertes Magyar Demokrata Fórum olyan esernyőpártnak minősült, amelybe a jobboldal legkülönbözőbb színe-zetű politikusai tömörültek – és később szét is váltak a mérsékelt konzervativizmustól a szélső-jobboldali tradíciókat képviselő irányzatokig. E politikusok közös nevezőjének volt tekinthető a történelmi-keresztény pártok iránti elkötelezettség. Az MDF kormány koalíciós partnerei – a Kereszténydemokrata Néppárt és a Független Kisgazdapárt egyaránt erős szálakkal kötődtek a szocialista rendszert megelőző időszak egyházi berendezkedéséhez (Nagy 2003, 29). E szimpá-tia ugyanakkor nem csak a döntéshozókra volt jellemző, a lakosság döntő része is egyetértett az-zal, hogy a hitéletet háttérbe szorító szocialista rendszer leváltásával új lehetőségeket kell (vissza) kapnia a történelmi keresztény egyházaknak. Eme egyházaknak való kedvezés további indoka volt az az elvárás is, hogy a nagymértékű változás, a politikai krízishelyzet (a tervgazdálkodásról a piacgazdaságra való áttérés) kezelésében a történelmi egyházak pasztorációs gyakorlata felbe-csülhetetlenül hasznos szerepet fog betölteni. Ez az elképzelés nem volt alaptalan, az 1990-es évek vallásosságra koncentráló szociológiai vizsgálódásai a rendszerváltást megelőző, illetve kö-vető években jelentős mértékű vallásosság-növekedést mértek a megkérdezettek között, és ez a trend nem csak Magyarországon, de a szovjet érdekszférából kilépő többi kelet-közép-európai országban is jellemző volt (Török 2000, 183).
E nyilvánvaló szimpátia megléte mellett léteztek Magyarországon a bevett és elismert egy-házi szervezetek, melyek fi nanszírozását, gazdálkodási lehetőségeit inkább támogatta az állam, valamint az olyan felekezetek, melyek hitéleti és közcélú tevékenysége nem kaphatott kellő mértékű támogatást. Az államra tehát jellemző volt (mint ahogy ma is az), hogy számított az egyházak erkölcsi, nevelő, kulturális, oktatási és szociális tevékenységére (Fedor 2008, 411), ugyanakkor az is, hogy értékelméleti alapon megválogatta e téren azon partnereit, akiknek markáns szerepet szánt e szolgáltatások nyújtása során.
A jogszabályi háttér megfelelő alakításával hamar létrejött az a rendszer, amely privilegizált történelmi egyházakra, illetve a közcélú tevékenységekbe kevéssé bevont kisegyházakra osztotta a törvény által eredetileg egyenlőnek deklarált felekezeteket. Az egyházak között kialakult köz-jogi hierarchia csúcsán a magyar katolikus egyház állt (és áll a mai napig), majd következtek a kormánnyal megállapodást kötött egyházak, a piramis alján pedig az ilyen megállapodással nem rendelkező egyházak álltak (Szilágyi 2014, 23).
Ezen állapotok ellen az Alkotmánybíróság sem emelt kifogást 4/1993. (II.12.) AB határo-zatában, mondván, az egyházak egyenlőként való kezelése nem zárja ki azt, hogy a nekik nyúj-tandó gazdasági előnyök kapcsán tényleges társadalmi szerepüket fi gyelembe vegyék (ilyen például a történelmi beágyazottság, a kulturális szerep vagy jelenkori tényleges működés). A történelmi egyházak kiváltságos helyzetbe hozása, a közfeladatok ellátásába való nagymér-vű bevonása tehát a rendszerváltást követő első évektől kezdve kormányzati gyakorlattá vált
132
Az egyházak gazdálkodása és menedzsmentje Magyarországon és nemzetközi összehasonlításban – zártság és nyitottság
Magyarországon, de a rendszerváltást követő évek, évtizedek kitermelték az egyházak státu-szának újraszabályozásáról szóló érveket is. A társadalomra gazdasági, vagy éppen sokak által morális értelemben veszélyt jelentőnek vélt kisegyházak és szekták egyházkénti elismertségét, indokolatlan anyagi támogatását taglaló híradásokkal és értékelésekkel főként a sajtóban le-hetett találkozni, de a kormányzati retorika is gyakran benntartotta e témát a közbeszédben (Freedom Report 2011, 4). A 2012-ben hatályba lépett Alaptörvény 7. cikkének 3. bekezdé-sében nóvumként arra ad lehetőséget, hogy sarkalatos törvényben kerüljenek szabályozásra az egyházakra vonatkozó törvényi előírások, melynek folyományaként elindult egy, az egyházak státusát újraszabályozó törvényalkotási folyamat. Az Lvt. újraszabályozását elvégző sarkalatos törvény eredetileg a 2011. évi C. törvény képében öltött volna testet. E törvény az egyházakat két kategóriába sorolta: automatikusan elismert tizennégy egyházat, míg a többi vallási közös-ségnek lehetőséget biztosított volna arra, hogy egyházként elismertesse magát, egyfajta poli-tikai-szakértői procedúra véghezvitele által. Mindez jelentős mértékben szigorítani kívánta az egyházként történő nyilvántartásba vételt, minthogy legalább húsz éves magyarországi műkö-dést, valamint ezer természetes, magyarországi lakhelyű hívő jelenlétét is megkívánta, majd a végleges döntést az országgyűlési képviselők 2/3-ának igenlő szavazatához kötötte. A szigo-rítások a kormányzati kommunikáció részéről – megszokott módon – a bizniszegyházak fel-számolását célozták (Schweitzer 2011, 1), és számos egyházként elismert szervezet státusának megszűnéséhez vezettek volna, egyesületté való visszaminősítésük révén. Ezáltal sérült volna az állam és az egyház elválasztásának elve, az állam ugyanis életviteli és hitéleti kérdésekbe szólt volna bele ezek minősítésével, továbbá a felekezetek egyenlőségének elve is felszámolásra került volna a törvény életbe lépését követően. A felekezetek és hívek szubjektív minősítése, valamint az egyházak korábban szerzett jogainak felszámolása, de leginkább az a tény, hogy a törvény zárószavazás előtti módosító javaslatát a házszabállyal ellentétes módon nyújtotta be a kormányzat, az Alkotmánybíróság 164/2011. (XII. 20.) AB határozatát eredményezte, amely megsemmisítette a törvénytervezetet. A törvény végül 2011. december 21-én önálló képviselői indítványként került benyújtásra, melyet 2012. január 1-i hatályba lépéssel, mint a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról szóló 2011. évi CCVI. törvényként fogadott el az Országgyűlés. A törvény továbbra is tizennégy egyházat ismert el, ám lényeges módosulások mentek végbe az egyházak elismerésének és nyilvántartásba vételének szabályai tekintetében. A vallási tevé-kenységet végző egyesület egyházként való elismeréséhez legalább Magyarország lakosságának 0,1 százalékát elérő egyháztag aláírása vált szükségessé, és húsz évi magyarországi működés mellett 100 éves nemzetközi működést is előír a törvény (2011. évi CCVI. törvény, 14.§).
A Parlament 2012 március 1-től további tizenhárom egyházat ismert el (2011. évi CCVI.
törvény, Módosító rendelkezések, (13)), 66 vallási közösség kérelmét ugyanakkor elutasította, s az elutasítások után egy év várakozási idő leteltével engedélyezte csak az újbóli regisztrációs kérelmek benyújtását.
Az egyházak státuszára vonatkozó további szigorítások miatt a 2011. évi CCVI. törvény megsemmisítését kérte több indítvány az Alkotmánybíróságtól, azzal az indokkal, hogy az egy-házi státuszról szóló törvény politikai karaktere egyértelműen alkotmányellenes azáltal, hogy az Országgyűlés dönti el, hogy melyik szervezet minősülhet egyháznak. Az Alkotmánybíróság a törvény egyes rendelkezéseit megsemmisítette, majd ezt követően a jelenleg hatályos 2013. évi
133 Az egyházak gazdálkodása és menedzsmentje Magyarországon és
nemzetközi összehasonlításban – zártság és nyitottság CXXXIII. törvény szabályozta a lelkiismereti és vallásszabadság jogának gyakorlását szolgáló intézmények továbbra is eltérő jogait, különböző működési szabályokkal ruházva fel őket.
2013 augusztus 1-től három kategóriába sorolhatók ezen intézmények: egy gyűjtő kategó-riát állapít meg a törvény vallási közösségek elnevezéssel, melynek két fajtáját alkotják a vallási tevékenységet végző szervezetek, illetve a bevett egyházak (2013. évi CXXXIII. törvény, 4.§.). E két szervezettípus jogaik és működési feltételeik tekintetében különbözik. Az egyházak elisme-rése továbbra is az Országgyűlés feladta, és vagy legalább százéves nemzetközi működést, vagy húsz éves magyarországi működést kell igazolniuk a regisztráció érdekében – ez utóbbi esetben azonban taglétszámuk továbbra is el kell, hogy érje a magyarországi lakosság 0,1%-át. A val-lási tevékenységet végző szervezetek speciális egyesületnek minősülnek, melyeket kizárólag a Fővárosi Bíróság veheti nyilvántartásba, és az állami támogatások igénybevétele tekintetében is hátrányban vannak a bevett egyházakkal szemben. Az egyházak a közfeladatok ellátása során az állami közfeladat-ellátókkal egyenlő fi nanszírozásra tarthatnak igényt, adókedvezményekben részesülhetnek, hitoktatást szervezhetnek állami költségen, míg a vallási tevékenységet végző szervezetek esetében e lehetőségek nem állnak fenn. Egyértelmű tehát a bevett egyházak több-letjogosultságainak, anyagi kedvezményeinek megléte (Szilágyi 2014, 31).
2014 áprilisában tizenhét magyarországi, korábban egyházi státust birtokló szervezet for-dult az Emberi Jogok Európai Bíróságához azt panaszolva, hogy korábbi státuszuk elvesztése miatt komoly gazdasági hátrányokat szenvedtek el. Az Emberi Jogok Európai Bírósága meg-állapította, hogy a magyar egyháztörvény valóban sérti az Európai Emberi Jogi Egyezmény 9. cikkében biztosított vallásszabadsághoz való jogot, valamint az egyesülési jogot, amit a 11.
cikk garantál. A bíróság álláspontja szerint a 2013. évi CXXIII. törvény azon célkitűzése, hogy az állami támogatással visszaélő egyházakat kiszűrje, nem kellett volna, hogy a fentebb vázolt radikális változtatásokhoz vezessen, így jogsértést állapított meg a hozzá folyamodó egyházak keresete alapján. Közülük öt számára a jogsértés megállapításának ténye elégséges fejleménynek tekinthető a bíróság szerint, amely a többi tizenkét egyház esetében ugyanakkor vagyoni jellegű kártérítést is megítélt (EKINT 2014, 7).
Magyarországon tehát 1990-től 2012-ig, az Alaptörvény hatályba lépéséig az állam és az egyház alkotmányosan garantált különválasztása, valamint az egyházak egyenlőként való keze-lése, illetve a hátrányos megkülönböztetés tilalma az Alkotmányban garantált feltételként jelent meg, a gyakorlat azonban a történelmi keresztény egyházak tényleges társadalmi szerepének fi gyelembe vételével érezhetően alámosta az írott jogot, azaz egyfajta szűkre szabott kooperá-ciós modell irányába mutatott. Az Alaptörvény életbe lépésétől e téren paradigmaváltás volt megfi gyelhető, az állam és az egyház radikális elválasztása helyett egy “értékválasztó és együtt-működő” modell megvalósulása vette kezdetét. “Az alaptörvény egy monolit ideológiát teremt meg, azaz polgárai egy részének világnézetét, vallását, családmodelljét helyesnek fogadja el.
Állást foglal abban a kérdésben, hogy melyik életfelfogás és világnézet értékes, ezáltal azonban alacsonyabbrendűnek tüntet fel más világnézeteket” (Szilágyi 2014, 51). Az alaptörvény azzal, ahogy a kereszténység nemzetmegtartó szerepéről vall; hogy az együttélés legfontosabb kereté-nek a családot és a nemzetet jelöli meg; hogy az összetartozás alapvető értékeiként a hűséget, a hitet és a szeretetet emeli ki, a vallási pluralizmust 2012-ig sok tekintetben tartalmazó hozzáál-lást alapvetően megváltoztatja.
134
Az egyházak gazdálkodása és menedzsmentje Magyarországon és nemzetközi összehasonlításban – zártság és nyitottság