AZ ÉRTELMESSÉG HATÁRAI

A logika és a matematika azonban nem csupán önmagában volt érdekes a logikai empiristák számára; meglehetősen komoly feladatot róttak rájuk empirikus tudá-sunk elemzése és a nyelv működésének feltárása során is – ezzel pedig máris átté-rünk a bevett nézet (B) pontjára. Carnap és a logikai empiristák az állítások két csoportját különböztették meg: az értelmes és az értelmetlen állításokat. Mindkét állításcsoport tovább osztható eredetük alapján. Kezdjük az értelmes állításokkal.

Egy állítás kétféleképp lehet értelmes: vagy tényleíró, a világ valamely empiri-kusan megragadható összefüggését írja le (azaz szintetikus), vagy pedig tautologi-kus, azaz nem a világról szól, hanem bizonyos előzetes konvenciók eredménye (tehát analitikus).

A logikai empiristák jelentés- és értelmességkoncepciójának alapját a verifiká-ciós elv adta; egy episztemológiai elképzelés, amely szerint egy állítás értelmessége abban áll, hogy annak igazsága vagy hamissága függ a tapasztalatainktól. Ez azt jelenti, hogy amennyiben valaki tesz egy állítást, úgy annak az állításnak valami-lyen módon kötődnie kell a tapasztalatainkhoz. A tapasztalatainknak kell igazol-nia, hogy az adott állítás igaz-e vagy hamis. Amennyiben a tapasztalataink semmi-lyen kapaszkodót nem adnak az állításra vonatkozóan, úgy az adott állítás nem mond semmi értelmeset. Tehát azok az állítások, amelyek semmilyen módon nem érintik a tapasztalatainkat, indifferensek a tapasztalat szemszögéből, tehát értel-metlenek. „Ahhoz, hogy megértsünk egy propozíciót”, mondja Schlick (1932/2008b, 404–405.), „képesnek kell lennünk pontosan megadni azokat a partikuláris körül-ményeket, amelyek az adott propozíciót igazzá, és azokat, amik hamissá tennék.”

A verifikációra vonatkozó elképzelések szerint egy állítás akkor és csak akkor értelmes, ha verifikálható, azaz ha létezik a tapasztalatnak egy olyan összessége, amivel rendelkezve valaki megállapíthatná, hogy az adott mondat igaz-e. Ezt

neve-11 Nagel Carnapnak, 1935. január 5. (RC 029-05-16). Később Neurath arról írt Carnapnak, hogy Witt-genstein nem hagyta Nagelnek, hogy az meghallgassa az előadását – azonban az korántsem vilá-gos, hogy milyen előadásra utal Neurath. Lásd Neurath Carnapnak, 1935. július 6. (RC 029-09-36).

zik az értelmesség verifikacionista kritériumának. A kritérium segítségével mindösz- 87 sze annyit dönthetünk el, hogy egy adott állítás értelmes-e vagy sem, az állítás konk-rét jelentése továbbra is nyitott kérdés.

Azonban a logikai empiristák a verifikációs elv mellett a jelentés verifikációs elméletét is elfogadták: míg az előbbi az értelmesség kritériumát adja meg, addig az utóbbi egy jelentéselmélet. Eszerint egy állítás jelentése/értelme azonos verifi-kációjának módjával. A jelentés verifikációs elképzelése az egyes mondatokra vo-natkozóan adja meg, hogy az adott mondat miképp verifikálható, miképp igazol-ható igazsága vagy hamissága a tapasztalat segítségével, milyen tapasztalati feltételek teljesülése mellett lenne igaz: ezek a tapasztalati feltételek és módok ad-ják az állítások jelentését.

Emlékezzünk vissza, hogy a matematika és logika állításai minden körülmé-nyek között igazak, ezáltal valójában indifferensek a tapasztalat számára. Ennek ellenére a logikai empiristák értelmesnek gondolták őket, hiszen azok konvenciók és definíciók eredményei. A verifikációs elv egy meglehetősen közkedvelt és virág-zó elmélet volt a logikai empiristák és szimpatizánsaik közt az 1930-as és 1940-es években. Az elgondolás egyik klasszikus helye és legtöbbet hivatkozott példája Carnap „A metafizika kiküszöbölése a nyelv logikai elemzésén keresztül” című ta-nulmánya.

A logikai empiristák tisztában voltak azzal, hogy nem minden kifejezésünk vo-natkozik egyértelműen a tapasztalatra.Amennyiben egy kifejezés jelentése össze-tett és nem adható meg közvetlenül a tapasztalat segítségével, úgy azt elemeire kell bontanunk, és meg kell tudnunk mutatni, hogy az adott egység miképp vezet-hető vissza pusztán logikai lépések segítségével olyan kifejezésekre és elemi mon-datokra, amelyek már igazolhatóak a tapasztalataink révén. Azzal, hogy szigorúan a tapasztalathoz próbálták kötni a nyelvi kifejezések jelentését és értelmességét, a logikai empiristák egyúttal – akarva-akaratlanul – csatlakoztak egy nagy hagyo-mányhoz, mely szerint hogy a nyelvnek van egy végső bázisa, egy végső építőele-me, amelyben a tapasztalattal közvetlenül érintkezik: ezeket nevezték olykor meg-figyelési, olykor pedig protokollmondatoknak.

A megfigyelési mondatok hivatottak leírni a közvetlen tapasztaltunkat. Noha a bevett nézetben a Bécsi Kör és a logikai empirizmus meglehetősen egységesként jelenik meg, még azok is elismerik, hogy ebben a kérdésben sohasem volt konszen-zus, akik ezt az álláspontot képviselik. Nehéz is lenne másképp jellemezni a hely-zetet a híres-hírhedt protokolltétel-vita miatt. Itt elegendő annyit megemlíteni, hogy a vita résztvevői közül egyesek szerint az igazolás alapvető egységei az egyén saját tapasztalati élményeit írják le (fenomenalista álláspont), addig mások szerint az alapvető egységet a fizikai tárgyak és azok megfigyelhető tulajdonságait leíró állítások képezik (fizikalista álláspont).

Miközben filozófiatörténeti dimenzióban szemlélve mi sem lehet nagyobb kü-lönbség annál, hogy fenomenalisták vagyunk (tehát a szubjektum létezéséhez

köt-88 jük a tudomány megalapozását) vagy fizikalisták vagyunk (tehát a tudományt in-tereszubjektív módon igyekszünk megalapozni), a bevett nézet szerint a két nézetet valami mégis összeköti. Nevezetesen az, hogy olyan az episztemológiai rekonstrukció során állításokból indulunk ki, amelyek a „közvetlenül adottat” ír-ják le és ez által tapasztalatilag igazolhatóak. Ezek az állítások értelmesek, mi több a jelentésüket is meg tudjuk adni. Ezekből az állításokból további állításokra tu-dunk következtetni, amelyek szintén értelmesek lesznek, hiszen kizárólag logikai-lag érvényes lépéseket hajtottunk végre közben. Ezeknek az összetettebb és leve-zetett állításoknak a jelentését is megadhatjuk, hiszen vissza tudjuk vezetni őket logikai lépések segítségével protokollmondatokra.

Ezen a ponton válik világossá, hogy a matematika és a logika – jóllehet indiffe-rens a tapasztalat számára, vagyis minden körülmények között igaz/hamis állítá-sokat eredményez – miért nem értelmetlen: a segítségükkel a közvetlen adottságo-kat leíró állításokból újabb és bonyolultabb állításoadottságo-kat nyerhetünk, míg az eleve összetett állításokat egyszerűbb, atomi részekre bonthatjuk, annak eldöntése ér-dekében, hogy ezek a részek vajon értelmesek-e vagy sem. Vagyis a matematika és a logika értelmessége abból fakad, hogy (közvetítő) szerepet játszanak az empiri-kus tudásunk rendszerezésében és áttekintésében. Carnap (1963a, 48.) ezzel kap-csolatban a következőképp fogalmazott: „Mivel Schlick és én is a fizika felől érkez-tünk a filozófiához, mindig az empirikus tudományokon belüli alkalmazása felől tekintettünk a matematikára.”

A jelentés és értelmesség verifikációs megközelítése rendkívül gyümölcsöző-nek bizonyult a logikai empiristák számára (például a metafizikai kiküszöbölése során is – erre mindjárt visszatérek). Abraham Kaplan (aki eleinte Carnap, majd Reichenbach tanítványa volt) a verifikáció kapcsán a következőképp foglalta össze az 1930-as és 1940-es években kialakult hangulatot Amerikában:

A pozitivisták akkoriban gyakran elővették az Occam-borotvából kialakított sa-ját verziójukat, a jelentés verifikációs elméletét, mintha az egy olyan fejsze vol-na, amivel apró darabokra vághatnák az értelmetlenségeket puffogtató ellensé-geiket. Carnap nem ilyen volt – számára az egy eszköz volt arra, hogy megértse, mit mondanak mások. Azokkal a diákokkal, akik csak alkalmanként látogatták a szemináriumát és az ókori [filozófusok] sajátos kifejezésmódjában tettek fel kér-déseket, ugyanolyan csalhatatlanul kedves és lelkiismeretes volt, mint mindenki mással: „Talán arra gondol, hogy…”, majd ezt követte valamilyen technikai logi-kai-lingvisztikai formula; „vagy talán arra gondol, hogy…?” Ezek nem pusztán retorikai fortélyok voltak. [Carnap] tényleg nem tudta, hogy [mire gondoltak] és megpróbálta kitalálni. (Kaplan 1991, 36.)

Mindazonáltal a bevett nézetben a verifikációs elmélet összenőtt a logikai empi-rizmus nevével – holott az elmélet már kezdetektől fogva számos problémát

oko-zott, amelyek a későbbiekben egyenesen végzetesnek bizonyultak.¹² Itt most csu- 89 pán két, a szakirodalom által konkluzívnak tartott ellenvetést említek meg. Az egyik szerint a verifikációs kritériumot önmagára alkalmazva fel lehet vetni, hogy verifikálható-e. A konklúzió lehangoló: a kritérium értelmetlen, hiszen nem anali-tikus állítás, és nem is empirikus állítás. Ez pedig azzal jár, hogy a logikai empiris-ták legfőbb fegyvere a metafizikával szemben, az értelmesség kritériuma önmaga értelmetlen, így az elv önmegsemmisítő. Erre az ellenvetésre több reakció is szüle-tett. Maga Carnap különböző korszakaiban különböző védelmi stratégiákat dolgo-zott ki (ezeket azonban csak 10.3.-ban tárgyalom). Itt egyelőre elegendő annyit megjegyeznünk, hogy a bevett nézet szerint ez az ellenvetés tökéletesen elégséges a logikai empiristák fő eszméjének, a verifikáció elméletének a felszámolásához.

A másik, nem kevésbé végzetesnek gondolt ellenvetés a verifikáció azon elkép-zelése ellen irányul, miszerint az egyes állítások elszigetelten, önmagukban ren-delkeznek empirikus tartalommal és jelentéssel, s ebből fakadóan azokat egyesé-vel kell a tapasztalat ítélőszéke elé állítani. Számos állítás nem vethető össze közvetlenül a tapasztalattal; ebben az esetben olyan egyedi mondatokra kell visz-szavezetnünk (redukálnunk) őket, amelyek önmagukban is megállnak a tapaszta-lattal szemben. De – állítja Quine – még ha valamilyen módon meg is tudnánk menteni a verifikációs elvet az önmegsemmisítő érvelés vádjával szemben, ez az elképzelés akkor is, már a kiindulópontjában elhibázott. Ugyanis nem egyes állítá-sokat kell összevetnünk a tapasztalattal, hanem teljes elméleteket, teljes rendszere-ket – valójában egyes, elszigetelt állításokat soha nem is tudunk ütköztetni a ta-pasztalattal:

A redukcionizmus dogmája […] továbbra is befolyásolja az empiristák gondolko-dását. Nem tűnt el az az elképzelés, hogy minden […] szintetikus állításhoz a le-hetséges érzéki események egyértelmű sorozata kapcsolódik […]. Az én vélemé-nyem […] az, hogy a külső világról szóló állításaink az érzéki tapasztalat ítélőszéke előtt nem egyenként, hanem egységes testként szerepelnek. […]. Az empirikusan szignifikáns egység: a tudomány egésze. […] Ha ez a nézet helyes, akkor félrevezető egy individuális állítás esetén az empirikus tartalom emlege-tése. (Quine 1951/1999, 146–148. Kiemelés tőlem.)

Mindezek az ellenvetések és észrevételek nagymértékben járultak hozzá a verifi-kációs elv erodálódásához. De ha ez nem is lett volna elég teljes felszámolásához, ezzel párhuzamosan más oldalról is súlyos támadások érték az elképzelést. Az 1940-es, 1950-es évektől kezdődően, legalábbis Angliában, Ayer és Susan Stebbing után, főképp Wittgenstein cambridge-i működésének köszönhetően az úgyneve-zett hétköznapi nyelv filozófiája egyre nagyobb teret nyert; ennek

legszembeöt-12 A verifikáció elképzeléseinek folyamatos változásáról a kritikák és nehézségek fényében Hempel 1950a ad megfelelő képet.

90 lőbb jeleként a filozófusok viszonya a nyelvhez alapjaiban változott meg. A nyelv-használatra valóságos társadalmi gyakorlatként kezdtek gondolni, a jelentést pedig a különféle társas helyzetekben elhangzó nyelvi aktusokhoz próbáltak köt-ni. A jelentés többé nem a jel és a jelölete közti absztrakt logikai viszonyként jelent meg, amelyet egy ideális és formális nyelv segítségével kell vizsgálnunk, hanem egy dinamikus, folyamatosan változó társas tevékenység eredményeként. Némileg leegyszerűsítve, a jelentés nem a verifikáció, a világban található tények vagy ese-mények meghatározási módja, hanem a használat függvénye. Noha Gilbert Ryle eleinte Roman Ingarden (1927) és Martin Heidegger (1929) munkáit is pozitívan recenzálta, Michael Dummett szerint (1975/1994, 437.) például az 1940-es és 1950-es évekre Ryle oxfordi köreiben és tanszékén már korántsem Heidegger számított ellenfélnek – a Sein und Zeit egyszerűen túl abszurd volt ahhoz, hogy komolyan vegyék, vagy épp fenyegetésként kezeljék. A közellenség sokkal inkább Carnap volt, aki azt példázta, hogy téves filozófiai módszerekre támaszkodva, milyen ká-ros filozófia alakulhat ki.