A METAFIZIKA MEGHALADÁSA

Mivel a jelentés és értelmesség verifikációs elméletéről kiderült, hogy tarthatatlan a logikai empiristák által védelmezett formában, a filozófusoknak a metafizikával szembeni hozzáállása is fokozatosan megváltozott. A logikai empiristák, ahogy a bevett nézet (C) pontja állítja, radikálisan metafizikaellenesek voltak. A metafiziká-val szemben pedig sokan metafiziká-valóban meglehetősen erőteljes álláspontot védelmez-tek, aminek a legékesebb példája Carnap „Überwindung” tanulmánya:

A metafizikának sok ellenfele akadt már […]. Egyesek hamisnak nyilvánították a metafizikai tanokat […]. Mások csak bizonytalannak tartották […]. Számos ellen-fele terméketlennek nyilvánította […]. A modern logika fejlődésével vált lehetsé-gessé, hogy a metafizika érvényességének és jogosultságának kérdésére új és pontosabb választ adjunk. A metafizika területén (beleértve az egész értékfilo-zófiát és normatant) a logikai elemzés ahhoz a negatív eredményhez vezet, hogy e terület állítólagos tézisei teljesen értelmetlenek […] a szó legszorosabb értelmé-ben. (Carnap 1932/1979, 61–62.; kiemelés az eredetiértelmé-ben.)

A passzus alapján nem arról van szó, hogy a metafizika haszontalan, hiszen nem ad számunkra tudományos ismeretet, legfeljebb vélekedéseket, vagy életvezetési tanácsokat, de nem is arról van szó, hogy a metafizikai tanok hamisak. A logikai empiristák szerint a metafizikai állítások értelmetlenek, jelentés nélküli szavakat és mondatokat tartalmaznak, így nincs faktuális tartalmuk. A metafizikusok állítá-sait nem lehet tapasztalatilag igazolni, azaz verifikálni, hiszen azok túlmutatnak a tapasztalaton. Az olyan jellegű állítások, minthogy „A semmi semmizik”, „Az ab-szolútum tökéletes”, „Isten az egyetlen szubsztancia”, nem mondanak semmit a

jelenlegi és a jövőbeli tapasztalatunk folyamáról, nem vagyunk képesek interszub- 91 jektív módon igazolni őket.

Noha többféle módon juthatunk metafizikai értelmetlenségekhez, úgynevezett látszatállításokhoz, a kérdés az, hogy mi a metafizika sorsa, miért hisznek benne és művelik annyian? Carnap (1932/1979, 89.) szerint a metafizika állításai „nem a tényállások bemutatására szolgálnak, hanem az életérzés kifejezésére” (kiemelés az eredetiben). Ahogy Ayer találóan megfogalmazta:

Mivelhogy a metafizikus állításainak nincs szó szerinti értelme, nem alkalmaz-ható rájuk az igazság vagy hamisság kritériuma: azonban továbbra is szolgál-hatnak érzelmek kifejezésére vagy felkeltésére, és ekképp alkalmazhatjuk rájuk az etikai vagy esztétikai sztenderdeket. Azt is javasolták, hogy figyelemreméltó értékkel bírhatnak a morális inspiráció eszközeiként, vagy épp, mint művészeti alkotások. (Ayer 1936/1952, 44. Kiemelés tőlem.)

A metafizikusok valójában olyanok, mint a költők: érzelmeiknek, vágyaiknak a világhoz való hozzáállásuknak adnak hangot – kifejezik az ember életérzését, hoz-záállását a világban betöltött helyéhez. A probléma abban rejlik, hogy míg a költők és művészek tisztában vannak saját munkásságuk természetével, addig „a metafi-zikusnak nem áll szándékában értelmetlenségeket írnia. Azért esik ebbe a hibába, mert megtéveszti a grammatika, vagy épp, mert érvelési hibát követ el” (Ayer 1936/1952, 45.; kiemelés tőlem, vö. Carnap 1932/1979, 89–91.). A metafizikus egyik hibája, hogy többet akar adni, mint amire képes. Végső igazságokkal áll elő, tudo-mányosnak gondolja a saját munkáját, holott erről szó sincs – szemben a költővel, aki költészetként tekint saját munkásságára, és nem a tudományok sztenderdjei-hez méri alkotásait.

Másrészt a probléma az, hogy míg „a zene az életérzés legtisztább kifejezési eszköze, mivel leginkább mentes minden tárgyiságtól” addig „a metafizikusok ze-neileg tehetségtelen muzsikusok” (Carnap 1932/1979, 91–92.). Az „Überwindung”

egy 1930-as, varsói előadásjegyzetét Carnap a következő sorokkal zárta: „Beetho-ven – Fichte, mint a heroikus életérzés kifejezői. B. túl fogja élni F-et” (RC 110-07-21). A logikai empiristák szerint, ha már az életérzés kifejezésére törekszünk és a világ azon aspektusai felé fordulunk, amelyek megragadására és kifejezésére a tudomány alkalmatlan, akkor a művészeteket kell választanunk, hiszen a metafi-zikus olyan, mint az elefánt a porcelánboltban: hatalmas léptékkel halad, képtelen az árnyalatnyi érzések és finomságok kifejezésére, és inadekvát módon bizonyos-ságot és igazbizonyos-ságot keres ott, ahol nem találhat.¹³

13 A közhiedelem szerint a logikai empiristák azt állították, hogy az etikát és az értékelméletet is ha-sonló módon kell kezelni: ha állításaik faktuális igénnyel lépnek fel, akkor értelmetlenek; azok legfeljebb bizonyos érzelmek, érzések és világra vonatkozó attitűdök, azaz életérzések kifejezésre alkalmasak.

92 A bevett nézet szerint azonban azzal, hogy a verifikációs elv és elmélet – amire a logikai empiristák egységes metafizika-kritikája épült – megcáfolódott, megnyílt az út metafizika rehabilitációjának irányába. Hilary Putnam a következőképp fo-galmaz ezzel kapcsolatban:

„Hogy lehetséges az” kérdezheti az olvasó, „hogy pont az analitikus filozófiában virágzik az Ontológia – abban a filozófiában, amely hosszú évekig ellenséges volt az ’ontológia’ kifejezéssel szemben?”

Ha azt kérdezzük, hogy mikor lett az Ontológia az analitikus filozófus számára tisztes kutatási téma, akkor eloszlik a rejtély. 1948-ban vált az ontológia tisztelet-re méltóvá, amikor Quine publikálta a hítisztelet-res „Arról, hogy mi van” című tanulmá-nyát. Quine volt az, aki egymaga tiszteletre méltóvá tette az Ontológiát. (Putnam 2004, 78–79.; kiemelés az eredetiben.)

Természetesen ennél azért sokkal bonyolultabb az a folyamat, ahogy a metafizika (legalábbis egy bizonyos formájában) az analitikus filozófia központi tárgyává lett az 1960-as évektől kezdődően, ám a bevett nézet szerint ez elválaszthatatlanul ösz-szefonódott a logikai empirizmus bukásával.

Elkerülhetetlen, hogy a bevett nézet által egységesként kezelt elkötelezettségek vázolása során ne térjek ki egy további területre, nevezetesen a tudományfilozófi-ára. Noha a tudományok módszertanával, filozófiai vizsgálatával és megalapozá-sával a filozófusok mindig is foglalkoztak (elegendő csupán Arisztotelész Második Analitikájára, Francis Bacon Novum Organumára, Descartes Elmélkedéseire és Loc-ke ÉrteLoc-kezésére, vagy épp Kant kritikai filozófiájára gondolnunk), a tudományfilo-zófia, mint kitüntetett vizsgálati terület és önálló diszciplína a logikai empirizmus nevéhez köthető.

Ebben a folyamatban két tényezőt kell kiemelnem: egyrészt azt, hogy fejlődé-sük során a természettudományok egyre letisztultabb módszertant alakítottak ki, amihez képest a filozófia folyamatosan elmaradozott. Ahogy Kant (1787/2004, AVI-II) fogalmazott A tiszta ész kritikája első kiadásának előszavában, a metafizika és a filozófia a „véget nem érő viták harctere”. Mi több, a második kiadása előszava szerint (ahol a „metafizikát” nyugodtan helyettesítsük be a „filozófiával”) a metafi-zika egy „küzdőtérre emlékeztet, ahol a bajnokok harci játékokban gyakorolják erőiket, anélkül azonban, hogy bármelyikük elhódított volna magának egy tenyér-nyi helyet […]. Semmi kétség tehát: a metafizika mind ez ideig sötétben botorkált”

(Kant 1787/2004, BXV).

Carnap ehhez némileg hasonló felütéssel indít az Aufbau előszavában, amikor arról beszél, hogy míg a korábbi filozófusok gyakran inkább a költőkre hasonlítot-tak, addig az új, tudományos filozófiának a természettudományok módszertanát kell alapul vennie. Ez azzal jár, hogy ki kell dolgozni egy egységes filozófiai mód-szert (ez lenne a logikai, nyelvi elemzés), illetve a vizsgálódásokat fel kell osztani a kutatók közt:

Az egyén nem arra tesz kísérletet, hogy egyetlen merész csapással felállítson egy 93 teljes filozófiai rendszert. Sokkal inkább arról van szó, hogy mindenki az egysé-ges tudományon belül elfoglalt saját speciális területén dolgozik. A fizikusok és történészek számára ez a megközelítés közhelyszámba megy, azonban a filozófi-ában annak a (tudományos orientációjú személy számára nyomasztó) jelenség-nek lehetünk tanúi, hogy egymás után állítják fel az egymással összeegyeztethe-tetlen filozófiai rendszerek sokaságát. (Aufbau, xvi–xvii.)

Vagyis, ha a filozófiát tudományossá akarjuk tenni, akkor első körben a tudomá-nyokkal kell foglalkoznunk, meg kell ismerni azok működését és módszertanát, majd ezeket kell alkalmaznunk a filozófia problémáira.

Azonban – és ezt tekinthetjük a tudományfilozófia másik motivációjának – a logikai empiristák Wittgensteint követve egy meglehetősen újszerű filozófiakon-cepciót alakítottak ki. Amennyiben azt állítjuk, hogy az értelmes állításoknak két típusa van: a természettudományok szintetikus állításai, illetve a matematika és logika üres, analitikus állításai, akkor felmerül a kérdés, hogy mi marad a filozófia számára? Van-e olyan speciális tárgyterület, amiről a filozófia szólhatna, és amiről elméleteket alkothatna? Wittgenstein a Tractatusban azt hangsúlyozza, hogy ilyen nincs, ugyanis „[a] filozófia célja a gondolatok logikai tisztázása. A filozófia nem tan, hanem tevékenység. […] A filozófia helyes módszere tulajdonképpen ez lenne:

semmit sem mondani, csak amit mondani lehet, tehát a természettudomány téte-leit.” (Tractatus 4.112. és 6.53.)

Noha a logikai empiristák elfogadták Wittgenstein nézeteit arra vonatkozóan, hogy csupán a természettudományok szintetikus és a matematika/logika analitikus állításai értelmesek, ebből fakadóan pedig a filozófia célja annak megmutatása, hogy bizonyos koncepciók és állítások valóban értelmesek-e vagy metafizikaiak – vagyis, hogy bizonyos értelemben a filozófia egy elemző tevékenység, ugyanakkor a filozófiai tevékenység territóriumát illetően eltávolodtak Wittgenstein elképzelé-sétől, és megpróbáltak egy jelentős területet a filozófia számára vindikálni, neveze-tesen a tudományelméletet.

Carnap (1934a, 6.) szerint „egyet hátra kell lépnünk és magát a tudományt kell a tárgynak tekintenünk. A filozófia nem más, mint a tudomány elmélete […] a tudo-mány logikája” (kiemelés az eredetiben). A későbbiekben Carnap (1934/1995, 21, 29.) már egyenesen odáig ment, hogy „nem filozófiai iskola vagyunk, és nem fogal-mazunk meg filozófiai téziseket. […] Logikai elemzést művelünk, nem filozófiát”

(kiemelés az eredetiben). (Neurath [1946b, 507.] egyébként később hasonlóképp fogalmazott: „Nem egy újabb filozófiát árulunk.”) Ebből fakadóan a filozófus szá-mára megmaradt egyetlen igazi feladat az, hogy a tudományokat tanulmányozza, feltárja azok módszerét, a tudományos elméletek logikai szerkezetét.

Mindazonáltal, bármi is lett a sorsa a Bécsi Kör metafizika-kritikájának, az biz-tosnak tűnik, hogy ez az egyik olyan pont, amitől igazán híressé és ismertté váltak:

álláspontjuk radikalitása éppannyira vonzott be további kutatókat, mint

amennyi-94 re taszított is. Nem véletlen írta Feigl egy levelében Schlicknek miután először ol-vasta a cikket, hogy „[a]z nagy lármát fog csapni!”.¹⁴